lehet, hogy hülyeség, amit érzek

Közzétéve Szerző:

Nem, nem lehet. Nem hülyeség, amit érzel.

Ma ennyi a bejegyzés.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

No jó.

Ezt mondják nekünk (“kombinálsz”, “gyártod a problémákat”, “ezért is én vagyok a hibás”), és ezt mondjuk magunknak, hogy talán csak képzeljük, kivetítjük a rossz hangulatunkat másokra, most amúgy is zaklatottabbak vagyunk (terhes vagy! szoptatsz! klimaxolsz*! szerelik az illyt! bejött a melegfront!).

De nem, nemnem. Amit érzel, nem hülyeség.

Amit többedszerre, jellemzően érzel, gyomortájt, és főleg: az önismeret valamelyes fokán, nem a máson csüngés-reménykedés állapotában, alapvetően jóindulatúan, játszmákkal szembenézve és velük leszámolva, az biztosan nem hülyeség.

Ték it ízi. Ne félj tőle, nem harap az érzés. Az lehet, hogy átmeneti, és majd elmúlik, holnap mást érzel, villog a mégis, mégsem. Csak mindenkor szóba állni azzal, amit érzel. És nem kell az érzés múlékonyságától, változékony természetétől sem félni, sem annak, aki érzi, sem annak, akinek elmondja.

Elmondani sem okvetlenül kell. De az érzést jó megnézni: mi ez? Milyen erős? Mikor volt hasonló? Mitől oldódik?

Figyeld meg. Az érzést, nettóban. Keress szavakat rá hajnali metrón. Szép kis érzés. Szervusz, érzés, én vagyok én, itt körülötted. Ki vagy? Mit üzensz nekem? Tudom, nem bántasz.

cropped-c3a1-table-2.jpgAz lehet még, hogy valamit érzel, de nem pont azt fogalmazod meg, hanem a reflexszerű továbbgondolást, és azért nincs igazad. Hogy mást kellene kezdj az érzéssel, másra figyelmeztet, mint hiszed. Hogy nem végleges, nem vádként érdemes kezelni, és nem olyan messzemenő a következtetés belőle.

Sajnos, az érzések, különösen a visszatérőek, sokszor problémákat jeleznek, és e problémák jelentős része nem olyan, hogy majd leülünk, megbeszéljük, és akkor kompromisszumot kötünk, Judit csalódott, Dezső többet kefélne, ezért Dezső hétfőtől jobban figyel, virágot hoz, Judit pedig gyakrabban érinti meg Dezső erogén farpofáját, és akkor elmúlik az érzés, Judit elkényeztetve, cserébe Dezső teste elfogadva és kívánatosnak tartva, hepinesz van. Mert az érzés, ezek a bizonyos érzések, ezek lélekrezdülések. Bizonyosság: árad vagy nem árad? Ért vagy nem ért? A többi erőlködés. Mert elmondom, az őt bántja, védekezik, a maga érzéséről meg nem beszél.

Mit lehet mondani, ha nem ért? Értsél? Elmagyarázom? Feladat leszek…?

Én úgy szeretek vicces, praktikus, örömelvű lenni. Nem elváró, nem nyűg. Meg önálló is, aki nem mindent a másiktól remél. Én nem akarok nagy beszélgetéseket. Csak azt mondom, és nem hirtelen mondom, és nem indulatból, amit már leszűrtem.

A többivel megbirkózom magam, kifutom, kiírom, kizenehallgatom magamból. Nem bántok, nem zsarolok. (A zsarolás amúgy is jogtalan előny szerzése.)

Ő azt mondja, nem, nem, nem úgy van — nem szeretne elégtelennek, figyelmetlennek tűnni. És én hiszek neki. Nem úgy van, vagyis: az érzésemnek nem az az oka, a következtetésem nem helyes. Majd megfigyelem az érzéseimet legközelebb is. Az biztos, hogy amit érzek, arról engem nem beszél le senki. Tartósan nem vitatkozom az érzéseimmel.

Érzelmi naplót írok. Tanulságos. Mikor, milyen esemény közben milyen érzés, mennyire erős tízfokozatú skálán, meddig tart. (Ez valaha feladat volt, megtaláltam János gépén az övét. Nem olvastam el, nem tartozik rám.)

*munkahipotézis: klimax sincs (ahogy dackorszak sem), de legalábbis nem ilyen mértékben; a középkorú nőkkel egyszerűen ennyire kibasznak.

168 thoughts on “lehet, hogy hülyeség, amit érzek”

  1. “klimax sincs (ahogy dackorszak sem), de legalábbis nem ilyen mértékben; a középkorú nőkkel egyszerűen ennyire kibasznak.”

    Ez de gyönyörű! És nincs egyébként ún. kamaszkor sem. Kibasznak velük is. Pontosabban rosszul kommunikálnak velük.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Szerintem az a kamaszkor, mikor egy gyerektől eléggé átmenet nélkül többet kívánnak, mint ami megfelel az életkorának, aztán mire alkalmazkodik hozzá, akkor jön második lépcsőnek az, amit te írtál.

        Kedvelés

      • szerintem nem kívánnak többet, mint ami megfelel az életkorának, csak sem előtte, sem utána nem volt lehetősége gyakorolni azokat a skilleket, amelyekre a fiatal felnőttként működéshez szüksége lenne.
        a kedvencem, amikor tizenkilenc-huszonkevés éves felnőtt embereket legyerekeznek, hogy „de hát az még gyerek”.

        Kedvelés

      • Lehet, hogy úgy van, ahogy mondod – nem túl korai, csak hirtelen, előzmény nélküli az elvárás. Legalábbis így értettem, jól?

        Kedvelés

      • igen.

        az alapján, amit bármilyen nemindusztriális kultúráról tudunk, egy tíz-tizennégy éves gyerek simán van/lehetne annyira kompetens, hogy a saját ügyeiről döntsön, csak éppen sem a szülőségről alkotott elképzelés (nehogy sérüljön a kis lelke stb) meg a szülőség kényszerei (időbeosztás, izoláció), sem az infrastruktúra (intézmények léte, szerkezete) nem támogatja ezt.

        Kedvelés

      • Igen. Én is olvastam (többek között pszichiátriai) könyvekben, hogy a kamaszkori “válság” ismeretlen a hagyományos társadalmakban.

        Kedvelés

  2. Néhány napja felírtam egy post it-re magamnak ezt: Nem hülyeség, amit érzel! A határidőnaplóm aktuális oldalára ragasztom, hogy tudatosítsam… Köszönöm a megerősítést, a posztot, Éva!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • A férffiklimax sem “klimax”. Ott nevet tudnak adni az örökkön örökké bennük tomboló jogosultság érzésnek, a dugási kényszernek. Vagy ha klimax, akkor igen sok huszonéves faszi is klimaxol. És igen, az is velünk baszik ki.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Én azt látom közelről és messziről is, hogy annak okoz problémát az öregedés, aki 50 éven keresztül semmit nem tett le az asztalra, nem élt azonosságban magával, nem tett semmit azért, hogy a társa mellette álljon (és ha ennek ellenére mellette áll, akkor meg elvágyik, mert az uncsi, hogy az asszonyra mindig lehet számítani). Aki nap mint nap értelmes dolgokkal foglalkozik, olyanokkal, amibe bele tud adni apait-anyait, még esetleg sikerei is vannak, örömét leli a gyerekeiben, mert beletette az energiát, és van gyümölcse, és még jó a házassága is, mert abba is tett energiát, az egyszerűen nem bolondul meg. Az bolondul meg, aki úgy érzi, nem tudott kiteljesedni. És ezt szépen másokra keni, ő megérdemelné, hogy most már a hátralevőben úgy igazán…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem az öregedés és az azzal kapcsolatos szorongások ennél kicsit bonyolultabbak. Sok múlik például azon, hogy az illető nő vagy férfi, hogy mást ne mondjak. Egy csomó szerepelvárás van, ami, ha az ember fiatalon nem felelt meg neki, akkor ide is elkíséri (pl. ebben a korban neked már….. stb.)

        Kedvelés

      • Persze! Csak nekem azzal van bajom, hogy kitalálnak valami baromi tudományosn fogalmat, mint klimax meg pánik, és arra rá lehet húzni ezeket, meg lehet nyugodni, hogy “jahh, hát ez természetes velejárója az életnek”. Holott rohadtul nem az, mert a mesterséges szerepek sem azok. Bláh. Böhh.

        Kedvelés

      • Ezért teszem össze a két kezem, hogy nem Magyarországon élek, itt ez nincs, 40-es, 50-es emberek simán kapcsolatot kezdenek majd elválás, majd megint kapcsolatot kezdenek, nincsenek leírva.

        Kedvelés

      • Ugyanez a karrierrel. Siman valtanak, es tuznek ki meroben mas celokat. Az en fonokom Hongkongban volt nyomozo mielott ebbe a bizniszbe kezdett.

        Kedvelés

      • Vagy letett ugyan sok mindent az asztalra, de sose volt önazonos. Inkább ez, mert rengeteg “funkcionáló”, sőt sokszor jól helytálló ember is teljesen kiborul, mikor leesik neki, hogy ő sem fiatalodik. Mert úgy érzi, hogy pont a lényeg maradt ki az életéből. De nyilván ezen kívül is van egy rakat oka annak, hogy miért csupa negatívumnak, tehetetlenül végigasszisztált rémségnek és istencsapásnak éli meg sok ember az öregséget.

        Kedvelés

  4. Az első két sor olyan lendülettel nyitotta meg bennem a csapokat, hogy majdnem csalódott voltam, mikor lejjebb görgetve megtaláltam a szöveget :-).

    Évtizedek vesztek el az életemből, mire felismertem ezt és el mertem hinni magamnak. Még most is nagyon oda kell figyelnem, ha jön az a kis diszkomfort érzés, hogy ne hesegessem el, álljak szóba vele bátran. És sokszor már kimondani is tudom, indulat nélkül.

    szerelik az illyt 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  5. Pont ma gondolkodtam azon, hogy mindig azt hiszem, ez az érzés átmeneti. Az érzés, hogy egyedül vagyok hagyva, a cserbenhagyottság, a kisemmizettség, a semmit nem kapok cserébe. És igen, hogy mitől oldódik. Rá is jöttem: oldódna, ha lenne munkamegosztás, együttműködés, rámfigyelés, kényeztetés, gyengédség. Ezek mind, így, együtt. Rég nem volt ilyen, vagy ha volt is, kampányszerűen, két hétig. És tudtam, hogy el fog múlni. El is múlt. A csapda benne az, hogy tudom, érzem, hogy nem lenne jobb egyedül sem, csak átmenetileg. Minden olyan átmeneti, a boldogtalanság, na, az tartós. Még nem adtam fel, hogy lehet belőle valami, és annyi változott az évek során, hogy már nem lehet mellébeszélni. Nem is beszélek az urammal két hete. Nem vagyok kíváncsi az önigazolásra. Most várok. Évek óta várok.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • helyzet hasonló. bár ez a ember itt mozdulni látszik. nemtom. én is vártam, aztán mégis magammal kell foglalkozni.
      együttérzek veled.
      te mit tudsz tenni amúgy? mióta van ez?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ez lesz a negyedik hét, hogy elköltözött… én most arra várok, hogy a gyerek kérdéskört megbeszéljük – mást szerencsére nem kell – rajta kívül közös “dolgunk” nem volt. De biztos megint nekem kell majd elkezdeni beszélni, és tiszta sorokat teremteni. Én is évek óta vártam, félévente elbeszélgetés -mindig bevettem, hogy én vagyok a hibás… 2 hét színjáték, mindenki a másik kedvében jár, aztán kezdődik minden elölről. Na, most nem vettem be, hogy csak én vagyok a hibás, és nem voltam hajlandó megint én megtenni az első lépést. Hát ő nem is tette meg… Nekem kellett kirakni…

        Kedvelés

      • Most még fáj, meg talán az is, hogy mióta van már “csak” a gyerek miatt velem, és mi járhat a fejében. Mert beszélni azt nem nagyon tud, bak… Érzelmekről soha szó nem volt közöttünk, a 9 év alatt egyszer ki nem ejtette a száján, hogy szeretlek. Ha erre utaltam, az volt a válasz azt kimutatni kell, nem mondogatni. Megpróbálom elhinni, hogy tartogat nekem még igaz szerelmet az élet, olyan lángolót… Most egy kicsit magammal kell foglalkoznom – én is voltam önismereten…

        Kedvelés

      • Erről máshol volt szó, hogy kimutatni, meg hogy “nem tudja kimutatni, pedig szeret”. Megint leírom: szerintem tényleg lehet, hogy nem mondja, de szeret. De olyan – szerintem – nincs, hogy ha tényleg szeret, azt nem mutatja ki, úgy, hogy a másik is érezze. Ha tényleg kimutatja(-ná), akkor tényleg nem kell(ene) mondogatni.

        Kedvelés

      • Nekem olyan exem volt, aki a szeretlek szót szinte kötőszóként használta, de olyan szinten hanyagolt, hogy érezni akkor sem éreztem.

        Kedvelés

      • tok jo, hogy kovetkezetes tudtal lenni, szerintem is ez a megoldas: kommunikalni es nem engedni, es ha az sem segit, akkor nincs mese, kirakni, kulonben visszatersz az o jatszmajaba… ugyes voltal

        Kedvelés

      • Most még nem azt érzem, hogy ügyes voltam, de talán az idő majd segít. És számtalan olyan dolog jut eszembe amiből azért már előbb is rájöhettem volna, hogy ez közöttünk nagyon nem stimmel… Mikor a közös gyerekünket hazavittük a kórházból, és ő még aznap este, mintha semmi sem történt volna elment edzésre. Vagy, olyan apróságok, hogy ha leejtettem valamit eszébe sem jutott volna lehajolni érte, kinyitni nekem az ajtót, elvenni a nehéz szatyrot. Persze a bátyám erre azt mondja, legyek kevésbé férfias… Mondtam neki, hogy egy férfias férfi mellet tudnék én nőies is lenni…

        Kedvelés

      • Nem tudom, mit értesz férfias férfi alatt, azt, hogy kinyitja nőnek az ajtót, meg előreengedi, mert a másik nő? Vagy azt,hogy elveszi a nehéz szatyrot, mert nála nincs, és a másik is EMBER? Mert akkor meg nem férfias, hanem emberi inkább, nem? Az én gondolkodásomban nem a nőknek kell segíteni, hanem a másik embernek, annál inkább,minél inkább rászorul.
        Ettől függetlenül, az az edzés például elég durván hangzik.

        Kedvelés

      • Ismerős….. És mi ebből a tanulság? Hogy a helyzet addig marad ilyen, ameddig az ember hagyja. Merbizony a másik nem fog lépni semerrese. Azt nem mondom, hogy ha a zember lép, attól jobb lesz, de megváltozik. Ő (az én Őm) évekig várta és hitte, hogy a másik majd ez után másképp fog… aztán szembesült és végre elhitte, hogy ez így marad amíg ő maga nem lép másfele. Lohatt dolog ez és megkeményíti az embert, de jó értelemben!

        Kedvelés

      • Az én uram is mozdulni látszik, elég sokat írtam itt, hogy merre. de valahogy vannak dolgok, amik nem változnak. A hárítás, a lustaság, az önigazolás, kifogáskeresés. Az nagyon megy még mindig. Én is foglalkozom magammal, ami jó, csak nem old meg sokat a kapcsolat problémáiból. nem tudok semmit tenni, várok. Vagy elválok, de azt meg nem akarok.

        Kedvelés

      • Ertelek. Nagyon is. Valamit olvastam, hogy merre halad meg mit, de most hirtelen nemtom.. Bocsanat.
        Drukkolok, hogy jobban legyel.
        Ha bejelollek, megismersz? 😉

        Kedvelés

      • Lustaság na ja. Őt nem lehetne elküldeni szakemberhez?
        Válás miért nem jöhet szóba?

        Kedvelés

      • Jár szakemberhez, elég lelkiismeretesen. Az a remény-faktor. Nem akarok elválni, nem akarom a gyerekeket sem elszakítani tőle, és még vannak benne potenciálok. De látom, hogy teljesen azon múlik, hogy én meddig bírom.

        Kedvelés

      • egy rossz kapcsolatnál szerintem is jobb egyedül. próbáltam, és jobb volt!
        néha még anyagilag is jobb, bár nekem nem volt gyerek.

        Kedvelés

      • Én nem tudom, hogy ebben az esetben jobb-e, csak gondolatot akartam elindítani. Őszintén, a szívünk szerint, titkok és hazugságok, súlyos neheztelések nélkül élni számomra az egyetlen elképzelhető módja az értelmes létezésnek. Nekem éppen arra kellene a társ, hogy ebben megerősítsen.

        Kedvelés

      • Az benne a szomoru, hogy mindenkinek ez lenne a jobb, csak a tobbseg fel, valamiert nem meri… ezert inkabb meggyozi magat, hogy jobb neki a lehuzo “komproszmisszumban”. De attol meg neked van igazad, ha ez vigyasztal.

        Kedvelés

      • Én úgy érzem mindenki a magánytól fél, ezért megy bele a kompromisszumokba. Én már voltam a két uram között 2 évig egyedül. Az eleje rossz, de utána kinyílik a világ, nincs megfelelési kényszer, tiéd a távirányító és még sorolhatnám… Ez vigasztal most is, csak az a baj, hogy 10 évvel öregebb vagyok… Ja és akkoriban nagyon sokat segített egy biológiai kapcsolat, mert a hormonok nem szálltak az agyamba…

        Kedvelés

      • Azt hiszem, elég jól körbejártam, hogy miért nem akarnék egyedül lenni. Nem az egyedüllét lenne a rossz, hanem a nélküle. Nem a félelem, nem a kompromisszumok miatt. Hanem a remény miatt, ami azt mondja, hogy lehetek vele boldog, mert van a mélyén valami, ami miatt nem halt meg teljesen a kapcsolat. Ezért. Ha tudnám, hogy meghalt, elválnék, és nyugodt lennék a döntésemmel.

        Kedvelés

  6. Jaj, hát ez megint annyira én! Ez, hogy nem akarok nyűg lenni, bár én ezt úgy hívom, hogy “hisztis picsa”. Elegem van a lelkizésből, hogy századszor mondom el ugyanazt. Annyi értelme van egy férfinak (legalábbis annak az egynek, akiről most beszélek) elmagyarázni az érzéseidet, mint egy kisbabának vagy egy kutyának elmagyarázni, hogy miért lenne jobb, ha inkább szobatiszta lenne. Hallja, hogy beszélsz, de nem érti. Meg amit így el kell magyarázni, azt inkább nem is kéne csinálni, szerintem. Azt vagy úgy gondolja, ahogy te, vagy ha nem, akkor magyarázásból, lelkizésből, filozófiai eszmefuttatásból sem fogja megérteni.
    És ez is mennyire igaz. Hogy figyelj már oda végre magadra (ezt most magamnak mondom), és ne azzal foglalkozz, hogy hogy’ nézett, mit mondott, mit gondolt a másik.
    És igen, én is mindent “túlagyalok, túlbonyolítok”. És rettenetesen fáraszt, hogy ahelyett, hogy élném az életem, egy pasi elemzése köti le a munka utáni szabadidőmet (sőt nem ritkán a munka közbeni agyamat is), és még a barátnőimmel sem tudok másról beszélni. És persze mindegyik ad valami hülye tanácsot, hogy hogyan kéne “idomítani”, manipulálni. Mintha én lennék Bridget Jones. De én ezt sem akarom. Nem akarok játszmákat.
    Kérem vissza magamat! Azt, aki éli az életet, teljesnek érzi magát, erős és szabad. És akinek kellek, annak így fogok kelleni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Hát, nem tudok mit mondani, más helyzetben vagyok, azt hiszem. Kiléptem, még mielőtt házasság lett volna a vége. Persze nem a házasság rémített meg, hanem hogy ebben a formában már tarthatatlan volt. És még elég friss a dolog ahhoz, hogy vigyen annak a lendülete, hogy szabad vagyok, értem és szeretem magam meg a világot, és akkor biztosan van ilyen férfiben is, és akkor nekünk egymásra kell találnunk. Nem görcsösen, hanem nyitottan. És akkor becsap a villám.

        Kedvelés

      • Én ezért örülök a sikertörténeteknek, azt mutatják, hogy van remény. Csak aztán újra a kisördög: másnak talán igen, na de nekem?

        Kedvelés

      • “Van valaki”: azzal a tudattal adtam fel a küzdelmet a házasságomért, hogy nincs ilyen, s nem is lesz soha.Magányosnak éreztem magam amíg a férjemmel éltem, most egyedül vagyok csak, és ez sokkal jobb.
        “Gyártod a problémákat”- ez volt a refrén, 12 évig. Olyan logikus volt mindig, amit mondott, ahogy a fáradságomra, kialvatlanságomra mutatott, valótlannak beállítva az érzéseimet. Dehát a logikának sokszor semmi köze a valósághoz.
        Hülyeségnek gondolom mégis néha a fájdalmat, amit érzek, főleg hogy miért érzem még mindig. Azért hagyom előtörni, ez a szombati program: fél hétkor reggeli a gyerekeknek, aztán délig fájok. Egyéb napokon nem érek rá erre, letompítom. Dereng már valami megoldásféle.

        Kedvelés

      • Én sem tudtam elképzelni. Annyira irreálisnak tűnt, annyira nem lehetett látni ilyet, csak lányban, hogy megelégedtem a majdnemmel meg a néhány hasonló vonással. De aztán elég lett a majdnemekből meg a padlásnyi ígéretekből (meg a szerelőből, aki nem használhatót csinál, hanem szerelhetőt!!!! ÖLNI TUDNÉK ETTŐL!!!!), és úgy voltam vele, hogy ez így csak szenvedés és menjen, mert ettől nekem egyre rosszabb lesz, és neki se jó, mert érzi, hogy nem jó nekem. Azért meg ne legyünk együtt, hogy elmondhassa, hogy van jogtiszta nő IS az életében.
        Az biztos, hogy megkönnyítette a dolgot, hogy időközben találkoztam Vele, de ez csak felgyorsította a folyamatokat, azaz nem vártam tovább a szakítással. Másfél évig voltam egyedül a 3 gyerekkel, és sokkal de sokkal jobb volt annál a bizonytalan mocsárnál! Na ott nem lehetett másra fogni semmit, ott akkor minden kiderült. És jó volt és kellett, egy csomó határ felszínre került.

        Kedvelés

  8. Hááá, már a címnél tudtam, hogy most reagálok. 😀
    Régen sokat, sokszor mondtam magamnak ezt.(na jó, segítettek külső hangok is) Elkezdtem megmagyarázni magamnak, hogy de mért nem úgy van ahogy érzem. Biztos csak túl sok az időm, jó dolgomban már mindenfélét kitalálok. Nyomtam le, lefele rendesen, hogy nemis úgy van ahogy érzem. Nem is rossz nekem, nem is fordultam ki magamból, nem is rossz ez, csak én úgy érzem. A végére totálisan megkérdőjeleztem magamat, és nem tudtam döntéseket hozni.
    Meghozta ő helyettem. Tulajdonképpen hálás is lehetek érte.
    Valahogy – hosszú idő alatt, kemény munkával- aztán lettem megint önmagam. Határozott, döntés képes; magamban, érzéseimben biztos. Majd megint belecsúsztam, hezitáltam, biztos jól érzem-e … ? De akkor már legalább tudtam, hogy gond van. Megint kérdőjelezek. Jött a terápia. Gyorsabban ment hamarabb rájöttem, hogy elcsúsztam. Döntöttem. (ki)Léptem.
    Most az van, hogy soha de soha nem akarom megkérdőjelezni többet a saját érzéseimet és az ebből adódó döntéseket. Ha jók, ha rosszak, de az enyémek.
    Persze, nincsenek illuzióim. Tudom, hogy lesz még amikor azt gondolom, hogy hülyeség amit érzek…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “nem tudtam döntéseket hozni.
      Meghozta ő helyettem. Tulajdonképpen hálás is lehetek érte.”
      Én sose voltam képes hálás lenni érte. Nagyjából azt szűrtem le, hogy rettenetes nagy hiba ezt megvárni, talán a legnagyobb. Akkor ott van az a seb is, hogy tulajdonképpen én mindent megtettem, tűrtem, alkalmazkodtam, nekem sem volt jó, mégis kitartottam, mert én tényleg akartam, hogy jó legyen. Ő meg, a “méltatlan” dobott. Hát nem. Soha de SOHA többet nem szabad megvárni még a megaláztatásnak ezt a fokát is.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen, ott volt/van, hogy “tulajdonképpen én mindent megtettem, tűrtem, alkalmazkodtam, nekem sem volt jó, mégis kitartottam, mert én tényleg akartam, hogy jó legyen.” De nekem kellett, kell az hogy tudjam, hogy én mindent megtettem ami tőlem tellet. Így nekem nem maradt seb, hiányérzett. De akkor és ott még nem láttam azt, hogy hol a határ. Tehát hogy mi az ami rajtam múlik, és mi az ami már nem. Képtelen voltam belátni, hogy nem csak rajtam múlik. Azt hittem ha én nagyon akarom, akkor el is érem hogy jó legyen.

        És igen, az elsőből megtanultam, hogy eddig nem szabad várni. Tudnom kell, hogy mi az ami számomra NEM elvielhető, elfogadható már, és tudnom kell döntést hozni. Tudnom kell tovább lépni. És már tudtam tovább lépni.

        Kedvelés

    • Milyen találó, amit írsz! Nekem is hosszú időbe telt, amíg rájöttem, hgy a bajok ott kezdődnek, amikor a megérzéseimre nem hallgatok, mert más azt mondja, hogy… Az önismereti képzésen jött a felismerés, hogy az én érzéseimnek is éppen olyan létjogosultsága van, mint más érzéseinek, és soha többé nem fogom elhallgattatni őket. Felszabadító volt ezt megélni. Azóta sokkal jobban vagyok.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  9. Próbálok keveset szakmázni, de annyit hozzátennék, hogy a pszichológia elég jól meg tudja határozni azt az időszakot, amikor ennek a gyökerei (ennek = mennyire vagyok képes tudatosítani az érzéseimet, és mennyire hiszem el, hogy igaz amit érzek, és mennyi létjogosultságot adok az érzéseimnek) kialakulnak.
    (oké, sokféle szemlélet, megközelítés van, én Moreno fejlődéselméletében gondolkozom).
    A lényeg kb. annyi, hogy ” A jó szülő (főleg az anya) feladata, hogy segítse a csecsemő testi érzetekből induló érzéseinek felismerését és differenciációját. A mentalizáció akkor jó, ha az anya indexelten tükrözi vissza a csecsemő érzéseit, azaz megjeleníti az érzést és ezt beágyazza egy elfogadó érzésbe (tehát egy nagy esés után nem azt mondja, hogy “Semmi baj!”, hanem azt, hogy “Fáj neked, mert elestél.”), lehetővé téve a gyermek számára, hogy egy elfogadja az érzést és nevet adjon neki. Ezzel az érzés felismerhetővé, kommunikálhatóvá és kontrollálhatóvá válik. Még többet is tehet az anya: érzelmi problémák esetén magyarázatot adhat és további, mélyebb részleteket (okok, további érzések, kapcsolatok, stb.) fűzhet az érzéshez. (Szomorú vagy, mert eltört a kis vonatod. Nagyon szereted a vonatodat. Ő is nagyon szeret téged és most egy kicsit beteg lett.) ”

    Én az anya helyett már elsődleges gondozót írnék, de attól a lényeg nem változik.
    Az idézet innen: http://pantharei.blog.hu/2014/02/02/moreno_fejlodeselmelete

    Csoportban mi sokat dolgozunk a fentiekkel, tehát tükörrel, rengeteg gyakorlatunk van erre. Tükör alatt ne tényleges tükröt, hanem egy tükröző személyt képzeljetek el.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Talán csak kibontanám még egy kicsit a fenti mindennapos szitut: gyerek elesik, szülő odarohan, és csupa jószándékból, hogy elterelje a figyelmét (vagy mert nem tudja kezelni a másik fájdalmát, de ez más tészta, mondjuk most azt, hogy jóindulatú céllal), azt mondja a kicsinek, hogy gyere, nem is fáj az annyira, igaz? (mosolyog hozzá biztatóan), vagy, másik klasszikus, a gyerek felemlése után rögtön felhívja a gyerek figyelmét valami érdekes dologra (figyelemelterelés)
      Ha kicsit is megállítom vagy lelassítom az érzelmi filmkockákat, akkor mi történik a gyerekben? Hát például: oh, lehet, hogy akkor ez most tényleg nem fáj? lehet, hogy nem is annyira fáj? lehet, hogy én rosszul érzem, amit érzek? lehet, hogy én nem is tudom felismerni, amit érzek?
      Fenti kérdések persze nem tudatosak, csak rögzítenek egyfajta mintát, főleg, hogy egyrészt bizalmi, másrészt autoriter személytől származnak. Innentől fogva nagyon “könnyű” lesz a jövőben intim, vagy éppen autoritás-dinamikus kapcsolatban (pl. főnök-beosztott) elbizonytalanítani az illetőt. Hiszen szeretett személy és/vagy autoritás mondja, hogy nem is úgy érzek, ahogy, és nem is azt, amit. Bekapcsol a régi minta.
      Még egy gyakori következmény a figyelemelterelős szülők gyerekeinél: nem tanulják meg tudatosítani az érzéseiket, azt viszont igen, hogyha valami kellemetlen, akkor gyorsan “rohannak” valamit keresni, amire át lehet helyezni a figyelmet (kajálás, sportfüggőség, és egyéb függőség származhatNAK innen).

      A fentieket eléggé leegyszerűsítettem, meg írni sajnos nem tudok jól, de ez lenne a lényeg.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • O anyam. En sokszor korholom a gyereket ha hiszti van. Ha azt akarja, menjek, vagy menjunk, vagy mittomen mi baja. Nehisztizz! Ezt mondom. Es erzem, hogy bantom vele. Mint anyam.
        Amikor elesik, felveszem, es setalunk, amig megnyugszik. Nem mindig mondom neki, hogy semmi baj. Inkabb azt, hogy elofordulnak esesek. Igyekszem nem nagy ugyet csinalni belole. Hogy lehetne jol csinalni? Az apja a tipukus figyelemelterelo. Sajat maganak is, meg a gyereknek is tereli a figyelmet, ha faj valami vagy ha gebasz van.

        Kedvelés

      • Nem kell túlbonyolítani, csak megadni a gyereknek a lehetőséget, hogy egy, kifejezze az érzést, kettő, nyugtázni és elismerni amit ő jelez
        (ez most nagyon fáj? (ihigeheheenn…..) elhiszem… nekem is biztos fájna…) és innentől már jöhet, hogy: előfordul néha, hogy elesünk
        Ugyanígy lehet eljárni a haraggal, agresszióval is, amit a többség képtelen kifejezni, mert valamikor letiltották róla és/vagy veszélyesként kommunikálták – nyilván nem a szükséges szocializációt kérdőjelezem meg, hanem arra utalok, hogy elvétve látunk csak a haragjukat adekvát és asszertív módon kifejezni tudó embereket

        Kedvelés

      • Én ezt mind tudom elméletben, van, hogy csinálom is, de annyira fáradt vagyok már a rengeteg sírástól, nyavalygástól, hogy így letiltom, eltolom, ne csináljátok ezt velem, ne legyen sírás, van, hogy ezt sírva kérem. És egyre rosszabbul vagyunk mindannyian.

        Kedvelés

      • Ez az a pont, ahol jön az én comingoutom: én olyan szemüveggel olvasom a blogot, hogy jobb szememen a gender-lencse, a balon meg az önismereti, és úgy általában és jó esetben koordinálja az agyam a kettőt, és csinál belőle egy közös képet. Azaz: jobb lencse azt mondja, hogy rendszerszintű, és társadalmi probléma az anyák túlterheltsége, és abból fakadóan lesznek ilyen fáradtságok, a bal lencse meg azt mondja, hogy az anyák is sérültek, és szükséges lenne számukra (is) az önismeret. Én azt képviselem, hogy nem lehet mindent a rendszerre fogni, a fenti példát folytatva azt például biztosan nem, hogy ha valaki nem tudja kibírni a saját és a másik fájdalmát. Ez nem rendszer meg patriarchátus, ez önismeret. Nincs feltétlenül igazam, de én perpill itt állok.

        Kedvelés

      • Én magamról írtam, a mi élethelyzetünkről, amelyben annyira fáradt vagyok már a nyavalygástól, mintha kínoznának a Gestapo pincéjében. Nem fogtam a rendszerre, nem is gondolom, hogy ehhez a rendszernek köze van. Legfeljebb annyiban, hogy mindenkinek oké így családilag-eredetibarátilag, hogy ha rám gondol, tudja, hogy egyedül vagyok, és azt gondolja, ez így elmegy, mehet. Nos, megy is, ennyire.

        Kedvelés

      • De ez a ketto valahol nem ugyanaz, tehat persze, hogy vannak rendszerszintu torzulasok, es aztan ezek vezetnek a szemelyes alkalmatlansagok, hibak nagy reszehez? Nem mindhez, nyilvan, de a problemakkal szembeni kompetens fellepes szamomra pont ilyen, hiszen a no gyenge tarsadalmi helyzete nem nagyon teszi lehetove szamara, hogy erosnek, kompetensnek, vagy akar elegge epnek erezze magat ahhoz, hogy nehez helyzetekkel konstruktivan, felelosen banjon. Marad a sunnyogas, a manipulacio, a tuleles, mint minden mas teren minden mas elnyomott, megtort, kilugozott, elbizonytalanitott embernek.

        Kedvelés

      • A genderszemlélelű önismereti munka (és csoport, amit remélhetőleg ősztől indítunk) attól olyan nehéz, hogy problémás (és nincs rá módszertan és rutin) a szétválasztás. Mondok egy példát, maradva a témánál: a kiindulóhelyzet lehet az, hogy van egy figyelemelterelős anya, aki már többedik generáció óta viszi a mintát, és lehet hogy eljutunk az üknagyanyához, aki azért terelt, mert 8 gyerek volt a lába körül a mosókonyhában, és nem volt ideje a síró gyerek lelkével foglalkozni (és akkor ez társadalom, és gender, sőt: történelem), DE egyéni szinten meg akkor is azt kell kezelnem, hogy a protagonistám 3 éves lelkében az rögzült, hogy nincs idő és hely a fájdalomra, és őt 3 évesként rohadtul nem érdekli (és nem is kell, hogy érdekelje), hogy az anyját milyen rendszer és történelem és mindennapok veszik körül. Nem az a dolga, hogy ezt felfogja. Felnőttként megértHETi, de attól a sérülés még ott van.
        Mi is gondolkodunk, tanulunk, hogy ezt hogyan kezeljük, újfajta megközelítésekkel kísérletezünk.

        Kedvelés

      • Es miert kell szetvalasztani? Hiszen osszetartozik. Egyeni problema mindenkeppen, de nem csak egyeni felelosseg, es raadasul egyeni szinten nem is minden orvosolhato belole, hiszen pl ha egy not veszunk, kezelhetjuk az egyeni, maganeleti gondjait, de a csoportbol kikerulve ott talalja magat ugyanabban a torzito tarsadalmi kozegben, ami az alapseruleset okozta nagy reszben, meg ha indirekt modon is, szuloi kozvetites altal… nem konnyu!

        Kedvelés

      • Nem kellene szétválasztani (hiszen ez a valóság), csak nehéz a kettőt egyszerre, egyidejűleg kezelni. De innentől már nagyon mélyen mennénk szakmai dolgokba, ezt nem szeretném, inkább csak akartam mutatni egy dolgot segítői oldalról is.

        Kedvelés

      • Nagyon erdekes ez az egesz, ha nem lennek szamuzve (haha), biztos ilyesmivel foglalkoznek. Meg sok kerdesem lesz a tovabbiakban is, sajnalom :)))

        Kedvelés

      • Tőlem mindig azt kérdezték: “ha sírsz meg rinyálsz, akkor kevésbé fáj?” Utáltam ezt, és évtizedekig nem is tudtam sírni, legfeljebb a moziban. Gondolom, a sötét teremben tudtam elengedni azt, amit odakinn lefojtottam. Manapság a fürdőszobába zárkózva sírok, amúgy meg nem, mert attól úgyse fáj kevésbé. Saját gyerekkel kimerültségi szinttől függően tudok kommunikálni, fáradtan figyelemelterelek, amúgy meg a “sírd csak ki magad, aztán lemossuk és bekötjük” működik.

        Kedvelés

      • Nekem már kamasz gyerekem van, inkább a lelki plazúr jön le, de akkor is ölbe veszem, ha kéri, és én is azt mondom, hogy sírja csak ki magát.
        Ezt ki kell bírni, a másik fájdalmát, még akkor is, ha a gyerekünk, meg ez rutin is, és persze meggyőződés, hogy a fájdalom és a negatív érzések még nem a világvégét jelentik, és jogosultsága van mindenféle érzésnek, haragnak, gyűlöletnek is.
        Visszatérve, ha már kisírta magát, akkor lehet elkezdeni kognitív irányba vinni a dolgokat. Az érzelmileg bevonódott ember, amíg a legintenzívebb az érzés, nagyon nehezen tud “értelmesen” gondolkodni, beszélni. Ez kicsire-nagyra egyaránt igaz.

        Kedvelés

      • Annyit tanulok itt.
        Tőled pl. az a mondatod jut eszembe sokszor, hogy azt mondod, hagyod a lányodnak, hogy “kifájja magát”.
        Terápiával érnek fel a hozzászólások megint.

        Kedvelés

      • Megérint nagyon, amit írsz. Itt (=nálunk) most sok a harag, a frusztráció, a szomorúság. Ilyen helyzetekben (gyereknek fáj valami és sír, főleg, ha elhúzódó, ismétlődő “nyígás” van) egyébként is azon kapom magam, hogy egy zsigeri, gyomorból jövő diszkomfort lép fel, olyan kellemetlenség alig bírható feszültséggel, amiből egyből menekülnék, de mivel nem lehet, türelmetlenné válok és az empátiám elbújik valami sarokba, pedig az elméletet tudom. Néha-néha jön össze az érdemi odafordulás, akkor az eredmény egyébként elég látványos.

        Kedvelés

      • Huu, en annyira szokok magamtol undorodni, amikor nem birom el a nyigasat, az igenyet irantam meg egyaltalan valami emberi tarsasag irant, amikor nem megyunk sehova, mert faradt vagyok vagy dolgom van itthon. Es akkor orditok vele. Csak ot percig hagyjal mar beken! … Annyira erzem hogy nem erti es faj neki. Elbaszott egy dolog ez. De mostanaban egyre kevesebbszer fordul elo. Konnyebb kimozdulni is, talan emiatt is van. Meg van hangom, kezdem ismerni magam, engedekenyebb is vagyok magammal.

        Kedvelés

      • Annyira jókat írsz,kamasz lányom is van,és nagyon szeretném,ha nem nyomorítanám a lelkét semmivel,hogy felnőttként legalább a gyerekkorán,családján ne kelljen agyalnia,tálal az élet egyébként is rengeteg fájdalmas szituációt és kellemetlen(ez fokozható) embert is az örömök mellett.

        Kedvelés

      • Hm… ki kell birni a másik fájdalmát… Szeretek együttérző lenni, ott lenni akkor is, mikor a másiknak – gyereknek vagy felnőttnek – baja van, fáj valami… De néha, mikor “csak úgy” fáj valami, megfogalmazhatalanul, s már nekem is fáj a tehetetlenséget kiváltó sirás vagy épp nyavajgás, akkor szeretem arra kisérni az illetőt, hogy próbálja meg megfogalmazni, mi fáj ennyire. Mert valahogyan lehet határt szabni annak a sirásnak vagy épp rinyálásnak, ami már engem, mint másikat – talán ok nélküli – lelkiismeretfurdalásba, és és rossz érzésű tehetetlenségbe taszit. Amikor azt érzem, hogy a gyerek – pl., akit tanitok – azt várja, hogy kitaláljam, hogy ő mitől érzi magát ilyen rosszul. Azt hiszem, azt próbálom igy adni, amit nem teljesen kaptam meg gyermekként: azt hogy nem hülyeség, amit érzek, érezhetem rosszul magam – annak ellenére, hogy senki nem akart bántani – anélkül, hogy ezzel valakit minősitenék. De magamnak is, és környezetemnek is jót teszek azzal, ha meg tudom fogalmazni, mi fáj bennem.

        Kedvelés

      • Értem, de én most azokról a helyzetekről beszéltem, amikor konkrét, megfogható oka van annak, hogy a másiknak miért fáj (elesik az ötéves, szerelmi bánata van a tizenöt évesnek, ésatöbbi). Amiről te írsz, a szarul vagyok, frusztrált vagyok, világfájdalmam van, tököm tudja mi bajom van stb. eseteket némileg másképp kezelem én is.

        Kedvelés

      • Ezzel en nagyon tudok azonosulni, az anyam ilyen terelo-manipulalo, nem is csoda, ha kesobb a ferjem 1) azert lett a ferjem, mert felfedeztem nala egy ilyen csalos-hazug, ismeros mintat 2) akkor is meggyozott eleinte a hazugsagairol, ha a sajat szememmel lattam az ellenkezojet (de minimum elbizonytalanitott). Aztan kesobb persze tudatosult ez a folyamat es mindket jatekost leallitottam, de nagyon sok idobe es erofeszitesbe telt az en erzeseimre hallgatni, es nem bedolni a kivulrol jovo hazugsag kenyelmes makonyanak.

        Kedvelés

      • Jó olvasni, hogy sikerült. Hogy történt a tudatosulás (tudatosítás?) Egyedül, segítséggel? Mi volt a folyamat? (már ha van kedved írni erről)

        Kedvelés

      • Nagyon hosszu folyamat volt, kb. tiz evembe telt a nagyja. Eloszor is messzire szakadtam (szaladtam) az anyamtol, ez ralatast adott a helyzetre es kivont a buvkorebol. Aztan ahogy megszuletett a fiam, megvaltozott a perspektivam, hihetetlen eros felelossegtudatom lett az anyasagtol. Nagyon sokat gondolkoztam, elemeztem az eletemet, a csaladot. Megfigyeltem, hogy mi tortenik es feldolgoztam ezekbol az esemenyekbol a torvenyszerusegeket, majd levontam a kovetkeztetest, ilyen egyszeru 🙂 nehez volt, mert egyedul alltam ebben, sot a ferjem fujta kemenyen az ellenszelet, nem veletlenul; plusz meg az idegen kornyezet, nulla segitseg, szoval nem unatkoztam. Aztan o is sorra kerult :)) Sok es sokfele konyvet elolvastam, minden segitett, talan a Mergezo szulok a legtobbet. Meg a szimbolumok, archetipusok, Jung. Sok szeretetet es megbecsulest kaptam a munkamon at, es lassankent megtanultam, hogy az eletben az ember kaphat jot is masoktol. Meg a blog. Minden, de minden, ami onismeret. Egyik valtozas hozta a masikat, nagyon erdekes az egesz, ahogy kecmereg az ember kifele a kakibol. Meg sok a melo, foleg a gyerekekkel, ok nem jol jottek ki ezekbol (foleg a ferjem noellenes, igy anyaellenes, igy ellenem szolo kemenyen manipulativ nevelese miatt, mert o meg semmit nem kezdett a sajat nagyon nehez csaladi helyzetevel, az anyjaval valo remes kapcsolataval) most eppen ott tartunk, h keresunk az egesz csaladnak egy szakembert, mert ide mar az kell. Szerencsere ebben egyetertunk. Kozben meg alakul a valas is, reszben, mert mar nem hagyom magam leigazni, nem fogadom el a meccseket, ugyhogy klassz az elet 🙂

        Kedvelés

      • Az idegen környezet és nulla segítség nagyon oda tud bafni! Nekem is az nyitotta fel a szememet. Meg igaziból ezért is futottam messzire a családjainktól. Egyszerűen nem láttam magunkat, de leginkább magamat tőlük, állandóan rajtunk-körülöttünk voltak, mint egy megvadult hangyaboly. A gyerekeimet is a költözés után tudtam igazán megismerni. Meg ők is engem… ugye…
        Nagyon érdekeseket írtok, köszönet érte!!!

        Kedvelés

      • Baffuf, mintha en lennek te!! Csak nem valok. Remelem, nem kerul sor ra. Szakembert egyelore nem kerestem a csaladnak. De a mergezo szuloket megvettem, meg a vagy csendjet, szavakkal verve, es melody beattie ne fuggj senkitolje nagyon jo. Meg a hetkoznapi himsovinizmus. Kapom a pofonokat. Pedig basszus. Szakember vonak en is, de ha magamrol van szo… Cseszhetem. 😀

        Kedvelés

    • Nagyon éredekel engem is a téma.
      Olvastam pszihológiát mielőtt gyerekem született .Érdekelt is nagyon.Aztán felismertem, hogy azok az emberek érdeklődnek e tudomány iránt a legjobban akiknek maguknak is problémáik vannak…Ezt éppen a gyereknevelésen keresztül ismertem fel,és beláttam,hogy egy szakember sokkal több mint egy érzékeny ,empatikus ember.
      Olvastam nem olyan rég valahol ,hogy csak félelem van és szeretet. E kettő körül forog a pszihológia is.

      Amit én tapasztaltam a gyereknevelésben-két módszert ismertem és az egyik sem vált be.

      Az anyámé a felületes nem mélyen,érdekldő (nem annyira amennyire igényeltem volna) elterelős módszer.Bár ő szüleihez viszonyítva forradalmár volt 🙂

      Az enyém a görcsösen figyelő,megértő,őszinte,önfeláldozó.

      Az első esetben engem manipulált az anyám, a második esetben engem manipulált a gyerekem.

      A hiba az ismeretek hiánya.Okok, reakciók nem értése.
      Az én módszerem helytelensége nem tudtam meghúzni a határt a gyereknek.Nem tudtam józanul kezelni a kialakult helyzeteket.
      Sokszor nem kellett volna idegesítsen bizonyos reakció a gyerek részéről.Túlreagáltam,túlságosan csünngtem a gyereken.
      Ezt az emotiv temperamentumom is okozta.
      Azért néha elvittem a gyereket a pszihológushoz,legalább fontosnak érzi magát 😀
      Ami engem illet a tanítónéni azt írta a gyereknek a búcsúlevelében ,hogy az első dolog amire emlékszik vele kapcsolatban aggódó anyukája 😦

      Láttam a multkor egy két évesnél kisebb gyereket és elképesztett,hogy mennyi mindent ért ,mennyit tud, és alkalmazza is a tudását noszogatás nélkül.Az anyukája látszólag rideg egyéniség. De nagyon tudatos.Tudja mikor,és mi módon adjon szeretetet a gyereknek. Arra kellett rájöjjek, hogy két éves korig a gyereknevelés egyfajta idomítás( nemcsak ebből a példából)

      Nálunk a családban baj van az érzelmek kifejezésével,megfogalmazásával ezt a tanítónéni is észrevette és mondta is hogy valami családi vonás ez.(Rám és apukámhoz hasonlít a gyerek érzelmileg,meg egy testvéremhez aki elég szpecifikus pszihikummal rendelkezik)
      Szerencsére sokat fejlődött a fiam a közösségben.
      Bonyolult ügy.

      Errol jut eszembe:
      de Fausto Paravidino:M calád betegsége c. darab

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én most jutottam el oda, hogy gondolatban leírtam, miket fog válaszolni a panaszaimra. Mind az öt bejött, szó szerint. Előre tudtam, hogy nem is érdemes belefogni. egy cigit megért azért.

        Kedvelés

      • Már jól jártál. 🙂

        Legközelebb bele se kezdj, helyette gyújts rá.

        Kedvelés

      • HA már bele se kezdesz, akkor már nincs hited. Ha már a reményhal sincs, akkor nem érdemes. Akkor emelem kalapom.

        Kedvelés

      • De basszus, ez szar! Nem? En utalom amikor igazam van, es elore tudom hogy fasz lesz. Most pl hetek ota nem olvassa a hh konyvet, pedig megigerte. Most mondjam, hogy tudom…? Nem mondom. Szarfosszar. Neheztelek ra emiatt amugy, de nem akarom csesztetni, hogy olvasd mar, bameg, hat megigerted!! Kalapszar.

        Kedvelés

      • Talán megoldás lenne nem kérni semmit. Azt észre fogja venni, hogy nem kérsz és nem piszkálódsz, az tutifix! Nálunk is bejött. Ha nincs rá szükség, az nagyon irritáló tud lenni.

        Kedvelés

      • Nálunk ez nagyon nem jött be, levonta a következtetést hogy minden a legnagyobb rendben.

        Kedvelés

      • Pffff…. Nálunk baj volt, ha hívtam, aztán meg az, hogy nem. Hogy nem érdekel ő engem. Viszont így észre vette, hogy vagyok. Mondjuk ez már a végstádium volt. És persze nincs recept, nem mindenkinél hat úgy, ahogy jó lenne.

        Kedvelés

      • Sokat gondoltam rád, kismackó. Mi van akkor, ha csak beszélgettek róla? Arra hajlandó lenne? Hogy meghallgassa, neked mi rossz, és hogy gondolkodjon azon, mert az konkrét.

        Kedvelés

      • Nehezére esik, de kénytelen. Nem hagyom magam. Szeret, és szeretem. De most harcolunk. Ma is. Bízom.

        Kedvelés

      • És szerinted fog ez változni? Nálunk nem változott sose, azóta se, pedig szerettem volna. Én kívánom, hogy egyszercsak ne azt válaszolja amit szokott! Az mekkora jóság lenne!!!

        Kedvelés

      • Na, változott. Lenyomta ugyanazokat az önigazoló mondatokat, de már az elején közöltem, hogy leszarom. Amit meg kell csinálni, csinálja meg, különben kalap kabát. Na jó, csak kalap. Pár kör után oda lyukadtunk ki, hogy oké, ezt meg ezt lépjük meg. A reményhal azt suttogta, hogy akkor lépjük. Felírtam, kiragasztottam, megmondtam, megígérte. (együttműködésről van szó, munkamegosztásról, időről, napirendről, ilyenek). Mondott délelőtt még pár kötelező elemet (pl hogy én neurotikus vagyok), ezeken jót és hangosan kacagtam, majd ment tovább az élet. Most nem tud amögé bújni, ami mögé szokott, mert az már nincs ott (az én szaranyaságom, mert mostanában szuper anya vagyok, kivéve, mikor nem). Végül leesett neki, 18 óra kellett hozzá, és most csinálja, hát, vagy két hétig. Aztán megint kuka az egész. So it goes, ahogy Vonnegut mondaná.

        Kedvelés

      • Gyöngyi, Te én vagyok. Pontról pontra. Annyi különbséggel, hogy nem neurotikus vagyok, hanem idegbeteg és nem nő.

        Kedvelés

      • Te, nem akarnal valamit magadnak? Valami csopit vagy konyvet? Annyira jol segitett nekem pl a beattie konyv, csak agyondicserni tudom.

        Kedvelés

      • Most jól felkavarodtak bennem az érzések, ahogy olvastalak. Mint írtam nálunk is ez a játszma, de egy hónapja van egy új pajzs, ami mögé be tud bújni: kb. egy hónapja egyáltalán nem iszik alkoholt, és kapott egy olyan munkalehetőséget, amiért minden hozzá hasonló ember megnyalná mind a tíz ujját.
        Tehát van józanság, távmunka és jó fizetés (szerintem ez az origó) — szerinte egy tökéletes pajzs, ami mögül ki lehet revolverezni, ha bármit, de tényleg bármit is kérek: mert ő mindent feláldozott értem, mert ő miattam szenved, de nekem semmi sem elég.
        Nem bazdmeg, tényleg semmi.

        Kedvelés

      • Mert az, hogy ő előrejut a saját szakmájában, egzisztenciájában, valójában érted van, mitnemérc? Egy igazi nő csak örülhet ennek, nem?

        Kedvelés

      • Szerény véleményem szerint ez nem józanság, hanem száraz alkoholista játszma, némi kötelező jellegű sértett férfiegóval körítve. Nehéz helyzet. Kap valamilyen hivatásos segítséget a férjed az alkohollal való viszonyában? (Jaj, de körmönfontan tudok fogalmazni, na szóval érted!?)

        Kedvelés

      • Jaj, devorah, ezzel csinálni kell valamit. Annyira az elején vagytok, és annyira jól látod, mint ahogy én nem láttam, és tenni is tudsz. Nem tudom, hogy mit, de így sokáig nem lehet boldogan élni, mert elfogy az oxigén. Az én férjem is most dolgozik rendesen hosszú idő óta, és jön a szöveg, hogy ő milyen fáradt. Én meg csak megjegyzem, hogy én is, és én már 4 éve tolom ugyanúgy, szóval lehet befogni. Az a nulla, onnan kell fejlődni. Lassan kezdi el felfogni, de nagyon szemléletes tudok lenni, ha szar szitukat kell elé idéznem.

        Kedvelés

      • Képviselőné: van segítsége, jó szakember, megbízik benne, jár hozzá, ezzel nincs gond. . A többivel van gond, a játszmával van gond, a csalódottságommal van gond (bassza meg tényleg tisztességesen megfizetett és élvezetes munkája van, a faszért kell áldozatot játszani) meg azzal, hogy ezt most meg kell oldani, mert a válás most nem lehet alternatíva. Viszont kurvára nehéz szeretni így, elfogy a muníció részemről is meg részéről is.

        Kedvelés

      • ursa: én is elvetettem a csopi gondolatát, de még nem kelt ki a mag 😀 A könyv: Melody Beattie: Ne függj többé senkitől. (Gondolom, erre gondolt ursa.) Többek között az alkoholista játszma másik szereplőjének, az élettársnak szól, de általában az ún. társfüggőknek (én nem szeretem ezt a szót, sok okból), a lényeg, hogy egy ember már nem a saját életét éli, hanem mindig a másikra reagál (mert mondjuk annak mindig valami “problémája” van), és ez egy csomó dolgot von maga után. Személyiség- és kapcsolatgyilkos cucc (mármint a társfüggőség).

        Kedvelés

      • Ursa, közben megtaláltam feljebb a választ. A reggeli kávé csodákra képes. 🙂 Sok jót írtál, köszönöm!

        Kedvelés

      • Képviselőné, köszi neked is. A boldogtalanságom méregfoga ott lett kihúzva, mikor megfogalmaztam, ha nagyon fájt is, hogy mindenkinek jobb lenne, ha önállósodnék, kevésbé függnék a férjemtől (a gyes ugyanis nagyon ráerősített a függési hajlamomra). De van még, mit dolgozzak ezen (is).

        Kedvelés

      • Jajj, bocs ursa, azt hittem képviselőnének szól a kérdés.
        A csoport magja el van vetve és szépen lassan kel ki. Nekem, a férjem teljesen elzárkózik az AA szemlélettől.
        A könyvajánlást köszönöm, el fogom olvasni.

        Kedvelés

  11. Nagyon igen, megint tobb kepnel ugy erzem, ennel jobban nem lehetne elkapni a lenyeget, de… es ugy de, hogy kozben latom a szovegben mindenhol az okos arnyalatokat, a letero osvenyek utjait, az abszolutumot mint igaz celt (es tenyleg, miert nem el igy mindenki), de ott van megis egy de, es keresem meg, hogy miben. Ebben talan? “Én úgy szeretek vicces, praktikus, örömelvű lenni. Nem elváró, nem nyűg. Meg önálló is, aki nem mindent a másiktól remél. Én nem akarok nagy beszélgetéseket. Csak azt mondom, és nem hirtelen mondom, és nem indulatból, amit már leszűrtem.

    A többivel megbirkózom magam, kifutom, kiírom, kizenehallgatom magamból. Nem bántok, nem zsarolok. (A zsarolás amúgy is jogtalan előny szerzése.)” En is ugy szeretek. Es ugy szeretnem ugy altalaban, ha ilyen szepen, kereken, onmagunknak megfeleloen lehetne, ha tudnam ilyen magabiztosan allitani, hogy en ugy szeretek, es meg is csinalnam. De en ehelyett azt tudom, hogy mennyi a vivodas, a ketseg, az ambivalencia (meg a gyavasag/gyangeseg), a sajat hiba, a megoldaskereses (megis-megsem), az indulat es a vaksag. Jo lenne ezeken felulkerekedni, ki ne akarna, persze. De akinek nem sikerul, pedig probalja, az mennyire erezze vesztesnek/kudarcnak magat? Tehat igen, jo lenne igy, es meg annal is jobb lenne, ha mindenki kepes volna tisztan, okosan, batran es hatarozottan. Vagy legalabb onmagahoz meltoan. Vagy egy kicsit talan jobban. Azt hiszem, az a bajom ezzel a celkituzessel, hogy tul nagy a szakadek az aktualisan lehetseges emberi es az abszolutum kozott. Az abszolutumnak igaza van, persze, csak elfelejti, kivel all szemben. Meg egy kicsit onmagat is elfelejti talan. Ilyen o, es megis ez visz elore. Acelosan igaz, de elo husba vag.
    Az erzesek rendszeres megfiyeleset pedig be fogom vezetni (erzesnaplo, fantasztikus !).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nem tudom, pontosan mire reagálok, mert kevés konkrétumot írtál, de én úgy vettem észre, ha van egy szereplő, akinek az az érdeke, hogy a zavarosban halásszon, akkor az arra fog törekedni, hogy a dolgokat megbonyolítsa. Ha a másik fél ennek ellenáll és továbbra is tisztán, érthetően beszél, akkor igyekszik benne bűntudatot kelteni (ne lelkizz annyit). Régen én is felültem ennek, hát persze. A zavarosban halászók legnagyobb ellensége az önismeret.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “A zavarosban halászók legnagyobb ellensége az önismeret.”
        És igen, ott a pont! 😀

        Kedvelés

      • Nem erre reagaltam, ezzel egyetertek, hanem pont arra, hogy ket nagyon komoly dolog osszemosodik. Vannak ezek a remes helyzetek, mindannyian ismerjuk ezeket a sulyos vadakat, hogy “ezt te csak kepzeled”, meg “orokke elegedetlen vagy mindennel”, “azert nem valtoztattam, mert nem jol kommunikaltal”, meg “terheled a kornyezeted a problemaiddal”, “nem is mondtad” stb stb stb, ez mind jatszma, undorito aldozathibaztatas, meg a zavarosban halaszason is tulmegy. NEM errol beszelek, ez teljesen egyertelmuen negativ, hatalmi helyzettel valo visszaelesbol adodo, szisztematikusan a not sujto viselkedes. Ami bennem a “de”-t aktivalta, az az altalanosabb keret, ami minden arnyaltsaga ellenere ugy viszonyul az erzesekhez (es a cselekveshez, “emovere”), mintha lenne, lehetne egy konnyen elerheto, tiszta belso allapot, ami fele csak el kell indulni, es holnapra elerjuk (vagy szerdara, na jo). Probaltam elegge hangsulyozni, hogy az onvizsgalattal nagyon egyetertek, hogy elkeruljelm, h valaki erre ugorjon. Igen, az onismeret, onvizsgalat a legfontosabb alap az eletben, csak eppen szerintem nem elerheto allapot, hanem bejarando ut. Aminek talan eletunk befejezteig sem latjuk meg a veget. Mert emberek vagyunk. Es ez nem mentseg a reszemrol, hanem megallapitas. Igen, az abszolutum az abszolutum es a rozsa az rozsa, de elvarasnak megtenni – es meginkabb, sajat reszrol felmutatni, hogy en meg igen, hat azt en nem ertem, az benyomja bennem a pofazogombot.

        Kedvelés

      • szerintem milenne, ha megengednénk magunknak, hogy ne legyünk abszolutumok? hanem tartunk ott, ahol tartunk,és a magunk tempójában haladjuk? csak gondolkodom.

        Kedvelés

      • +1. A saját dolgaimban egyébként úgy tapasztaltam, hogy ez az egyik legnehezebb, mármint ezt megengedni magamnak. Azért (is), mert a “tartok ott, ahol tartok” kifejezés még mindig tartalmazhatja bennem azt a belső elvárást, hogy “nemsokára majd előbbre fogok tartani”. És ez egyáltalán nem biztos. És akkor (mindig) ott kell élnem, ahol tartok. És jó esetben ki tudok belőle hozni valamit, és akkor még az is ott van, hogy fel is kell ismernem, hogy bizony, éppen EZ AZ a valami, amit én ki tudtam hozni a saját lehetőségeimből. Hm, lehet, hogy kissé zavaros, amit próbálok mondani.

        Kedvelés

      • Az önismeret fejlesztésének soha nincs vége; de azért nagyon komoly szintugrások vannak benne. Én 11 éve dolgozom magamon, és elképesztő,hogy honnan hová jutottam. Nyugodt vagyok, döntésképes, tudom,hogy mit akarok. Egy langyos és enyhén elnyomó kapcsolatból 6 évembe telt kiszállni; de most egy új jelentkezőt 2 hét alatt helyre tudtam rakni ( elküldeni), pedig nagyon nehéz volt. Ahogyan mondjuk 1 éve még intellektuálisan kellett megbeszélnem magammal,hogy amit a pasim csinál,ahogyan élünk,az nem jó; úgy most ennél az újnál már ÉREZTEM,hogy ez nekem így nem kell. Ezen annyira elképedtem,hogy csak na. Kezdek visszatalálni igazi,és jól működő önmagamhoz ; kezdek már azon a szintem mozogni,ahol a valódi, adekvát érzéseim vannak, a hülye maszlag helyett. Döbbenetes. Tényleg,tökéletesen egyetértek: a bántalmazók ellen az önismeret a legjobb fegyver, meg úgy általában mindenben elég sokat segít az életben.

        Kedvelés

      • Igen, ezzel en is voltam igy az eletben (veeeegre eljutni az elemzesen alapulo dontestol az erzesen alapulo dontesig, fantasztikus), de van meg perspektiva nalam ebben a kerdesben 🙂

        Kedvelés

      • Ugye milyen jó érzés? Tök jó,hogy neked is sikerült! És hát igen,nyilván nem vagyok még és sem a végén, de óriási lépésekkel haladok. Ja, és a neved csodaszép! 🙂

        Kedvelés

  12. Én..én mindig azt éreztem, hogy nem helyénvaló, amit érzek. És visszajelzésként azt kaptam, hogy én sértődékeny vagyok. “most megsértődtél”. Pedig megalázottnak, csalódottnak, helytelennek, kicsinek, jelentéktelennek éreztem magam sokszor. Folyton azt kaptam, hogy ne érezzem, amit érzek. “ugyan, semmiség” “ne haragudj” stb stb. Sok-sok ilyen nemszabad érzéssel voltam tele folyton. Pedig csak nem ismertek el, nem helyeseltek, nem éreztem azt, hogy én “fiús” lányként is szép és csinos lennék. Én nem szerettem babázni, én focizni szerettem. Ez is furcsa volt sokaknak.
    Most meg…anyámtól most is sokszor megkapom, hogy megsértődök, sértődékeny vagyok.
    De mostmár tudom, mit érzek, meg tudom fogalmazni. És én tudom, hogy helyénvaló, amit érzek. Ki kel mondanom, és akkor meg tudom nézni, hogy mi ez, honnan jön. És aztán megy is. Engedem, hogy átjárjon. Mostanában sokszor vagyok haragos. Megengedem magamnak. Aztán elmúlik, és ez jó. Ha elmondom annak, akire haragszom, segít. Pl. az unokabátyám azt mondta, szerinte nincs miért haragudnom… De én tudom, hogy jogos volt, és nincs bűntudatom miatta. A bűntudattal egyébként is nagyon vigyáznom kell. Érezhetem, de nem cseleszem a szerint, hogy ezt érzem.
    Szeretem a belső gyermekemet, és sokszor kell őt magamhoz ölelnem, az ölembe veszem, és szeretem. Másképp nem lehet.
    Nem panaszkodom, elmondom, mi van. De nekem kell vele megküzdenem. Sokszor nem is érdekel mást, vagy nincs itt senki, akinek el tudnám mondani abban a pillanatban (csak a gyerek, de az meg nem érti, csak néz. :D), csak saját magamat, amit érzek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem az egyszerű — nem hárító — ne haragudj és/vagy az érintés, az tök jó. Már ha nem csalódtál, nem ábrándultál még ki a másikból annyira, hogy az is csak jajistenem. Meg ha egy-egy helyzetről van szó, nem valami krónikus problémáról, hogy megint nem segít, megint nem veszi észre, megint tőled várja.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • hát, hát.. nem tudom, mennyire krónikus vagy nem krónikus.
        most az van, hogy én eldöntöttem, hogy saját magammal van dolgom, nekem magamat kell rendbehoznom. és ha bajom van, szólok neki. nem közömbös.
        nem csalódtam nagyot, csak kicsit. még most úgy érzem, menni fog ez, nincs elveszve. szeret, és szeretem. azt akarja, hogy jó legyen. nekem is, meg magának is jót akar. kellek neki, változásostul, anyai érzésestül, nem túl sokat szexelősöstül.

        Kedvelés

  13. Nagyon sommás véleményem van sok-sok kapcsolatot látva és hosszú házasság után-közben. Azt látom, hogy azok a kapcsolatok, házasságok életképesek, jó hangulatúak és sikeresek ( találóbb szót nem tudok, az “élhető”-t meg nem szeretem), ahol a férfi szereti a nőt. Ennyi. Ahogy a presszóban felé fordul, vagy nem fordul, ahogy a kabátot lesegíti róla a színházban, ahogy a gyereknek-anyósnak-szomszédnak szól, hogy ne merjen szórakozni ezzel a nővel, mert ezt ő nem tűri. Mert ez itt az a nő, akit ő szeret. Figyeltétek már, hogy egy fényképről meg lehet mondani, mi újság? Milyen mozdulatot, milyen mosolyt, milyen helyzetet rögzít a fotó. És ha a férfi szereti a nőt, akkor a dolgok egyértelműek, világosak, egyszerűek lesznek. Mosoly lesz és törölköző.A maszatolós férfi abból lesz, aki meglepődött, mert egy jó kis dugásnak számára nem várt és nem kívánt következménye lett ésakkormárhamárígyesett, abból, aki hagyta magát levadászni, mert anyukája már unta a zoknimosást ésnekemmársosemleszunokámfiam..ha ő vadászott, ő akarta, ő tette oda magát , akkor minden nehézség ellenére megy a kapcsolat.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ennyi, amen, es mindannyian ezt varjuk, de tobbnyire nogatni kell a minimumert, meg “nevelni”, meg vegul “feladni a harcot” (pedig elkezdeni sem kellett volna), mert ez nekik igy kenyelmes, ezt szoktak meg, erre all ra az agyuk.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • És mennyire igazad van! És ezt miért nem magyarázzák már el nekik az iskolában? Én a fiaimnak elmagyarázom, így ilyen egyszerűen ahogy leírtad! Köszi

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Ó, ez de szíven ütött. Igen, sem magyarázni, sem kidumálni nem kell semmit, ha egyszerű a dolog, és tényleg szeret. És még az is lehet, hogy szeret, csak fogalma sincs róla, hogy azt hogy kell csinálni. Mert érzelmileg béna. Mert magát se szereti, de ahhoz képest engem jobban. De nem az igazi.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  14. Ja , és az önreflexió…hogy miből gondolom ezt…hát, így érzem.Ha szeretne, nem felejti el a 40.szülinapomat, ha szeretne, emlékezne rá, hogy a sárga rózsát szeretem, nem a piros tulipánt, ha szeretne…nem kéne megkérdeznem, mi jár a fejében, mert mondaná. Csak úgy, magától. Ismerek olyat is.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  16. Nincs lelki klimax,ahogy nincs dackorszak vagy kamaszkor se akkor ha a melletted levő nem veti a szemedre a kissé turbó viselkedésedet 😀
    Szerintem minden kornak megvannak a sajátos érzelmi kapcsolatai.
    A láthatatlanság szerintem belülről jön, annyira vagyunk láthatóak amennyire azok akarunk lenni a jelenlévők számára. Ha a környezet OK akkor látható vagyok, hanem alámerülök.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  18. Nagyon jó írás. Köszönöm, Éva. Valóban, az érzéseinket meg kell élni mert mind jeleznek valamit.
    10 hónapja biztosan tudom, hogy szeretek valakit. Hogy ő is szeret azt is. De piszokul nehéz a helyzet, így azt választottam, hogy elmondom neki, aztán elmegyek, és soha többet nem találkozunk. Van két gyerekem, akik imádják az apjukat (egyébként az férjem és Ő egy napon születtek , ugyanabban a városban:) ) A gyerekek nem beszélik az Ő nyelvét. Ők nem fogják soha megérteni, hogy anya miért hagyta el apát azért az idegen bácsiért, aki nem is beszél magyarul – neki pedig szerintem nem egy kisgyerekes anyuka kell, mert az egy idő után fárasztó. A köztünk lévő rettenetes vagyonbeli különbségről most inkább nem is beszélek…..
    Úgy gondoltam, hogy ennyivel tartozom neki: tudnia kell, hogy valaki nagyon szereti őt. Gyarló mód arra számítottam, hogy ha kimondom/kiírom az érzésemet, megszünik létezni, ellillan. Mert hát megfoghatatlan. És talán ő nem érez hasonlóan, és akkor megszégyenülök, és vége. Odaadtam hát nekii, és elmentem.
    Szinte belepusztultam -szerintem Ő is – de az élet nagy szervező: másfél hónap után vissza kellett mennem (igen – a munkahelyemre) és azóta ott vagyok.
    Az érzés továbbra is megvan, és én küzdök ellene. Néha teljesen le tudom küzdeni, és megértem, hogy ez lehetetlen. DE AZTÁN MINDIG VISSZAJÖN.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  19. Igen, meglepően mélyre eljuthatunk, ha szóba állunk magunkkal. Az az első, hogy a hétköznapi érzéseinket vesszük komolyan, aztán lassan mindig feltárul – gondolom – annyi, amennyi kell. Talán nem sikerül másokkal elfogadtatni mindig, de mindenképpen jó, ha legalább mi komolyan vesszük, amit érzünk. Én legalábbis a magaméit, azzal együtt, hogy meg is haladhatók, mereven ragaszkodni hozzájuk nem mindig bölcs. Elfogadni, ha lehet, érvényt szerezni neki, és ha eljön az ideje, elengedni.
    Sajnos nem tudom, hogy hívják azt az amerikai feminista hölgyet, aki alkohollal és drogokkal érte el – a legenda szerint – hogy saját lelke és mindaz a belső minta, amivel szembe kellett néznie feltáruljon előtte. Ha ez igaz, Isten nagyon szerette, mert mindezek után képes volt talpra állni. Komoly belső erőt fedezett fel magában és meglehetősen katartikus élményei voltak.
    Nekem mindez imával ment, kegyelemből. Jó sok iszap előbugyogott, ebből csak a legutolsót nem tettem ki a Férfiak Lapjára, mert az én is túlzásnak találtam. Egyébként volt, amikor kitartóan és nagyon fájt, akkor került elém merő véletlenségből az a film, amelyben Szibériából 6000 km-t gyalogolva jutnak egy munkatáborból hatan Indiába. Sok erőt adott a megtörtént esemény alapján készült film.
    De ez már rég volt, és most, a Nőnapi Kiállás napján este találkoztam valakivel, aki esélyes a “saját házi sárkányom” cím elnyerésére. Majd, egyszer, de akkor is.

    Ja, ügyes a bejegyzés indítása. Jól beszoptam. 😉 Majdnem nem is olvastam tovább. De aztán mégis… nos, nem bántam meg.

    Vackor

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  20. “klimax sincs (ahogy dackorszak sem), de legalábbis nem ilyen mértékben; a középkorú nőkkel egyszerűen ennyire kibasznak.”

    És még ők magukkal, a testükkel, állapotukkal, biokémiájukkal. Teszem hozzá 2016-ban.
    (jaaaj, ez a két szorgos egyetértő ott fent, első két kommentben… ááá)
    (egyszerűen akit naponta olvasok két évig, blogjára-agyába költözöm, akinek a személye ennyire érdekel, akit ennyire birtokba veszek, azzal nem baszok ki ennyire, nem árulom el így, mert azzal magamat köpöm szembe)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

Hozzászólás a(z) blaci200 bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .