Ez egy embertípus. De komolyan.
Lehet az osztálytárs anyukája, semmit nem tud rólunk, nem is kérdez, neki az is elég, hogy látja: a hátamra kötöm az új meg új csecsemőimet, és megszoptatom én a szülői értekezleten is. Kész, itt további beszélgetésnek helye nincs, milyen nő az ilyen, ő mindig hazaért szépen időre, vagy megoldotta cumisüveggel, most meg az autóban esznek szépen a gyerekek beszíjazva, kis műanyag dobozkából, náluk rend van — nekünk még autónk sincs, és egy koszlott padon nyomjuk az uzsonnát, grillcsirkét eszünk, mert úgy alakult. Panaszkodik, hogy a rajztanár által kért zsírkréta milyen drága, de a limitált szériás Didymosom neki kedvesen is “az a rongy”, amiről okvetlenül el kell mondania, ami csak szűk eszébe jut. (Bírom ezt egyébként: flitteres feliratos kínai göncök, koszos huzatú Suzuki, és neki, úgy látszik, mégis én vagyok a szegény. Mert elképzelni se tudja, hogy valakinek másért nincs kocsija, babakocsija, mint a pénztelenség. Neki mindez lett — hát akkor ő nem szegény. A szegénységnél nagyobb szégyen nincs is! Egyszerűen semmi másra nincs szeme.) És mondja, mondja, hogy a hordozókendő nem jó a gyereknek, mert nem tud benne mozogni, tönkreteszi a gerincét, volt a tévében. Irritálja őt a létem, ahogy mindazt, amit ő olyan biztosnak hisz — nem is hit ez, mert nem egy kínálatból választotta: egyszerűen fel sem fogja, hogy van más –, ahogy mindezt, ami neki a valóság, a létemmel és a derűmmel cáfolom. Bizony, van élet a lakáshitelen és a kocsin, babakocsin, műanyag dobozokon túl is — de még milyen! Ezért gyűlöl, mert ezt nem tudja hová tenni. És egyre furábban néz rám, mert én mindig a hátamra kötöm a kicsit, biciklin is, és mosolygok közben. Kitágul a pillanat a köszönésem és az ő elnyújtott sziája között. És csak néz.
Meg állok a postán sorba, drága K. barátnőmnek küldök dobozban kismamafelsőket. A gyerekek csodálják a kínai vackokat a vitrinben, műanyag állatkészlet, aranyszínű sportautó, magyaros magyar kártya. Én címzek, ragasztok, időnként odaszólok, hogy nem ütjük az üveget, és jaj, csak egy percre szeretnék arra figyelni, amit csinálok. A semmiből megjelenik egy középkorú nő, az a jellegtelen, csúf, jóindulatú, ügybuzgó fajta, anyáskodva elkezdi terelgetni a gyerekeimet: gyertek csak, szépen itt álljatok meg, nehogy elessetek, édesem (!), az az ajtó veszélyes, becsípi a fejed (!). Nagyon egyértelműen a szemébe nézek: kérem, ne mondjon ilyet a gyerekeimnek. Aztán: kérem, semmit se mondjon a gyerekeknek. Rémülten, sértetten: segíteni akarok! Hát nem bír velük! (távolodóban) Ahelyett, hogy örülne!
Jaj, jobb nem beszélgetni egyáltalán, menjünk el inkább egymás mellett, jobb, mint ez a megvetés, amely pofonként ér: hát hogy lettünk mi olyan viszonyban, hogy az arcomba tolja a meggyőződéseit? Dühít az aszimmetria, ahogy számon kéri rajtam a normáit, és az ítéletalkotás, a “vélemény”, a beleavatkozhatnék már nem sima hobbi: tudatforma.
csak az olvassa. én szóltam 
Jaj, de jó ez.Mennyi ilyennel találkozom folyton én is! Utálom, hogy idegenek akarják jobban tudni, hogy én mit és miért csináljak, és hogy milyen rosszul csinálom mégis. Kis elsős anyukájaként meg azzal szembesülök, hogy a tanító néni is jön a saját normáival, és nincs, nem lehet más, mint amit ő gondol, és engem, a szülőt is nevelni akar.
KedvelésKedvelés
Azért a tanítónőnek legalább valami köze van a gyerekhez, egy osztályt kell igazgatnia, tanulta a szakmát, felelős a kicsikért. Nagy különbség. Attól még lehet egysejtű, persze.
KedvelésKedvelés
lehet ez a péntek délelőtt ilyen (már ha veled mindez péntek délelőtt történt).
nekem név felvevős vitám/beszélgetésem volt. pedig nem is akartam senkit el- és megítélni. mégis úgy vették és védekezni kezdtek. miért is? nem tudom.
az egyik álláspont viszont bennem maradt: hogy azt mondja, az hogy valamilyen módon jelzem a nevemmel a házasságot, (mindegy hogyan, ugye van a három mód, és nekem alapvetően ezek közül a né+eredeti nevem verzió üti ki a biztosítékot, a többi változattal tényleg semmi bajom. csak ez a szuverén vagyok egy kicsit és konzervatív értékeket tisztelő is egy kicsit: nekem ezt üzeni ez a né+leánykori név version és minden módon fel is emelem a szavam ellene, pedig bár ne tenném!)
szóval az elmélet: azáltal, hogy felveszem ezáltal lesz az én+én-ből MI! Óh de szépen hangzik! igaz? (mert enélkül nem leszünk MI? ilyen egyszerű lenne? erről jut eszembe, ahogy édesanyámnak minap panaszkodtam gyermekeimre (mindegyik egyformán hülye, miért van ez?) ő azt felelte: ja, hát nem szemüvegesek. ja tényleg anyám, hogy ez nem jutott előbb eszembe? azonnal rohanok és veszek nekik szemüveget)
szóval értem, megértem amit írsz. és jó ahogy írod, élveztem minden mondatát, a helyén vannak. köszönöm.
az eset, ahogyan segített egy jóravaló hölgy a postán: sokszor nehéz megköszönni az ilyen segítséget. de ilyenkor elsősorban szeretni kell az embereket. (ez talán tompítja az értékítéletek között tátongó szakadékot)
KedvelésKedvelés
Neked mi dolgod a más nevével? Ha nem tetszik, hogy Végh Béláné Cserép Virág, írd meg blogon. Mint jelenséget. 😀
Nem, nem szeretem, semmi dolgom vele, a gyerekeimre és magamra se jut energia egy-egy ilyen helyzetben. Sem a jó hangulatáért, sem a lelki üdvéért, sem a rólunk alkotott benyomásáért nem felelek, nem létezünk, ott se vagyunk, a dieu.
KedvelésKedvelés
nem nem, bocsánat ez a negyedik verzió ez is teljesen helyénvaló, ez az ún, régies típus, nagyanyáink idején CSAK ÍGY lehetett. és ez jól is van így, ezzel nekem nincs bajom.
a bajom a kovácsné tóth évákkal van.
igazad van! tényleg nem a környezetemet kéne csesztetnem.
pedig annyira élvezem a környezetem csesztetni! 🙂
KedvelésKedvelés
Akkor blog, tiszta sor.
KedvelésKedvelés
De hát a négyből egy szemüveges!!!és sztem énis pont olyan hülyegyereked vagyok…:D
KedvelésKedvelés
a szemüveg itt azt jelentette azt hiszem, bár ez már egy elég régi beszélgetés volt, hogy a szemüveges gyerekek általában jó gyerekek.
igen. te szemüveges vagy és nagyon jó gyerek vagy.
(bocsánat a hülyegyerekezésért, úgyis tudod hogyan értem) 🙂
KedvelésKedvelés
Ez a neves hasonlat jól ráilleszthető erre a kérdéskörre. Pont azt gondolom mindkettővel kapcsolatban, de akkor most én is a neveken keresztül mutatnám be:
Mindenki meggyőződésből választja ezt, vagy azt, vagy amazt a variációt. Sőt, még talán nem is csak meggyőződésből, mondjuk inkább azt, hogy okkal (én pl. nem kedveltem annyira a saját vezetéknevem, a férjemnek szebb, elsőre is érthető neve van, felvettem. Nem csak ez volt a választásom oka, de az egyik) Nem tudhatjuk, hogy a döntések mögött milyen okok húzódnak, ezért tapintatlanság a Kovácsné Tóth Évát elkönyvelni. Ez pedig oda-vissza így van: Kovácsné Tóth Éva se könyveljen el engem. Ez a szó, pedig ami a címben van: “meggyűlölt?!” Ez meg már annyira abszurd, ne csináljuk már ezt egymással 😦
KedvelésKedvelés
a döntését tiszteletben tartom. ezzel kezdtem: nem ítélek és elítélek senkit. mégis védekeznek.
a x-né y.zs. név pedig eddigi élettapasztalataim szerint túlmutat egy sima döntésen (az általánosítások gonosz dolgok tudom, de annyira kényelmesek):)
KedvelésKedvelés
“a döntését tiszteletben tartom. ezzel kezdtem: nem ítélek és elítélek senkit.”
Jó vicc! Akkor most miről is írtál itt? Egészen úgy hangzott, mintha igencsak meglenne a véleményed az x-né y.zs. típusról. Persze magam is az vagyok, és nem értem, hogy valójában mi is a bajod ezzel a verzióval. “…túlmutat egy sima döntésen” – Nem lenne kedved kifejteni?
KedvelésKedvelés
Hm.
1. A férjem vezetéknevére lecserélni az enyémet + az én keresztnevem adott volna egy marha rövid, nem túl jól csengő nevet (szimplán hangtanilag, de nem menjünk bele.).
2. Felvenni a teljes nevét + né + a saját teljes nevem: hosszú. Nem szép.
3. A vezetéknevek kötőjellel: esetünkben szintén nem hangzik jól, noha irtó trendi.
4. Maradt az ő vezetékneve + né + az én teljes nevem. Nekem oké.
Csak gondolkodom: Ha egyszer majd két kötőjeles vezetéknevű házasodik, akkor minden kötőjelest felvesz a nő + né? Ez is egy lehetőség lesz? Hogy lesz az akkor? Hogy fog hangzani? És milyen érzéseket közvetít?
Übertrendi vagy hóttmaradi? Vagy épp oly illatos?
KedvelésKedvelés
Nekem teljesen érthető ez a “meggyűlölt” kifejezés. Talán nem is a postánönjelöltbébiszitter az aki meggyűlöl, hiszen túl rövid a kapcsolat. De nekem is vannak nemismerőseim, akikkel rendszeresen kényszerből összefutok, és csak úgy süt az ellenszenv, pedig soha két szónál többet nem beszéltünk, mert érzem, fölösleges. Minden ízében átérzem ezt a bejegyzést. Tudom, hogy szúrom sokak szemét. Én ráadásul egy kicsi faluban élek, “gyüttmentként”…
KedvelésKedvelés
Értem a kifejezést, el is hiszem, hogy van ilyen, de nagyon megdöbbent.
KedvelésKedvelés
A “meggyűlölt” azt fejezi ki, hogy
— erős érzés, idegenkedés
— hirtelen tör rá, zsigerből
— személyes, rám vonatkozó, egyedi, tehát nem képes a vélemény- vagy értékrendbeli különbséget elválasztani az illető a személytől.
A címben mindig sarkítok, itt például az ellentétre építettem: arra járt, éppen, esetlegesen, meggyűlölt: erős, szándékosságot feltételező érzés.
Idegenkedés inkább, igen. De ne ijedj meg a szépirodalmi eszközöktől! “Ha kiszakad ajkam, akkor is…”
KedvelésKedvelés
Kedvencem az egyetemista komomban legjobb barátnőm esete, aki felvette a férje nevét úgy mint: X-né, aztán utána tette a saját dr betűjét, tehát a végeredmény: Xné dr Y. Mindez egy kisvárosban, hogy minden jó látsszon (azaz: férjezett és doktor is!!!). Ennél már csak akkor lenne jobb, ha sikerült volna egy dr előtagút férjnek megfogni, akkor lehetne Dr Xné dr Y. Nagyon gáz.
A miről mondunk le és miért sztorihoz: a múltkor a fiaim egyik játszós gyerekpajtása hozott délutánra mikróban kipattogtatható popcornt. Sajnálkoztam, hogy ezt nem tudom megcsinálni, mivel nincs mikrónk. Azt a szent döbbenetet a kis arcán, és a kérdése hangsúlyát (“nektek NIIINCS mikrótok???) nem felejtem el :))). Egyszerűen nem tudta hová tenni a dolgot. Hiszen az ő kis fejében az van, hogy a mikró az alap a háztartásban.
KedvelésKedvelés
még egy utolsó sztori a névviseléshez, és ígérem abbahagyom
a minap szólított meg a hír: névváltoztatásra volt kényszerülni egy közös ismerős. miért? mert ő x-né y.sz. és a férje doktor lett.
KedvelésKedvelés
Kényszerült? Nem kötelező felvenni a dr-t…
KedvelésKedvelés
Ironikus volt.
KedvelésKedvelés
jaj posta…a minap én is így jártam,könyvet feladni voltam bent,egyik gyerek hátamon,másik kettő sikongatva nézegette a kirakatba rakott könyveket,és mutatták milyen jó is lenne anya ha aztazt megvennéd…én meg címeznék közben,de jaj rászólok már arra a gyerekre hogy ne! és akkor észrevették a sok-sok dvd lemezt ami csak úgy ömlesztve,és Z kivesz egyet-Eperke brrrrr-erre kiszól a néni az ablak mögül hogy jaj azt ne mert eltörik! én meg was??? kifejezéssel visszaraktam a többi közé és akkor látom hogy ráírva kis cetlivel a műsorosra:”nem jó”.
KedvelésKedvelés
Dehàt ő nem gyűlöl. Miből gondolod?
KedvelésKedvelés
Látni az arcukon a megvetést,a szégyent amit helyettem éreznek mert “nem bírok velük”.Mint amikor egy nénivel beszélgettem,3 gyerek volt velem és mondta hogy én hős vagyok mert nevelek ennyit,és mikor közöltem hogy van még egy-tehát négy-akkor már az a gondolat futott át az okos kis buksijában hogy “nem hős,Hülye”.Aki sok gyereket nevel,nem feltétlen kap pozitív visszajelzést.Pláne ha nem olyan “jól neveltek” mint ahogy az illene-tudod álljon csendben,üljön nyugodtan-álomgyerek szindróma-.legalábbis én nem.Na jó nem is olyan példásan jók a gyerekeim-mert egyesek szerint nincs időm a nevelésükre,csak szülöm őket.
KedvelésKedvelés
Tavluk, ez azért nem gyűlölet, habár ahogy a bejegyzés szerzője rávilágított, nem a mindennapi gyűlölet szó járt az eszében a megfogalmazáskor.
Ilyen nekem is rengeteg van, hogy látom az arcokon, hogy… “na, anyuka jól leszerepelt”, és ilyenkor mindig megkérdem magamtól: de miért is látom én ezeket az arcokat? Miért kell, hogy érdekeljen, mit szólnak a postán várakozók, a gestapo-anyukák, a BÁRKIK. Egy három évestől pedig teljesen abnormális az, aki elvárja, hogy egy helyben várakozzon, és semmit ne csináljon egy fél órán át, amíg sorra kerülünk valahol.
KedvelésKedvelés
Azért érdekel, mert szól hozzád valaki, amit mond vagy ahogy néz, beavatkozik, az tökéletesen váratlan (az én gyerekeim nem voltak veszélyben), és arra illik reagálnod valahogy (az osztálytárs anyukája meg heti élmény minimum), a gyerekeidnek is mintát adsz ezzel, nem is beszélve a többiekről, fárasztó végighallgatni, ott lenni is.
KedvelésKedvelés
Az még csak a jobbik eset hogy látod az arcán,de miért szólít meg?Te,te rávilágítasz olykor olyan dologra amit szerinted -SZERINTED-nem úgy és nem ott és egyébként is-teljesen idegen embernél?Nem hiszem.nekem csak ezzel van bajom.Idegen.
KedvelésKedvelés
Elvesztettem a fonalat, a végét nem értem. Mit fárasztó végighallgatni, és hol ott lenni? (Fárasztó volt a hétvége.)
Az bosszant önmagamban, hogy már egy nézéstől is ki tudok borulni, és magamban monologizálok a csúnyán nézőnek, hogy mit kellene neki mondanom, ha lenne vér a pucámban, és érdekelne, hogy megértse, mit miért teszek.
Egy példa lebeg a szemem előtt: az unokahúgaim jóval fiatalabbak, mint én, láttam, hogy sokkal liberálisabban nevelték őket, mint minket. Apám hangot is adott ennek,mármint annak, hogy neki ez nem tetszik, ez bennem ragadt. És mégis: annyira kedves, társaságszerető, közvetlen, jóindulatú, szeretnivaló, törekvő emberek lettek az unokahúgaim, hogy öröm rájuk nézni. Én így próbálnám nevelgetni az enyémeimet, azaz hogy ne a felesleges társadalmi elvárások, és a tabuk határozzák meg, mit teszünk, és ha nem úgy teszünk, akkor irgumburgum.
Viszont nem fogok úgy tenni, mint akinek nincsenek kétségei: sóvárogva nézek a csendben anyjuk dolgát végigváró 2-3 évesekre, mert mégiscsak egyszerűbb, mint egy ide-oda kószáló felfedezővel. És a bombabiztosan délután 3 óra hosszát alvókra is, akikhez órát lehet igazítani. Az valahogy mégiscsak kényelmesebbnek tűnik.
KedvelésKedvelés
azért arról ne feledkezzünk meg, hogy vannak született “nem felfedezők”. vannak születésüktől fogva “jó gyerekek”, akikre egyszer rászólnak és azonnal szót fogadnak. tényleg van ilyen! ekkor érzem azt – amit egyébként a “beszélnünk kell kevinről” is feszeget – hogy van ez eleve adott személyiség és vagyok én az anya.
ha illemtudó a gyermekem: jól dolgoztam, ügyes vagyok, jár a dicséret!
ha renitens a gyermekem: rossz anya vagyok.
(és igen, akinek egynél több gyermeke van, nagy eséllyel szembesül is azzal, hogy ez egyik gyereknél “jól dolgozott”, a másiknál pedig “szaranya” ))
KedvelésKedvelés
A Kevinhez hozzászólva: a filmet nem láttam, de a könyvet olvasva végig az motoszkált bennem, hogy ez a nő remek anya, én péklapáttal vertem volna agyon azt a kölyköt, inkább előbb, mint utóbb. A sátán fattya volt az.
KedvelésKedvelés