…amit, csak úgy, én is megírtam Terézanyunak.
Édesanyám, te, aki negyvenévesen engem szültél, anyák napja jön, meg az én születésnapom is. Ilyenkor, orgonaillatban mondogatod mindig: tíz… huszonkét… harmincegy… harminchét évvel ezelőtt még nem tudtam, fiam lesz-e vagy lányom. Meghallgatom a mindig ugyanazt, epres tortát sütsz nekem, s veszel valamit, ami neked tetszik.
Én csak annyit mondhatok most: beszorultam közéd és a saját anyaságom közé. Csupa fájdalom, vád, panasz vagyok veled, hosszúra nyúló perbeszéd, évente új s új bekezdésekkel, s amikor nem ez szól bennem, akkor leginkább hallgatok. És persze ott a félelem: tessék akkor jobban csinálni, mit tud felmutatni az én anyaságom? Mivel vádolnak majd ők, mit sírnak el a pszichológus foteljében, mellettük a dohányzóasztalon nagy doboz papírzsebkendő…?
A te anyádnak is négy gyereke volt, neked is annyi lett, nekem három, nekem is egy lányom van, neked is. Te rettegtél a háború után a sötét hegyoldalban egyedül hazagyalogolni az iskolából. Az utat holttestek és aknák szegélyezték, itt nagyon sok nyomot hagyott a front, s én most itt lakom, és kutyasétáltatáskor sokat gondolok erre. Kortársaim többségének bőven a háború után születtek a szülei, az enyéim már az eszüket tudták 1945-ben, s ez az átörökített tapasztalat, a lyukas lavór becsülete elválasztott az osztálytársaktól. Idegennek éreztem magam köztük, idegenek voltak ezek az emlékek, ez a rettegés, a történet Sztálin halálának napjáról, lottószelvényeket számoló matematikatanár nagyanyám éjszakái, a keserves spórolás, a koldus értelmiségi sors.
Te, bár békeidőben, napfényes délben sétáltam haza a saroknyira levő iskolából, elém jöttél, és mondtad is: azért jössz, mert neked olyan rossz volt rettegni hazafelé a sötétben. Én meg nem értettem ezt, terhes volt, mert időre kellett a kapuhoz érnem, s ez nem mindig sikerült, én barátnőkkel rugdostam volna a kavicsokat hazáig. (S amikor már nem jöttél, aznap kapott el a mutogatós bácsi, fényes délben, azon a háromszáz méteren.)
Így próbálkozunk jóvátenni, amit a szüleink ellenünk vétettek. De hiába az igyekezet: más kor, más helyzet, más alkatú gyerekek, és igyekezhetek, amit elérek vele, az természetesnek számít majd, akár a levegő, mint ahogy nekem is az volt a kertes ház, a gimnázium, az egyetem, és mindig csak arról esik majd szó, amire képtelen voltam. S ha igyekszem is, nagyon, nem is külföldi úttal és lakásvásárlással, hanem együtt töltött lusta délutánokkal, sok beszélgetéssel, valódi figyelemmel, nem olyasmivel szembesítenek-e, ami nem is tervezhető? Így szorítják össze a fogukat nők generációi: te mindent megadtál nekem, és sok volt; te nem adtad meg nekem, ami fontos lett volna; te nem jöttél elém az iskolához soha; te minek jöttél mindig oda, én inkább magam gyalogoltam volna haza…
Én, azt hiszem, nem leszek jobb anya nálad, nem teszek bele több erőfeszítést, nem vagyok megközelíthetőbb, sem gondosabb, sem felszabadultabb. Egyedül maradtam én is, mert a nagy apja a múltba tűnt, a kicsiké pedig meghalt. Te sem éltél teljes családban, te is egyedül voltál apám mellett, akivel ma is együtt élsz, és most értem meg ennek kényszereit, hogy milyen is munka mellett a négy gyerek, aki mindenestül a te dolgod: ennyi szervezés, szülői értekezlet, tiszta nadrág és ebédbefizetés. És értem már az elvonuló hajlamodat, a háttal mosogatás békéjét, ahogy hümmögve válaszoltál, amikor én beszélgettem volna, s értem azt is, ahogy néha kiültél a kertbe egyedül egy tál étellel. Én is szeretek egyedül lenni, nekem is van kertem, nekem sincs mosogatógépem, mondom is néha az ovisoknak: most azt szeretném, ha tíz percig nem jönne be ide senki, de még az órán is megmutatom nekik.
Ó, még előttem a nagyja, de már látom, és le is szögezem, mint valami apró betűs részt szerződéskötéskor: én nem leszek jobb anya, én másképp leszek nem elég jó anya, s nem is igyekszem görcsösen, csak hagyom történni az anyaságomat, és fejet hajtok a kényszerek előtt. Viszont, és ezt a diadalt szégyenkezve ismerem el neked, én magam jobban leszek. Vár még rám a világ, az élmények, munka. Hogy a körmöm szebb, a derekam egyenesebb, a barátom több, hogy a fülemben több a hangjegy, nyelvemen jobb a kávé, hogy nekem tulajdonképpen most kezdődik az élet, már harminchét évesen, s hogy emiatt nem lesz hiányérzetem, az nagy különbség. S amitől a szemem könnyes most, az a hirtelen döbbenet, hogy valamiképpen ezt is neked köszönhetem, mert téged láttalak ilyennek néha, és ellenedben lettem ilyen, egyszerre.
csak az olvassa. én szóltam 
Ez szép…
KedvelésKedvelés
Nah, ez már egészen egy normalizálódó anya-lánya kapcsolat. Az első lépés mindig a megértés, vagy sajnálat, vagy empátia, vagy nevezzük bárminek. Lassan jön a megbocsátás is.
KedvelésKedvelés
Ki tudja? Én bűntudatkeltőnek érzem, hogy mindig ott van célként, elvárásként, a külvilág megnyugvásának feltételéül a Megbocsátás, amelyet nem is kértek, hiszen el sem ismerik, mi történt, és így leginkább nagy össznépi manipuláció, “neked is jobb lenne”, az áldozatok elhallgattatásának népszerű eszköze, a répára hasonlít, amelyet elérhetetlenül a csacsi orra elé lógatnak, így:
http://torbooks.co.uk/2012/09/18/i-write-therefore-i-am/donkey-and-carrot/
És amit a megbocsátásról gondolok:
https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/05/29/meg-kellene-bocsatanod/
KedvelésKedvelés
bár ritkán szólok hozzá, de gondolok rád, rátok sokat. tegnap voltam először meglátogatni a demens anyámat az idősek otthonában. elviselhetetlen teremtés, akinek már gyerekkoromban is voltak mentális problémái, de az utóbbi 10 évben teljesen kiszámíthatatlan volt, erőszakos, gonosz, még az unokáival is. igyekeztem feléje sem menni. nem tudom megbocsátani neki, mennyit vert, bántalmazott szóban, hogyan próbálta tönkretenni az életem évtizedeken keresztül. de most, hogy szüksége van rám, tényleg és egyelőre úgy tűnik, örömmel fogadja a segítségem, megyek és még szívesen is csinálom. most. és már az iszonyatosan bántó, hülye megjegyzéseit sem annyira veszem fel, valahogy az intézményesítés eltávolítja, jót tesz az egésznek. de megbocsátani soha. megérteni talán.
KedvelésKedvelés
Ja, és baromira zavar, ha te megveregeted a vállam, és annak drukkolsz, hogy eljussak végre a végállomáshoz, a megbocsátáshoz. Általában azok teszik ezt, akiket nem annyira érdekel, hogy mi történt, csak az, hogy a rend helyreálljon. Nekem nem ennyi a traumám, az én traumám, hogy értelmiségi és szóőrült vagyok egy erre teljesen vak-süket közegben, és még sok minden más, nemiségelfojtás, bátyáimdédelgetés, problémaelhazudás, irányítás, infantilizálás, rosszindulatú pletykák, hátam mögött manipuláció, így aztán apályamű erősen fel van stilizálva. Szóval kérem, hogy a blogomon ne csináljuk azt, hogy alig várjuk már, hogy a sztori eljusson a megbocsátásig.
KedvelésKedvelés
ok, bocs – én csak magamból indultam ki, nekem könnyebb elviselni az anyámat mióta igyekszem megérteni a cselekedeteinek az okait. Meg úgy gondolom, h a saját gyerekemnek is úgy tudok jó anyja lenni, ha normalizálom a saját anyámmal a kapcsolatomat. Plusz, hiszek Jungnak, miszerint ha “ellene vagy, mellette vagy”. Nekem könnyebb azóta az életem, mióta nem anyámat hibáztatom egy csomó dolog miatt.
KedvelésKedvelés
Szép 🙂
KedvelésKedvelés
Gyönyörű. Terápiás is volt megírni? Mert nekem nagyon benne van a megbocsátás…
KedvelésKedvelés
Tényleg nagyon szép. Azt érzem ki mögüle, hogy írhattad volna keményebbre, keserűbbre, de az utolsó sorokban ott van, hogy miért nem tetted.
Gondolkodtam, hogy beküldjem-e az én verziómat a Terézanyu pályázatra, de végül nem tettem. Pedig regényt lehetne írni a sztoriból. Nekem nincsenek utolsó sorok, azért nincsenek, mert bár harminchat évesen én is úgy érzem tavaly tavasz óta, hogy most kezdődik az életem, nálunk a játszma halálos, mindent megtesz, hogy ez ne sikerülhessen, mert ő soha nem a gyerekét, hanem a riválisát látta bennem. Nem szeretett sosem, bár állítólag a kedvenc gyereke voltam, az én olvasatomban a folyamatosan feltételekhez kötött szeretet nem szeretet, hanem egy vég nélküli akadálypálya. Nekem életem csak olyan lehet, amilyet ő elképzelt nekem, persze ez nem direktben ment, hanem mesterien manipulálva.
Kb. harminc évesen jöttem rá, hogy olyan szakmám és állásom van, amit ő akart, én tényleg zokogtam a pszichológusnál amikor ez kiderült, majd több év terápia következett, amikor is egy ülés után megírtam egy nagyon hosszú email és utána másfél évig nem beszéltünk (mint kiderült, ‘barátoktól’ addig is gyűjtötte az információkat rólam, így pár embert kiraktam az életemből, próbált gondnokság alá is helyeztetni, annyira nem tudta elfogadni, hogy felnőttem, persze körberöhögték), akkor sikerült állást és országot is váltanom. Még az egyetem befejezése után sikerült kiimádkoznom Amerikába, ahol végül találkozott a mostani férjével. Addigra már a munkahelyem kérte, hogy próbáljam valahogy leállítani, mert a felnőtt, huszonéves gyerekét hívogatta napjában legalább kétszer munkaidőben, mindent tudni akart, mit ettél?, ugye nem híztál?, még mindig szép vagy?, szóval iszonyú volt, de egyszerűen nem lehetett levakarni, illetve nekem nulla mintám volt így huszonévesen, hogy mit is kellene csinálni.
Mikor tavaly megint országot váltottam, a párommal összeköltöztem és úgy döntöttem, tanulom azt, amit végre a magaménak érzek és másfél évig nem dolgozom, minden megváltozott (mivel neki a sok pénz és a társadalmi státusz az istene), és rá kellett jönnöm, hogy semmit nem gondolt őszintén a kapcsolatunk normalizálásáról az utóbbi pár évben. Egy hangot sem. Nem volt igazi kapcsolat közöttünk, tartottam a távolságot, de kevesebbet dumált bele.
A nemakartalakveledmindigcsakszégyenkezembezzeganővéred jobbiktóljobbra öcsikém lett a minta aki mostmárittazidejeígymegházasodom, kellkétgyerekgyereke született, és mellesleg négy éve nem beszélek vele, mert egy irigy, sunyi tolvaj, aki szerint nekem, mivel nála tízszer többet kerestem, kötelességem lett volna őt, aki kockázatot öt percre nem vállalt az életben, folyamatosan segíteni, és mivel nem tettem, neki joga volt venni a pénzemből, amit az otthoni ügyeim intézésére kapott. Mindezt persze szigorúan a hátam mögött, és amikor ez kiderül, még neki áll feljebb.
De minden meg lett bocsátva, amikor megszületett az első unoka (én meg néztem, anyám presszionált gyere haza én is jövök Amerikából, együtt karácsonyozunk, aztán becsomagolatlan ajándék kezembe nyom 22-én, öcsémékhez elhúzás, egy telefon se 27-ig).
Mellette azért hallgathattam, hogy aranyos a párod, de sosem fog feleségül venni mert nem az a fajta, különben sem elég ambíciózus (a rákos édesanyját haláláig ápolva az utóbbi pár évben valóban nem a karrierje volt fontos, megjegyzem, az anyám a kisujja körméig nem ér fel az anyósomnak), miért nincs még gyereketek, már lassan kiöregszel az anyaságból (két év után, amiből az egyiket távkapcsolatban töltöttük???, esetleg majd mi eldöntjük???), a szemébe persze ment a mosolygás. A tanulást sem sikerült megemészteni, minek tanulsz, nem volt még elég? Nem győztem a hátam mögött küldött, engem kész helyzetek elé állító, Amerikában munkalehetőséget szerző emailekre udvariasan válaszolgatni, iszonyú kínos volt (ráadásul az, hogy a párom nem tudna utánam költözni, az nem baj, akárhányszor kint voltam és kapcsolatban, az nem akadályozta meg, hogy tehetős pasasoknak mutasson be, mintegy véletlenül persze).
De mivel zártam, és nemigen kapott infót, meg lefoglalta az unoka, az én éberségem is elaludt. Három héttel ezelőttig. Nem kellett volna megmondanom, hogy az utolsó esszémet próbálom befejezni a szakdolgozat megkezdése előtt. A semmiből rám zúdított mindent, aminek az volt az értelme, hogy mi a francért nem keresek SOS állást az esszéírogatás helyett, szerinte a nemzetközi karrierem, tudásom semmit nem ér, hiszen nincs gyerekem, az otthonom nem az otthonom, mert a párom nevén van (nekem ez oké, még azelőtt vette, hogy megismerkedtünk, ráadásul évekkel túl vagyok a szerezzünk, szerezzünk lázán, egyszerűen teljesen más dolgok a fontosak), megpróbált elszámoltatni a pénzügyeimmel amikor közöltem, hogy nem megyek hozzájuk a nyáron, másra kell a pénz, és jövőre sem nyaralok velük. Nyíltan kimondta, hogy szerinte semmit nem érek, és a környezetem félreismer. Két hete jöttem rá, hogy ezt nem véletlenül mondta akkor, amikor, ő minden erejével azon van, hogy ezt az egyetemet ne tudjam befejezni, mert akkor nem tudom az önálló életemet megvalósítani. Egész gyerekkoromban ezt csinálta, minden dolgozat, vizsga előtt ment az elbizonytalanításom, onnan kellett hoznom a csillagos ötösöket és ment az üvöltözés, ha ötös alát kaptam. De a minta most rajzolódott ki előttem a maga teljességében, a miértjére most sem tudom a teljes választ. Ha bármire rákérdezek, mindig az a válasz, te miről beszélsz, hülye vagy? így tudom, hogy már nincs mit megbeszélni, amiért nagyon fáj, hogy ezt már évekkel ezelőtt megmondta a pszichológus, de én konokul próbálkoztam. Az esszét nem tudtam befejezni, és azóta sem tudok dolgozni, az egyetem szerencsére megértő.
Hát ez az én terézanyupályázatos történetem röviden. Feloldozás nincs, nem is lesz soha.
KedvelésKedvelés
Nagyon szomorú, hogy elbizonytalanítani akar, nem biztosítani… Nagyon sérült lehet és milyen szar az, hogy nem néz szembe magával! Azt hiszem, hogy az ilyen szülőkkel egészségesebb nem ápolni a kapcsolatot. Még rá mehetsz teljesen. Én is így voltam apámmal, aki, ha valami fontosat akartam mondani neki, vagy érezte, hogy olyant fogok mondani, amit ő nem szívesen akarna hallani, nem vette fel a telefont, vagy felvette és letette a TV elé, és hagyta, hogy egyedül beszéljek. Nagyon megalázó volt, de nem bírtam magamba tartani és üzenetet írtam neki. Olyant, hogy a telefon billentyűi is nyikorogtak bele. Ugyanez következett, hogy egy évig nem beszéltünk. Egy év után is én voltam az, aki meg tettem az első lépést. Én már azt gondolom, hogy hiába a család még akkor is, ha szeretettel vesz körül, igazán kockázatos helyzetekben egyedül vagyunk. Most megyek Miskolcra műtétre. Pénzhiány miatta férjem nem tud velem jönni, na meg a gyerekekre sem lenne, aki vigyázzon. Egyedül leszek a műtő asztalon teljesen kiszolgáltatva idegen embereknek. De, amikor abban a kórházban műtöttek, ahol dolgozom, a férjem kint volt az ajtóban, akkor is éppen ilyen egyedül éreztem magam. Ezzel az egyedülléttel kell kibékülnöm és akkor nem várok senkit. És remélem, hogy akkor majd nem fog fájni az sem, hogy nem voltak szüleim.
Ahogy olvaslak, az jön át, hogy egy nagyon okos, értelmes nő vagy. Lehet, hogy anyudnak az fáj, hogy ő nem merte volna ezt kiharcolni annak idején… és neked se sikerüljön. Hm?
Az én Terézanyus pályázatom is megérne egy halottas misét…
KedvelésKedvelés
Anyám mindenben rivalizál a mai napig, gyerekkoromban idegenek előtt gyakran mutatott be a kishúgaként, ezt ‘játszottuk’. A megjelenésemet azóta is mindig kritizálja, mindig érezteti, hogy nem vagyok tökéletes. Alanis Morrissette-nek van egy száma, a Perfect, na az tökéletesen leírja a mi viszonyunkat.
Nekem is az a következtetésem, hogy vannak helyzetek, amikor egyedül vagyunk, de ez szerintem egy ilyen emberi dolog, ott is tudni kell helyt állni, ha félünk, ha ki vagyunk is szolgáltatva. Nem tudom neked mikor jött ez a felismerés, nekem még tinédzser koromban (hála egy irodalmárnak), így már egy ideje barátkozom vele. Az, hogy ilyenkor ki miben találja meg a maga vigaszát, nagyon egyénfüggő. Remélem te is találsz valamit, amibe tudsz fogódzkodni. Szorítok a műtétedhez.
KedvelésKedvelés
Nagyon szomorú ezt olvasni. Úgy gondolom, hogy 5-10 évvel idősebb lehetsz nálam, és hogy még ahhoz képest is mennyire uralni akarja anyád az életedet. Bár ismerek olyat is férfiben, aki 50 elmúlt, és minden nap fölhívja az anyukája, meg olyanokkal traktálja, hogy “keress már végre egy neked való lányt itt a közelben” (természetesen a szülők vonzáskörzetében kell maradni, hogy jobban kontrollálni lehessen). Szóval azt akarom mondani, hogy nekem így a húszas éveimben is terhes, hogy miért nem lehet már kiszállni valahogy az életemből, bár az én helyzetem más, mert még mindig otthon lakom, lakbérfélét fizetek haza, de egyelőre nem tudok a saját lábamra állni. Nálam is elhangzottak ilyen mondatok, hogy “nélkülem még le sem tudtál volna érettségizni”, közben pedig osztályelső voltam. Ezekről az a véleményem, hogy az önigazolás része, meg az anya hatalmát erősíti az, hogy a gyerek rá van szorulva, meg hogy nélküle elbukik. Illetve valahogy az anya abból nyeri saját életének értelmét, hogy ő anya, és nem engedi, hogy megszűnjön ez a feladata, mert akkor mihez kezdene magával. Ezért mesterségesen a gyerek pozíciójában tartja a másikat, hiába felnőtt. Ugyanezért űzik el az anyósok a menyüket, bár nem akarok itt okoskodni, és szerintem újat se nagyon mondtam. És bocsánat, hogy megint ezt emlegetem, de ismét Elfriede Jelineknek A zongoratanárnő című könyve jutott eszembe a leírt szituációról, csak ott ezt extrémen meg is valósítja az anya, mert még külön ágya sem lehet a “gyereknek”, aki harmincas éveiben jár. Még ehhez kapcsolódik az apának a lebutítása is. Ez a “jaj, megint mit csinált ez a buta papa” kezdetű szöveg, amiben meg a férj tölti be a gyerek szerepét, és a mama mindent helyrehoz, igazgat. Bár lehet, hogy erre tudat alatt mindkettőjüknek szüksége van.
Kívánom, hogy sikerüljön befejezni az egyetemet, és megvalósítani magadat.
KedvelésKedvelés
Az apa lebutítása a mai napig megy felénk, bár apám több, mint húsz éve elvált tőle, emiatt anyám nem is hajlandó vele beszélni, és az öcsémmel el is hitette, hogy apám egy szerencsétlen lúzer. Semmilyen igazsággal nem néz szembe, ami bármilyen szinten is megingathatná a hatalmát.
Ha találkozunk, akkor engedély nélkül nyúl hozzám, általában a hasamhoz, mindig valami olyan megjegyzést tesz, amiből kiderül vagy túl sovány, vagy túl kövér vagyok (36-os a méretem egyébként), vagy talál valami bőrhibát rajtam (kifejezetten szép bőröm van egyébként). Tehát arra játszik, hogy állandóan menjen bennem ez a hibakeresős önmagyarázó program, és most már látom, hogy ez mennyire az útjában állt sok mindennek az életemben.
Barátai nincsenek, csak ismerősei, akik őt irigyelni hivatottak. Mindent és mindenkit felhasznál a céljai elérésére, teljesen gátlástalan.
Pár éve a pszichológus figyelmeztetett, hogy életveszélyes játszmákat játszó játékmester, de ezt akkor túlzásnak éreztem. Mostanra állt össze a kép, és ijesztő ami kirajzolódott. Ha nem olyan vagyok, amilyennek ő akar, akkor pusztuljak, hiszen ő teremtett. Ezek nyilván pszichológiailag megélt igazságok, de végre látom az egészet.
Köszi a biztatást, igyekszem a legtöbbet kihozni a helyzetből. Jó ez a blog, jó, hogy ez is elfér.
KedvelésKedvelés
gyönyörű, megríkat
KedvelésKedvelés
Csak félig készült el az enyém. .Nem volt idő rá. Mert a baba, és ha már írok, akkor a fordítási munkát, amit elvállaltam még Anna születése előtt. A párom ír, talán könyv is lesz belőle. Kicsit irigylem tőle az időt, a szavak formálását, a mondatok kibontását.
De félig elkészült, és meg fogom írni az egészet is. Ehhez új lendületet adott, hogy te megírtad ide. Köszönöm, hogy megosztottad, segít most nekem is, ahogy tanulom a saját anyaságom, és nagyon örülök, hogy te jobban leszel, és hogy talán ennyi is elég.
KedvelésKedvelés
nekem meg épp terézapu… persze késve, de az ott olvasottak után : http://myway08.blogspot.hu/2013/06/az-en-utam.html
KedvelésKedvelés
“S amitől a szemem könnyes most, az a hirtelen döbbenet, hogy valamiképpen ezt is neked köszönhetem, mert téged láttalak ilyennek néha, és ellenedben lettem ilyen, egyszerre.”
Hányszor fogalmazódott ez meg bennem, hányszor volt, hogy nem tudtam, mit kellene tennem, csak azt, Anyu mit tenne, s választottam annak tökéletesen az ellenkezőjét…
Szép ez a megbocsátó feloldozás. Mert így is lehet…
KedvelésKedvelés
és miért nem küldted el?
KedvelésKedvelés
Elküldtem, álnéven.
KedvelésKedvelés
🙂
KedvelésKedvelés
Miért az álnév?
KedvelésKedvelés
Ööö.
KedvelésKedvelés
végig olvastam (vagy mégsem?) a nyerteseket, de ez mindegyiknél jobb
KedvelésKedvelés
Kösz, de ne kezdjük ezt el itt, tök más szempontjaik vannak, mint ami nekem az etalon.
KedvelésKedvelés
értem
KedvelésKedvelés
Egészen elérzékenyültem. Nagyon szép.
KedvelésKedvelés
Nagyon szép és őszinte, belülről, mélyről, mint mindig tőled…Megkönnyeztem…Jó, hogy közzé tetted! Nem könnyű sors a nőé, és még rázósabb az anyáé, hát még ha egyedül van, marad….magában él társ mellet is akár. Sokféle egyedüllét van, a magányon kívül is… Néha kell, néha dermesztő….Már megtanultam én is a “háttal mosogatás élvezetét”, pár éve még “értetlenül olvastam volna”, most szinte a jelszavam, bár néha még lelkiismeret- furdalással teszem, de már megteszem, mert nagyon szükséges! Kell…
KedvelésKedvelés