gyik, nem csak gyíkoknak

Mi igaz abból, amit rólad írnak?

A rólam írtak túlnyomó része agresszív, buta és irigy félreértelmezés, névtelen vagy álneves kommentelők nyomorúságos szenzációkeresése. Nem hiszem, hogy érdemes azok szavára adni, akikről semmit nem tudunk meg, viszont irigyen, a névtelenség biztonságából lesnek, akiknek fáj, ha én írónő vagyok, ha ebből megélek, ha nem szorongatóak a körülményeim, ha telik egy drága napszemüvegre, vagy ha nem úgy viselkedem, ahogy ők elképzelik az anyát, az özvegyet. Mindebből az derül ki, hogy ők rosszindulatúak, nem találják a helyüket, nem engedhetik meg maguknak az örömöt és a jóindulatot, mentálisan és anyagilag nélkülöznek, illetve súlyos nőgyűlölet is: ők engem gyengének, némának, összetörtnek, tehetetlennek akarnak látni, mert ott van a helyem nőként. Ha én erős és határozott vagyok a magam dolgaiban, akkor félni és gyanakodni kezdenek, és nekem esnek, még akkor is, ha egy tőlük teljesen független és kristálytiszta ügyben folyamodom jogorvoslatért.

Mégis, tényként ment át a köztudatba több állításuk, mint az jóindulatú ismerőseim aggódó kérdéseiből is kiderül. Lássuk a tényeket a leggyakoribb vádakra válaszul:

Én az asztrológiát nem bíráltam részletesen, nem harcolok ellene, nem érdekel az egész. Amikor ellenem fordítják, személyes adattal visszaélve, és ezzel megvezetnek hiszékeny embereket, azt hiteltelennek, agresszívnak és szánalmasnak tartom, ugyanígy az ebben résztvevő asztrológusokat. A nagy mártírszöveg, hogy mi becsületes székelyföldi asztrológusok vagyunk és Gerle Éva, a sátánsegéd ki akarja csinálni ezt a magasrendű spirituális tudományt és minket, a nemzeti érzelmű nagycsaládot, hogy mi azt ne űzhessük, és így uralomra törjön a materiális–hedonista–liberális értékrend, tipikus nagyon ostoba és paranoid átideologizált hazugság: soha ilyen célom nem volt, soha ilyesmit nem tettem, nekem teljesen mindegy a gyerekverő, erőszakos nézeteiket amikor nevetségesek, akkor nevetek, és nem tűröm, hogy a magánéletemet, a férjem emlékét, a gyerekeimet és az írói teljesítményemet gyalázzák, és hazug vádakkal illessenek. Ezért fognak bíróság elé állni, nem az asztrológia miatt. Csak bűncselekmények miatt lehet bíróság elé állni.

Ellentmondásos állításokat tesznek arról, hogy van-e rendszeres és érdemi bevételük. Ez annyiban tartozik rám, hogy engem vádolnak azzal, hogy nincs. Én nem csodálom, ha nincs, szilárd meggyőződésem, hogy azért vannak nehézségeik, mert ilyen szakmára nem lehet nagycsaládos megélhetést alapozni, és mert elég furán viselkednek. Furcsa nézeteket hirdetnek meghökkentő gőggel, másoknak akarják megmondani, hogyan éljenek, intve, bírálva őket, ami mögött elég világos az önigazolás  szándéka. Nehézkes, fárasztó mondatokat írnak, zavaros és indulatos minden megnyilvánulásuk, az emberek unják őket, és úgy látom, nem is az asztrológiával foglalkoznak, hanem hónapokig töltik teljes napjaikat mások “leleplezésével”, áskálódással, gyűlölettel. Ez teszi, tette őket tönkre, nem én. Én a rágalmak, az aljasság és a gyermekbántalmazás, férfierőszak népszerűsítése ellen szólalok fel, asztrológiától függetlenül. Hogy mások kifejezetten kártékony áltudománynak tartják az asztrológiát, és ezt most el is mondták, az nyilván nem esik jól azoknak, akik eddig a saját területük egyeduralkodójaként afféle mesevilágban éltek.

Nem igaz, hogy üldözök és kikészítek embereket: én jelenségekről szoktam írni, nem személyekről. Kizárólag bűncselekmények esetén szólalok fel konkrét emberek ellen, vagy közszereplőket bírálok. Ez történt a tudom, mit tettél… című bejegyzés esetében, amelynek főszereplőjét állítólag meghurcoltam (szeretném, ha mindenki tudná, hogy időközben több bűncselekmény gyanúsítottjaként bíróság előtt áll), az asztrológus párossal, és a fogaskerekűn agresszíven rám támadó fiúval is, akinek én soha nem ártottam, ő viszont fenyegetően és megalázóan viselkedett.

Nem igaz, hogy bárkit is “kipofozok” a blogról. Sok hónapnyi keserves, mérgezett hangulat után, amikor is rosszindulatú okoskodással rabolták időmet és figyelmemet, világos hozzászólási szabályzatot alkottam, amely minden kommentelőnek ajánlott olvasmány és kötelező szabály, és a teljes olvasóközönséget védi, az értelmes beszélgetés garanciáját jelenti. Van egy, egyébként nem túl magas  intellektuális, morális és érvelési szint, amit múlhatatlanul meg kell ugrani ezen a blogon. Ez az én döntésem. Jogom és technikai lehetőségem is van hozzá, mint minden más bloggernek is. Nem hiszek abban a fajta véleményszabadságban, amely csak a becsusszanásra való, amely indulatosan és magányos gőggel érkezik, és az én teljesítményemet, közönségemet használná ahhoz, hogy ellenem gyűlölködjék, engem járasson le, hallgattasson el. Aki itt feszül, és leckéztet, móresre tanít, megmutatja “az érem másik oldalát”, “objektív”, mert ugye mi mind elfogultak és eltévelyedettek vagyunk, az nem kommentelhet. A kommentelés nem emberi jog, s ha mégis, nem rajtam kell követelni, nem én vagyok e jog forrása, nem vagyok vadidegenek dühöngési és leskelődési igényének kielégüléséért felelős, figyelmem és energiám nem közpréda. Ez furcsán hangzik, de hatékony: korábban százával voltak ilyen próbálkozások, most meg napokig nem jön senki rosszakaratú hozzászóló.

Soha nem voltam munkanélküli. Mindig a szakmámban dolgoztam, tanárként vagy szövegekkel.

Senkinek nem tartoztam soha, nincs hitelem, anyámnak sem tartozom, nem támogatja a megélhetésemet, nem vett nekem senki lakást.

Minimális családtámogatási bevétel mellett (főállású anya vagyok) azért élhetek a magam kedve szerint, mert rengeteget dolgozom (blog, szerkesztés, fordítás, tanítás), van megtakarításom, jól forgatom a pénzt, nincs hitelem, autóm, tévém és káros szenvedélyem, és nem panaszkodom, nem lesek másokat, hanem teszek a jólétért.

Nem igaz a népmesei kontraszt, a Jó és Rossz bináris ellentéte, hogy a derék ember, az Igazság szószólója küszködik és szegény, ám gyermekei jólneveltek és derűsek, az élősködő, gazdag budapesti blogger a ki tudja, honnan szerzett jövedelmeiből pedig dúskál, és ártalmas, nemzet- és spiritualitásellenes tevékenységet végez, jóravaló embereket üldöz, miközben a gyermekeit is elhanyagolja. Ez nagy, aljas, önigazoló hazugság megint.

Olvasóim egy része jómódú, és időnként nagyobb összeggel támogatja a blogot, amelyet mint ügyet és teljesítményt fontosnak érez, a többiek 500-1000 forint, egyébként női magazinra szánt összeget utalnak saját belátásuk szerint. Az internetes tartalomelőállítás igenis munka, akkor is, ha sokan hobbiból űzik.

Van olyan, nehéz sorú olvasóm, akit lebeszéltem arról, hogy pénzt küldjön, és volt olyan is, akit én hívtam meg ebédre vagy küldtem neki azt, amire szüksége volt. A kávémeghívás nem feltétele semminek, nem érzi magát kellemetlenül senki, akinek nem fér bele. Bárki olvashat, kaphat jelszót is, akiben megbízom.

A blogfinanszírozás meg nem úgy megy, hogy kiteszi bármelyik blogger a paypal funkciót, és akkor dől a pénz. Azért, hogy ez mint ötlet reális legyen, és a blog eltartsa íróját, miközben reklámmentes marad és távol tartja magát minden marketingtől, nagyon keményen meg kell dolgozni: komoly kvalitásokat, hosszú idő alatt kifejlesztett rutinokat, állandó jelenlétet kell beletenni az ügybe, egyedülálló teljesítményt nyújtani, folyamatosan fejlődni, újdonságokkal előállni, és nagyon kell hinni benne. Én azt, hogy kiálljak az emberek elé, és irodalmi igényű szövegeket írjak, húsz éven át növesztettem magamban.

Nem igaz, hogy a számok a rögeszmém. Az igazság az, hogy mindenki, aki komolyan veszi a blogját, célja van vele, nem csak átmeneti hobbiként ír, hanem sokakhoz akar szólni, könyvet szeretne kiadni, figyeli a reakciókat és keresi a “piaci” rést. Így például nézi azt, hogy melyik napszakban kattintanak sokan, egy-egy bejegyzése mennyire terjedt el, milyen a törzsolvasók aránya, hány új olvasó van (ezt a StatCounter tudja), hogyan hat a facebookos jelenlét a blogra, hol linkelik és honnan kattintanak rá. Kb. fél év alatt lett meghökkentő olvasottságom, ami nekem bőven jó lenne, és az is egyre növekszik, időnként meredek ugrásokkal. És bár az arctalan gyűlölködők egyike-másika tényként kezeli, hogy én tönkrementem és a blognak vége van, soha annyian nem olvastak, mint a rövidke februárban.

Én megengedhetem magamnak azt is, lelkileg, lelkierőben, hogy ne csak a szép, dicső eszményeket mutassam, amilyennek magamat képzelem, hanem lássék az is, ami nem kerek, ami nehéz, göröngyös. Ez a legfőbb kincsem: a személyesség, az önboncolgató őszinteség. Nem érzek szégyent. Ember vagyok, sok nehézséggel küzdök, sok mindent másképp csinálok, mint szokás. De van erőm hozzá, és nem vetítek valamiféle hazug önkímélő öndefiníciót. Nem másokat lesek, nem vágyódom máshová, nem vagyok frusztrált, nem siratom a múltat, hanem tisztában vagyok magammal.

Nem élek luxusban, de máshogy néz ki a fogyasztói kosaram, mint a szokásos. Előfordul, hogy exkluzív helyeken töltöm a délelőttömet, ételen nem spórolok, és jut egy-egy urazásra, jó minőségű ruhára, taxira is. Nekem tizenöt évnyi fiatal nőhöz nem méltó ínség után egy-két valóban márkás cuccom van, a többi középkategória vagy tízéves holmi.Kifejezetten szerény, vissza például alig vannak háztartási gépeim, a legprimitívebb NOKIAm van.

Nem támadtam rá a fiam egykori osztálytársára, hanem, miután nem sikerült megoldani az egy éven át tartó problémát azzal, hogy a szülőknek és az osztályfőnöknek is többször jeleztem a gyalázatos viselkedését, beszélgettem vele, és határozott voltam. A fiam pedig nem bántotta ezt a lányt, egyszerűen nevetségesnek tartotta. A kislány viselkedésével nem csak nekünk volt problémánk, nagyon félresikerült történet ez az egész, borzalmas tanári inkompetenciával és sunyisággal, és az is elkeserítő, hogy ott olyan a hivatalos értékrend, hogy egy ilyen diák példakép lehet. Mindez két évvel ezelőtt történt, azóta iskolát váltottunk, én rég nem foglalkozom ezzel, nem írom tele ezzel az internetet és nem is forralok bosszút.

Soha nem fenyegettem senkit azzal, hogy közzéteszem a lakcímét; nincs is olyan “haragosom”, akinek ne lenne fönn az interneten a címe. Soha senkit nem adtam ki ilyen módon.

Nem ismerem Minden Áront, nem tudom, ki ő, de folyamatban van, hogy megtudjam.

Igen, írtam az Államkincstárnak, mert amit mondok, azt komolyan gondolom, majdnem három hónapig vártam ezzel, végső eszközként vetettem be a gyűlöletkampányban. Azt hittük, Violetta erre leáll, de ez sem érdekli őt. Sajnálom, előbb kellett volna okosnak lenni. Nagyon kemény leszek a büntető- és a polgári perben is, egész pontosan: adekvát.

Soha nem hirdettem meg a Kozma család gazdasági tönkretételét, ez az ő paranoid fikciójuk, hogy engem gonosznak állíthassanak be, őket pedig sajnálják. Csak tudomásul vettem, hogy leállíthatatlanok, bíráltam az emberellenes nézeteiket, figyelmeztettem őket arra, hogy nagyon fog látszani, ha róluk írok, jeleztem, hogy le kéne már őket állítani, mert sorozatban próbálnak kicsinálni embereket sértett irigységből, eszközökben nem válogatva, illetve szóltam, hogy fel fogom őket jelenteni a rágalmazásözönért, és meg is tettem.

Nem “rendeltem” cikket soha semmilyen újságtól, portáltól. A történet nyilvánosságra hozatalával nyomásgyakorlás volt a célom, hogy leálljanak. Ehhez azt a módot választottam, amelyik bármely betűvető ember előtt nyitva áll: e-mailt írtam egy ismeretlen újságírónak. Sixx cikkéről csak a megjelenés után szereztem tudomást, a marosvásárhelyi rádió pedig megkeresett. Általában nemigen ismerek tévéseket, újságírókat.

Nincs mitől félnem, nem tettem semmi törvénytelent, nincsenek stiklijeim, nekem mély lelki válságot okoz az is, ha a másik kabátomban marad az érvényes bérletem. Mélységesen elítélem azt a sunyi, “kéz kezet mos”-on alapuló mentalitást, amely azzal próbálna sakkban tartani az igazságkeresésben, hogy akkor ő is feljelent/panaszt tesz/beárul, mert biztosan van nekem is vaj a fejemen. Nos, nincsen. Azért élhetek ennyire a nyilvánosság előtt, mert nincsenek titkaim, vállalhatatlan történeteim.

A gyűlöletük nem engem jellemez.

Adószámom van, a független újságírásra, lektorálásra, fordításra kiváltva, a blogjövedelmet bevallom és a szabályoknak megfelelően adózom.

Soha nem sértett a szexuális életem emberi, közösségi normákat.

A szexualitásomra irodalmi módon tettem önironikus, pajzán célzásokat itt, amelyeket kibeleztek, illetve a szexualitással kapcsolatos, kártékony és buta sajtós beszédmódot bíráltam itt és itt.

A rólam írt vad állításoknak icipici, blogról származó magva van, és az agresszív butasággal és rosszindulattal van kiforgatva. Több tucat ember áll lesben, figyeli és elemzi a blogot, illetve ír nekem gyűlölködő üzeneteket.

Minden kattintás előre rangsorol a keresőben, akár aljas, akár őszinte az, aki itt olvas.

Nem igaz, hogy felbéreltem bármilyen kémet: sok más család mellett segítettem egy nehéz helyzetű csíkszeredai anyának is. A pénzt végül Kozmáék költötték el.

A blog mögött nem áll senki, saját döntésem, véleményem, érdeklődésem tükröződik benne, írását a foglalkozásomnak tekintem majdnem másfél éve.

Én magam semmi visszásat nem látok abban, hogy ha idejön a tévé, akkor elmondom nekik, mi történt. Nagyon tapintatos voltam, de tény, hogy egy hosszú és borzalmas történet zárult le. Sok keserves élményünk volt, ennek ellenére mindig korrektek voltunk a lakástűzben elhunyt férfival.

Nem tartom magam szépnek, nem is feladatom szépnek lenni, nem vagyok modell, színésznő, a külsőm nem a munkaeszközöm, és ostobának és nőgyűlölőnek tartom azt, aki azzal próbál sakkban tartani, hogy nem vagyok szép.

A szemem azért ilyen, mert 1999 és 2006 között pajzsmirigy-túlműködésem volt, annak a maradványtünete.

Nekem nagyon fontos, hogy saját útjaim legyenek, akár kávémárkát, akár hivatást, akár stratégiát választok. Nem utánzok senkit, kényesen óvom a szuverenitásom, és soha nem engedek manipulációnak, zsarolásnak vagy provokációnak, egészen világosan fel tudom ismerni ezeket a helyzeteket.

Nem igaz, hogy eltorzult a személyiségem: mindazt, amit az állandó figyelem, interakció, rajongás és rosszakarat okoz bennem, hatékonyan tudom kezelni.

Amikor azt látom, hogy valaki nem képes gumicsont nélkül élni, sóhajtok. Egy február közepi hullámvölgy óta jól vagyok az életemmel, nem ülök egész nap gép előtt, rendkívül aktív életet élek, sok örömöm van és világosan látom a céljaimat.

Én továbbra is azt fogom tenni, amit helyesnek látok, arctalan, buta és irigy emberek nem manipulálnak bele semmibe. Nem követtem el jogsértést, és nem hajt bosszúvágy. Engem csak az minősít, amit én teszek és írok, amit mások mondanak, írnak, az őket minősíti.

Innentől pedig a régi, eredeti rész:

Miért ez a blog címe?

Elsősorban azt jelenti, hogy akkor gyere ide, ha neked jó. Ne járj ide magadat idegesíteni. Mostanában jött néhány olvasó, aki nagyon nem ért egyet, de nem tud elszakadni, és mindig abból van a feszültség, hogy újra meg újra jelzik: nem értenek egyet. Mit csináljak?

Ez egyébként egy József Attila-vers első néhány szava és egyben címe is. Azt jelzi, hogy ez a blog elsősorban, kifejezésmódja, látásmódja szerint irodalmi. Nem ideológia tehát, amit itt olvashatsz, nem a sirámaim, és nem “ide lőjetek” típusú vitagerjesztés a célom, régesrég kinőttem abból, hogy provokáljak, visszavágjak a véleményemmel. Viszont jól érzem magam olyanok körében, akik velem rezdülnek, akik nem piszkálódnak, nem irigyek, nem használják a névtelenséget fedezékként, és nem csak a használati utasítások megértésére képesek.

Te ki vagy?

Én egy harmincnyolc éves, fővárosi, háromgyerekes nő vagyok, eredetileg magyar–angol szakos tanár, most szabadúszó újságíróként szövegekkel foglalkozom, írok, szerkesztek. Színházba járok, biciklizem.

Ez az egyetlen blogod?

Ez az első, és a fő. Hűséges típus vagyok. Felkérésre elkezdtem egy másikat, egy közéletibb jellegűt 2012 végén, de nem tudok rá kellő figyelmet szánni.

Hová írtál régebben?

A Nők Lapja Évszakokba, a Népszabadság Vélemény rovatába és az ÉVA magazinba. A mamami fórumán olvasható még sok szövegem.

Minden bejegyzést te írsz?

Néhány vendégposzt született eddig. Ha más írja, mindig a bejegyzés elején jelzem.

Honnan vannak a fotók?

Minden fejlécfotó az életemhez kötődik, a családom tagjait láthatod rajtuk, egy kivételével Raffay Zsófia, a férjem és az én felvételeim.

Én sem értek egyet…

Szíved joga. Írd le, vagy magadnak fogalmazd meg, miért nem, miben nem, illetve győződj meg róla, hogy valóban érted, amit írok, nem te képzelsz-e bele mindenfélét. Nem tudok mit kezdeni azzal, aki nem érti, mit és miért írok, és mégis visszajár ide katasztrófaturistáskodni. Gyakran az az értetlenség egyszerű oka, hogy az olvasói kompetenciájuk hiányzik, felszínes, közhelyes szövegekhez, tíz deka tönkölyliszthez és azért mégis szép az élet színvonalú spirituális üzenetekhez vannak szokva. Ezt magyartanárként mondom. Engem nem zavar, ha mást gondolsz, én nem török egyeduralomra.

Nagyon mélyre mentek, rendkívül hatásos a blog, és afféle vezér lettél, követik az útmutatásaidat. Nem túl nagy felelősség ez?

Ha érted, mire jó az irodalom: láttat, megrendít, rávilágít, játszik, akkor nem kérdezhetsz ilyet. Ez irodalmi blog, én nem ígértem mást, csak a szó erejét, az értelmezéseit mindenki magának teremti. Nagyon megütköznek ezen mindig a kárörvendők, az okoskodók és a kockalelkű trollok, hogy ez csak ennyi. Az ennyi, az nagyon sok. A szó, az nagyon sok, és én ehhez értek. Én nem vagyok guru, lelki vezető, terapeuta, nem kínálok módszert — sok tekintetben ezt a szerepet vetítésnek, képmutatásnak, hamisnak is érzem, illetve személyes kontaktus nélkül lehetetlennek is, amellett, hogy nekem nem való, továbbá miért is csinálnám interneten és ingyen? világmegváltásból? De én nem akarom a világot megváltani, én csak egy kis zugot akarok, ahol írhatok. És mindenekelőtt rendkívüli mértékben hiszek az olvasóim kompetenciájában, akik közül rengetegen számolnak be arról, hogy elmúlt a rossz érzésük, nem félnek, nem magukat hibáztatják végre, és a kezükbe vették a sorsukat. Mindez az ő belső útjuk, az ő érdemük, mert azért álltak meg itt, mert valamit már értettek, sejtettek, és köszönöm, hogy a változás élményét, a blog katalizátor-jellegét megosztják velem. Ha annyi útmutatást mégis összeszednek a blogról, hogy egy kicsit engedjék el magukat, merjenek lassítani, élvezni az életet, feltenni a fontos kérdéseket, és ironikusan szemlélni a világot, nagyot nem tévedhetnek.

Te nem egy önző, senkire tekintettel nem lévő, költséges és családellenes életformát propagálsz?

A női szerepről árul el sokat, hogy ilyesminek tűnik, ha valaki tekintettel van a közérzetére, igényeire, teherbírására. Senkinek nem ártunk, nem akarunk revansot venni, csak találkozunk önmagunkkal. Nagyon fontos tudni, hogy a családok nem ettől omlanak össze, hanem attól, hogy az egyik fél nem figyel, elmulasztja az élő, lüktető lényeget, bűnösen kényelmes, önző és hibáztató, illetve mindketten téves szerepekbe merevednek, és nem mernek szuverénül létezni, élvezni egymást, vállalni a kérdéseket és a válaszokat, csak a lemondósdi ad nekik biztonságot, amiből viszont — érthetően — szöknének. Nem, nem önzés nemet mondani a fogcsikorgatós szexre, néha önmagunkra figyelni, józan szabályokat bevezetni és új életet kezdeni sem.

Miért vagy ilyen éles az egyet nem értőkkel? Miért üldözöd el őket?

Nem egy ilyen helyzeten vagyunk túl, és gyorsul a folyamat, türelmetlen lettem, mert drága az időm. Ezek a kommentelők, akikre azt mondod, elüldöztem őket, egyáltalán nem érzékelik a számos kérés, jelzés ellenére sem, hogy miért bárdolatlan butaság engem leckéztetni. Feszélyez az aszimmetria. Hogy ő, a rejtőzködő erre jár, neki tulajdonképpen mindegy, és passzióból elkezd elemezni, minősíteni, kioktatni engem, aki látszom, akinek az öndefiníciója, fő tevékenysége, élete értelme a blog. Rabolja az időmet, figyelmemet, idegenkedni és feszültséget kelteni jár ide, és rajtam kéri számon, miért nem vagyok türelmes, elfogadó, demokratikus, miközben ő nem az. Nem érti a blogot, a céljaimat, pedig rendkívül tudatos vagyok, és el is szoktam mondani, mit miért teszek. És nem kérdez, hanem ítél. Panaszkodásnak éli meg a tipikus helyzetek körülírását és elemzését, forszírozza, hogy nekem rossz, meg ez csak valami mákony, tömeges hipnózis, mindannyian megtévedtünk, és tanácsokat ad, amelyekből kiderül, hogy én sértett vagyok, frusztrált, keserű, boldogtalan és nőietlen. A másik, hogy a mi magyar közegünkben tombol a kajánság sokakban, és a névtelenség ezt csak felerősíti: nem bírják elviselni, ha valakinek sikere van és jól érzi magát. Ott tülekednek, vonzza őket a blog, és gyűlölik. Mindenáron bele kell nyúlkálni, megszakérteni, fölénybe kerülni, az nem lehet, hogy ők nem okosak! Nekik nincs sikerük, hát leszólják az enyémet. A legundorítóbb és legmegdöbbentőbb példája ennek Gilicze Bálint volt. Én nem akarom őt helyretenni, semmi dolgom vele, ő viszont helyretesz engem, mert én itt vagyok középen, hát akkor biztos céltábla. Aki ilyen, az ne kommenteljen itt, ez nemtelen, ezt nem jó olvasni. Elmondja, mit gondol, oké. Az általam működtetett blogon, abban a széles körben mondja el, amely az én írásaim miatt van itt, és persze élvezi, hogy sokan olvassák őt is. No, én is elmondom, mit gondolok: azt gondolom, hogy ó, basszameg, már megint, mert ezek a helyzetek nagyon egyformák. Erre elmenekül, ki érti ezt? Már nem is én mondom egyébként, inkább egy-két-öt derűs kommentelő.

Ne haragudj, nagyon jó a blog meg minden, de boldogtalannak és keserűnek tűnsz.

Te pedig kezdő olvasónak, aki a szövegből mindenáron a szerzőre von le következtetéseket, ráadásul talán te képzeled hozzá a sztereotípiákat: akinek nem jó, ahogy van, az boldogtalan. Ez nagy tévedés: ők nem vesztesek, hanem általában a legerősebbek. A világ kiált körülöttünk: ha gondolkodó ember vagy, te sem gondolhatod, hogy jó ez így, ahogy van, sem azt, hogy megúszhatod. Olvass még. Az, amiről írok, nem azt jelzi, hogy nekem az az életem. Ez nem panaszblog. A szembenézés viszont felszabadító. Egyébként ha netán boldogtalan volnék, az sem befolyásolná az állításaim érvényességét. Ez a mondatod nem válasz az írásaimra, ez csak elhallgattató technika és az erőhöz való törleszkedés: aki nem sugárzó és diadalmas, annak nem hiszünk. Egyébként az életem éppen igazolja, hogy amiről beszélek, működik. Minden nehézség ellenére jól vagyok.

Miért ilyen pesszimista a blog?

Ez a blog az életörömről szól, de illúzióink már nincsenek. Jó így.

Miért haragszol mindenkire?

Leírom a saját történeteimet, illetve a megfigyelt tendenciákat. A megfogalmazásban van élesség, mert szeretek hatásos lenni, mélyre hatolni. Nem tudom nem látni és nem megírni azt, ami kiált. Nem haragszom, és nem győzködök senkit. Az biztos, hogy rég túlvagyok már azon, hogy szépen, finoman, konfliktuskerülően létezzem.

Ez nem nőies.

Ez nem. Ez a baj. Mert felszabadító.

Mi a megoldás?

Nem tudok megoldást, nem is ígérek ilyet, kevés vagyok hozzá, de ez nem jelentheti azt, hogy ne kellene a problémáról beszélni. Hátha egyszer összeáll. Az biztos, hogy sokan erősödtek meg itt, és találták meg a saját megoldásukat.

Neked rendben van a párkapcsolatod?

Nincs párkapcsolatom, özvegy vagyok. Valami nagyon szép alakult a férjemmel, és a betegségével ez még intenzívebb lett. Jó ilyen békés szívvel gondolni valakire, aki már nem él.

Mi ez a sok homályos szöveg?

Azt hiszem, aki nem tud irodalmi módon olvasni, elrévedni egy-egy mondatszerkezeten, aki nem szereti az irodalmi szövegeket, zavarodottan fog innen távozni.

Engem zavar itt valami, nem tudom, mi, sok jó írás van, de…

Nem vagy egyedül. Nem mindenkinek jön be.

hú, ez a blog egy nagyon nyomasztó valami, főleg azért, mert olyan, mintha egy mániás szakaszban lévő mániás-depressziós írná: erőszakos, lehengerlő, nagyzoló, szélsőséges, jaj.

olvasni csak nagyon ritkán olvasom, mert néha olyan, mintha kínaiul lenne.

…azért nem olvasom a blogod, mert 5 mondat után lefáradok.

Tényleg te trollkodtad tele a férfihang csetjét? Deansdale szerint “Csakazolvassa volt, az anonimitás rejtekén.”

Ha nagy ritkán, akkor mindig a saját nevemen kommentelek: vagy a blogén, vagy az egyedi becenevemen, és soha nem rejtőzködöm, amióta blogom van, világossá teszem, hogy én vagyok az. Így illik. Deansdale viszont a saját logikájából indul ki, nem érti a blogomat, és a stílusérzéke sem valami fejlett. Soha nem kommenteltem a férfihangon, és nem is fogok.

Nem lenne jobb, ha a blogon…

Nem. Régebben többet kerteltem, de most már megmondom: nagyon idegesítő, amikor valaki erre jár, súrolja a blogot és rögtön bele akar szólni, miközben én naponta teljes állásnyi munkát teszek bele, és rengeteg átgondolt, az olvasó előtt ismeretlen szempontot kell figyelembe vennem. Még akkor is súlyos szereptévesztés ez, ha értelmes a javaslat. Akkor is, ha ez így leírva nagyképűségnek tűnik. Egyébként nagyon figyelek azok visszajelzésére, akik szeretnek itt lenni, mindenféle megjegyzést, felvetést megfontolok. De ez nagyon személyes, egyedi blog, azért ilyen, mert az írója ilyen.

Kit érdekel, hogy milyen kávéfőzőt vettél?

Eredetileg naplószerű blogot írtam, aztán a nagyon intenzív történeteim és a társadalmi témájú érvelő szövegeim közfigyelmet keltettek, és onnantól rendszeresen kérdezem, különösen a kommentelőket és a legfigyelmesebb olvasóimat, milyen téma, műfaj, hangnem érdekli őket. Most már ők vezetik a tollamat, vagy mimet. És mindig nagyon örülnek a személyes és életmódtémáknak. Ha először jársz itt, furcsa lehet ez az érdeklődés és rajongás irántam. Engem is meglep.

Mit akarsz ezzel az egésszel?

Írni akarok, olyan szabadon, ahogy alig lehet, arról, ami eszembe jut, és általában rég merev meggyőződéseket bolygatok meg, illetve a múltamról, életörömről, színházról írok. Sok szövegben visszaköszön az önmagamhoz való ironikus viszony. A többi csak történik, és én a történésre reagálok. Jó, hogy van visszajelzés. Értő olvasókat akarok, akikben a szövegek elindítanak valamit.

Te feminista vagy?

Én feminista is vagyok sok más mellett: értelmes, szembenézésre képes és morálisan érzékeny nőként aligha lehetek más, de nem kedvelem az ideológiát, a tankönyveket. Inkább a beállítódás a fontos, az érzékenység. A blogom viszont nem feminista, mert nem a feminista álláspont íratja a szövegeket.

Énblog?

Nem.

Vitablog?

Nem, nem.

Véleményblog?

Nem. A blogom érdekes fúziója ezeknek, és együtt, mindenekfelett szépirodalom, az érvelő, az elemző-publicista szövegekben is, egyszerűen a kifejezésmód miatt. A nyelv minden. Nem érdemes nagyon besorolni a blogot, számon kérni rajta a fentiek egy-egy jegyét. Mára a leginkább közösség és intellektuális hőfok a blog.

Rengeteg a komment, nem tudom követni.

Igen, nehéz. Én örülök a sok kommentnek, az mindig az jelzi, fontos a téma. De engem is maga alá temet az olvasás és a rendben tartásuk.

Sok olvasód van — mennyi az a sok?

Decemberben gyerekes büszkeséggel elárultam nyilvánosan a heti kattintások számát. Nagyon furcsa reakciókat kaptam. Azóta elvből nem mondok számot, sőt, hisztérikusan titkolom, mintha valami szellem lenne a palackban. A kommentek özöne mutatja, hogy sokan vagyunk. Elég meglepő, hogy egy év alatt ez lett a blogból. Viszont a számláló természetéből adódóan nem tudhatom, melyik kattintás robot, hány valódi olvasóm van.

Nagyképű vagy.

Igen. Nagyon örülök, mert korábban nem voltak ilyen sikereim, és nagyon belefáradtam már a hangom, a kifejezés módjának keresésébe. Most nagyon jól érzem magam, szeretek szerepelni, örülök az érdeklődésnek, jó kézben tartani egy ilyen felületet, jó hinni abban, amit csinálok, és jó nem lankadó kedvvel a bloghoz ülni. Fárasztó lenne mindezt letagadni. Mint majom a farkának, egész pontosan. Ritkán vállalják az ilyen közérzetet az emberek.

Mitől vagy ilyen magabiztos?

Félrevezető, hogy te a szövegeimet a lényemnek nézed. Nekem csak a szavaim ilyen diadalmasak, mert magyarul tudok. A szó az erő. Minden másban, tehát a blogon kívüli életemben meg az jellemez, hogy már lusta vagyok görcsölni. Ez is egyfajta magabiztosság. Felszabadító.

Például tök ronda vagy.

Én sem szeretem a tükörképemet, de így esett. Ez nem modellkatalógus. Az mondjuk biztos, hogy én nem keresgélek a te képeid után, és nem teszek a külsődre megjegyzést. Azt hiszem, azért mondod, hogy lenyomj, de ez nem érv.

Nem félsz, hogy ennyi minden kiderül rólad?

De. Van olyasmi, amire kínosan figyelek, hogy ne derülhessen ki, és nem szeretném a történeteim szereplőit kínos helyzetbe hozni. Mindenesetre nincs más választásom: bíznom kell az emberek jóindulatában. Ezt sokáig mérlegeltem, és arra jutottam, hogy nem tudok ilyen kompromisszumokkal és rejtőzködve írni. Aki dudás akar lenni…

Olvas a nagyfiad apja?

Igen.

És a barátaid, családtagjaid?

A barátaim szinte mindegyike olvas, régiek is, sokan naponta. A családomat nem tudom, de nagy a némaság.

Miért mindig csak a kicsikről írsz?

Pont mert a nagy apja olvas, és nem akarom, hogy innen derüljön ki neki, mi van a gyerekkel.

Le szabad írni a nevedet, vagy nem?

Mivel a Nőkérten még decemberben leírták, és újságban, rádióban is vállaltam, nincs értelme a titkolózásnak. Nyugodtan szólíts a keresztnevemen, ha jobban esik. Azt kérem, a kereső miatt, hogy teljes névvel ne említs itt.

A művész úr az első férjed?

Nem (egyébként egy élettársam és egy férjem volt). Nem ismerem őt, csak köszönőviszonyban vagyunk.

Miért emlegeted ennyit?

Mert ő másért fontos: leképezi a tehetséghez, a színházhoz és általában a férfiakhoz való viszonyomat. És mert motívum. Nem tehet róla.

Mikor lesz kész a regényed?

Október előtt nem, sajnos. Blogkönyv előbb lesz.

Mi van a jelszavas írásokban?

Személyes történetek, a házasságom fejezetei, a férjem betegsége és halála. Érdektelenek annak, akinek nem tetszik a blog, vagy nem szán rá időt.

Hogyan lehet jelszót kérni?

Aki ír nekem, és bemutatkozik, nem rejtőzködik, esetleg kommentel is, annak adni szoktam.

Ebből a blogírásból meg lehet élni?

Ebből meg. De én nem ismerek más magyar példát, tehát hogy a független bloggert reklámmentesen eltartja a közönsége.

3 thoughts on “gyik, nem csak gyíkoknak

  1. Kedves Éva!
    Nem mintha olyan sok jelentősége lenne, hogy 1-1 nekem tetsző írás után a tetszik gombot benyomjam- nekem örömet okozna egyébként.. De nem sikerül. A tetszikezéshez gondolom, nem kell jelszót kérni- csak valamiért nem fogad be engem ez a rendszer?
    Köszönöm, Novák Ágota- 45 éves valaki, 3,5 éves örökbefogadott gyermekkel- ez most az egyik legfontosabb, de nem életemet kitöltő szerepem. A többi meg sok, és apró.

  2. Visszajelzés: történelmi pillanat | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s