Sz. T-nak

ne féljünk tőle, ez már ősz: olyan a fény szöge, éppoly arany a szél, annyira hűvös a reggel

a szagok is

úgy roppan a levél a biciklikerék alatt, annyira kapható kakaós csiga

úgy tiszta még a füzet, szagos a holmi, úgy tűhegyes az elhatározás

olyan ismerős mindez: így kezdtem általánost, gimnáziumi szeptembert, egyetemet és tanárként tízszer tanévet

úgy kanyarodom be elegánsan, úgy csúszik a lakat a zárba, semmi székrekedés

úgy rejtegette, nem adta titkát az épület

úgy volt még intim törlőkendő is nálam ilyenkor

úgy voltam pihent és bizakodó mindig: majd most! és úgy működtek szépséges rendszereim, úgy futottam lendületből tizenkettőt

úgy viccelődtem olyasvalakikkel, akiket nem is szeretek, de főleg ők nem engem

úgy vállaltam feladatokat, úgy írtam be óráimat, névsoraimat gyönyörűen, és úgy maradtak félbe aztán a leckefüzetek és a határidőnaplók, úgy csalódtam olyat, hogy hallani lehetett

úgy lépett elém valaki, aki jaj, aki lehetett szeplős ötödikes, drogdíler évfolyamtárs, titokzatos kolléga, nagy színész, akivel összekényszerített a tanévkeret, és akiért érdemes volt felkelni

november 10-én dermed meg végleg az anyag

idén sem

megmagyarázni nem tudom, két hétig leplezem, utána csak a jaj marad, és tíz méter se megy, a kulcs is elveszett, reked a szék