Maggie vendégposztja. Kit sirat, mit sirat? Írjátok le ti is az élményeiteket, engem nagyon megérintett!
Akkor már elég csórók voltunk. Még épphogy nem lógott kis semmink a gatyából, de a határán táncoltunk. Három év itthonlét, két gyerek és nonstop anyaság után már kezdtem eléggé megkattanni és a házasságunk is… hát, kissé megfeneklett, vagy fogalmazzunk úgy, hogy éppen csak üzembiztos volt. Emlékszem, utaztunk a 76-os trolin, mikor egy gondolat hirtelen berántott és rádöbbentem, mi lesz a harmadik gyerek neve. És ezzel elmerültem egy pár napos kábulatban, elterveztem én mindent, hogy úgyis itt van még kéznél a csecsemő alapfelszerelés, nem jöttünk ki a rutinból, ahol kettőnek jut, jut ott háromnak is, milyen kézenfekvő ez. Ez nem szimpla felelőtlenség volt, legjobban a szoptatás alatti éhséghez hasonlíthatnám, valami teljesen valószerűtlen igen, ez rendjénvaló és bármire képes vagyok érzés öntött el. A jövő igazi aranyszínben ragyogott. A férjem nem lelkesedett, nem is ellenkezett különösebben, csak nevetve azt ismételgette, bőven elég feladatot ad nekünk ez a kettő is. Aztán valahogy mégis kapott a dolog egyetlen egy esélyt. Néhány héttel később a konyhában állva feltűnt, ejnye, de erős szaga van ennek a párolt rizsnek. Kész, onnantól nem volt kérdés, hogy terhes vagyok. Csalódottan meredtem magam elé, a francba, már majdnem megúsztam. Már majdnem átalusszák az éjszakát, már majdnem annyi idős lett a nagyobb, hogy lassan elmehet óvodába. Mi ütött belém, mit műveltem én, miért akartam megint elölről kezdeni ezt az egész kismamaságot, basszus? (Igen, a férj nincs jelen a gondolataimban, mint ahogy akkoriban az életünkben sem különösebben volt jelen. Ő az az állandóan a családért dolgozunk, végletesen hosszú munkaidőben, valahol máshol típus.) És a bánattal kéz a kézben jött a lelkiismeretfurdalás. Ennyire akartam. És nem is örülök? Már megérezte? Ettől már sérült a személyisége? Nem örömmel várt gyereknek számít?
Nemsokára a nőgyógyász igazolta a tényt, az ultrahangon azonosítottam a “megszokott” kis fekete pacát. És másnap reggel elkezdtem örülni neki, hogy lesz még egy gyerekünk. Tudtam, hogy lány. Szép neve van. Milyen jó lesz! Megoldottunk eddig is mindent, vele is megoldjuk. Délután a alvásidőben kellemes internetes bindzsizés után felálltam a székről. És éreztem, ahogy megindul belőlem a vér. És tudtam, hogy vége. Sírva kerítettem valakit, aki vigyáz a gyerekekre, berohantam a kórházba és könyörögtem, hogy mentsék meg. Az orvosok széttárták a kezüket, mondván: itt nincs mit tenni, ezt a természet rendezi el, adtak infúziót és hazaküldtek. Nem voltak bunkók, csak eszköztelenek. A férjem átvállalt mindent és lehetővé tette, hogy csak magamra figyeljek. Feküdtem. Örültem, hogy legálisan, lelkiismeretfurdalás nélkül nyugtom lehet, és nem nekem kell ugranom, ha bármi van. Ültem a vécén. Arra gondoltam, hogy a kis halott teste itt van bennem. Bámultam a vécét. Arra gondoltam, hogy felismerném-e, hol is van pontosan ő. Telt az idő, vissza a kórházba. Azt a pillanatot sosem felejtem el, mikor a kezembe adták az üres ultrahangképet. Nem volt rajta semmi.
Változatlan intenzitással ömlött a vérem kerek egy hónapig. Ez is normális. A harmadik héten kezdtem a látványtól hisztérikussá válni. A vigasztalónak szánt szavaktól sokkal hamarabb. Neked már van kettő, örülj azoknak. Úgyis beteg lett volna. A természet valószínűleg kijavított egy tévedést. Fiatal vagy, akármennyi lehet még. Nem is volt még gyerek, csak egy kis magzat/embrió/kezdemény.
Kiabálni akartam, üvölteni, hogy miért nem értitek. Nekem ő a gyerekem volt, mindegy mekkora, milyen állapotú, az én gyerekem volt, és meghalt, számomra ez az egyetlen igazság. A méhemben, ami arra hivatott, hogy életet adjon.
Fél év telt el, mikor helyreállt a szervezetem, és újra megjött. Tél végén, éppen indultunk valahova, a két gyerek állig felöltözve, épp csak visszaléptem az ajtóból. A következő másodpercben zokogva vergődtem a földön. De ezt az ember nem csinálja sokáig az űrhajósholmiba csomagolt utódaival egy távfűtéses lakásban, szóval összekaptam magam és mentünk.
Mostanában már csak kiszalad a lábamból az erő a menzesz első napján, és végtelenül fáradtan lerogyok egy percre. Nekem nem ünnep. A halálra emlékeztet. Egy időben gondoltam arra is, hogy valamit kéne csinálni, biztos van valami beavatkozás, hogy ne kelljen minden hónapban átélnem újra. Nem lenne nagy ár a termékenységem érte, hiszen úgyis van már kettő, ugye.
De végül mégsem. Az időt számolom még, pedig sokszor megfogadtam, hogy abbahagyom. Most kéne megszületnie, most lenne fél éves. Szép lassan megszabadultam az újszülöttnek való holmiktól, az utolsó egy utazóágy volt. Egyik nap erre is sor került, elővettem. Roppantul tetszett a kicsiknek, hatalmasat hancúroztak benne délután, megkértek, hogy maradjon éjszakára is. Este a félhomályban beléptem a szobába, ott állt három ágy, és az egyik üres.
csak az olvassa. én szóltam 
Eppen tegnap volt egy beszelgetesem egy reg nem latott rokonommal. Erdekes idoutazas volt amelyben az elmult 15 ev keserusege es persze majd’ minden boldog pillanata felidezodott. Az is amikor kiderult – es most a pozitiv oldalrol irom le – lehet gyerekem, de termeszetes uton kb 10 szazalek alatt van. Ferfikent ez a hir azt hiszem ugyanolyan letaglozo mint, – ahogy irod – nokent belegondolni abba, hogy mi lenne, ha nem jonne meg. A lenyeg hogy azt a pillanatot en is orzom mert tudom eldontott valamit: soha nem leszek olyan, aki akarja, hogy legyen gyereke. Ez persze majdem 90 szazalekban kizarja, hogy lesz valaha is mert lassan a korom sem teszi lehetove az orokbefogadast. Egyet viszont eldontottem: ha nekem nem adatik meg az apasag akkor minden erommel azon leszek hogy tanuljam azt hogy masoknak hogyan tudok segiteni a gyerekkel kapcsolatban. Nem erzem feltetlenul kepesnek meg magamat, hogy egy napra rambizzanak most mondjuk egy 5 evest, de tanulok. Ha mar igy akkor ugy. Es ha most onzessel vadoltok – hisz a blog szellemisegevel most szembemenve nem arrol irtam, hogy “en” ferfi hogyan segitekek “titeket” noket -, nos akkor fontos leszogeznem, hogy a kerdesek es otletek nomeg varhato valaszok egyuttesen fogalmazodnak meg a csajommal, habar az apasag es anyasag kerdeseben pragmatikusnak es kovetkezetesnek tununk: nem tudjuk legyen-e gyerekunk. Igy aztan szerencsere sokat beszelunk rola es ez az ami szamit, hisz ez a felulet sem azert jott letre mert a ffi es a no vagy politikus es polgar, szulo gyerek stb. oly sokat beszelgetne.
KedvelésKedvelés
Szerintem jo hogy leirtad. Ugyanugy traumatikus dolog, amit àtèltèl, ès gondolom az orvos, aki az eredmènyt kihozta, nem nagyon beszélt arrol, hogy kérj pszichologusi segitséget, ha szuksègèt èrzed. Pedig mondhatnà, csak Magyazorszàgon mèg ez nem szokàs.
KedvelésKedvelés
Véletlen jött első, legvadabb korszakomban. Aztán épp csak feleszméltünk, összeházasodtunk, megszültünk, szerettünk és mikor az elsőszülött 3 hónaposan még épp csak ismerkedett a világgal, jött egy hihetetlen kétcsíkos teszt. Visszamentem a gyógyszertárba, hogy akkor most a két halvány is pozitív? Vettem még egyet, az is az lett. Család álla leesett, számunkra nem volt kérdés: kétgyerekesek leszünk.
Aztán a fentiekhez leírt módon ömleni kezdett a vér. Egyértelmű volt: vége. Ettől függetlenül kocsiba ültünk. A kórházig vezető úton bőgve ordítottam, hogy “én nem akarom, hogy meghaljon!!!”. Mert igen: “Nekem ő a gyerekem volt, mindegy mekkora, milyen állapotú, az én gyerekem volt, és meghalt, számomra ez az egyetlen igazság. A méhemben, ami arra hivatott, hogy életet adjon.”
Az ultrahangra várva már csak magam elé nézve szipogtam. Megjött az orvosom, rámkente a zselét és megállapította, hogy a gyereknek semmi baja. Pár napos fekvés és minden rendben lesz. Így történt.
Szóval, valahol értem, mi az a zsigerből jövő sokk, amit átél az ember a még csak milliméternyi gyermek elvesztésekor. … bár az én történetem gyerekkel végződött.
Hatalmas ölelés Neked Maggie, a fájdalmad, gyászod, keserűséged jogos.
KedvelésKedvelés
(választanál másik nicket? köszönöm)
KedvelésKedvelés
(Nem szívesen tenném, ez a nevem. Én itt csak olvasó üzemmódban működök néhanapján, ez egyszeri komment volt. Hoppá, már kétszeri 🙂 Ígérem, nem lesz több!)
KedvelésKedvelés
Nekünk csak egy gyerekünk van. Rögös út vezetett hozzá, de az igazán nehéz idők azután jöttek, hogy ő megszületett. Sok baj volt vele, orvostól orvosig, gyógytornásztól gyógytornászig rohangáltam vele, minden figyelmemet lekötötte. Férj úgy érezte, nem jut rá elég, ezért hát ment oda, ahol megkapta, ami jár neki. Két évbe telt, mire úgy-ahogy visszataláltunk egymáshoz, testvér gyakran szóba került, de utólag egyértelmű, hogy ő sosem akarta igazán. Ez a felismerés nekem 5 évbe és két vetélésbe került. Utána jött a mindennapos, lezárhatatlan gyász; naponta szembesültem vele, hogy lehetne testvér, de nem lesz, mert ő nem akarja, de nem tudom ezt lezárni, mert ő képtelen elém állni és azt mondani, hogy nem akar testvért. Nem tud nemet mondani, képtelen felvállalni, hogy a döntései másokra is kihathatnak. Inkább kivár, majdcsak lesz valami. 3 éven át gyászoltam egy lehetőséget, ami ott volt előttem, de nem kaphattam meg és a folytonos ígérgetés, kitérő válaszok miatt elengedni sem tudtam. 2 évvel ezelőtt a természet oldotta meg ezt a patthelyzetet: rengeteg vért vesztettem hónapokon, éveken keresztül, amin semmilyen kisebb beavatkozás nem segített, így végül kivették a méhemet. A megkönnyebbülésen kívül semmit nem éreztem, végre lezárhattam, elengedhettem. Férjnek többször elmondtam, hogy mennyire undorítónak találom a viselkedését, volt, hogy higgadtan, volt, hogy üvöltözve, volt, hogy sírva. Megdöbbent, nem is gondolta, hogy ilyen nagy károkat okoz. Azt hiszem, akkor nézett először komolyan magába. Nemsokkal később már rá tudtam nézni undor nélkül, aztán újra visszataláltunk egymáshoz. Ma már elmondhatom, felnőtt a feladathoz, tudomásul vette, hogy attól, hogy sokmindenben férfias a gondolkodásom, vannak érzékeny pontjaim, odafigyel, támogat (erre mondjuk sosem volt panasz) és példás apja az egyszem sérült gyerekünknek.
KedvelésKedvelés
de jó, hogy van happy end!
KedvelésKedvelés
Sok erot, és a nehézségek mellett sok oromot kivànok az életetekhez!
Azt meg szabad kérdezni, hogy a gyermek sérulése milyen foku és jellegu? Ha nem akarsz vàlaszolni, megértem és elnézést.
KedvelésKedvelés
Persze, nem titok, csak az már nagyon off lett volna. Eddig a súlyos, kevert típusú hiperaktivitás és súlyos beszédértési zavar diagnózis állt, most van egy feltételezett autizmus diagnózis, holnap kapunk elvileg biztos választ.
Teljes életet él, egyáltalán nem “fogyatékos”, tanul, igyekszik, okos. Jobb, hogy egyke lett, kétemberes gyerek, nem bírnék még egy hasonló kaliberűt (genetika is bejátszik) 🙂
KedvelésKedvelés
Köszönöm a választ!
Optimizmust érzek belőle, és ez megnyugtat. Biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb édesanyja vagy a gyermekednek! 🙂
KedvelésKedvelés
Igyekszünk, hol sikerrel, hol anélkül 🙂 A te hozzáállásod is dicséretes! 🙂
KedvelésKedvelés
Nagyon szerettem volna már babát, párom is lelkes volt.
Első próbálkozós hónap után kétcsíkos a kimaradt menstruáció előtti napon. Boldogság volt, bár én már egy hete tudtam amúgy is…
Pár napig rózsaszín felhők között éltünk a férjemmel, számoltuk, mikor érkezik, de jóóóó, május közepe, milyen gyönyörű is ez! Tudtam, hogy lány, a nevét is tudtam.
Aztán olyan egy héttel a teszt után a Zeneakadémiás MA képzésre iratkoztam épp be, mikor elkezdett nagyon fájni a hasam. Nyugtattam magam, semmi gond, csak növekszik a méhem. (Sokat olvasgattam a terhességről, nagyon vártam már, hogy jöhessen valaki!)
Majd egy mellékhelyiség látogattam, s mit látok… kevés vér a bugyin. Nagyon megijedtem, és rögtön jött a felismerés, hogy vége.
Rohanás a közeli sztk-ba. zokogtam a váróban. Befutott közben barátnőm és férjem is, vigasztaltak, hogy még nem biztos, én tudtam, hogy de.
UH szerint megvastagodott nyálkahártya, de semmi embriókezdemény. Valószínű ott volt, és gyorsan meggondolta magát.
Sokáig gyászoltam, nem volt könnyű elengedni, pedig következő hónapban megfogant a most 5 éves fiam…
KedvelésKedvelés
Mindig értetlenül állok a haragvás előtt, ami azok ellen irányul, akik a maguk suta, rosszul tanult módján megpróbálnak együtt érzők, segítők, jóakaratúak lenni, de nincs meg hozzá a tudásuk, hogyan kell azt rendesen csinálni. Mondják az ősöktől hallott, utcán fölszedett, vagy a maguk elméje szerinti vigasznak szánt olcsó hülyeségeiket, mert nem tudnak mást. Ha tudnák a helyes szavakat akkor azt mondanák. Amikor a szemükben ott van az őszinteség, akkor nekem mindegy milyen hülye szavakat használ. Én értem, hogy “nem bunkó, csak eszköztelen” – ahogy az orvost felmentjük itt. A végén őket, akikre amúgy számíthatunk, akik szeretnek bennünket, akik megfőzik a levest, és még át is hozzák, ha szarul vagyunk, akik becsempésznek egy váratlan, de szuper mozit, ha le vagyunk törve épp, akik a legkeményebb diétánk sírva vergődős szakaszában adnak egy szeletke dugi-csokit, s meg is eszik velünk, cinkosan vihogva, – ezzel őket elmarjuk. Ártanak és használnak egyszerre. De erős bennük a jó szándék. Nem ellenünk, hanem értünk erős. A létezésük élmény. Benne lenni más, mint visszanézve.
Ők a családunk, a barátok, a szomszédságunk. Én szeretem őket, a hülye mondataikkal, a béna kommunikációjukkal együtt. Ha őszintén ilyenek! A hazugságot, az álságos sajnálkozást nem bírom. Mégis úgy érzem, hogy ezek a rosszul elmondott szavak nem abba a kategóriába sorolhatók. Erről már régebben beszéltem. Továbbra is úgy gondolom, ebben én más vagyok. Olyan ember vagyok, akinek a legjobb jó szándéka ellenére sem lesz minden szava elég tapintatos. Én magamnak is megbocsátom ezeket a tapintatlanságaimat, amikor megbocsátok azoknak akik nekem mondanak nem elég tapintatos dolgokat.
KedvelésKedvelés
Honnan a harag? Hogy másnál, azt nem tudom, de nálam általános volt. Friss nem-anyaként nem csak a jószándékot sután kifejezőkre, de a kismamákra, a gyerekkel rendelkezőkre, a mosolygókra, beszélgető szomszédokra, a tavaszra, a madárcsicsergésre, az ég kékjére, de azt hiszem leginkább – és talán éppen ezért – magamra. Gyarló ember vagyok.
KedvelésKedvelés
én nem haragudtam, csak úgy éreztem magam, mint Hercule Poirot repülőszerencsétlenség közben: nem elég, hogy elpusztulok, de még az előttem ülő nő lyukas harisnyáját is bámulnom kell közben.
KedvelésKedvelés
ha nem tudsz tapintatosan vigasztalni, de szeretnél, inkább veregess barátságosan hátba, és mondd, hogy jóvanna, mint Sheldon, mikor összeszedi magát, és megpróbál ember módra viselkedni. vagy integess nem túl messziről. sokkal jobban esik az érzékeny állapotban. de lehet, hogy ez egyéni preferencia.
KedvelésKedvelés
Pár éve egy váratlan tragédia után így váltak nekem kétfelé az emberek.
Volt, aki felhívott, és annyit mondott, hogy nem tud mit mondani, csak úgy érezte, fel kell hívnia. Ezt sosem felejtem neki, utána is rengeteget tudtunk beszélgetni a dologról, mert őszinte volt és rám figyelt, pedig nem volt a legközelebbi barát. Volt, aki nem tudott vagy nem akart erről beszélni, de minden alkalmat megragadott, hogy elvigyen koncertre, kávézni, előadásra, bárhova. ők a maguk módján figyeltek rám nagyon. És rövid idő után tudtam, kihez forduljak, ha nem akarok beszélni, ha akarok, de nem erről, ha erről akarok, vagy ha nem tudom, mit akarok.
A másik fele vagy nem szólt egy szót sem, csak addig lapított, míg úgy nem gondolta, elég idő telt már el, hogy ne kelljen szólni semmit, és úgy lehet tenni, mintha mi sem történt volna, vagy erőltetetten együttérző pofával puffogtatta a közhelyeket. Ezekkel nem nagyon beszélek azóta sem. Az őszintén közhelyeket citálókkal viszont igen, ők a nem bunkók, csak eszköztelenek, ahogy mondod.
KedvelésKedvelés
Van ám olyan csoport is, aki nem azért lapít (a te megfogalmazásoddal), mert úgy akar tenni, mintha nem történt volna semmi.
Hanem mert egyáltalán nem bír mit mondani, mert még azt is fájdalmas közhelynek érzi, hogy “nem tudok mit mondani” és egyszerűen ledermed attól, hogy nem tudja, mit csináljon, mondjon. Az egyszerű simogatás is nehezen jön ki abból, aki amúgy nem fogdos másokat és valósággal megrándul, ha hozzáérnek.
Én pontosan ezért nem beszélgetek senkivel a legislegszűkebb baráti körömön kívül, (a munkahelyemen 10 év alatt sem beszéltem magánügyekről 10 mondatot, ebben az is benne van, hogy a csoportvezetőmnek bejelentettem, meghalt az édesanyám, és megkértem, ne említse senkinek) mert nem tudom, mit kérdezhetek, mondhatok. Pl. sikertelenül lombikozós kolléganőnek a gyerekemről beszéljek?? Biztonságosabb senkinek semmit nem mondani, semmikor, max. azt hiszik, mint te, hogy közömbös/barátságtalan az ember, de legalább tudtával nem okoz fájdalmat.
KedvelésKedvelés
OK, azt hiszem, ezt értem, de szerintem az úgynevezett barátoktól, még ha más városba költözés miatt lazult is picit a kapcsolat, szerintem elég durva, hogy úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, mikor megtudják, hogy meghalt az egyetlen testvérem, nem? Aztán egy-másfél év múlva előkerülnek, és úgy csinálnak, mintha nem történt volna az égvilágon semmi, és ott lehetne folytatni, ahol abbahagytuk. Nem tudom, szerintem ez gáz. Nem kollegák, hanem gimis és egyetemi barátok. Kollegáknak én sem meséltem sehol semmit, csak annak az egynek, aki egyik legjobb barát lett, és maradt akkor is, amikor már nem dolgoztunk együtt. Tényleg marha nehéz, és én is reagáltam már irtó bután, írtam is egyszer talán, de azért ilyen viszonyban a semmi nem adekvát. Vagy a viszony nem volt az, aminek hittük. Ezután nem marad az, az tuti.
KedvelésKedvelés
Most újraolvastam, Vica, és rájöttem, hogy tegnap elkerülte a figyelmemet a “mint te”, és arra is rájöttem most, hogy nem volt egyértelmű az első hozzászólásom, nem tisztáztam, hogy nem a mindenféle emberekről beszélek, hanem a tágabb baráti körről, én csak róluk gondolom, hogy nagyon rossz a “szépen megvárom, míg elmúlik” hozzáállás. (Mintha elmúlhatna.) A munkahelyi és egyéb ismerősökkel kapcsolatban teljesen egyetértek veled.
KedvelésKedvelés
gondolkodtam ezen és csak oda lyukadok ki, hogyha olyan fájdalom ér, amiből jó eséllyel egy kézen megszámolható mennyiség jut egy életre, nehogymár közben nekem kelljen figyelnem rá, hogy meg ne bántsam a tapintatlan embereket. még ha közeliek és jószándékúak is.
KedvelésKedvelés
Egy ideje figyelemmel követem a blogot, sok mindennel egyetértek, mivel azonban férj szempontból igen szerencsés vagyok, úgy éreztem nincs túl sok jogalapom hozzászólni a témákhoz, inkább a csendesen bólogató tömegbe olvadtam.
Ez a poszt viszont a lelkem mélyéig hatolt. A reprodukcióban ugyanis sokkal kevésbé bizonyultam sikeresnek, mint a párválasztásban. Az Első beteg volt, 19 hét jutott nekünk, szülni kell, de nagyvetélésnek hívják, okot senki sem tud, tanácstalanok. A Második a 7. héten adta fel, egyik este még volt szívhang, de csak várhatunk – “eszköztelenek”, ahogy Maggie is írja – másnap délután se szívhang, se paca.
A “vígasztalók” viszont se nem tanácstalanok, se nem eszköztelenek. Ömlik belőlük az okosság. Hozzám persze a kiinduló helyzet különbségéből adódóan részben más szavakat intéznek: A “Jobb ez így.”, “Biztos a második is beteg lett volna.”, mellett én jobbára a “Fiatal vagy még!”, illetve a kedvenc “Lesz majd másik!” okosságokkal gazdagodtam. Az, hogy számomra Ők voltak, és Ők is kellenek, szinte senkinek (kivéve a sorstársakat) nem fordult meg a fejében.
Az első menzesz a vetélés után maga volt a pokol. Minden egyes alkalommal, amikor a mosdóba mentem, újraéltem annak a borzalomnak minden pillanatát, olyan valóságossággal, mintha időutaznék. Még a saját hisztérikus sírásomat is hallottam, ahogy könyörögtem a halott magzatomnak, hogy ne hagyjon el ő is. Aztán valahogy minden alkalommal enyhült ez az érzés, átvette a helyét -nem belenyugvás, inkább- valamiféle rezignált fásultság. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel jobb lett-e, vagy rosszabb.
Mi most a harmadik elsőnek szurkolunk, eddig a letöltött hetek számát tekintve ő a befutó. Kellő idő távlatából néha már csak annyit válaszolok ironikusan a baba neme felől érdeklődőknek, hogy mi kettő mínuszból báminek örülünk…
Maggie! Köszönöm, hogy elmesélted a történeted! Sajnálom és annyira megértelek!
KedvelésKedvelés
Értem én a haragot, de azért azzal nem értek egyet, hogy a vigasztalók (egy része) nem tanácstalan és eszköztelen. Úgy érzik, érezzük, hogy valamit mondani kell, és azt hiszik, hisszük, hogy valamilyen segítséget nyújtunk vele. Én voltam a “vigasztaló” helyzetében, és nem hiszem, hogy akad felnőtt ember, aki nem került arra az oldalra. Persze, tanult hitek, dogmák is vannak a vigasznak szánt szavakban, de jellemzően tényleg jó szándékból fakadnak.
Szurkolok nektek!
KedvelésKedvelés
Már leírtam itt egyszer: hazánkban a mentálhigiénés kultúra nem fejlett, sokan keverik az együttérzést a mások érzelmi életébe való beleszólással. “Ne szomorkodj! Örülj, hogy van két gyereked! Most már lépj túl rajta!” stb. Nincs ebben rossz szándék, ez folyik mindenhonnan. Pedig elég lenne, hogy “nagyon sajnálom és együttérzek veled.”
Ez az “örülj, hogy van két gyereked” nekem kicsit olyan érv, hogy ” Miért szomorkodsz, hogy meghalt a barátod, örülj, hogy a testvéred él.” Mindig lehet fájóan vágyakozni egy n+1.-re.
KedvelésKedvelés
szerintem meg tök egyszerű a képlet: nem kell felszólító mondatokat használni. Elég a kijelentés meg a kérdés. Nem?
KedvelésKedvelés
Voltam “vigasztaló”, és szent meggyőződésem volt, hogy én vagyok a legbénább ebben, mert a sajnálom/részvétemen kívül semmit sem tudtam mondani. Pedig úgy kívánkozott volna még valami!
Az átéltek azonban megtanítottak arra, hogy nem kell oda semmi. A legjobb barátnőm így reagált: “Annyira sajnálom! Ne haragudj, de semmi mást nem tudok mondani!”. Esküszöm, soha senkinek sem voltam még olyan hálás, mint neki…
KedvelésKedvelés
Igen, meg hogy veled van. Fizikailag, néz rád, átölel, érez. Ilyenek. Nekem beszéd nélkül is jólesnek.
KedvelésKedvelés
Szintén “zenész”. Három vetélés, egy koraszülés. Itt nem is részletezem, mert olyan patologikus a történetem, hogy félrevinne.
Nálunk mindig döntés volt, hogy mindennek dacára továbbra is akarunk gyereket, és ez erőt adott, a kudarcokat lépésnek tekintettem, ami majd a siker fele visz. Nem adom fe-he-hel. Épp ezért sokkal jobban fájt, hogy a legutolsó vetélés a további teherbeesés lehetőségétől is megfosztott, legalábbis jó időre. Azt gondolom, a veszteségeket feldolgoztam, nincs bennem keserűség. Elfogadom, ez az én hátizsákom.
Ilyen előzmények után, új orvosi információk birtokában hamarosan negyedszer is ringbe szállunk. Átgondoltam a lehetséges kimeneteket. Egy újabb vetélést minden fájdalmával együtt el tudok fogadni. Amitől rettegek: egy extrém koraszülött, életen át gondozásra szoruló gyerek.
Maggie, a te fájdalmadban nem az is szerepet játszik, hogy higgadtan, racionálisan még egyszer nem fogtok a harmadik gyerek mellett dönteni? Hogy nemcsak ez a konkrét embrió távozott el, de úgy általában a Harmadik Gyerek lehetősége is?
KedvelésKedvelés
a Harmadik Gyerek lehetősége eltávozott véglegesen. ha lesz újra gyerekem, az a negyedik lesz. de a kérdés több összetevőből áll. biológiailag még bő tíz-tizenkét évem van fontolgatni, szóval ráérek. lelkileg viszont engem nagyon traumatizált a kismamaság rész, és ha már sikerült kikeverednem a velejéből, nem biztos, hogy szeretnék/képes vagyok belevágni újra. tudom, már tisztábban látó vagyok, sok részlethez másképpen állnék hozzá. meg majd idővel szépiát rak a múltra a nosztalgia. összességében mégis nekem csak a fáradt, bágyadt, lelkiismerettépett valaki jut eszembe, ha visszanézek magamra és ezt nem akarom/merem még egyszer megkockáztatni.
és félek, mit félek, rettegek, hogy megismétlődhet újra hasonló.
KedvelésKedvelés
Olvasom és újraolvasom az utolsó három mondatot,potyognak a könnyeim,annyi benne a fájdalom.Szeretnélek megölelni Maggie és Bognart és Nóri és Zsuzska és minden név nélküli,elsimítani zokogó lelketek ráncait,ne fájjon örökké az ami megtörtént,ami akaratokon kívül,ami ki tudja miért és pont veletek….Köszönöm a megtiszteltetést,a lehetőséget hogy ezt elolvashattam,a bizalmat hogy leírtad amit még megfogalmazni is nehéz.
KedvelésKedvelés
jaj. nekem az eladott holmik miatt van kapcsolódásom: én még nem mertem eladni semmit. szeretnék még szülni, de Így, ilyen kapcsolatba nem akartam. nem tudom, lesz-e még valaha házasságom, meg gyerekem (kábé 5 évem van még, hogy szüljek), és hogy kinek, és hogy mikor, de nem vagyok hajlandó még eladni az utazóágyat, a kiságyat, a ruhákat, a bringákat. Azok még várnak valakit, de lehet, hogy mégse. Elég nagy feladat ez a kettő is. És mégis. Én azt hiszem, értem, miről írtál.
KedvelésKedvelés
én se akartam megválni semmitől, de egy idő után muszáj volt. nagyon…vártak a használatbavételre azok a tárgyak. a ruhák java még meg is van, azokat eljótékonykodom nemsokára.
KedvelésKedvelés
Erősítés nekem ez a bejegyzés. Tudom, h furán hangzik, de most valami ilyesmit kellett olvassak ahhoz, hogy örülni tudjak a pocaklakómnak. Maggie, nagyon sajnálom, ami történt veled/veletek. Nekem nem volt veszítésem, csak nem tudtam örülni a babának, ami váratlanul érkezett és lelkiismeret furdalásom van ezért. Sokat félek, sok rossz tapasztalatom volt a kapcsolataimban, és nem akartam harmadikat, de ő jött. Ez is nagyon fájdalmas tud lenni. Valahogy összebarátkozunk, még nagyon új a helyzet, van időnk, reménykedek.
KedvelésKedvelés
veszítés, ez nagyon szép szó, nagyon kifejező. hol használják?
KedvelésKedvelés
Én nem természetes úton veszítettem el egy babát. Sokszor gondolok rá, hogy kishitű voltam, de nem láttam az esélyét annak, hogy képes lennék két gyereket egyedül… Úgy búcsúztam el tőle, hogy majd jöjjön vissza akkor mikor olyanok lesznek a körülmények, mikor tényleg megkaphatja azt a szeretet, ami jár neki. Néha (például ilyenkor) eszembe jut.
KedvelésKedvelés
sokszor en sem tudom mit kell bizonyos helyzetekben mondani. kulonosen ha en soha nem eltem at sem olyat, sem hasonlot es eszembe sem jutnak a masik altal fontosnak tartott szempontok pont a tapasztalatlansagom miatt. pl ahhoz is szulnom kellett hogy megtudjam mekkora hiba volt nem kimennem Amerikaba amikor tesom elso gyereke ott szuletett. es hogy orultem amikor o iderepult londonba az en szulesemre. es kb 30 fole kellett kerulnom hogy egyaltalan felmeruljon bennem hogy megvizsgaljam mit erezhet, gondolhat a masik, meg kellett ernem ra hogy ugy szoljak, nyilvanitsak velemenyt ahogy a masiknak is jo. es meg most is szokszor gozom sincs mit is kellene reagalni egy egy szituacioban, ilyen pl a halaleset is.
KedvelésKedvelés
Csak részben vág ide….
Volt már egy négy-, meg egy egyéves. Meg egy spirál is volt. Hogy hány gyereket akartunk? Kettőt-hármat. Nem döntöttük el kategorikusan. Aztán jött a harmadik, meg a gyomorba markoló érzés, hogy védekeztünk, ez meg hogy lehet??? Orvos, vizsgálat, “vetesse el”, hisz “van már két egészséges, tessék örülni!”
Dilemma. Mi legyen? Férj rám bízta a döntést, mégiscsak az anyáé az oroszlánrész! Hogy ezt akkor miért nem sérelmeztem, máig sem értem!!! Nemes gesztusnak tűnt, kíméletesnek, az én érdekemet szolgálónak…
Egyedül döntöttem el. Nem lett harmadik gyerek, később sem. Évekbe telt, mire túljutottam rajta. Soha, semmiért nem utáltam így magamat, mint egy döntésért, amit egyedül kellett meghoznom. Nem is hozzuk szóba sose. Mintha nem is létezett volna a lehetőség, hogy három gyerekünk legyen…. Csak ne jutna eszembe annyiszor… Hogy miért kellett egyedül eldöntenem??? Idén lenne 20 éves, és azt se tudom fiú, vagy lány lett volna….
Jöhetnek a kövek…
KedvelésKedvelés
Nincsenek kövek.
Kegyetlen dolog így magára hagyni valakit a döntéssel.
Én azért is vettem viszonylag könnyen a saját kálváriámat, mert minden lépés és döntés közös volt.
KedvelésKedvelés
kovek??? ne viccelj
KedvelésKedvelés
Legyen egy harmadik.
Tizensok év nemvédekezés után – amikor már klimaxra készültem, 43 évesen – kimaradt a vérzésem.
Biztonság kedvéért teszt, két csík, döbbenet.
Hozzá még akkor már 3 éve munka nélkül voltam, mert ki is venne fel egy hallássérültet? Még gyárba sem, mert veszélyes üzem, takarítónőnek túlképzett, irodába? Nem tud telefonálni.
Mentem orvoshoz, ahol az ultrahang kiderítette, a méhem tele van miómával. A doki megfogalmazása szerint úgy néz ki, mint egy zsák krumpli.
Kérdeztem, fog-e tudni rendesen tágulni? Erre nem volt egyértelmű válasz. Amúgy semmire sem. Felrémlett előttem a Maupassant-novella (Szörnyszülöttek anyja), nem, nem akarok sérült kisbabát (plusz még a korom miatti kockázat is, ugye).
Az eszembe sem jutott, hogy esetleg én is rámehetek (méhrepedés), de rettegtem sérült gyerek miatt, milyen élete lenne neki? Mire felnő (HA felnő), mindketten hatvan évesek leszünk, ha megérjük. Hogyan gondozzuk? Rakjuk ezt a terhet a fiunk vállára? Nyomjuk be egy intézetbe?? Azt nem! Sokat beszélgettünk az ex-szel, mi legyen, de végül nem tartottuk meg, ez egyedül az én döntésem volt, ő tulajdonképpen vállalta volna, bár kétlem, hogy tudta, mit.
Azt kell mondanom – valószínűleg ezért is olvasom egy ideje a sérült gyerekeket nevelők blogjait, önigazolásként -, jól döntöttem annak idején. Ugyan nem tudom, milyen lehetőségek voltak 13 évvel ezelőtt a kezelésekre, fejlesztésekre, de annyi biztosan nem, mint most. Fogalmam nincs, honnan vettük volna a szükséges anyagi fedezetet, addig is éppen hogy megéltünk. És hát igen, a párkapcsolatunk akkor sem volt felhőtlen, ahogy utóbb kiderült, éppen úton voltam a teljes összeomlás felé.
A késői vetélés kockázata és tortúrája fel sem merült, csak amióta ezekről is olvastam. Szédületes, mennyire kevés információ állt akkoriban a rendelkezésemre.
Mostanáig azt hittem, elengedtem a meg nem született kisbabát, de ezek szerint mégsem egészen..
A miómák, köszönik, jól vannak.
Igen, lehet megkövezni.
KedvelésKedvelés
(ölel)- Mióma ügyben privi, ha gondolod …
KedvelésKedvelés
Köszönöm 🙂
pujkapontpipiötvenhétkukacgmailponthu
KedvelésKedvelés
mi ez a megkovezes??? mar ketten irtatok. ez meg viccnek is rossz
KedvelésKedvelés
Mert az abortusz vad indulatokat képes kiváltani.
Mondjuk reméltem, hogy itt azért nem.
Még soha sehol nem beszéltem erről a családon kívül.
Jó, másról se sokat, én amúgy is tipikusan az vagyok, aki hallgat és vagy megemészt valamit, vagy nem.
KedvelésKedvelés
Ez nekem is feltunt, hogy most itt koveztetni akarja magàt mindenki. Ez szerencsère nem az a blog… (èn is irok itt olyanokat az anyasàgomrol, amitol a net nagy rèszèn ràmsutnék a boszorkànybèlyeget)
KedvelésKedvelés
Most lesz négy éve, hogy megszületett a harmadik gyerekem, akit 3 hónaposan elvesztettünk. Szerencsére “jó” vigasztalóim voltak, meg nem voltam egyedül hagyva, egy percre sem. Született azóta még egy kislányunk, egyszerűen úgy éreztem, hogy nem bírom még egy gyerek nélkül, hiába volt már kettő egészséges, így lettünk kerek egész.
KedvelésKedvelés
Én éppen válófélben voltam, az “új” barátommal akkor nem egész fél éve együtt és úgy jött, mint derült égből villámcsapás. Azaz, hogy úgy nem… Megcsináltam egy tesztet este, egy másikat reggel, mindkettő pozitív. Nem volt jó hír, Utána jöttek a rosszullétek, kekszen éltem, rá sem bírtam nézni az imádott reggeli kávémra, a munkahelyemen rosszul lettem egészen mindennapi szagoktól.
Megtartottam volna, nem azért mert valaha is szerettem volna gyereket (ma sem szeretnék), de egyszerűen őgy gondoltam ré, mint egy személyre, mert az volt. Egy bennem dobogó szív. Mindaz, aki úgy véli, az abortusz nem gyilkosság, téved, mert az. Ez nem ítélet vagy fensőbbség-kinyílvánítás, tény. Hiszen a benned növekvő embrió az élete első percétől kezdve ember.
A barátomnak evidens volt, hogy elvetetjük, az anyámnak is és ketten mondogatták, mit kezdek majd vele, hogy nevelem fel, nincs se pénzem, se lelkierőm hozzé, én úgy voltam vele, majd lesz valahogy. Angliában élünk, itt az állam a más európaiakkal is törődik. Tudom, hogy képes lettem volna rá, felnőttem volna a feladathoz. Ha megtartottam volna, most már jó nagy pocakom lenne…
A végén egyedül mentem el a klinikára, bevettem kétszer a tablettát (itt engedélyezték) és már az úton hazafelé elkezdtem vérezni. Soha életemben nem éreztem akkora fájdalmat (pedig voltak durva görcseim, amikor megjött). Sírtam egész délután. A barátom esküvői partin volt, az egyik ismerősöm facebookon posztolta ki, hogy megindult a szülése, a kislánya aznap született, most fél éves és gyöünyürű szemei vannak…
Egy hónapig véreztem és a kolléganőimnek kezdett már feltűnni, amikor végül elmúlt. Nem beszélünk róla, egyáltalán. Ő szerintem megkönnyebbült, az élete nem lesz végérvényesen elcseszve én meg egyedül maradtam a gyászommal és azzal, hogy senkivel sem tudok róla beszélni és elmondani, hogy én igenis nagyon sajnálom és bárcsak megszülhettem volna.
Ez az én sztorim.
KedvelésKedvelés
Nagyon megérintett és mélységesen együttérzek veled. Őszintén kívánok megnyugvást neked. Kérlek ne vádold magad.
KedvelésKedvelés
Köszönöm. Nehéz, mert jogom volt/van hozzá és közben legbelül úgy érzem nincs…meg aztán mondhatom, hogy nem volt más választásom, pedig mégis…
KedvelésKedvelés
“Mindaz, aki úgy véli, az abortusz nem gyilkosság, téved, mert az. Ez nem ítélet vagy fensőbbség-kinyílvánítás, tény. Hiszen a benned növekvő embrió az élete első percétől kezdve ember.”
Ez nem tény, hanem a te megélésed. Attól még érvényes, csak ne terjeszd ki objektív valósággá.
KedvelésKedvelés
Nem érzem úgy, hogy bárkire ráerőltetném a véleményem. Senkit sem ítélek el, amiért megtette, csak magamat.
KedvelésKedvelés
😦 Nem azért írtam ezt, hogy bűntudatot keltsek benned, vagy fokozzam azt, csak mások is olvasnak-írnak itt, akik abortuszon estek át, és az ő negatív érzéseiket növelhetik a fenti mondatok. Nagyon megrendített a történeted, mélyen átérzem, és sok erőt neked!
KedvelésKedvelés
Tudom, nem akartam én sem olyan hatást kelteni, mintha egyetemes igazságot fogalmaznék meg, ez tényleg az én véleményem, semmi több.
KedvelésKedvelés
Az első házasságomban – 13 évig – nem volt gyerekem, mint utólag kiderült, az ex “hibájából”. Én már beletörődtem a dologba, hogy gyerek nélkül fogjuk leélni az életünket, de ő ezt nem tudta feldolgozni. Amúgy sem tudtunk kommunikálni semmiről. Közös lakásban éltünk, de külön. Aztán úgy hozta a sors, hogy megismertem valakit, és szinte rögtön sikerült, amiről már nem is álmodtam (pedig 35 voltam, amikor az első megszületett). Közben elváltam, férjhez mentem, és két év múlva jött a második gyerekem. Én mind a kettőnél megcsináltattam a magzatvíz-vizsgálatot, és így teljesen megnyugodva vártam őket. Hála Istennek, épek, egészségesek, most már 17 és 15 évesek. (fiú – lány). A párommal többször beszélgettünk a harmadikról, és amikor a harmadik tesztem pozitív lett, nagyon-nagyon örültünk. Ekkor már elmúltam 40. Eszembe se jutott, hogy bármi is történhet. Elmentem az orvosomhoz, mosolyogva konstatáltam az UH-képet. Aztán a következő hónapban, egy csütörtöki napon a kontrollvizsgálaton nem volt szívhang. Missed abortion. Hogy mennyire utálom ezt a két szót. Az orvosom azt mondta, hogy hétfőn jelentkezzek, ha előbb elkezdenék vérezni, akkor a hétvégén menjek be a helyi kórházba. Távolsági busszal mentem haza – nem tudom, hogy jutottam el a buszig -, egy kisvárosban lakunk. A buszon végig potyogtak a könnyeim. Érdekes, erre viszont késpenge-élességűen emlékszem. A férjem nem volt otthon, valami vállalati buli volt. (Akkoriban még nem volt mobiltelefonunk.) Mire hazajött, én álomba sírtam magam. Csak másnap reggel mondtam neki, hogy mi történt. Nem tudom, mit láttam rajta. Nem is keresgéltem az arcán, mert ez az én fájdalmam. Amúgy sem az “érzelemkimutatós” fajta. 😦 Hétfőn (2002. november 25.) korán reggel keltünk, és indultunk a kórházban. Nem véreztem. Csak amikor odaértünk, és elmentem a mosdóba, akkor kezdődött valamiféle.
Amikor rám került a sor, betoltak a műtőbe. Vénásan kaptam valami altatót, közben a műtősnő a nagy gyerekeimről kérdezett. Emlékszem, a nevüket kérdezte, meg hogy hány évesek, és én mondtam, mondtam, és sírtam, sírtam. Az agyam már nem volt ébren, de a szám beszélt. Arra emlékszem, hogy alvás közben hánytam. Meg hogy olyan “érzésem” volt, mint az a “látvány”, amikor a fagyis tégelyből kapargálják az utolsó adag fagylaltot….
Amikor felébredtem, bejött az orvosom. Nagyon kedves volt, és bár magánban jártam hozzá, egy fillért nem fogadott el. Azt mondta: nem baj, majd csinálunk másikat. De ezt annyira kedvesen mondta, annyi szeretettel, hogy legszívesebben a nyakába borultam volna. Annyit mondott még a kontrollvizsgálaton, amikor beszélgettünk, hogy valószínűleg fiú lett volna, azok sokkal sérülékenyebbek a korai terhességi szakaszban. Most júliusban lett volna 10 éves… Azóta is sokszor, de minden november 25-én eszembe jut.
Happy end: három-négy hónappal később ismét babát vártunk 🙂 Nem volt semmi baj, majd 42 évesen simán szültem (egyébként mind a hármat simán szültem), és a legkisebb királyfi most lesz 10 éves decemberben. Azóta az is sokszor eszembe jut, hogy ha akkor az a baba nem ment volna el, akkor ez a baba nem jöhetett volna… De attól az még veszteség. Az enyém.
P.S.: Rengeteg olyan ismerősöm van – valahogy ilyenkor derül ki mindenkiről, mert amúgy sokan-sokan elhallgatták -, hogy a harmadik terhesség sokszor megszakad. És utána a negyedik simán összejön, lezajlik, és megszületik a baba.
KedvelésKedvelés
Nagyon szép írás.
Részvétem. Ennél okosabbat, most én sem tudok írni.
Viszont ami feltűnt itt a kommentek között, hogy többen is vannak, akik félnek a leendő gyerek esetleges sérülésétől. Ezek szerint nem vagyok annyira marslakó, mint gondoltam. Ez egy kicsit megnyugtat, mert nagy lelkifurdalásom van emiatt a rettegés miatt. És hogy ezért esetleg nem lesz testvére a kisfiunknak. Meg hogy az ő első másfél éve arról szólt, hogy a bekattant anyja rettegő tekintettel vizsgáztatja, megfelelő-e az agyi fejlődése, és orvostól orvosig rohangászik vele. Ezt már nem biztos, hogy jóvá tudom tenni.
:(:(
KedvelésKedvelés
Most az előbb jutott csak eszembe még valami ezzel kapcsolatban.
A szomszédunkban, amikor ideköltöztünk, egy idős néni lakott a fiával (aki úgy 10-15 évvel idősebb volt nálam). Később tudtuk meg, hogy az úr skizofréniás. Az most nem lényeges, hogy ez milyen problémákkal járt.
A lényeg az, hogy amikor a néni már annyira idős volt, hogy nem tudta ellátni, illetve biztonsággal felügyelni, nagy probléma volt, hogy mi legyen szegény B-vel. A testvérei nem tudták magukhoz venni, mindnek megvolt a maga élete, családja, és hát a sógornők, nagylányok féltek szerencsétlen embertől. Az sem számít, hogy okkal-e. Végül intézetbe vitték, fogalmam nincs, mi lett később vele, megérte-e a pszichiátriai intézetek felszámolását, a néni már meghalt tizenéve.
Biztos, hogy ez is közrejátszott abban, hogy a jövőre is gondolva, a rettegés csak nőtt.
De van itt a közelben több család is, ahol az idős szülők viselik gondját az ilyen-olyan sérült gyereküknek, mert senki más (testvérek) nem vállalja…
Az intézeti létnél nem sok borzasztóbbat tudok elképzelni, az még inkább csak vegetálás, főleg a valóban súlyosan sérültek részére.
KedvelésKedvelés
A mi csalàdunkban van skrizofèn, autista, meg vagyok én is, a nemtudommi (most èppen kényszeres meg bipolàris). Ettol fuggetlenul a kornyezetem szerint tok gàz, hogy én àllandoan ezen agyalok (errol szolna a kényszeresség). Ahelyett, hogy élvezném az életet ugye. Es még a kapcsolatomra is folyton panaszkodom. Meg feminista blogokat olvasok, ahelyett, hogy mosogatnèk :p
KedvelésKedvelés
Hát igen…
A család meg a környezet.
Szerintem pont ez az egyik baj, hogy annyira kevésé ismerjük valójában a bármiféle komolyabb/szokatlanabb rendellenességgel küszködők problémáit, életét.Hogy a pszichikai zavaroknál maradjunk, legtöbben nem tudjuk, miként álljunk hozzá egy epilepsziás, skizofrén, bipoláris, depressziós, szenvedélybeteg, stb. személyhez.
Nem is beszélve tényleg az autistáról, Aspergeresről.
Az értelmi fogyatékosok sok idióta barom “tréfálkozásának” céltáblájaként élnek gyakran.
(ld. Virágot Algernonnak, de saját apám is mesélt egy-két “érdekes csínyt”, amit cserkésztáborban – igen, ott!! – követtek el az egyik társuk ellen)
És akkor a fizikai sérülésekről, mint látás- és halláscsökkenés, mozgássérültek mit is mondjunk? Pl. azt külön meg kell tanulni, miként lehet egy csípő- és egyéb protézissel élő sokízületi gyulladásosnak segíteni a lépcsőzésben, vagy a székről való felállásban segíteni. Az utóbbinál nem lehet csak úgy megragadni a kezét, karját és felhúzni, vagy a lábát kézzel odébb tenni mondjuk vonatra szálláskor.
Van egy vesebeteg unokahúg az exem családjában, a família abszolút nem értette, miért is van hónapokig kórházban, és mi az, hogy nem ehet akármit?? A rákot még el tudták volna fogadni, mert az ugye gyakori betegség.
KedvelésKedvelés
En szeretnèk valahogy segiteni, de most egyenlore magamon is nehezen tudok, annyira szét vagyok csuszva. Es persze lehet, hogy onzoség, de szerintem eloszor magàt kell rendbetennie az embernek, a sajàt életét, és csak aztàn tud teljes figyelemmel màsok felé fordulni. De én is sokat agyalok, mit lehetne tenni, én leginkàbb az informàciobàzist (mondjuk egy honlap formàjàban), illetve a jotèkony alapu bébiszittinget tudom elképzelni, bàr utobbi bonyolult, ha nekem is van csalàdom. De hosszutàvu terveimben benne van valamilyen segito tevèkenység speciàlis gyereket nevelo csalàdoknak. Sajnos tènyleg csak alulrol szervezett civil megmozdulàsokra lehet igazàn szàmitani.
KedvelésKedvelés
Én is szeretnék segíteni, lehetőleg pont az információbázis megteremtésével, csak nem nagyon tudom, hogyan fogjak hozzá.
Esetleg – ha már úgyis blogokat olvasok – elkezdem kigyűjteni az ottani infókat, a forrás megjelölésével persze, és idővel lehetne egy olyan Startlap-forma link gyűjtemény belőle.
Majd körülnézek, milyen hasonló oldalak vannak.
Sajnos nincs értékelhető idegennyelv tudásom, így az angol, francia, német nyelvű anyagok problémát fognak okozni…
KedvelésKedvelés
Off: nem vagyok troll, de tegnap olyan gyorsan szóltam hozzá, hogy a teljes nevem látszik. Nem örulök ennek…. Hogy válthatnék egy nickre? Pls. help! Ha most kijavítom, kijavul az eredeti hsz-nál is?
KedvelésKedvelés
Én javítottam, oké így?
KedvelésKedvelés
Szuper! Ezer hála és köszönet! 🙂
KedvelésKedvelés
bocsánat, úgy látszik nem sikerült avatárt feltölteni. 😦
KedvelésKedvelés
Nagyon sokat gondolkoztam, írjak-e, az eddigi bemutatkozásaim nem sikerültek túl jól és úgy éreztem, megint valami érzéketlen és ellenszenves dolgot csinálnék, ha megszólalnék. De talán tudom én ezt jól is csinálni, úgyhogy megpróbálom.
Nem éltem át még igazi gyászt, hozzám nagyon közel állót nem vesztettem még el, de a tehetetlen düh és a szívet összeszorító, feneketlen fájdalom ismerős érzések akkorról, amikor a párom szeme világát búcsúztattuk, vagy amikor kiderült, hogy a kedvenc kishúgom külföldre költözik. Sosem tudom én sem, mit mondjak, ha valakit nagy baj ért, egyszerűen leblokkolok és menekülnék, de jó tudni, hogy nem csak Aspergeresek vannak így ezzel, köszönöm, hogy leírtátok. Most már tudni fogom, mit csináljak egy ilyen szituációban. Ölelni, ott lenni tudok.
Amiért nem akartam írni, az az, hogy egy dolog kavargott bennem a poszt olvasása után, és az a saját el nem gyászolt abortuszom. Úgy éreztem, hatalmas érzéketlenségre vallana erről írni egy ilyen poszt alatt, de mások is írtak erről és talán idevág. Előrebocsátom, hogy nem akarom ezzel kisebbíteni azok fájdalmát, akik vetélésen estek át, érzem és értem amit írtál, Maggie, és nagyon sajnálom, ami veled történt.
Amikor történt, egyetemista voltam, külföldi ösztöndíj előtt álltam, és egy zaklatott, ambivalens távkapcsolatban voltam (erős érzelmek pro és kontra), meg egy másik félig-meddig kapcsolatban egy nagyon nagy szerelemmel, aki akkor éppen inkább a legjobb barátom volt, mint a szeretőm. Gyereket nem akartam még, védekezés ellenére lett, és amint megtudtam, nem is nagyon gondolkodtam, hogy mi legyen. Akkor és még sokáig az ösztöndíjjal és az apával való kapcsolatommal magyaráztam a döntésemet, és ezek kétségkívül erős érvek voltak. Az apa (a távkapcsolat) katolikus vajdasági családból származott, tévedhetetlen és mozdíthatatlan erkölcsi mércével, kérlelhetetlen helytállással, számomra nem volt kérdés, hogy akarná a gyereket és az életünk részévé tenné magát onnantól visszavonhatatlanul, felborítva az ő terveit és az enyémeket is. Tudom, hogy sokak szerint ezért nekem hálásnak kellett volna lennem, de én ebben csak a csapdát és börtönt láttam, sosem függtem mástól és nem vártam senkitől semmit, nem is volt szándékomban valaha is így tenni.
De azt igazából akkor is tudtam valahol, hogy ösztöndíjat bármikor tudnék szerezni (az eszemmel és az akaraterőmmel sosem volt gond), és az apával való kapcsolatba is lett volna beleszólásom, nem hagytam volna, hogy bármit is rámerőltessen. Az igazi ok az volt, hogy nem akartam addig gyereket, amíg ‘meg nem érkeztem’, és nem elsősorban anyagilag értem, bár az is fontos volt, hanem érzelmileg, önismeretileg, hogy tudjam, ki is vagyok és mit akarok, hát hogyan tanítsak bármit is a világról, hogyan vállaljak felelősséget egy emberért, ha én magam tökéletesen clueless vagyok? Úgy voltam vele, ha ez 50 éves koromban érkezik el, akkor legfeljebb örökbefogadok egy rakás cigánypurdét és aztán élünk, mint Marci hevesen. 🙂
Amióta lett gyerekem, sokszor eszembe jut, ami történt. Egy részről úgy érzem, jó döntés volt, mert még tervezett gyerekkel is iszonyatosan nehéz volt az első év (tudom ugyanakkor, hogy ez bullshit, mert ismerem magam: ha valakinek, különösen egy magatehetetlen kis lénynek, szüksége van rám, akkor odateszem magam 1000 százalékig, mindegy, hogy kezdődött), más részről viszont sajnálom, hogy nem született meg, mert most már látom ezt az egyszeri és megismételhetetlen csodát, ami egy kis zigótából lehet, és nagyon kíváncsi vagyok, ki lett volna ő és szomorú, hogy szegényebb vele a világ. Nem bántam meg, ugyanígy döntenék, azt hiszem, de érzem a döntés és a nem választott alternatíva súlyát.
Ne haragudjatok, kérlek, ha megint elefánt voltam a porcelánboltban, Éva, töröld nyugodtan, ha úgy látod jónak.
KedvelésKedvelés
Ebben semmi törlendő nincs, jó, hogy megosztottad.
KedvelésKedvelés
én a magam részéről azt gondolom, hogy van létjogosultsága az abortusznak is. és nagyon együtt érzek veled.
KedvelésKedvelés