flaubert: bovaryné (elolvastuk) — együtt jobb 5.

Ez is eljött!

Ilyenek az olvasók, amikor ki-ki felmutatja a Bovarynéját (én A majom mamáját is, amilyen vagyok), nincs már mexikói sör, és nagyon késő van:

DSC_9908Itt az első részből a kvíz a később csatlakozóknak:

Take Our Quiz!

A második rész:

Take Our Quiz!

A harmadik, ez új (nem zárom be egyiket sem, örökké ki lehet tölteni, egy gépről többször is):

Take Our Quiz!

És a kérdések, most már a regény egészére vonatkozóan:

1. Vázoljuk fel a regény tükörszimmetrikus szerkezetét a cselekmény, a főbb szereplők szempontjából! Melyik jelenet áll a regény középpontjában?

2. Emma ágya mellett Homais, a felvilágosodott polgár torz karikatúrája és a jámbor plébános, Bournisien virraszt. Miért így rendezi ezt a jelenetet Flaubert, mi minden derül ki ebből? Mi a regény álláspontja a tudományról, a haladásról és az egyházról?

3. Mit gondoltok Emma haláláról? Miért így dönt, mi derül ki róla?

4. Hasonlítsuk össze a Rodolphe- és a Léon-szerelmet!

5. Mi a szerepe a vak koldusnak?

6. Hol válik Charles szerethetővé, emberivé, válik-e egyáltalán, van-e a hozzá való viszonyunkban vagy egyenletesen arctalan figura marad végig?

7. Miért lázadt fel az anyja ellen Charles? Mi változott meg benne?

8. Mi minden hagyományosan magasztos érték, minőség van leleplezve, dezilluzionálva a regényben?

9. Szerintetek mi lett Berthe sorsa?

10. Kinek a regénye ez? Kinek nem bocsátunk meg? A jámbor lélek–holdkóros nő vagy az elviselhetetlen kispolgár–ambiciózus asszony regénye-e ez?

11. Mit jelent számunkra a regény olvasása után a Vidéki erkölcsök alcím?

12. A regény nem segít, hogy fényesre polírozhassuk az illúzióinkat. Mégis, mi lehetett olyannyira botrányos benne a megjelenése idején?

Írjatok, csevegjünk, nemcsak a kérdésekre lehet!

57 thoughts on “flaubert: bovaryné (elolvastuk) — együtt jobb 5.

  1. Dejó! Úgy vártam már. Felkeltem korán, hogy még nyaralásra indulás előtt meg tudjam nézni a bejegyzést (és a kvízt, 100% lett, wow!). Most csak a 6. kérdésre írnék, mert nekem nagyon tetszett a vak kolus feltűnése. Mint vak (alak) többet lát, de főleg többet láttat, mint amit szemmel lehet látni. Ha Homais Emma hátköznapi párja, akkor ő, a vak a valódi, hús-vér kivetülése Emma életének, lelkének és testének is, főleg azon részeknek, amelyekkel Emma sem (meg senki sem) néz sze,be szívesen. Na meg ő a jós (Teiresziasz) , aki előre jelez; it főleg Emma sorsát. Különösen az tetszik nekem, hogy fizikai valójukban is egyeznek, amikor a koldus másodszor feltűnik, s hogy ezt előre megmutatja az első feltűnése, s a leírás, amit ott kapunk róla. “A hús vörös cafatokban lógott le a szeme körül; s a kifolyó nedv zöld csomókban alvadt meg egészen az orráig, amelynek fekete cimpái mindig görcsemösen szipákoltak. Hogyha beszélni akart mindig hátravetette a fejét, és hülye módra nevetett; ilyenkor kékes szembogara fáradhatatlanul forgott, s halántéka táján már-már az eleven sebet súrolta.” Persze nem pont így nézett ki, de Emma is hasonlóan szép látvány nyújtott haldoklása közben, s pont a vak ember megjelenése előtt (is) olvashatjuk: “nyelve teljes egészében kifordult a szájából; kát szeme forgott, s egyre halványabb lett…”.

    Kedvelés

      • De csak néha, így néha együtt tudtam érezni vele. Néha én is csak arra vágyom, hogy éljem a viszonylag normális kispolgári hétköznapjaimat (Charles is ezt akarta, nem?), szívesen ellennék az anyaszerepemben, a férjem meg szeretném a családfő szerepében tudni, és semmi kedvem azzal foglalkozni, ha neki ezzel problémái vannak, nem is akarok tudni róluk. Persze én látom a bajt és a forrását, Charles meg nem. Máskor meg Emma vagyok, vagy Lèon és Rodolphe. Szinte mindegyik szereplő ad okot azonosulásra, vagy szembenézésre. Az én értelmezésemben a “Bovaryné én vagyok” kijelentés is a regény egészére, nem Emmára vonatkozik.

        Kedvelés

  2. Hárman dugtuk össze a fejünket a kvíz felett,ebből egy magyartanár, és így lett 50%-unk. Ami nem jelenti azt, hogy a felére tudtuk a választ, hanem ilyen logikázások alapján próbáltunk megfelelni pl: ólomkoporsóba feküdni olyan, mint fertőtleníteni a méreginjekció előtt – Emma biztosra akart menni, tehát legyen az ólom.
    És akkor a kérdések:
    1. Vázoljuk fel a regény tükörszimmetrikus szerkezetét a cselekmény, a főbb szereplők szempontjából! Melyik jelenet áll a regény középpontjában?
    Többféle válaszom is van, attól függően, hogy kinek a szempontjából keressük a tengelyt.
    A vásár? Mert itt találkozik a fent és a lent, a romantika és a realizmus, a párás tekintetek és a trágya? Idáig voltak a plátói szerelmek, innentől a hús.
    Gondoltam még az operára is, mert odáig még legalább reménykedni lehet abban, hogy javulnak a dolgok, meg hogy Emmának legalább a lelke szép, ő romantikus és az is marad, de onnantól már csak számítóan és lefelé szárnyalnak a karakterek: most már a jó Léon is megromlott, Emmáról nem is beszélve, aki pofátlanul, számítóan lop, csal, hazudik, és ami a legrosszabb, hogy onnantól már ő is tisztában van a züllöttségével, már saját magát sem áltatja, mint Rodolhe-fal a virágos réten.
    Charles szempontjából a sokat emlegetett műtét. Vagy nem? ő annyira anti-orvos, hogy nem is kellene azzal próbálkozni, hogy őt a karrierje alapján helyezzem el? Mindenesetre vele kezdődik és vele zárul a regény ((vagy ez sem igaz, mert valójában Berthával zárul?)) és ezért talán az ő szempontjából is elgondolkodhatunk a szimmetriatengelyen, mégiscsak főszereplő. De az ő szempontjából lehet, a 7. kérdés a kulcs: az ő személyisége számára ott van a forduló, ahol fellázad az anyja ellen, mert rájön, hogy végig az öregasszony irányította.

    Kedvelés

    • De nem Emma döntött a koporsóról, hanem Charles. Emmát ismerve.

      És a három strukturális, döbbenetesen túlzó tárgy a regény kiemelt helyein: Charles kalapja, Charles-Emma esküvői tortája, a se nem polgár, se nem paraszt nagyzolás, és Emma koporsója.

      Charles fellázadt-e? Milyen érdekes, sem Héloise, sem a jó Emma kedvéért nem, csak a züllött Emma kedvéért. Még a sálat sem adta oda, sem Berthe-et. Nincs magyarázat, nagyon szűkszavú a narrátor ott. Charles báb Flaubert kezében, talán hogy rámutasson ezzel a groteszk fordítottsággal arra, mennyire buta és rossz emberismerő Charles, a lázadása sem lázadás, és csak a felesége révén címszereplő.

      Kedvelés

      • Igen, értem, hogy nem ő döntött a koporsóról, de közvetve mégis benne volt a keze, mint ahogy még nagyon sok mindenben, ami a halála után történt.

        Kedvelés

      • Aki még nem töltötte ki a kvízt, az ezt ne olvassa el (igyekszem nem elárulni semmit, csak pár kérdésre reflektálok). Nekem már egy hónapos az olvasásélményem, és ez alatt az egy hónap alatt bizony sokat felejtettem, pedig igyekeztem figyelmesen olvasni. A fejösszedugással kilogikázás szerintem akár működhetett is volna, hiszen ebben a regényben semmi nincs véletlenül, mindennek, például a talált tárgyaknak messianisztikus jelentőségük van. Például, hogy hol lett Emma először Rodolphé: teljesen belefért volna, hogy a megadottak közül azon a helyen, ami a legnagyobb fricska Charles-nak, hiszen ő nagy naivitásában végig szinte segítette Emmát a randik bonyolításában. Vagy a betegség időtartama: valószínűnek látszott, hogy a negyvenes számmal kapcsolatos, mert az a megpróbáltatások száma. Mindenesetre túl jól sikerült a teszt ahhoz, hogy ezt a módszert kövessük, pl. az operáknál nem segített az időbeli elhelyezés. Mindenesetre érdekes lenne majd ezeket a részleteket is átbeszélni (pl. a számokat), hogy minek mi a jelentősége.

        Kedvelés

  3. 2. Emma ágya mellett Homais, a felvilágosodott polgár torz karikatúrája és a jámbor plébános, Bournisien virraszt. Miért így rendezi ezt a jelenetet Flaubert, mi minden derül ki ebből?
    Először is, beszédes az, hogy ki mindenki nincs ott: nincs ott a férje, aki amúgy is árnyékként volt csak jelen az életében, meg még vegyük hozzá, hogy aki akár meg is menthette volna, ha egy kicsit jobb vagy bevállalósabb orvos (meghánytathatta volna). Nem láthatja a lánya, hát persze, az ő anyai érzéseit tekintve nincs is lánya. Nem búcsúzhat el tőle az egyetlen ember, aki valóban szereti, Justin, aki bűnsegéd a halálában (és krumplitolvaj). Ott van a pap, de ugyanúgy csak dekorációnak, mint amikor segítséget kérni ment hozzá Emma, ezzel tisztáztuk is Flaubert véleményét az egyházról. Ott van Homais, aki kikövetkeztette, hogy Emma arzént vett be, elviekben és tudás alapján ő lehetett volna az egyetlen, aki megmenthette volna, de ő a vegyelemzést találta a legfontosabbnak, még büszke is volt magára, na meg annyira hatotta meg Emma haldoklása, hogy hatalmas reggelit csapott a tekintélyes orvos tiszteletére, mondhatni még örült is az alkalomnak.

    Kedvelés

    • Nekem nagyon tetszett ez, ahogy versenyt elalszanak, ahogy Homais klórmésszel, Bournisien tömjénnel űzi ki a fertőt, és ahogy összecsap a Tudomány és a Klérus, a Haladás és a Hagyomány, és mindkettő szánalmas, aztán valahogy kibékülnek mégis.

      Egyébként az öngyilkos hogyan kaphat katolikus temetést, és miért nincs a regényben szó arról, miféle pletykák vannak az öngyilkosságról, Emma tartozásairól és szeretőiről, és a világos helyzet ellenére miért nem vonja senki felelősségre Justint, meg az oly gondos Homais-t???

      Kedvelés

      • A halála utáni részben az is kissé ködösítve van, hogy végül megtörtént-e a végrehajtás. Egy szó sincs erről, megmaradtak pl. Emma ruhái, amik gondolom igen nagy értéket képviseltek

        Kedvelés

      • Nem történt meg. A gyászban eleinte békén hagyták, aztán meg mindent odaadott, próbált pénzt szerezni, kiürült a ház, de Emma holmijához nem hagyott nyúlni senkit.

        Kedvelés

    • Még Justint szeretném rehabilitálni: Lestibudois akarja már a yonville-i rész elején is megtudni, ki lopja a krumplit, azért írja így a narrátor, de Justin nem azért mászik be, hanem hogy a szerelmének könnyeivel adózzék, ezzel a banális váddal a szerelme titkos voltát hangsúlyozza Flaubert, meg hogy mennyire nem értik egymást az emberek.

      Kedvelés

      • Jajaj. Nem akartam bántani Justint, úgy látszik, megint kapkodtam és bénán fogalmaztam. Azt akartam róla írni, hogy ő az egyetlen ember, aki valóban szereti Emmát, mégis úgy esik, hogy pont ő lesz bűnsegéd a halálánál, és még el sem tud búcsúzni, csak azon az áron, hogy rajtakapják, mint krumplitolvajt.
        Amúgy ő azért úszhatta meg a felelősségre vonást (a mérgezésért) mert akkor Homais is vele bukna.

        Kedvelés

  4. 12. A regény nem segít, hogy fényesre polírozhassuk az illúzióinkat. Mégis, mi lehetett olyannyira botrányos benne a megjelenése idején?
    – ahogy leírja az öngyilkos haldoklását, naturalisztikusan és hosszasan. Emma nem ám csak bevette a mérget és csendben és udvariasan elalélt, ahogy az jobb házból való öngyilkos asszonytól elvárható lenne. (Mindig megütközöm azon, hogy Flaubert hogy volt képes mindent úgy leírni, mint aki valóban látott ilyet – hát valószínűleg látott, pedig az életrajza alapján nagyon visszafogott életet élt. És mégis ennyi mindent és ilyen intenzíven megélt, átélt, mint amit a regényében megjelenít?)
    – ahogy minden mítoszról lerántja a cukormázat, ami szent: az anyaságról; a “család egy meleg fészek amit az asszony a szoknyája alatt melenget”-mítoszról; a házasságról; a szerelemről; az erkölcsös vidéki életről; és persze az egyházról.
    – ahogy a tekintélyszemélyek megjelennek és egyből le is állatiasulnak ahogy arcukba nyomják befelé a borjúszeleteket és egyéb naturalisztikus vonásaik megmutatkoznak.
    – Homais szájából dől az egyházgyalázás, amit érthettek akár az író véleményének is.

    Kedvelés

    • És még az orvostudományról is, és a művészetről is. Az anyaságról. A szerelemről.

      Ha Homais az író szócsöve lenne, nem lenne ennyire hálósipkásan nevetséges, a nyárspolgár prototípusa. Inkább azt látom a személyében, mivé lett a felvilágosodás, a nagy eszmék. Miközben persze igaza van, az egyház is szánnivaló, de a leleplezője is, mindenki. Nincs egy igaz ember a sztoriban.

      Még az fájt benne, amikor a patetikus nevű gyerekeit lekezdi tiltani Berthe-től.

      Kedvelés

  5. Most egy kicsit nem a kérdésekhez, csak nagyon tetszett ez a metaforának beillő jelenet, amikor Emma és Léon elmentek hajókázni:
    “Abban az órában indultak el, mikor a hajógyár felől folyvást hallani, hogyan döngeti a tatarozó pőröly a hajók dongáit. A fák között mindenfelé füstölgött-gőzölgött a kátrány; sok helyütt bele csurgott a folyóba is, mert a vizen itt-ott széles, sötét enyvszerű, imbolygó foltokat lehetett látni, a melyek, a mint az alkonyodó, biborszinü nap rájok vetette utolsó sugarait, uszkáló firenzei bronzlapokhoz hasonlítottak.”
    Na, szerintetek mi történt? 😉

    Kedvelés

  6. 3. Mit gondoltok Emma haláláról? Miért így dönt, mi derül ki róla?
    Lheureux azt mondja Emmának, még senki nem halt bele egy kis árverezésbe. Hát mégis belehalt valaki.
    Érzésem szerint nem is dönthetett másként. A szégyen, a szegénység, a méltóságán aluli élet elől menekült, na meg a romantikus regényekben is így volt megírva, csak kicsit szebben.
    Az utolsó csepp, amikor már mindenki tudott a stiklijeiről, csak Charles nem, az volt, nehogy Charles is megtudja, és akit ő annyira lenéz, nagyvonalúan megbocsásson neki.

    Kedvelés

    • Nekem az jutott az eszembe, hogy már korábban is beszéltünk arról, hogy Emma állandóan kívülről nézi és egy regény főszereplőjének képzeli magát. Így önmagában az, hogy az öngyilkosságot választotta nem meglepő, nem tudtam meg ezáltal semmi újat róla.
      Azt már inkább érdekesnek találtam, hogy a patkánymérgezéses halált is milyen szépnek és romantikusnak képzelte el: úgy gondolta, olyan lesz, mint elaludni. Amikor már azt hittem, hogy tanult valamit, és elhagyja a diákéveiben olvasott lányregények romantikáját, akkor ezzel a naiv várakozásával mindezt agyoncsapja.
      Azért választotta az öngyilkosságot választotta, hogy megmentse Charles által róla alkotott képet. Ehhez viszont kellett volna az is, hogy a Rodolphe-ra és a Léon-ra utaló leveleket és egyéb tárgyakat eltüntesse. Ideje lett volna rá (megtervezte a halálát, levelet írt Charles-nak stb.). Ha nem derül ki Charles számára mit veszítettünk volna vele? Charles nem válik szerethetővé? Nem száll szembe sosem az anyjával?

      Kedvelés

  7. 4. Hasonlítsuk össze a Rodolphe- és a Léon-szerelmet!
    Mindketten hidegen kihasználják Emmát. A különbség Emma hozzáállásában van: Rodolphe-fal még romantikus, becsapható, naiv csitri, Léonnal (a kettes számú Léonnal) pedig számító, férfifaló vamp, végzet asszonya. Léonnal az első légyottjuk a soha meg nem pihenő, elfüggönyözött halottas kocsiban már előre vetíti, hogy ebben a szerelemben már nincsenek illúziók. A nem túl sokadik randijuk után már olyannyira nincs egymással andalognivalójuk, hogy elválnak Emma riksájának indulása előtt órákkal, igen hamar elfásul ez a szerelem.

    Kedvelés

    • Én ezt nem érzem, sőt, azt vártam, hogy nagyon le lesz húzva, dezilluzionálva a szeretői viszony, ezért meglepett minden emberi érzés jele, meglepett Rodolphe vívódása (egyébként szerintetek meg kellett volna szöktetnie Emmát? kissé túlzásba esett itt Emma: amiről ő fantáziált, az megint korabeli füzetesregény-jelenet, nem létezik. Vagy bárki elvárta volna, hogy aztán így éljenek, holdfény, márványlapok, virágárus asszonyok között? ez volna a nagy kiugrás, bátorság, szerelem?), és az is, hogy eleinte Rodolphe-nak és Léonnak is nagyon heves érzései vannak Emma iránt. Ő volt minden hősnő a számára, minden múzsa — ezt írja Léonról, és nem is a szeretői viszony legelején. Emma is rajong, ő ennyire tud őszinte lenni, ilyen bekebelezősen vesz revansot Léonon Rodolphe-ért. Elég fárasztó lehetett a fékevesztett, regényképzetek szerint szerelmes Emma, aki bábként használta Léont, és amúgy is ilyenek a heves szerelmek, még az igaziak is: elmúlnak.

      A kocsis jelenet abszurditása és diszkrét sejtetése, sőt: modernitása elképesztő, igen!

      Kedvelés

    • Nekem tetszik, ahogy színházba viszi Emmát (na, miért pont), meg amikor megjavítja a játékokat, és általában ahogy felelősséget érez Berthe jövőjéért, és a heves érzelmei is, amikor olvassa a leveleket. Ott nem vetít, s nem is magyarázza ki, ott szembenéz. Az is nemes valahogy benne, ahogy nem megy neki Rodolphe-nak, bár írja a szöveg, hogy Rodolphe pipogyaságnak és valahogy mocskosnak tartja ezt. Egyébként Rodolphe szerintem nem rossz ember.

      Kedvelés

      • Rodolhe-ot nem hibáztatom és nem ítélem el, ő egyszerűen csak egyenlő(bb) kapcsolatokhoz volt szokva eddig a szeretőivel és azok férjeivel szemben is. Nem volt kitéve annak, hogy miatta fel akarjanak rúgni egy házasságot és azon főjön a feje, hogy hogy ússzon meg egy szöktetést, na meg ha kiderült a viszony, akkor meg azt várta volna el a megcsalt férjtől, hogy legalább megpróbálja visszaszerezni a becsületét.

        Kedvelés

  8. 9. Szerintetek mi lett Berthe sorsa?
    Erről nem is tudok írni, mert amit Flaubert vele művelt az annyira felháborított, hogy legszívesebben én is betiltanám a művet. Emma keze a három réteg koporsón átnyúlva is rombolta a sorsát (itt már Charles-t is nagyon sajnáltam). Tetteinkért felelősek vagyunk, a síron túl is.
    Legyen Berta 25 évesen öntudatos gépromboló, jó?

    Kedvelés

    • Jó, lezsírozom! De jó.

      Nagyon szomorú, ahogy az ígéretes birtok, a polgári lét, több generáció munkája semmivé foszlik, és az is, ahogy Emma anyósa, akinek igaza van mindenben, olyan ellenszenves. Egyébként ez a fajta teljes lecsúszás, nagyravágyás köszön vissza Mikszáth és Móricz dzsentriregényeiben.

      Kedvelés

      • Huh, megnyugodtam.

        Ez is az értékek dezilluzionálása miatt íródhatott így. Hogy ne is reménykedjen az olvasó, hogy Bertának talán egyszer jobb lesz.

        Kedvelés

  9. jelentem: kvíz 100%-os.
    és rábukkantam egy hibára.
    emma koporsója ugyebár három volt: belül tölgyfa, közbül mahagóni, kívül ólom. (ez kiderül abból, ahogy a koporsókészítők dolgoznak: a testet előbb a tölgyfakoporsóba teszik, aztán a másik kettőbe.)
    a sírjelenetnél ez olvasható:
    “Akkor aztán a plébános fogta az ásót, amit Lestiboudois tartott feléje; s míg jobb kezével a szenteltvizet szórta, erőteljes baljával egy jókora lapátnyi földet vetett le a koporsóra; s a koporsó FÁJA (kiemelés tőlem) a kavicsok érintésére azzal a szörnyű dübörgéssel felelt, amelyből az örökkévalóság visszhangját véljük hallani.” (Gyergyai-fordítás)
    “Ekkor Bournisien átvette az ásót, melyet Lestiboudois oda nyujtott neki, s míg jobbkezével tovább hintette a sírra a szenteltvizet, balkezének egy erőben teljes mozdulatával, az ásóról egy jó lapátnyi földet dobott a koporsóra. És a koporsó FÁJA (kiemelés szintén tőlem), a mint a kövecses föld megütötte, azt a borzasztó dübörgést hallatta, a mely mintha az örökkévalóságból hangoznék felénk. (Ambrus-fordítás)

    Kedvelés

  10. Sziasztok! De kár, hogy nem voltam itthon, és hogy már három hete befejeztem a regényt. Most azon gondolkodtam, hogy mik a legmaradandóbb, legfájdalmasabb részek.
    Egyértelműen a gyerek sorsa. Akinek egy anyai elfordulással kezdődik az élete, mert nem fiúnak született. Emma csalódott, hogy a gyereke nem lesz szabad, hogy ugyanazok a kötöttségek fogják őt is gúzsba kötni, és meg sem próbálja nevelni. A dajkaság általános volt, de nekem szívbe markoló volt olvasni, mikor a dada körülményeit részletezi, és hogy ezt egy anya látja, és otthagyja a gyerekét. Iszonyat mai ésszel ebbe belegondolni. Aztán az a rapszodikus nem-kötődés, ahogy később bánik vele, és az eltaszítás, amiben megint része van, mikor Emma mélypontokat él meg. És a legdurvább rész, mikor el akar szökni, és nem is tervezi bele Berthe-t, mert Rodolphe teszi fel a kérdést, hogy mi lesz a gyermekkel. Úgy akarja elvinni, mint egy szép sálat. Végül pedig elveszti apja figyelmét is, mert Charles hagyja magát lepusztulni, és nem foglalkozik a kislányával sem. Ide-oda dobálják, végül szerintem nem szereti senki. Biztos ugyanezeket élte meg Emma is, mert korán meghalt az ő anyja is, apja meg nem volt az a finomkodó lélekbúvár. Talán Berthe-nek is egy intézet vagy egy zárda lett volna a legjobb, nem az otthoni káosz.
    Nekem itt jön elő a narrátor távolságtartása a legjobban, hogy még a kislánnyal sem érez együtt, ott “rúg bele”, ahol csak tud, semennyit sem szépíti a sorsát, tisztán elbeszéli, együttérzés nélkül. Teljesen más pl Dickenst olvasni, mert a nyomor ott is ilyen, sőt. De megvan az illúzió, hogy ez egy csúnyán kezdődő mese, ami jobbra fog fordulni, és tényleg. Flaubert-nél semmi ilyesmi.

    Kedvelés

  11. Hűha, nekem most, ma volt meg az élmény (vége).
    Elgondolkodtatóak a kérdések, érdekesek a válaszok.

    Nagyon szórakoztatónak, egyúttal persze kiábrándítónak is (tényleg, szinte semmi nem igazi) találtam, óriási volt a kontraszt Emma vágyálmai és a valóság között, de ami igazán nagy gyomros volt, az a regény befejezése. Nem hogy hepiend nincsen, vagy a feloldozás szikrája, de annyira kurtán írja le a még élő szereplők sorsát, olyan száraz, szenvtelen hangon, hogy az embernek elmegy az életkedve is.

    A kislányt baromira sajnáltam én is, bíztam benne, hogy legalább a nagyanyja mellett nyugodtan felnőhet, de á….

    Charles öngyilkos lett volna?

    Nagy pofon ez, ahogy mindent elemészt a romlás, és semmi jó érzést nem ad az olvasónak a befejezés: rövid és szenvtelen, és a legvédtelenebb, legártatlanabb szereplőt is reménytelenségbe taszítja, nehogy megnyugodjon az ember, hogy legalább a kis Berthe sorsa jó kezekben lesz…

    Justint is úgy említi meg a végén, ahogy a sírhoz szökik titokban, hogy nem engedi, hogy esetleg elmerüljünk holmi nemes együttérzésben iránta.

    Mindezek ellenére nagyon élveztem, de sokat kell még gondolkodnom. Iszonyú érdekes volt az egész.

    Kedvelés

    • “annyira kurtán írja le a még élő szereplők sorsát, olyan száraz, szenvtelen hangon, hogy az embernek elmegy az életkedve is” A Bovaryné a romantika vége, a modern kezdete, jóval Zola előtt, de még balzacosan.

      Szerintem nem lett öngyilkos, van erre utaló szó, mondat? Ült a padon, megállt a szíve, vagy ilyesmi.

      Kedvelés

      • Nem, nincs, csak olyan furcsa volt, hogy egyszercsak ő is “már nem élt”. Nem néztem volna ki belőle, csak nem volt előzménye, betegség vagy valami.
        Igen, értem, nagyon hatásosan mutat be a romantikának, könyörtelenül.

        Kedvelés

  12. A szakdolgozatom a házasságtörésből írom, témám többek közt ez is, és a szereplőket Flaubert meglehetősen pontosan mintázta az élőkről. Flaubert több évet utazgatott, majd mire hazaért az egyik birtokán találta Delphine Delamare (Emma) lányát, akit Flaubert anyja fogadott magához, mert jóba volt a családdal… Kiderül az is hogy Delphine férje egy ismeretlen mérgezésben hal meg, persze ezt Flaubert egy szóval se írja le. Flaubert 5 évig kutatott, bejárta azt az utat, amin Emma járt Leonhoz, a patikát, hogy mindent pontosan le tudjon írni…
    Anna Kareninához képest sokkal pörgősebb könyv, itt a cselekmény folyton pörög, sőt még Flaubertnek ki kellett hagyni pár jelenetet, ezért is még rövidebb, mint azt ő eredetileg tervezte.

    Kedvelés

      • Hajnali 2 körül nem szándékoztam jobb szavakkal leírni a gondolataim.
        Mindkettő 19. század, nincs közöttük sok év különbség, mégis a Bovaryné mintha ki lenne centizve a másikhoz képest. Ott nem egyszer csak átszaladok a szememmel a sorokon, mert úgy érzem az nem lényeges az én témám szempontjából, hogy például Levin hogy bánt a szolgájávál…
        Magyar hittan szakra járok a tanárképzőn Szlovákiában.

        Kedvelés

      • Az egyik modern (az első modern), a másik nagyrealista-romantikus egy, az európai élvonalhoz képest megkésett kultúrában, az egyik francia, a másik orosz, teljesen más szöveghagyományokkal dolgoznak, teljesen más valóságháttérrel, társadalomszerkezettel, az egyik simán regény, a másik monumentális, világegészt leképező nagyregény.
        Gondolom, akkor moralizáltok is, ez tart távol végképp a regény megértésétől.
        Az a gondod, neked és számos kortársadnak, de idősebbeknek is, hogy a tévézéstől, netezéstől, az unatkozó mit-raktok-elém szórakozáskereséstől, a bármi-bárhol-elérhető kínálattól az az illúziód, hogy bármely kor bármely művészeti alkotásának az a dolga, hogy téged elszórakoztasson, magas ingerküszöböd átlépje. Generációs dolog amúgy. A szakdolgozat netről való összeollózása is ennek tünete. Egy igazi gondolkodó elme az anyagához SOHa nem úgy nyúl, hogy “ez tetszik, ez meg nem, nyaaaj, mutassatok valami izgit, én ezt el sem olvasom, unalmas”. Ez egyszerű szellemi restség. Az érdeklődés magasabb rendű, mint a szórakozás.
        Amúgy vicces, hogy a világirodalom legfontosabb házasságtörős regényét, amely a gerince lehetne a dolgozatodnak, te ilyen átlapozgatva “olvasod”, mert “nem köt le”.

        “Ott nem egyszer csak átszaladok a szememmel a sorokon, mert úgy érzem az nem lényeges az én témám szempontjából, hogy például Levin hogy bánt a szolgájávál…” ööö

        Kedvelés

  13. Már értem miért vagy olyan megosztó személyiség, de szerencsére én elég értelmiségi vagyok ahhoz, hogy ezen túl tudjak látni, és arra koncentráljak, amit mondani akarsz, nem arra, ahogyan azt teszed. Mindenesetre köszönöm a véleményed, értékes volt számomra.
    Tökéletesen egyetértek bizonyos mondatokkal, nem köt le, ahogy Levin életéről írnak, miközben én is egy faluban nőttem fel, ahol kb ugyanez volt. Lehet nagyvárosi dívaként másnak az is szórakoztató tud lenni, de nekem a házasságtörés ábrázolása a témám, így az ilyen engem nem juttat előbbre a dolgozatomban. Valószínűleg ha több időm lenne, akkor vígan időznék vele.

    Az ollózásról annyit, hogy épp, hogy az elsődleges forrásaim maguk a művek, azokra hivatkozom, és már-már attól félek, hogy így meg nem lesz elég “szakmai”, mert kevés a szakirodalom. Míg ugye mások összeollózzák egy hét alatt, én hónapokig írom, hogy valóban méltó legyen hozzám.
    Én örömmel elküldeném a dolgozatom, vagy pár oldalt belőle, ahol minimális szakirodalomra hivatkozok, és saját kútfőből merítek, hogy szétcincálhasd. Nem félek ettől, mert teher alatt nő a pálma. Ha mindenki csak egyetért velem, akkor nem fogok fejlődni.

    De még egyszer: Ha a munkám a házasságtörés ábrazolása, akkor ahhoz gyűjtök anyagot, azokat a jeleneteket olvasom el többször. Mint egyszerű parasztlegény ez tűnik logikusnak. Ha te desszertet akarsz sütni nem fogsz elmenni a henteshez csak azért, mert az is van a plázában.
    Üdv

    Kedvelés

    • A nagyregény komplett mű, szövevény, minden mindenre hat, nem pláza párhuzamos üzletekkel, ez nagyon nyomi hasonlat (és megint a fogyasztói szemlélet, az a dolga, hogy kiszolgáljon a pénzemért?).

      Megpróbáhatsz úgy gondolni a legnagyobb művekre, hogy mivel AJÁNDÉKOZNAK meg. Akár egy olyan világgal, élettempóval, beszédmóddal, ami már nincsen. De sok mással is.

      Ha elég értelmiségi vagy, egy nap egyben is el fogsz tudni olvasni és egészként értelmezni egy regényt.

      A forrásszöveg, maga az elemzett mű nem szakirodalom, szakirodalmat (nem blogot) pl. idézhetnél-hivatkozhatnál profin, maga az idézet válogatása, beillesztése is értő-értelmező munka, ennek hiányában valóban nem lesz szakmai a dolgozat. És írhatnád a saját gondolataidat. Előbb persze olvasni kéne. Sokat.

      Durván antiintellektuális gesztus leszólni a klasszikusokat. És a trükk2.: a mások, akik még nálad is megúszósabbak.

      Ez csak a te fantáziád, hogy én majd cincállak, bírállak. Rég nem dolgozom ingyen.

      Ha valaki azt írja, hogy un egy klasszikust, egy alapművet, az a saját homlokára írja ezzel, hogy nem érdekli a saját, választott témája, az irodalom se, semmi. Ezt ne mentegesd, ez gáz. Ne dumálj regényekről ilyen magas lóról, pláne ne a világirodalom legnagyobbjairól, mert nincs hozzá türelmed. Az nem vélemény, hogy “unom”, az az ismeret hiánya, véleményed így nem lehet. Egész művet olvasunk, ha kevesek vagyunk hozzá, akkor legalább nem dicsekszünk el vele meg vádoljuk a regényt.

      nagyvárosi dívaként ??? itt befigyel egy kis komplexus azért

      Kedvelés

  14. Amúgy itt vannak a fejemben. Beleköltöztek. Azok, akik mindenhova csak kommentelni jártak, nyüzsögni, “részt venni”, fontoskodni.
    Amint gondolat, ötlet, önálló lényeg volt valakinél, odatolongtak, beleszóltak, előírásaik voltak, hogy nekem hogyan kéne kommentelőkkel bánnom, köszönni, kedvesnek lenni azzal is, akivel nem volt kedvem, higgyem el, jó fej, csak félénk… pedig nekem ahhoz az emberhez épp nem volt indíttatásom.
    És nyomtak, írogattak e-maileket, szerkesztettek és utasítgattak, hogy hogyan viselkedjek.
    És én többet nem.
    Tényleg annyian lopták szét az én soraimat, ötleteimet, mindenféle forrásmegjelölés nélkül, meg adták be még szakdolgozatnak is, saját szövegként.

    Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.