mit mondanak majd

Közzétéve Szerző:

Anyám tett mindig vaníliát a tejbegrízbe.

A nyikorgós kaput be kellett csukni, hogy a kutya ki ne szökjön.

És egyszer kettétört a kulcs.

Mindig ott visongtak a kicsik, nem hagytak olvasni.

Azt mondta: és én most leülök, és nem fogok felállni, és akkor a Lőrinc csinált nekünk szörpöt.

Csirkecé, így mondta a csirkecombot, és egyáltalán nem volt hajlandó becézni a szöcst, a fecst, a kecst.

Ne nyávogj, ne nyávogj, ne legyen sírás… folyton ezt mondta.

Tele volt zsiráfokkal meg narancssárga tárgyakkal a lakás.

Én nyomhattam be a piros mosógépet.

És mindig volt jutalomfalat.

Én raktam össze a legóvonatot.

Odavagyok magáért, meg majd ott lakunk a Szamosnál, ilyeneket énekelt.

Egy mókusról mesélt mindig, de csak amikor kedve volt.

Akkor halt meg a nevelőapám, nem értette már, amit mondtam neki.

Évekig ígérte, hogy megcsináljuk a konyhát, és bambuszpadló lesz.

Egész nap csak írt, nem lehetett hozzá szólni, aztán este elbicikliztünk a Szamosba, de pont bezárt.

Sose jött azzal, hogy akkor most két hétig nem nézhetsz tévét. Tévénk se volt, főleg ezért.

Éjszakáig pakoltunk, takarítottunk, egykor feküdtem, mert másnap jött kilencvenöt vendég.

Akkor elkezdtem egy blogot én is.

Nagyon sírtam, és ő kiment a szobából.

Ott feküdt az a cica, és akkor azt mondta a mama: látod, ő már ismeri Jánost, együtt vacsoráznak.

Kivitte a kiskádat, meg a mécseseket, ott fürödtünk a teraszon.

Mindig a hátára kötött, pedig én az ülésbe szerettem volna, de ott Juli ült, és veszekedett velem, hogy ne nyomjam az állam a hátába.

Azt mondta, egészen hisztérikusan, azonnal vegyek másik zoknit, mert ez nem illik a hajgumimhoz.

Aludt, én leosontam, és királylányokat rajzoltam, és ami elkészült, fölvittem neki, hogy lássa, ha felébred.

Ott voltak a hamvai egy fehér kerámiaurnában a kávéfőző mellett, és amikor kávét csinált, mindig köszönt neki.

Egyedül jártam haza a suliból fogassal, biciklivel.

És mindig félbehajtotta a pizzaszeletet. Meg ilyen keskeny csíkot szórt kristálycukorból a palacsinta közepére, és arra csöpögtetett végtelen lassúsággal citromot, amíg már nem maradt fehér rész. Azt mondta, a lekváros palacsinta primitív.

Most ne gyertek be, most mostam fel, ezt mondta mindig, mindig felmosott.

Nem vette észre, hogy megettem az összes vaníliás cukrot.

IMG_9027Amikor vendégek jöttek, elkiáltotta magát: oktatás!, és akkor én megmutattam nekik, hogyan csináljanak maguknak kávét.

Mit mondanak majd, istenem.

61 thoughts on “mit mondanak majd”

  4. 🙂 Szerintem rengeteg olyan dologra is emlékeznek, amit mi annyira lényegtelennek gondolunk, hogy fel sem tudnánk sorolni. A legnagyobb gyerekem egyik leggyakrabban elmesélt csecsemőkori emléke, hogy cipzáros zsebű nadrágokban jártam, és időnként megpiszkálta a cipzárt. (A nadrágokra még emlékszem, a piszkálásra már nem, de hiszek neki. 🙂 )

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. én anyukám ezer édes. mégis az első ami eszembe jut róla, amihez igazán köze se nincs, mikor rossz érzéssel rányitottam a vécéajtót. ott ült bujdokolva és zokogott(apa sokadszorra félreszerelmes)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  7. Ülök a klotyón, könnyel hullnak a fehér ájfonra. Olvasom ezt, addig se a mentőn jár az agyam, benne az én nagyon erős apám, aki most kicsike lett és éjjel lebénult a bal oldala. Tegnap reggel félhatkor a jeges rémületre ébredtem. Hogy meghalt. Aztán odamentem megnézni, csak öreg volt, de élő. Aztán rosszul lett. Az a mocskos tudtamelőre érzés, meg a rideg ténykezelő agy. A 9 éves felkészíti az utazásra: ha majd nem tudsz elaludni,papucikám- ilyen nyálasan nevezi mindig- akkor csak gondold végig képről képre lassan az életedből a szép dolgokat.

    Ezt egy hosice nővér se tudná így. Csak az elalvásról beszél, de többet ad. Nyomja a fenekem a deszka, hagyom. Itt sírni jobb. A gyerek jóval érzőbb nálam. Én majd gyakorlatiasan. Jaj. Nem tudtam szólni neki a sírástól.

    Nem hazudok a gyereknek. Tudja, átérzi, méltányolja. Apa szerette a halászlét, a paprikáskrumplit húsok nélkül és a hagymalevesemet. Horgászni imádott, az ő Dunáján (ránk hagyta. Mi egy egész folyót öröklünk, rossz fogat és vékony felhámot.)

    Táncolni szeretett a Marina Marina- ra, imádta “Bim-bam Teri” hangját és megtanított bőrrel báni. Az évszázad legjobb szíjgyártó mestere.

    Összekapom magam, beülök a kocsimba ( Harangozó Teréziának hívják és magázódunk. A kocsival, mármint… Még ez is.)

    Jaj. Kopognak a wc-n … Megyek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Na, én ezen a primitív lekváros paracsintán most jól megsértődtem, és jól kikérem magamnak meg a lekvárjaimnak!
      Merazén szilvalekvárom maga a szentség!
      Üstben főtt egy egész délután. Cukor és minden egyéb nélkül addig, hogy olyan sűrű lett, mint apám szemöldöke, aki azt a hosszú, hajlított kanalat csinálta hozzá, amivel felváltva löködtük a masszát, hogy ne durrogjon ránk a láva. És olyan szilvából ám, ami sosem volt permetezve! És úgy tettük el szalicil nékün (így mondta apa). Még köcsögbe is jutott belőle, és szépen megkeménykedett a teteje (az a legfinomabb, apa kedvence)!
      És a sárgabarack! Ugyan gáztűzhelyen főtt, de gyönörűséges, sötétnarancssárga. A szilva meg fekete.
      Hát a palacsinta csak szepeghet, meg illetődhet, ha ilyen szentséggel talákkozik! Ahelyett, hogy kőttkalácsba, buktába töltögetném, amit anyu olyan magától értetődő mozdulatokkal gyúrt foszlósra!
      Azért hátrébb az agarakkal a lekvároktól! Mert a lekvár a konzervált napsütés télre.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • A drága János — mert ott ő az alany, de mesterkéltnek éreztem volna jelezni — nagyon is szeretett mindenféle lekvárt, csak palacsintában nem. Biztos valami gyerekkori élmény, látta az agresszív házmestert lekváros palacsintát enni.

        Kedvelés

      • A bejegyzés, mint irodalmi szöveg, tudom, tudom! Az én felháborodásom is csupán keret a lekvárok dícséretéhez! 🙂
        (Mindig figyeltem az helyesírásomra, meg a mondataim érthetőségére, és ezt másokról is jegyeztem magamnak. Hogy ki, hogy ír, mennyire figyelmes pl. egy válasznál. De mióta téged olvaslak, határozottan fejlődött az érzékem mindenféle irománnyal kapcsolatban. Észreveszek stílusjegyeket, és egy kis távolságból szemlélem az olvasmányaimat, ahonnan sokkal több aspektust észreveszek. Ez nagyon jó!)

        Kedvelés

      • Nahát,és ez volna a fő cél, de jó. A szöveg mint érzékenyedés, figyelem, szembenézés.

        Nekem is szembenézés, hogy írok, jó szövegben nem lehet hazudni.

        Kedvelés

      • Ó, de jó, meg hogy ez nekem is van egy ideje már 🙂
        Hogy úgy olvasok (meg pl. nézek filmet), hogy így két szinten. Egyszer úgy benne, olvasóként, másszor kívülről, “íróként” (ó, csak egyszer hagyhatnám el az idézőjelet!). Az első esetben a történet sodrása, meg hogy jaj, de jó belefeledkezni, a másodikban meg a hű, ez hogy csinálta, ezt de fantasztikusan csinálta, és ezt azzal az eszközzel csinálta, hogy, és a hát ez bizony nem sikerült, elfáradt vagy elfogyott. Ez akkora élmény, te jó ég. És nem értik, ha mondom könyvről-filmről, hogy jaj, az annyira rossz. Imádtam, de nagyon rossz, már úgy kívülről szemlélve. Aztán meg van, ami kívülről-belülről egyaránt rossz, de az az ötven árnyalat.

        Kedvelés

      • Pontosan!
        “A lekvár a konzervált napsütés télre” – ezt szoktam én is mondani!
        A lekvárjaimtól pedig még eddig mindenki odáig volt, aki megkóstolta!
        Rehabilitáljuk együtt a lekváros palacsintát! :))

        A posztot viszem a fészre, ugye nem baj? 🙂

        Kedvelés

      • Az egyébként különösen fantasztikus, hogy ezt a kristálycukor-citromlé töltelékű palacsintát más is ismeri és szereti. -te.

        Kedvelés

    • nagyon érzékenyek vagytok, és lehet, fáradtak is. Pihenjetek.
      Én szinte sosem bőgök, ez nyílván nem csak fáradtság, de beállítódás, neveltetés, egyéni érzékenység illetve az önkifejezés függő dolog.
      A férfiak is ezért nem sírnak.
      Kivéve a férjemet, aki egy érzékenyebb mondatot nem tud hangosan felolvasni, mert a végére már bőg. A filmekről ne is beszéljünk, a Kramer nála egy 100-as papírzsepi
      Úgy szeretem:)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Erre a hozzászólásra csak a sokat kritizált webes szlenggel tudok válaszolni, de azt őszintén: awww (és itt igazából annyi duplavé lenne, amennyi nincs is a világon)

        Kedvelés

  12. volt pár éve egy időszakom amikor nagyon sok és nagyon csúnya dolgot mondtam róla, és néha neki is. az anyám. szegény csak tűrte és emésztette magát, hogy vajon mit rontott el. nagyon nehéz időszak volt a kapcsolatunkban és elég hosszú is, sokáig gennyezett és fájt. nekem nagyon sokat segített volna ha akkor amikor épp jön ki a fájdalom a számon megölel és azt mondja érti, megért és hogy ne haragudjak, a legtöbbet tette amit csak tudott. és tudom, hogy a legtöbbet tette amit tudott. mostanra kimondtam már mindent ami fájt, kiürültek és kitisztultak a sebek, nézem őt és látom azt a k.szott nagy lépést amit (nagy)részben értünk tett meg onnan ahonnan ő jött és ettől lerogyok.

    nem tudom mit fognak mondani az enyémek, én is azt gondolom amit Nati is írt, hogy valószínű olyanokat amiket mi nem is észlel(t)ünk. lassan már akkorák, hogy elkezdik mondani, mondani azt ami nekik fájt. sokat gondolkozom én is, figyelem magam és őket is, hogy vajon mit fognak majd mondani. nagyon találgatni nem akarok, de készülök rá. amit nagyon szeretnék megadni nekik az az, hogy bármit is mondanak, bele tudjak állni, át tudjam venni, és azt tudjam nekik mondani megölelve őket, hogy értem, igazuk van és ne haragudjanak. és akkor aztán utána jön a jó világ nekik is és nekem is.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. Jött elém az iskolába, hosszú haja volt, középbarna. És befestette szőkére, én meg nem ismertem meg. Épp csak hat éves voltam. Máig bennem van az az érzés, ahogy elkezdek sírni, mert az én anyukám mindig időben ott szokott lenni értem, most meg nincs ott… Aztán odaszaladt, és megismertem 🙂
    Van egy Karinthy kroki, a “Nem ismert meg a saját anyám”, ha néha előkerül ez az emlék, mindig ezen kuncogunk, hogy “Nem ismertem meg a saját anyámat”.
    Amúgy az én anyukám a legszebb, még most is, 65 évesen, bibibí!
    És ő csinálja a legfinomabb melegszendvicset. (Igaz, hogy vagy harminc évig rántottán és melegszendvicsen kívül mást nem tudott főzni, de azok világbajnokok voltak.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  15. Volt málnaszörp és meglepi. És sok “hányszor kértelek már…?” kezdetű mondat. Anyaszagú volt a lila sálja és ha beteg voltam, a nyakamra kötötte. De csak akkor.

    Imádom a szerelmes, csókolózó zsiráfjaidat! Boldogan éltek, míg lekvárosak nem lettek linzer országban! 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  16. “Nem vette észre, hogy megettem az összes vaníliás cukrot.”
    🙂 ez jó
    különben egy valódian ízletes palacsinta tényleg alig kíván valamit is. persze ez neveltetés és fölfögás dolga is, mindenesetre tiszteletben tartandó fogalmak.
    a tavaly nyári, azt hiszem Nyár van című bejegyzést hol lehet előtalálni még, aki esetleg újfent elolvasná? van itt valamiféle kereső izé? az tetszett, főleg az utolsó sora.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  18. Mióta nem hagyom magam ölni (apámnak) anyu néha nagyon kivan. Múltkor sírva kért elnézést, hogy ennyire elrontotta a gyerekkorunkat (neki kellett volna kiállnia apu ellen, nem nekem most). Mondtam neki, hogy ezen ne rágódjon, mert
    1.) Nem lehet visszacsinálni, így történt ahogy.
    2.) Én életemben először voltam gyerek, ő meg életében először anyuka, de nem kell félni, ez többször nem fog előfordulni. 🙂

    Korai emlék, amit anyu mellrákja hozott elő pár éve.
    Bent vagyok vele a mammográfián, és potyognak a könnyei, a vízöntős aranylánca a szájában. Kisszéken ülök (?), mellette, nagyon alacsonyan. Ő rám néz, és próbál mosolyogni, de látom a félelmet a szemében.
    Mikor ezt elmeséltem neki, állította, hogy sosem voltam bent vele ilyen vizsgálaton. Aztán eszébe jutott: 2,5 éves voltam, ő pedig terhes a tesómmal, de még nem tudott róla (eszébe se jutott, megjött neki). Azt hitte daganat miatt csomós a melle, ezért voltunk a mammográfián…

    Aztán: emlékszem, amikor az én nagyon-nagyon magas anyukám elcsúszott a jégen, az oviból hazafelé, két hatalmas szatyorral. Nagyon-nagyon magas volt, és megrendítő volt látni, ahogy elesik. Mint egy sudár fa, ahogy viharban eldől. Összenyomta a kedvenc földgömb alakú kulcstartómat és az kettéesett.
    Azóta már nem olyan nagyon magas, ha megölelem, kicsit össze kell kucorodnom, hogy rendesen ölelhessem. 10 cm-vel leelőztem.

    A kedvenceim (mind a mai napig) a becézései, az anya-illata és az elköszönése esténként mikor ott vagyok: Na pá, Micike! 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Az a helyzet, hogy ha ezeknek a felét el tudtam volna mondani nevelőapámról, a nagyon durva szarokat meg nem, akkor lett volna élhető gyerekkorom. Pedig ő nem volt fáradt. Tudom, hogy sovány vigasz, de a “mihez képest”-et most mondom.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Az én anyám is állandóan dolgozott ahelyett, hogy velünk lett volna. Ennek az lett az eredménye, hogy hiába voltam két területen is kiugróan tehetséges (észre se vették, fel se fogták, a pedagógusok próbáltak küzdeni értem), az egyikkel nem foglalkoztak/-m időben eleget, a másikat, ami a hivatásom lett volna, feladtam a gyerekeim kedvéért. A kapcsolatunk különben elég jó, én csak hüledezni szoktam itt mások beírásain a szüleikről, szóval komoly esélyed van, hogy ennél nagyobb probléma a Te gyerekeiddel sem lesz.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Én is 😦 Pedig én nem vagyok özvegy és nincs 3 gyerekem. Válás, költözés. Most már látom a fényt az alagút végén, de… Félek, ha megkérdeznék a lányom 20 év múlva, hogy mire emlékszik, akkor azt mondaná, hogy “anya sokszor ok nélkül leordította a fejem”. Ingerült vagyok és ez sokszor rajta csattan. Van, hogy van erőm mondani, hogy “Kicsim, anya most nagyon ideges, nem Rád, nem tehetsz róla, kérlek menj fel a szobádba és kicsit hagyj békén.” De amikor nincs, mert mondjuk sietünk és késében vagyok és kapkodás van, akkor vmi piti dologért, amiről nem is tehet, rákiabálok. Aztán bűntudatom van és bejárom a város sárga belű mag nélküli dinnyéért, és a későbbi vonattal megyek el…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  21. Az én nagymamám mindig pattogatott kukoricát sütött a sparhelten (így kell írni?) és a nagypapám ölében ültem és faltuk együtt. Nyaranta elbújtam a kukoricásban és zöldborsót ettem. Nyaranta hatalmas lábosban főzte a kukoricát. Szeretett. Végre kimondom, nekem a mamám volt az anyukám. Úgy hiányzik. Anya nem hívott fel, mikor kórházba került szegény és el sem tudtam köszönni. Még most is sírok ezmiatt, ha eszembe jut. Az összes jó gyerekkori emlékem hozzá fűződik.
    Bárcsak, akár csak egy kicsit is olyan jó anyuka lehetnék, mint ő!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  22. Az utóbbi pár hónapban nekem is többször eszembe jutott, hogy a gyerekeim mire fognak emlékezni, visszaemlékezni… néha próbálom az ő szemükkel nézni azt, ami itthon van, amit csinálok, ahogy beszélek velük, a falut… nekem is vannak ilyen régi gyerekgondolataim, de nehezen jönnek elő. Ennek biztos jó oka van. Néhányra emlékszem, de most képtelen vagyok megfogalmazni, pedig tényleg jók 🙂 De ezek után szükséges lesz! Köszönöm ezt az írást!!!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  23. Az anyukámról nekem ilyenek vannak:
    – Egészen kicsi koromban néha sírt, és nem értettem. Sosem fogom megtudni az okokat, titkolózik mindig, bár sejtéseim már vannak.
    – Úgy dolgozott, hogy délelőttös volt, és olyan 4 körül ért haza, és mindig, minden délután tanultunk egy kicsit együtt, pedig még csak ovis voltam. De ilyen tök jókat, játékosakat, és az oviban, amikor nagy ritkán kaptunk valami “feladatlapot”, akkor azt mindig én fejeztem be leghamarabb, csuklóból, fáradság nélkül. Megtanított olvasni nagyon korán, négy évesen már felolvastam az oviban, és egyrészt rettentő büszke voltam magamra, másrészt pl. el tudtam olvasni az akkoriban a tévében sokat vetített élőszereplős mesefilmekben (ilyen BBC-s gyártmány, Hófehérke meg minden) a dalok feliratait. Amúgy ez volt a motiváció, hogy gyorsan tudjak olvasni. És aztán iskolába mentünk, és rettentően untam az első 1-2 évet, mindent tudtam már. Csak azon ment a hiszti, hogy elég szépen írok-e.
    – Meg a könyvek, amikből tanultunk írni, meg számolni, meg mindenféle ilyen készségfejlesztő dolgokat, színezz be 2 karikát pirosra, 5 háromszöget zöldre, és hogy nem értettem, mit jelent, hogy “egy egység”, hát az mi? Az hány centi? És azt valahogy egyszer megértette velem, hát az életem egyik felismerése. És már iskolába jártunk, még az elején, első-második, és nyáron kaptunk a szomszéd lánnyal Ki(s)számoló című könyvet, és matekozni kellett belőle, na azt utáltuk, nem volt benne semmi színes, semmi kedves, vagy játékos, csak ronda, fényes, túl fehér papír, tintakékkel nyomtatott számok és rubrikák. Blöá.
    – Púderillata volt. (Amúgy még ma is az van, pedig már nem is sminkel.)
    – És hogy nagyon hamar rájött, hogy nem létezik számomra jobb ajándék, mint egy szatyor új filléres kóceráj az írószerboltból: írógéplap, grafit- és színes ceruzák, filctollak, indigó(!!!). (Ma is ugyanaz a kéjes öröm beszabadulni egybe, pavlovi reflex.)
    – Versek, Szabó Lőrinc főként. Nagyon szeretett ilyeneket olvasni nekem, a legszebbik hangján szavalta a Nyitnikéket, aztán azzal nyertem az első szavalóversenyem, nyilván.
    – Máig a legjobb arra kelni, hogy főzésszag jön be a konyhából, ő meg énekelget. Egyre ritkább.
    Jaj de sok minden jut eszembe, lavinát indítottál 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  24. Hagyaték, örökség a most még kicsinyeknek, anyjuk gondolatairól, apjuk mozdulatairól, papíron átütő érzelmeikről és élményeikről.
    úristen.
    Egy (Ablak) zsiráf, megmutat egy egy új világot…kettő, pedig elindított egy szép országot.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .