Rám itt fröccsen a sár, nem a mi vértelen és dizájnos pesti színházainkban — tudósítottam a Ványa bácsi után eksztatikusan Kolozsvárról. Meg tudtok nekem bocsátani, földijeim? Ami azt illeti, tegnap Pesten is fröccsent, Zsámbéki Gábor Ibsen-rendezésében (Katona, A nép ellensége). Nyál is, sok. Ha már az ember állójeggyel beül az első sorba.

Összeáll nekem lassan ez a mindig csatakos hajú Fekete Ernő. Először 1999 májusában láttam a Közellenségben. Nem öregszik. Nekem mint nézőnek mindig nehéz vele, van benne valami tenyérbemászó is, mindig megdöbbenek haja és bőre színén, mennyire monokróm az egész ember, de leginkább és mindezzel együtt: karcolja a retinát. Miskin hercege, Hjalmar Ekdalja, Mizantrópja, Mátrai Ágostonja, és most Thomas, a sok-sok szembenálló, szegülő, magányos, feszes figura, az ő északi erkölcseik — egymást toldozgatják, színezik bennem. Hát ha még interjút is ad előadás után a K:antinban! Ott meg egyik se.

És Kulka, a m. v. Nagyon szeretem, ahogy ki tud állni valamiért. Ha egy napig én lennék a belügyminiszter, elrendelném a színészcserét, üsse kő a biztonságos közeget, legyen tétje: de nem csak itt, Pesten, és nem egy-egy előadásra, hanem bizony leutazna fél évre a művész úr Kolozsvárra, Bogdán Zsolt helyére, és átvenné az összes szerepét, és minden társulatból helyet cserélne egy férfi egy másik férfival, és egy nő is.Jó kis párok lennének, az biztos, és én döntenék. Lenne itt művészi fejlődés, barátaim. Kulkát is láttam már hányszor, Magenheimtől Richárdig, még a Radnótiban, meg ahogy a Nemzetiben lett gigász, és naponta eszembe jut, mert óvodánk az ő hajdani lakásában üzemel. Őt sokfélének érzékelem, de leginkább két típus: bánatosan aszexuális lúzer tud lenni, meg sátáni intrikus. Csehovjait nem feledem (Ványa, Kuligin, Trofimov, Dorn), most viszont a polgármester ördögi orbánviktorjáról — mert aktuálpolitikai színház volt ez, mégpedig igen magas nívón, és semmi erőltetettséggel — a nemzetis III. Richárdja ugrott be, meg az Egyszer élünk…-ből a hátborzongató orosz tiszt (Van Gogh/IrgumBurján tábornok/Sáfár György). Én láttam őket.

De akiről a legkevésbé fogjuk majd tudni reszketeg anyókaként az unokáinknak elmagyarázni, milyen egyszeri arc, hang-, alkati csoda volt, az Bán János. Bán János, a különös beszédtechnikájával, bariton vagy ki tudja, mi hangjával, összetéveszthetetlen szíjasságával, Bán János, aki úgy színész, ahogy Miki egér, jó, ezt nem sütöm el többször, de van egy fajta színész, akit nem tudok elképzelni civilben, ővele nem fordulhat elő, hogy Ibsen helyett az szólal meg a szájából (botrány!): gyerekek, nem láttátok a mobilomat? Mert ő nincs a színpadon kívül, egyszerűen nincs, ő színész csak, nem is alszik szerintem, de ha mégis, ellenállhatatlanul viccesen horkol.