a tyúkszemünk

Én annyira fáradt vagyok, érzelmileg meg mindenhogy, jólesőn, de akkor is, meg pályázati határidő van, de ha a ribizli liliomára nézek (megnyesegettem, egy bimbó van), meg a borvörös laptopra, akkor már hétkor felkelek bejegyzést írni.

Az ember nem gondolná, másnak hol fáj. Az ember először is azt hinné, másnak nincs tyúkszeme egyáltalán, meg aztán a sajátjának a létezésével is csak fájdalmas pillanatokban szembesül. Olyankor szégyelli és tagadja, és nem tudja, mi irányítja a reakcióit. Beszélgetsz egy szülőtárssal, olvasol egy blogbejegyzést, belépsz egy otthonba, összevitatkozol egy kávé mellett. Belépnek az otthonodba. Nem érted a másik reakcióját, megbántódik. A szerelmed csak döbbenten néz. Kapcsolatokat tehet tönkre, hogy nem diagnosztizáljuk, mi ez a furcsa fájdalom bennünk olyan helyzetekben, amikor másnak semmi baja.

Nem is csak tabutéma ez, hanem olyasmi, amiről nem is tudunk.

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Mindig, jó, hát ez képzavar, cipeled magaddal a sajátodat, de a többiek, (újabb képzavar) mint a színvakok, a tiédet nem érzékelik — vagy éppen, mint a sáskarák, jóval több színt látnak (és ezt a lényt képesek megenni!). A szín, mondta szombat este követő is, objektív, fizikai jelenség, aztán mégis a szemünk receptoraitól függ, mit érzékelünk a világból.

Amire összerándulsz, ami beakad, ami szorongást kelt. Nézz szembe vele, mert akkor megérted a saját viselkedésedet, megérted mások reakcióját, és akkor a tyúkszemnek nincs hatalma rajtad, érdekes jellemzővé szelídül. És tudd, hogy jó okkal van tyúkszemed, csak éppen a másik nem tud róla, és az övé máshol van. Nem nagyon vannak jó cipők, és sokat kell zokszó nélkül álldogálunk meg gyalogolnunk. Az tulajdonképpen felszabadító, hogy mindenkinek van — soha ne higgy olyasvalakinek, aki gúnyosan vágja a fejedhez: neked traumáid vannak (bezzeg az olyan épek, mint ő!), “ez csak a te fejedben létezik”.

Mifélék ezek? Nagyjából mindegyik az autonóm létezéssel, a biztonságigénnyel, a sérülésektől való félelemmel és korábbi élményekkel kapcsolatos. Ú, kommenteljen valami szakember, mert én sem értem, mit akarok.

  • testsúly és szépség, más nők méregetése, “a nővérem volt a szép”(nem csak személyes trauma, remekül rájátszik a szépségfasizmus, amely, mint dézsánál olvashatjuk, a nők kordában tartásának eszköze*)
  • elismerésvadászat, “híres szeretnék lenni”, függés a visszajelzéstől
  • avagy: én nem vagyok senki, sose csináltam semmi jelentőset (irigységgel)
  • idősebb nők iránti gyanakvás, mert anyád gáz volt
  • egy alfaja: mindig belémpofáztak, nekem senki ne mondja meg! valaki csak köszön és ráhördülsz, hogy neked ő csak ne kívánjon jó napot
  • elhagytak, nem bízom senkiben, megcsaláspara
  • én nem kellenék egy férfinak sem
  • értelmiségi para, tipikusan a nem értelmiségi közegben élők vagy az első generációs értelmiségiek
  • apám híres volt, az árnyékában élek
  • szégyentelenül gazdagok voltunk
  • nem volt pénzünk, anyagiasság, jó lenne jobban élni (sznobizmussal és mások életmódjának kritikus méregetésével)

Neked hol a tyúkszemed?

* Ezt idézem is, mert kurvajó:

a férfiaknak joguk van ahhoz, hogy rendelkezzenek saját testük felett, a nőknek pedig joguk van ahhoz, hogy valaki más rendelkezzen a testük felett.

pillanatnyilag ez az az egyenlőség, amit egy lánygyereknek ajánlani tudunk.

kedvesem! lehetsz szép, lehetsz okos, lehetsz tehetséges, lehetsz bármi, ami csak lenni akarsz, de azt értsd meg, kérlek, hogy a tested, abban a formában, ami az ő természetes alapállapota, és amiről persze te nem tehetsz, és amit nyilvánvaló, hogy valójában nem fogsz tudni megváltoztatni, az egészen egyszerűen gusztustalan és taszító és elfogadhatatlan.

és amennyiben valaha is szerethető ember akarsz lenni, akkor, kérlek, legyél szíves folyamatos jelleggel azzal foglalkozni, hogy a testedet megváltoztasd.

hogy micsoda? azt mondod, hogy utálod magad, mert úgy érzed, hogy a tested undorító? de hát nem szabad magadat utálni, kicsim, tudod, hogy az önbizalom rendkívül fontos dolog! anélkül soha semmi fontosat nem fogsz tudni elérni az életben!

124 thoughts on “a tyúkszemünk

  1. Nekem az aktuális tyúkszemem az, hogy úgyse merek hozzászólni a bloghoz, amit olvasok, mert már eleve szégyenlem magam (mert fiatal vagyok, mert úgyis csak hülyeséget beszélek, mert utólag úgyis rájövök, hogy mást kellett volna írni, mert különben is ki kíváncsi rám). 🙂

    (Gyógyulófélben vagyok, na.)

    Ejj, illene egy igazi bemutatkozás is:

    Hűséges, rendszeres olvasód vagyok. Imádom a blogod. Olyan, mint egy mindennapi terápia. És van mit gyógyítani bőven… Fiatal anyuka vagyok egy 5 éves fiúval, egyedül. Illetve most párkapcsolatban, de anyaként egyedül. Van sok folt a történelmemben, ó, de még mennyi… Voltam bántva ezer helyzetben. Bigott katolikus család, fiatalkori terhesség, buta (és hímsoviniszta) férj, bántalmazó ex kapcsolat… Aztán a folytatás kicsit jobb: szabadulás, gyógyulás, béke, erő, önállóság, harmónia, igényesség, belső értékek, méltóság. Meg bukások, bénázás, de már az is oké, legalább az enyém.

    Most éppen arra vagyok kíváncsi, hogy az elmúlt években felhalmozódott rengeteg gondolatnak és kapcsolódási vágynak van-e (lehet-e) helye itt. Remélem van… 🙂

    • “Nekem az aktuális tyúkszemem az, hogy úgyse merek hozzászólni a bloghoz, amit olvasok, mert már eleve szégyenlem magam (mert fiatal vagyok, mert úgyis csak hülyeséget beszélek, mert utólag úgyis rájövök, hogy mást kellett volna írni, mert különben is ki kíváncsi rám)”
      Ezzel én is igy vagyok 🙂

      • ójee, mintha én mondtam volna. ráadásul a történelmem századát se tartalmazza annak, amit valószínűleg te átéltél, és ezért szoktam magam szégyellni, hogy mit pofázzak bele ilyen súlyos történetek közé:)

      • Semese, békakirálylány, eastern sugar, cica:

        Kezdem egyre jobban megkedvelni a coming out műfaját, általában kiderül, hogy nem vagyok egyedül, és ez jól esik…

        Köszönöm nektek! 🙂

      • Nahát, hogy nemcsak én vagyok így ezzel? 🙂 ha néha írok is “utólag úgyis rájövök, hogy mást kellett volna írni, “, és tényleg annyira zöldfülűnek érzem magam.

      • igyekszunk, csak az a franya kisebbrendusegi erzes, ertelmisegi para, en nem vagyok senki, szeressetek, idosebbek miatti para es meg jonehany tyukszem az utunkban all. de kuzdunk, latod, itt vagyunk es irunk.

  2. ““ez csak a te fejedben létezik”. miért ismerős a mondat? 🙂

    az idézet odaver. a tyúkszemek felsorolása is. hogy bírhatsz ezekkel szembenézni? mondjuk a szégyentelenül gazdagokal, vagy az értelmiségi parával? ez túlnő a kompetenciáimon, hogy akár csak elképzelni tudjam, hogy lehet túljutni ilyeneken. a szépséget még inkább. de mesélhetnék még másféle tyúkszemekről is egyébként. olyasmiről, ami ezek keveréke.

      • igazából úgy éreztem, hogy csak belekezdtem, mert közben elszégyelltem magam, hogy mit traktállak ilyen hülyeségekkel, mikor neked annyival fontosabb és jelentősebb dolgaid vannak 🙂 ez maga a tyúkszem, és el nem tudom képzelni, hogy lehetne leműteni. de ha tényleg ez érdekel valakit, hát mesélek ilyeneket, hogy mi a baja az olyannak, akinek papíron nem lehet semmi baja /vesd össze: te aztán mégis mitől vagy fáradt/

      • Igen, jöhet, monnyad!!! Ugyanezek vannak bennem is. Egyébként pont ezért választottam ezt a nevet. Ezt, amin senki sem ismer és még távolról sincs köze az eddigi kettőhöz amiket használok. Inkognitó. Sokat segít, és már nem is érzem olyan fontosnak. Lehet, hogy a tyúkszem ellenszere IS az idő? 😀 Nomeg az elhatározás.

      • “el nem tudom képzelni, hogy lehetne leműteni”
        Kb. pont így 🙂

  3. Van-volt egy társaság olyasféle, akiknél nem beszélnek érzelmi életről. ahol fecseg a felszín és hallgat a mély.
    Nem szerettem, férjem jogán voltam jelen, jelenség.
    Megváltozott valami talán azért mert provokálva, kicsit tudatosan, meguntam és unatkoztam közöttük.
    elkezdtem beszélni a tyúkszemeimről nekik. Örültek, figyeltek és úgy érezték ők is beszélhetek a sajátjukról. Férjek, feleségek, apák és anyák.
    Jobb így …..
    És megint pont most, pont ez az írás…felnéztem egy pillanatra az égre!

    • Tényleg jelenség, én is pottyantam ilyenbe. Az klassz, ha sikerül rajta változtatni, nekem nem sikerült. Végtelenül hosszú, tartalmatlan, unalmas estékre emlékszem, és most milyen jó, hogy már nem kell!

  4. ú, ez hogy fájt!
    csikatyusnak ajánlom válaszul a mai telefonbeszélgetésünkre. különösen ezt:
    “Amire összerándulsz, ami beakad, ami szorongást kelt. Nézz szembe vele, mert akkor megérted a saját viselkedésedet, megérted mások reakcióját, és akkor a tyúkszemnek nincs hatalma rajtad, érdekes jellemzővé szelídül. És tudd, hogy jó okkal van tyúkszemed, csak éppen a másik nem tud róla, és az övé máshol van.”

  5. Istenem, ez a “csak a te fejedben létezik” gyakori pofán vágás.
    Meg hogy ha őszerinte nem sért, akkor már engem nem is sérthet. De milyen jól meg tudtam ezt fogalmazni neki: nem az a lényeg, hogy ő mit gondol erről, hanem az a tény, hogy engem bánt. És ezzel KELL foglalkozni.

  6. Ez nálunk is téma mostanában…
    – Őnála a nej látószöge. Nej ugyanis nem tudja, akarja elhinni felfogni, vagy tényleg csak lecarja, hogy másnak másféle baja is lehet, más az ízlése, mást gondol valamiről. Ez olyan szinten működik, hogy ha Ő főz, a gyerekekkel eszik mert jó és finom, de a ha nej belekóstol és nem ízlik neki, az bizony kuka. Még akkor is, ha abból még egyszer jól lakhatnának ők hárman. Meg azt sem bírja elfogadni, hogy szerintem a pedagógusok nem hülyék és nem rajtuk múlik (nagyon ritka a kivétel!!! NAGYON RITKA!!!), hogy a gyerek jól tanul-e. Meg hogy én nem háborodok fel ezeken az új törvényeken meg a politikán, mert konkrétan nem érdekel! Sokkal jobban izgat, hogy hónap végén mit eszünk… Engem minimum eretnekséggel kéne vádolni.
    – Nagylyány pedig elégedetlen. Rá most nagyon hat a külvilág, nincs megelégedve magával, meghízott kicsit, de csak most jutott el arra a pontra, hogy tenni is akar ellene, elkezdett tornázni, talán jobban odafigyel az evésre is. Kritizál mindenkit maga körül, ő tökéletes, főleg a gondolatai (ld a piros-sárga ruhám nem megy egymáshoz és ezt MINDENKI tudja!!!!), de ebben is kezd már “engedékenyebb” lenni, kezdi elfogadni, hogy NEKI nem jön be, és ez nem azt jelenti, hogy nemzetközileg elfogadott tény, hogy az úgy is van és mindenki úgy gondolja. Csak én nem!

    Ez csak két dolog, de nagyon sok ilyen van. Őszintén szólva nagyon jó érzés ezeket a súlyokat ledobálni, nem magamra venni mások tyúkszemeit és nem rosszul érezni magam azért, mert éppenséggel nem szenvedek. Jól érzem magam a bőrömben (illetve sokkal jobban mint egy évvel ezelőtt!), és nem akarok panaszkodni, mert van épp elég dolog aminek örülni tudok. Emiatt egyre kevesebb emberrel találom a hangot, egyre többen méregetnek gyanakodva, viszont a gyerekeim örülnek nekem és maguknak is. Szerintem ez az első lépés afelé, hogy elkezdődjön egy világméretű tyúkszemirtás (Hűűűűűűű!!!). Tökéletes nem vagyok, de érzem, hogy mennyi fölös nyűgtől szabadultam meg már így is. Tejóég, hát hogy bírtam eddig cipelni őket?! No meg persze minek! 🙂 Jó érzés elfogadni az embereket olyanoknak, amilyenek. Jó érzés nem várni tőlük azt, hogy így gondoljanak vagy lássanak dolgokat, mint én. És nagyon jó, hogy nem érdekel, hogy mit várnának tőlem! Én nem várok tőlük semmit, ezáltal kevesebb az elvárásom saját magam felé is. Nem zavar a mások szemszöge, nem akarok aszerint működni. Ez nagy teher.

  7. nagyon-nagyon szeretem ezt a blogot és ezt a közösséget. hála, hála, hála. és megnyugvás. beszélünk, beszélgetünk, tyúkszemet kapirgálunk és közben kifordul a világ a sarkából ettől.

  8. Oh bakker, most annyira idetenném a tyúkszemem, csak az a baj, hogy nagyon is valós néven regisztráltam. Pedig tök jó új tyúkszem lenne a felsorolásban…
    Picit konkrétabban:
    nagyon elvszerű kis emberke vagyok, de egyszer úgy pofánköptem a saját elveimet, hogy azóta néha csak úgy nem is vagyok magam…
    Csúnya kis tyúkszem…:(

      • 🙂 Szívesen leírnám, csak a nicknevem gyakorlatilag a valós nevem, és az egyéb, már leírt életrajzi adatokkal együtt soknak tűnik… (Jó hülye voltam ezzel a névvel. 🙂 Azért még meggondolom, mert kikívánkozik és köszönöm a biztatást. 🙂

  9. Nos már én is tervezem egy ideje, hogy felhasználónevet váltok a beazonosítás miatt, most megtettem 🙂

    Tyúkszemeim:

    – Azt a néhány napot a kórházban ki lehet bírni!
    Nem nem lehet, én nem bírom, megőrülök, de komolyan, nem bírom és mérges és dühös vagyok és ha szóba hozzák ölni tudnék. Eleve, hogy ez a szempont bármilyen kontextusban előjöhet az életemmel kapcsolatban, hogy ki lehet bírni…Semmit sem kibírni akarok…

    – Az nem lehet igaz, hogy…..kezdetű mondatok az anyám szájából, tulajdonképpen teljesen mindegy hogyan fejezi be…

    -És az én legfőbb tyúkszemem, ami valójában nem egy konkrét dolog, a hitegetés, amikor persze persze úgy lesz, majd a konkrét helyzetben semmi sem lesz úgy, nincs segítség, nem csinálja, nem úgy történik és én állok leforrázva, hogy bazdmeg, már megint elhittem…vajon még meddig fogom???

    • Ez az utolsó ez annnnnnyira egy rohadt egy szemét egy… és hogy én is mennyit kérdeztem magamtól, aztán tőle is, hogy a francér kell hazudozni, miért kell így befogni a pofámat?! Mondja azt, hogy nem és kész! Az állandó bizonytalanság valami őrjítően undorító helyzet! Szívemből szóltál!

  10. tyúkszem. sarkantyú. cipész – lelkész – pszichész (na ilyen meg nincsen). beletörik a bicskánk? É., az a baj – ami nem baj – hogy az olyan napok után, amik úgy kezdődnek, hogy fel sem akarok kelni…nos, ezek után, meresztem a hátsó felem itt este, egy szürke kocka egyik lyukában az önzőn megszerzett epres-csokis néhány perces magányomban és akkor írsz egy ilyet, hogy….ááááá és beidézed azt….és..na inkább megyek és rágyújtok… és én meg itt ülök arcbatolva, nézek és ezerféle színt érzek (pontosan), hogy nem tudok mit írni. olyat nem, amivel elégedett lennék. köszönöm.

  11. Sziasztok!
    Én pár hete mertem ide írni, de gyorsan meg is bántam, mert több dologról mást gondolok, mint itt sokan, vitáztunk is, és egyik-másik komment nem esett jól. Aztán túltettem magam rajta, mert közben folyton pörögnek a fejemben a bejegyzések, olvasom a Bovarynét, és közben voltam egy mentálhigiénés továbbképzésen, ami kicsit átmosott. Szóval újult erővel jöttem ide, és ez a bejegyzés is nagyon aktuális, mert pont ma történt velem egy olyan, ami szíven ütött, el is mesélem, ha érdekel titeket.
    Egy idősebb kolléganőmmel nézegettük az érettségi tablókat, és megjegyezte, hogy milyen jól néz ki a kémiatanár, ha kifesti magát. Aztán hozzátette, hogy ő azért festi mindig magát, mert az anyukája erre tanította. Mondtam, meséljen erről. Neki azt mondta az anyukája, hogy mindig nézzen ki jól, sose hízzon el. És mikor GYESen volt otthon, nem festette magát, átjött a mama, és kérdezte, hogy beteg-e, mert nincs még a szemén se makeup. Erre ő rájött, hogy anyunak igaza van, mert még otthon is jól kell kinézni. És hogy ő a lányának is megmondja, hogyha kövér, hogy úgy néz ki, mint egy vaddisznó. Például szüléskor is 102 kiló volt, de azóta folyton fogyózik, és már jól halad, ő meg folyton mondja neki, hogy fogyjon még. A férje is, meg a fia is szólnak a lányának, ha nem néz ki jól, és ez így helyes. Őt mindenre az anyukája tanította, és hasznát is vette, nagyon szerette, és ezt adja tovább. És a lánya is hálás érte.
    Én meg csak ültem, mondtam neki, hogy ez borzasztó. Nézzen rám: sose festem magam, nagy a fenekem, és van úszógumim is. Akkor szarul nézek ki? Nem, mondta, ez csak magára és a lányára igaz. Mondom neki, ha kilencven éves leszel és löttyedt, utálni fogod magad? Mondta, nem, ő is meg fog halni 77 éves korában, mint az apukája, mert neki is magas a vérnyomása.

    EZEK A MONDATOK EGY TÖBB ÉVTIZEDE PEDAGÓGIAI PÁLYÁN MOZGÓ, ÉVEKIG VEZETŐKÉNT MŰKÖDŐ NŐ SZÁJÁBÓL HANGZOTTAK EL. Azt hittem, meg se történt ez a beszélgetés, annyira iszonyatos volt hallgatni.
    Szerintetek?

    • Tényleg döbbenetes. Definíció szerint olyan nincs, hogy csak a saját szépsége érdekli, mivel a szépség és ápoltság olyasmi, ami másokhoz viszonyítva értelmezhető csak.

      Örülök, hogy visszatértél, őszintén.

    • biztosan hálás. sőt, boldog és elégedett az a lány. én is imádnám és kívánnám örökíteni is a lányomnak (ha lenne)…

    • Jo hogy itt vagy ujra! Udv neked!
      Ezek am a nag dolgok, amikor tovabbelnek az itt tapasztaltak a kinti eletben.
      Vannak staciok. Ezeket azt hiszem mindannyian vegig jarjuk. Ki gOrsabban, ki kevesbe.
      1.stacio:racsodalkozas! Ez nekem is! Ez nalunk is! Jaj!
      2.stacio:haritas. Nem, nalunk ez nem ig van. Az en ferjem nem ver es segit mosogatni.
      3.stacio:mi van? Ez tenyleg? Basszus ne mar!
      4. Stacio: sokan elhagyjak a blogot, mert felnek a kovetkezmenyektol. Akik maradnak:bizonyos momentumokat beepitenek a mindennapokba. Szemek nyiladoznak.
      5.stacio, halado szint. Kinylt a szem, latom amit oly erovel akartak takarni. Kimondom es harcolok. Kimondom es komolyan eredmenysen vitazom. Megygyozo vagyok

      Hajra!

      • Hehe, én már a negyedik stációban vagyok asszem, és túl a döntésen, hogy NEM hagyom el a blogot, pedig megfordult a fejemben 🙂 hogy hogy lesz tovább, az még rejtély…

        de kommenteléspara-tyúkszem, na, az nekem is van…

      • Es miert? Mi miatt akartad itt hagyni? Milyen jelzeseket kaptal? Mi volt a rossz erzes? Valaki bantott? Vitak? Kivancsi vagyok, mert nekem nagyon sok keserusegem volt a 4.szakaszban.

      • Nem igazán tudja senki, hogy olvasom a blogot, legfeljebb hogy néha osztok meg róla bejegyzéseket. Szóval nem külső okok miatt. Magamban éreztem egyre inkább az elégedetlenséget, a “negatív energiákat”, és azon morfondíroztam, hogy ez hozzásegíti-e a helyzetünket a javuláshoz, vagy csak még jobban rosszabb lesz minden. Aztán úgy döntöttem, hogy az biztos nem fog segíteni, ha a homokba dugom a fejem, és néha kiakadok rajta, hogy jajdebántalmazva vagyok szavakkal, ezelviselhetetlen. A blog olvasása fenntartja a tudatosságomat, és (főleg a kommentek olvasása) segít abban, hogy ötleteket kapjak a változtatáshoz. Szóval igenis olvasok tovább, figyelem magunkat, próbálok finom jelzéseket adni azonnal itthon, ha valami nem jó (az időnkénti Nagy Kirohanások helyett), és megerősödni magamban, hitelesebbé válni.

        Meg egyébként van egy csomó más téma is itt, ami érdekes és jó elgondolkozni rajta. Szóval azért sem lett volna túl nagy okosság itthagyni. Csak nincs annyi időm sem sajnos, hogy mindent elolvassak, és főleg nagyon ritkán van lehetőségem arra, hogy egy kommentelős beszélgetésbe belekapcsolódjak. De attól még jó. 🙂

      • Milyen hasonlo folyamat zajlott benem is a 4.szakaszban.
        Aztan en akkor fordultam at amikor tudatosult bennem ,hogy a problema nem az, ha kinyitom a szam es felmelem a fejem, kinyitom a szemem. A problema az az ,amit szova teszek.
        A blog pedig segit ezt kommunikalni. Eloszor nagyon sete suta voltam aebben. Nagyokat buktam, amikor lenyomtak a nogyulolo erok.
        Mara mar tudok ugy fogalmazni, hogy eljut az uzenet. Ertik amit mondok, kerdeznek es nyiladoznak.
        Egy kolleganom kb. Egy honapja olvas. Most osszefutottam vele es a klasszkus 4.szakaszt hozta. Azt mondja:azt hiszem abba kell hagynom a blog olvasasat, mert rossz vege lesz.
        Mondtam neki, hogy ezen at kell esni, ne hagyja eluralkodni ezt , mert ez egyreszt termeszetes, masreszt, ha tul lesz rajta nagyon sokat fog adni neki amit itt olvas, amirol itt beszelgetunk.
        Koszonom a tortenetedet. Maradj. Beszelgessunk!

      • Az én barátnőim, akikre nagyon ráfért az idetalálás, mind abbahagyták a 4. szakaszban. Túl sokba kerül a szőnyeg alá nézni. Tényleg túl sokba. Én már rég ott tanyázom, egyenesen otthon érzem magam. Azért költöznék már.
        Vannak ismerősök, akikről tudtam, hogy nyitottak a rizikós gondolataimra. Többek részéről azonban kifejezett agresszivitásban volt részem a nézeteim vállalása miatt. Munkaajánlat is ugrott, barátnő eltűnt. Vitatkozni én csak a párommal, más értetlenekkel magamat megértetni nekem nem fontos. (A párkapcsolatom teljes elutasítástól majdnem teljes megértésig ívelt, de a kifutást tekintve nálunk már mindegy is.)

      • Irigyellek.
        Csodallak.
        Hogy el tudod engedni,, konnyeden, sertettseg nelkul.
        Ma feltette nekem É. a kerdest tobbszor is. Foggal korommel rgaszkodom. Az elnegedest nem kondicionaltam soha. Mindig volt egy olyan kulso ok, ami miatt inkabb mas, masok dontottek. Nem en. Most emiatt szivok, mert meg sosem csinaltam, felek. Szorongok. Magamat egy bena, maganyos flotasnak latom. Jaj! Ha merithetnek valahonnan ezzel kapcsolatban tudast!

  12. 2-3-8
    Az a legfajdalmasabb tyukszem, ami mindig visszajon. ugy erzed, hogy megszabadultal tole, es nem, egy kis ido elteltevel azon kapod magad, hogy ujra letapasztod, szivja szet magat, forduljon ki beloled vegleg, helyen hatalmas erzekeny ur. Aztan nem figyelsz magadra, visszahuzod a regi cipod, csak meg egyszer, utoljara, olyan jol allt, annyira szeretted a regi tancot benne, s a tyukszemed ujra farkasszemet nez veled..
    Na hat ezert jarok mostanaban mezitlab. A regi cipom mar nem veszem fel, de meg nem talaltam helyette ujat.

  13. Azt hiszem, nekem nem is tyúkszemem, hanem egész tyúklábam van… Az egy dolog, hogy egy csúnya, buta, önző, lusta, tehetségtelen, introvertált, szerethetetlen és depressziós férfigyűlölő vagyok, de ráadásul én tehetek minderről, sőt, nemhogy bevonulnék remetének egy barlangba, de még mindezt ki is írom kommentben egy blogra. Szép. 😀
    Komolyra fordítva a szót, nagyon is ismerős az a jelenség, amikor valaki véletlenül belebotlik egy ilyen zárványba az agyamban, én pedig váratlanul átmegyek védekező üzemmódba, és úgy viselkedem, mint egy tízéves. Sajnos elég sok ilyen van, amint az a föntebbi bekezdésből látható. Lehet, hogy ez csak ócska káröröm, de vigasztaló a tudat, hogy másnak is van ilyen. Hajlamos vagyok úgy szemlélni a világot, hogy mindenki szép és jó, csak én vagyok a szemétre való.
    Ami a szembenézést illeti… Nem is tudom. Nem hiszek abban, hogy bármi is megoldódna tőle, ez csak az első lépés, és gyakran ennek a megtétele is nagyon nehéz. Amikor az első pár alkalommal végiggondoltam, mi az, amire rosszul reagálok, annyira magamba zuhantam, hogy egyszerűen nem tudtam folytatni, mert nem akartam gondolkodni. Rettenetes érzés volt szembesülni vele, hogy valahol mélyen egy vadállat lapul bennem – vagy nem is vadállat, egy eltakarítatlan szemétkupac. Arra pedig, hogy elfogadjam, nem is akartam gondolni. Még most is nehéz, pedig már valamivel előbbre járok.

  14. A “nekem senki nem mondja meg!” és az értelmiségi para két igen nagy tyúkszemem. Írtom mindkettőt, de időről-időre kiújulnak, valahányszor új a cipő. Az első igen durva méreteket tud ölteni. Az első tanácsra vagy figyelmességre is átharapom az illető torkát. Egyszer csak betelt a pohár, elhatároztam, hogy nem tűröm tovább az állandó tanács- és észosztást. Eddig oké, csak nem kéne mindent túlreagálni, de nagyon nehezen találom a határt. Az értelmiségi parám meg abból ered, hogy sosem volt dícséret otthon. Se sportra, se nyelvvizsgára, se tanulmányi versenyre, se semmire. Ha valamiről beszéltem és csak egy dolgot is pontatlanul mondtam, akkor rögtön jött a helyreigazítás. Így a nem tudom, rosszul tudom, nem fogom megérteni szorongás állandóan bennem van. Pláne új társaságban, vagy új megmérettetés előtt. Szeptemberben kezdem a kiegészítő képzést az egyetemen és már most azon stresszelek, hogy menni fog-e, nem hiányos-e hozzá a tudásom statisztikából, jajj, nem tudok matematikai modellezni. Közben meg azért fogok járni, hogy megtanuljam! Áááá. 🙂

    • Azt hiszem, hogy ezzel sokan így vagyunk. Az értelmiségi para nálam is jelen van, főleg, mióta itt vagyok 🙂 Erről ribizli tudna sokat mesélni, hogy én mennyit fárasztottam azzal, hogy á, biztos sokkal értelmesebb emberek mennek oda (buli), és én nem fogom jól érezni magam. Kellemesen csalódtam, mind csupa csupa jófej nő, és szépek és kedvesek voltak. Azzal is számolnom kell, hogy 28 évesen nem tudhatom ugyanazt, amit más 40 év alatt gyűjtött össze. Bőven van még, amit tanulni, és bőven van rá idő. Ezt így megbeszéltem magammal 🙂

      • Szia!
        Tudod, mi a durva? Mostanság találkoztam rengeteg jófej óvónővel, és az egyik, aki 10 évvel idősebb nálam, egyfolytában hangsúlyozta, hogy nekem milyen jó, milyen okos vagyok, hogy én egyetemet végeztem, hogy tisztel érte. Én meg mondtam neki, hogy ne vicceljen, mert ő meg magától okos, nem a papír teszi, és hogy milyen jó lenne, ha ilyen óvónője lenne a fiamnak. Meg hogy én azért is tisztelem, mert egyedül felnevelt egy fiút, aki most 20 éves. Meredeken benne volt az értelmiségi-para, mert paraszti családból származott, és feljebb vitte, mint a többiek, de vágyott volna még többre is. Én meg egy rettentő életrevaló, kedves, nyílt, intelligens embert láttam benne, élmény volt vele minden beszélgetés.

      • Igen, én egyetértek veled 🙂 Sokszor tátott szájjal olvasom a kommenteket, hogy micsoda tapasztalatok! Mennyi okos, erős és csodás nő! Hát hogy lehetek én itt köztük? Nekem nincs ennyi tapasztalatom, bölcsességem meg pláne.

      • ó, a saját tyúkszememet látom itt viszont, ami úgy látszik, évára ilyen ihlető hatással volt 🙂 már biztos mondtam, de az én tyúkszemem az értelmiségi-para visszafelé. értsd, a családomban én első generációs nemértelmiségi vagyok, ami ugyebár ritkább, mint fordítva. ezt tutira leírtam már itt, de hát legalább témába vág. és mivel neértelmiségi közegben dolgozom, és nem lett diplomám, “csak” szakmám/felsőfokú szakképzésem, állandóan fosok, hogy mikor leszek majd kevés, meg suttyó bunkó a családomban és a régi barátaim közt. de közben lázadok is és csakazértis az vagyok néha. magasan művelt régi közegemben suterák, a sutyerák munkahelyemen belpesti finomkodó, vakliberálisok közt rendpárti, rendpártiak között liberális, és ezek nem direkt, hanem ha valamilyen markáns közegben vagyok, érzem, ahogy önkéntelenül feltolul bennem az ellenkezője, főként, ha az adott helyzetben megszólaló embereket tekintélyesnek érzem. olyankor gyakorlatilag én magam vagyok a tyúkszem. és igen, apám ismert volt, a maga közegében anyám is az, tehetségem lett volna hasonló foglalkozáshoz, de ahogy a posztban is, nem akartam senki árnyékában élni, de más foglalkozásokról meg alig volt fogalmam. így lettem értelmiségi közegben ellenséges és rettegő, és direkt paraszt, bár talán ennyire nem feltűnő. aztán, ha tovább nézzük a posztot, szégyentelenül gazdagok sohasem voltunk, közép-középosztály szinten éltünk, én meg amikor különköltöztem, egyenesen csórók voltunk, de nagyon. eddig nem is volt baj. de amikor megörököltem szegény apám pénzét, ami mondjuk úgy, hogy egy tisztességes lakás ára, de nem dunára néző, akkor váltam igazán tyúkszemmé, hiszen én ezért a pénzért nem dolgoztam meg, és most ha nem ennek az aránylag szerény kamata egészítené ki a fizetésemet /most ide képzeljünk így összesen mindenestül egy havi kb 180-at, hogy érthető legyen, elnézést a sok részletért/, akkor szó nem volna autózásról, vagy maximum, ha másodállásba mennék. na de akkor hogy jövök én ahhoz hogy ilyen kurva jól éljek /értsd: van étel, cigi, benzin, és néha ruha/, miközben mások megszakadnak, és éheznek, és hogy képzelem, hogy ma se tettem semmi hasznosat. hát elkezdtem jótékonykodni /ruhaostás csöveseknek, projektszervezés és -kitalálás és -megvalósítás, rendszeres pénzadomány stb/, de így se telik el nap, hogy ne próbálnám meg a létemet legitimálni a saját szememben azzal, hogy de dolgoztam, de voltam a csöveseknél, de meglátogattam a nagyanyámat és be is vásároltam neki, de akkor is mit képzelek, hogy azt hiszem, hogy ez már valami, és én elfáradtam, mikor mások három gyerekkel, másodállásal, hitellel, és az még csak magyarország. ez valahogy képtelen elmúlni, hiszen maga a világ igazságtalansága ez, ahol éppen én állok a fasz jobbik végén, hogy úgy mondjam. és akkor ráadásul, ha már ilyen marha jó nekem, hát mit képzelek én, hogy ekkorákat kommentelek olyan helyre, ahol sokkal komolyabb küzdelmeket, és problémákat megélő emberek írnak, akik már átéltek igazán komoly dolgokat, hát ki a rák kíváncsi ilyen hülyeségekre ilyen terjedelemben, jódolgomban már tényleg azt se tudom, mit csináljak. pedig ez az én jódolgom nyugaton még a középosztályt is alig súrolja, tudom. de akkor is. mert tudom, hogy ha apám élne, én már lecsúszásban lennék. mondjuk lehet valami köze ahhoz, hogy egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy önző alak vagyok, és nem törődök másokkal. és hiába próbálom lemosni magamról, ha egyszer is azt mondom magamnak, hogy most pedig nincs kedvem a nagyanyámnak bevásárolni, akkor előjön a zöld epe, hogy íme, önző vagy, és azt lehetetlen legitimálni, és lehetetlen magamnak bemagyarázni, hogy akkor is jó ember vagyok. mert nem. mert még csak nem is arról van szó, hogy három gyerekem és két állásom és nagy háztartásom van, és úgy nincs kedvem. hanem úgy, hogy a napnak legalább az egyharmadát olyasmikkel töltöm, amiket kedvelek, de legalábbis nem szenvedek tőlük. na, ez már terjedelem…egy terjedelmes tyúkszem 🙂

      • és persze meg is szólalt a tyúkszemem, és azt mondja, hogy ó istenem, töröljük ezt, annyira kínos, hogy ilyen hosszú, hát kit érdekel az ilyen hülyeség…komolyan érdekel, hogyan műtitek le az ilyen tyúkszemeket.

      • Nem hosszú ez! És tanulságos. Nincs műtét, csak mezítláb, vagy kényelmesebb cipő. Ez a tyúkszem is, mint sok más, az attól való félelemből táplálkozik, hogy nem vagyok szerethető. Éva és Adél mondták nekem, hogy engem ettől a szeretet dróttól lehet rángatni. És valóban, nagyon félek attól, hogy nem fognak szeretni. Tulajdonképpen mitől baj az, ha nem szeretnek? Miért kell olyan keményen rádolgozni arra, hogy szeressenek, ráadásul semmi garancia arra, hogy így is fognak. Hát normáális? Má megint igazam van! Ma egész nap igazam lesz, csak hogy tudjátok 🙂

      • nemtom, ez most csikatyus kommentje után fog-e menni, de remélem. szóval nem tudom, persze gondoltam, hogy erre vezethető vissza, de valahogy ez a pénz-téma nem hiszem, ennek végülis nem sok köze van a szerethetőséghez, hanem logikusan végiggondolva számomra igazságtalan, hogy nekem megvannak a dolgaim úgy, hogy nem szakadok bele, és még csak nem is én kerestem hozzá a pénzt, vagy legalább a napi fizetésen felül a megtakarítást…hanem apám meghalt, és azért. tudom, hogy nincs ok-okzati összefüggés, és nem azért halt meg, hogy én jól éljek, de attól még…hát értitek.

      • Ja, hát igen. Ez az, amikor nem egyenlő esélyekkel indulunk. De szép dolog az, hogy te ezt felismered és ennek tudatában reagálsz a környezetedre. Nekem az fáj, amikor valaki ezt a tényt figyelmen kívül hagyva várja tőlem ugyanazt, amit ő elért. Nem tudja, hogy honnan indultam, csak azt látja, hogy hol vagyok és címkéz, hogy sz*r ki asszisztensnőcske, pedig jól meg lehet, hogy az asszisztensnő diplomámért sokkal rögösebb útat bejártam, mint ő az orvosi diplomáért, csak azon egyszerű oknál fogva, hogy neki fizették az egyetemet és morálisan támogatták minden elképzelését. Szerintem, ha te ezt így felvállalod, akkor nincs okod parázni. Egyszerűen élvezd, amit hozott az élet 🙂

      • Ó, eastern sugar…. Az anyagiak miatt kialakuló tyúkszemben pedig én vélem felismerni egy volt tyúkszemem. Azért csak volt, mert ebből a cipőből már kiléptem. Nem fáj, nem nyom már.
        Pár év alatt jutottam el oda, hogy magasról leszarom ki mit gondol arról hogy élek, mint élek. Engem bántottak már eleget mással, ezzel már nem hagyom magam.
        Az én apukám is meghalt, amikor 20 éves voltam. Sosem voltunk gazdagok. A halála után pár évvel költöztem el otthonról és irtó csóró voltam. Rengeteget dolgoztam az egyetem mellett és még így is sokszor egy sörre beülni sem volt 200 forintom. Pár éve örököltem, amikor eladtuk a családi házat. Sokan iirígykedve nézték, lám milyen szép lakás, de jól is élek. Ennek ára volt. Egy lakással beljebb vagyok, de egy apuka mínuszban.
        Én is sokat jótékonykodom. Úgy érzem, hogy sok szar ellenére nekem még így is több jutott, mint másnak és szeretnék belőle adni. Nem lelkiismereti okok miatt, hanem mert jól esik adni és szociálisan nagyon érzékeny vagyok.
        A sok (anyagi) segítséget, amit barátoktól kaptam, amikor csóró voltam, nem nekik adom vissza, hanem annak adom tovább, akinek szülksége van rá. Szerintem ez jól van így. Ne mard magad, hogy Te ezt nem érdemled meg! Ó, dehogy is nem! 🙂
        Ha Neked kevesebb lenne, vagy rosszabbul élnél az segítene valakin? Jobb hely lenne ez a világ, vagy nagyobb lenne az egyenlőség? Nem. Akkor meg jól van így. Csak nehéz elhinni. Tudom.

      • Ó Cukor, de édes vagy!:-))
        Ha én végre eleget-SOKAT- keresnék, netán örökölnék, megmondom nektek őszintén: egy fityfaszt jótékonykodnék.
        Azt hittem még nem is olyan régen magamról, hogy mivel ilyen szociális érzékenységem van, meg a szolidaritásban hiszek elsősorban, természetes, hogy ha megtehetem, visszaadok a közösségnek. De a szívem mélyén? Dőzsölni akarok. Élvezkedni. Minden vágyamat megvalósítani és nem, nem érzem, hogy másoktól veszek el közben. Ráfeküdnék a jószerencsémre és repülnék magasra. Majd egyszer, ha eszembe jut, sokadjára, na akkor jótékonykodnék egy kicsit. De fő tevékenységet ebből? Soha.
        Lehet ide lőni, a szívem közepibe.

      • Ez is egy vélemény 🙂 Én jótékonykodnék, de nem úgy, hogy pénzt adok. Akkor, ha sok pénzem lenne, nem járnék dolgozni, vagyis igen, de nem pénzért. Ugyanazt csinálnám, amit most 😀 Én az olyan fajta segítségben hiszek, amikor megtanítom az eszkimót halászni, ahelyett, hogy halat adnék neki 🙂

      • Nalam a jotekonykodast nem az anyagi körülmenyeim diktaljak. Föleg az motival, hogy valami ertelmeset es hasznosat csinaljak (program nehez hatterü gyerekeknek, etelosztas a hajlektalanoknak, stb). Mostanra egy kicsit meghasonlottam önmagammal a munkam vegett. Elemzek. Marhasagokat. Meg meetingeket vezetek. Semmi ertelmet nem latom a munkamnak. Es nem akarom ezt csinalni, amig vilag a vilag es meg ket nap. Nem akarom azt mondani, hogy ez volt az en munkam es ennyit csinaltam, viszlat. En szeretek adni. Egyelöre a munkambol elek, de szivesen csinalnek mast. Aminek tenyleg latnam ertelmet…
        Es a jotekonykodast persze nem ugy gondolom, hogy az utolso energiam es utolso szal gatyam is erre megy el. Mert az arckremet es a finom kajat nagyon is megerdemlem 🙂 Csak nyugodtabban kenem magamra es eszem, ha tudom, hogy altalam masnak is jut belöle.

      • Nagyon, NAGYON jó ez a komment, és ne, NE félj attól, hogy kinéznek innen csak azért, mert nem tudsz olyan durva történeteket mesélni, mint mások. Egyszer már írtam valahol egy kommentben, hogy amikor egy tanfolyam elején a bemutatkozáskor azt találtam mondani, hogy hát én nem fogok tudni olyan érdekes sztorikkal előállni, mint az előttem szólók, a tanár erre azzal válaszolt: ezt soha többé ne mondjam, akkor se, ha így érzem, egész egyszerűen azért, mert nem igaz. Szerintem ez megint egy olyan emmás reflexünk nekünk, mert hogy én is ilyen vagyok ám. Sok olyan emberrel lehet találkozni, akik imádnak a történeteidre rátromfolni, majd az egészből azt kihozni, hogy hiába minden, te nem tudsz olyan megdöbbentő/durva/tanulságos/érdekes dolgokat mondani, mint ő, és hát ebből az lesz, hogy elhallgatsz és magadat vádolod, azért, mert veled nem történtek olyan dolgok, mint vele. Most komolyan. Érdemes figyelni, mikor kanyarodik egy-egy beszélgetés ebbe az irányba – nagyon gyakran. És azt is érdemes figyelni, kik ezek a rátromfolók: leggyakrabban nekik van ám a legszélesebb, mindent eltakaró vetítővásznuk, és a világmagyarázatuk része, hogy mindenki másnak is megmondják, mennyire ők azok, akik mindent sokkal jobban és érdekesebben, és egyébként is, annyira senki sem, mint ők.

        Anyagi para: ismerős szintén. A férjem örökölt, apukája révén, abból van a lakás önrésze. Egyszer egy “barátnőnk” azt a megjegyzést bírta tenni, “hát igen, örökölni tudni kell”. Nem voltam ott, de el nem tudom képzelni, hogyan reagáltam volna. A férjem szerencsére istentelen beolvasással.

      • “Örökölni tudni kell”. Ezt igy?!
        Hogy lehet valaki annyira gusztustalan, hogy ilyet mond?
        Ez szamomra a nulla empatia, 100% irigyseg kombinacioja…. Undorito.

      • ez qrva jó (és nagy 🙂 ) poszt volt. bármit mond itt bárki, én még kérek ebből. van benne vmi akkora elemi erő, hogy sokunknak elkelne. engem elsodort, pedig én sem vagyok kispályás. csak ilyen suttyókat szeretnék magam köré. jó sokat!

  15. Most komolyabban belegondolva, nehéz lehet kivédeni az ilyen mondatokat, melyek azzal kezdődnek, hogy “Neked könnyű…”

    • Miközben tényleg könnyű. Én azt mondom, aki kapott bármit a sorstól, tegye össze a két kezét, hogy nem kell a Maslow-piramis alján tengődni és használja egészséggel! Úgyis olyan kiszámíthatatlan az élet, egyik kezével ad, a másikkal elvesz.

      • Azzal semmi baj nincs, aki összeteszi és örül annak, amije van. Azzal szokott a baj lenni, amikor valaki fent van és gúnyt űz abból, aki lent van. Pedig a két ember közötti különbség lehet, hogy csak annyiból adódik, hogy más esélyekkel indultak… Erről szólnak az ilyen közmondások, hogy alma nem esik messze a fájától. Miért ne eshetne? Ez az én tyúkszemem volt, ami már begyógyult, csak akkor válik még néha érzékennyé, amikor a szülőfalumban járok és hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött, ,, hogy jól kinyílt a csipám”. 🙂

      • És segített a csipa nyitogatásban egy két jótékony ember is. Ezért hiszek a jótékonykodásban.

      • én is hiszek. de abban is, hogy a legfaszább projektek megvalósításához sem csak munkaórák kellenek, hanem pénz is, és valaki csak összeadja azt is, és én úgy érzem, hogy kutya kötelességem benne lenni a valakiben, de ha ezt megtettem, még akkor is úgy érzem, hogy nem tettem semmit, mert akkor meg nem volt munkaóra, és persze, könnyen adom a pénzt, mert nem én kerestem meg. úgyhogy már vannak munkaórák is. de a tyúkszemen kívül is, elvből is fontosnak tartom ezt, kár, hogy én nyolcvan százalékban tyúkszemből csinálom.
        nagyon szépeket írtok egyébként erről, én nem tudtam, hogy másnak is vannak ilyen anyagi eredetű tyúkszemei 🙂
        FarkasViki: ez valami nagyon hasonló történet, igen. lehet mondani, hogy könnyű nekem. sokakhoz képest az. amikor végignéztem huszonegy évesen apám szépnek semmiképp sem mondható haldoklását, akkor nem volt az. és az előtte való években, amikor kilógott a seggünk a gatyából, akkor sem volt az /tizennyolctól huszonegyig, igen, lakhattam volna otthon, de a saját lábamon akartam állni, nem azért, mert olyan szörnyű volt, csak kellemetlen, és a barátommal szerettem volna lakni, hát ezért.de legalább a saját lábamon álltam, és örülök is, hogy tudom, hol található a boltban a legszarabb párizsi./ de nem hazudhatok, most könnyebb. azért örülnék, ha nem kellene választani: lenne faterom, meg pénzem is. mondom, ha ő élne, most a lecsúszófélben lévő alsó-középosztály alját ütném meg éppen. ilyesformán nehéz élvezni a nekem megadatott javakat. persze örökölni tudni kell, de szívesen örököltem volna inkább valami alig ismert amerikai nagybácsitól, mint apámtól, akit nagyon szerettem, és fáj, hogy olyan kis hülye voltam még életében, hogy csak most kezdhetnénk igazán mélyeket beszélgetni, pedig így is annyi mindent tanultam tőle. /a kis hülyét itt most csak életkorilag kell érteni./
        a mérhetetlen jólétemet meg azért mondom, úgy kell érteni, hogy a teljes havi keresetem, vagyis a fizetésem az örökség kamatával kiegészítve is messze kétszázezer alatt marad. ha meg valami komolyra kell, pl fogorvosra, akkor kivehetem abból, amiből felveszem a kamatot, ezzel persze csökken a kamat, és nem hiszem, hogy nekem már ebből lesz mit adni a gyerekeimnek. az, hogy az én fizetésemhez képest ez óriási anyagi biztonság, az más kérdés. meg hogy magyar viszonylatban kő gazdagnak érzem magam, és pofátlan aranyifjúnak, amiért egy hétéves suzukiba képes vagyok háromhetente egyet tankolni, és megvenni egy leárazott nadrágot, az vagy a magyar viszonylatról mond el valamit, vagy az én mérhetetlen tyúkszemeimről. nem is tudom, melyikről inkább. de mivel ezt a pénzt sem én kerestem, beteges módon próbálom kompenzálni. hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vesz le rólam kurva sok terhet /értsd: csak egy állásom van, és azt látom el tisztességgel/, de az is igaz, hogy előtte legalább, bár csóró voltam, de ilyenekért nem rágtam magam. de a jótékonyság is alig kompenzál, és már nem tudom, hogy akkor mi tudna. mi tudna meggyőzni arról, hogy nem vagyok undorító, amiért nem szakadok meg két állásban, és szoktam étteremben enni /mondjuk az is relatív, hogy mit nevezünk étteremnek/. mert igen, igazságtalan. mert másnak sokkal rosszabb jutott, mint hogy meghalt az apja, ami úgyis mindenkivel megtörténik, hát ezzel nem igazolhatom magam előtt, hogy de én megérdemlem. dehogy. megérdemelni azt jelenti, hogy letettem valamit az asztalra.
        néha azt képzelem, hogy de hát tisztességesen dolgozom, adót fizetek, csomót jótékonykodok, és rendesen segítek a nagyanyáméknak, és blabla, hát csak tettem valamit már a valagam meresztésén kívül, de ez az érzés három percig szokott tartani. és hiába mantrázom magamnak, nem tudom, mitől változhatna meg.
        azt is tudom, hogy nem másoktól veszem el, sőt. de nekem akkor is úgy jutott, hogy nem dolgoztam érte, másnak meg akkor se jut, ha hatszor annyit dolgozik mint én.
        és halat is adok minden hónapban, és halászíni is tanítottam, mert csináltam egy ilyen programot menhely alapítványban, hogy a környező éttermekből a fel nem használt kenyeret elhozzák ilyen közmunkás faszik, és akkor ott azt kiosztják a reggelihez, és havonta öt faszinak lett ettől közmunka, és jövőre majd ezért kap segélyt, és a rohadt fedél nélkült is mindig megveszem, és a bérlőnk is ingyen béreli a lakást, és a nagyanyámnak is mindig bevásárolok, de a hang a fejemben örökké csak azt mondja, hogy szerinted ez ér huszonötmilliót? kevés vagy, ingyenélő vagy, mit képzelsz. hát, valahogy így.
        first world problems bazmeg.
        amúgy tényleg szerettem volna rövidebbet írni, de majd írok kevésszer hosszabbat 🙂
        és nagyon köszönöm amiket írtatok. mellesleg a vita kezdett borzasztó érdekes lenni a jótékonyságról, csak beleokádtam a személyes tyúkszemeimet a közepébe 🙂

      • Igen, tényleg nagyon hasonló történet. Minél többet írsz róla, annál inkább az. Én nagyon szerettem apukámat, annak ellenére, hogy elnyomós, szigorú volt. A családom többi tagjával a viszonyom… hát hagyjuk is, majd egyszer mesélek. Jó lenne beszélgetni ma apuval, de az is igaz, hogy ha ő élne, én aztán minden lennék, csak nem az, aki ma vagyok. Negyed ilyen őszinte, szembenézős, magáért kiálló ember nem lennék, ha nem halt volna meg. Az is tény, hogy anyagilag sem ott tartanék, ahol ma. Én sem óriás vagyonról beszélek, de azért az baromi nagy könnyebbség volt a barátaimhoz képest, hogy volt önerőm a lakásba és bútorra.
        Nem az örökségemből élek, de még mindig nagyon zavar, hogy nekem anyagilag több jutott. Ezért is próbálok meg visszaadni belőle. Ezt egy nagy körnek képzelem el, ahol mindig az ad tovább, akinek van és annak, akinek épp szülsége van rá.
        Sokáig mardostam magam amiatt, hogy nekem mim van, másnak meg még ennyi sincs. Nekem ez úgy múlt el, hogy egy nagy trauma kapcsán megbocsátottam magamnak. Mindent. Ezt is. Nem volt tudatos döntés egyébként. Csak már annyira régóta bűntettem és térdepeltettem saját magam kukoricán, hogy tarthatatlanná vált.
        Azóta is figyelek, hogy adjak, amikor csak lehet. De már kevésbé a tyúkszem miatt. Inkább csak azért, mert szeretek adni, örömet szerezni és kötelességemnek is érzem, hogy tegyem.

      • Hát nekem nincsenek válságaim mindazzal, amit nem a magam jogán kapok. Talán annyiszor nyomasztottak vele azok, akik apelláltak rá, hogy ez, nekem, betolakodónak? hóóógyisne, hogy elkezdtem érezni, hogy ez nekem jár, és jó. Így vagyok ép. Nagyon más érzés. Most mondjuk lógok képviselőnének egy ötszázassal, kemény.

        Ez a kétszázezer alatti összjövedelem, ez, ne haragudj, de ma sokat bicikliztem, és ilyenkor tréfásan fejszámolok a meditatív tavaszban, ez nem jön ki. Vagy nagyon szarul kamatozik, vagy nem keresel egy fillért sem.

        A hétéves szuzukidat azonban megszerettem. És nagyon szép a hozzászólás.

      • Én meg lógok neked a fodrászati díjjal, na meg ribizlineík 300 ft-jával. Ennyibe került a lelki üdvösségem 🙂 Köszönöm, köszönöm.

      • Nem, nem, azt én mondtam, hogy meghívlak, az egész az én ötletem volt. Ellenben Eszter papucsa és feketemellénydzsekije itt maradt.

      • Jellemző. A papucsot észrevettük, már vettünk másikat helyette. A mellény hiányozni fog neki, ha észreveszi, de így hátha megtanul vigyázni a dolgaira. Majd megoldjuk 🙂

      • na, ez talán a végére megy.
        csakazolvassa: 1. kamatadó!! 2. nem az egész kamatozik, hanem úgy a 70%-a, mert ha felvenném az összes kamatot, akkor egy fillért sem gyarapodna, és teljesen elinflálódna pár év alatt. 3. igen, mostanábanminden szarul kamatozik. de még mindig jobban, mintha a párnába varrnám. 4. nem tudod, mennyi ebből a fizetésem. na, úgy a 60%-a.
        elnézésta részletezésért, de hát beszóltál 😀

      • Ismerős ez a helyzet. Onnan, hogy nekünk saját lakásunk van, de úgy lett saját, hogy a férjemnek a szülei adtak pénzt hozzá. Egyszer adtak annyit, hogy tudjunk kölcsönt felvenni egy nagyon kicsi, harmad osztályú lakásra bank kölcsönt, majd ezt a lakást lecseréltük egy nagyobbra, amihez a különbséget szintén anyóstól kaptam, aki örökölt egy kisebb összeget, majd amikor látták, hogy a zuram nem hajlandó jó útra térni és így is nehezen tudjuk fizetni a bank kölcsönt, akkor visszafizették a bank fele a tartozásunkat azzal a feltétellel, hogy a bankrészlet két harmadát fizetem nekik. A tavaly, amikor a zuram elment változni, ezt az összeget is elengedték. Én ezt mind úgy éltem meg, hogy minden nehézséget elgurítanak a fiúk útjából, hogy szegény nem képes megbirkózni ezzel, és minden szemrehányást, ami ezért járt, én vasaltam fel, hogy én csak ne elégedetlenkedjek, mert nézzek körül, máshoz viszonyítva milyen jó dolgom van. Én meg belül tudom, hogy sokkal jobban esne nekem, ha nem most, hanem mondjuk 20 év múlva lenne ennyim, de én dolgoztam volna rá. Ez az a tyúkszemem, amiről egész úton hazafele gondolkodám és beszéltünk róla ribizlivel is. Nekem éppen emiatt nagyon nehezen megy, hogy segítséget kérjek, mert nekem a kérés nagy szégyen. Én nem akarom, hogy adjanak. Gyerekkoromban nagyon sokszor adtak, és sajnos ezt nagyon meg lehet szokni, hogy ó nem baj, valahogy mindig lesz, majd valaki ad és én észrevettem magamon, hogy egy idő után már vártam, hogy valaki megsajnál és ad. Most ez ellen szól bennem a harc. Mostanig sikerrel jártam, hogy ingyen nem szívesen fogadtam el segítséget, igyekeztem valahogy ha nem is visszaadni, de tovább adni. Szoktam segíteni olyan lányokon, akik serdülő önmagamra emlékeztetnek és jó érzés, hogy tudok segíteni. Akkor van gáz, ha nem tudok. Azt nagyon nehezen viselem. Jó lenne megtanulni/átértékelni magamban a segítség elfogadásának műfaját 🙂 Ha segít valaki rajtam, hogy ne érezzem ettől kevesebbnek magam.

      • Drága e. s., úgy megölelnélek most. Maradj, és ne tartsd magadban, írj! Jó lenne beszélgetni még erről sokat. Szerintem az érzéseid attól is lehetnek ennyire erősek, mert itt, ebben az országban egyrészt tényleg sokaknak (többé-kevésbé) szar, amihez hozzájön, hogy a panaszkodást az emberek nagy része tökélyre fejlesztette már, plusz az irigykedést is. Dögöljön meg a szomszéd tehene. Tényleg, én ezt látom, és szánalmasnak tartom. Nem arról beszélek, mikor valakinek nincs mit ennie (és hányan vannak, akik ilyen helyzetben sem a rinyálást tartják fő tevékenységüknek, hanem próbálnak túlélni, lelkileg is – bár szerintem teljesen jogos, ha ilyen helyzetben az ember elfárad, elkeseredik). Hanem arról, amikor van, meg mondjuk van hol dolgoznia is, egészséges is (!), és piszlicsáré dolgokon pattog és nyüszög (köszi a szót, Évus!), szünet nélkül, kitartóan, és ezt nagyon sok ember hallja. És ettől sokan, akik mondjuk éppen csak megélnek, vagy nem kell hó végén a forintokat számolni, kellemetlenül érzik magukat.
        Ez egy akkora baromság, hogy az elképesztő!
        Végre van minek örülni, és azon mész tönkre, hogy nem tudod élvezni, és ez szerintem marhára nem belülről jön, hanem a környezet ültette beléd. Jó volna ezt terápiás beszélgetésekkel eloszlatni. : )

  16. kérdezhetek olyat, hogy milyen trauma volt az? már nem azért, mert én is szeretném átélni, és akkor majd talán 🙂 hanem hogy érdekel. én is valahogy így képzelem a kört. meg próbálom úgy képzelni a világot, hogy mindenkinek van keresztje, és valakinek minél több jutott, annál több felelősség is. ezzel is el lehet menni ilyen fals terézanya-műsor irányba, de azt remélem, hogy ezt ki is lehet hagyni.

    “Jó lenne beszélgetni ma apuval, de az is igaz, hogy ha ő élne, én aztán minden lennék, csak nem az, aki ma vagyok. Negyed ilyen őszinte, szembenézős, magáért kiálló ember nem lennék, ha nem halt volna meg. Az is tény, hogy anyagilag sem ott tartanék, ahol ma. Én sem óriás vagyonról beszélek, de azért az baromi nagy könnyebbség volt a barátaimhoz képest, hogy volt önerőm a lakásba és bútorra.”

    nincs is mit magyaráznom, pont ugyanez a sztori. én se mondanám, hogy az örökségemből élek, mondjuk úgy egyharmadrészt, a többi a reptéri gázsi 🙂 és leginkább, ez a lóvé ott van a háttérben, és valószínűleg sosem kell a híd alatt laknom.
    apámról még hozzá kell tennem, egyrészt neki is megvolt valószínű ugyanez a pénzügyi agylövése, mert világéletünkben azt hittük, hogy hótt csóró, megette a lejárt joghurtot, meg a sajttal együtt a sztaniolpapírt, és tőle tudom, hogy egyrészt a balaton kész rablás, másrészt az étlapon először mindig a jobb oldalt kell nézni. másrészt meg hogy író volt, aránylag ismert, és nekem még ez is sokat hozzátesz a műsoromhoz, mert szegény drága nagyszüleim – akik túlélték a saját fiukat, aminél kevés borzasztóbbat tudok elképzelni – örökké azzal nyomasztanak engem meg az öcsémet, hogy reklámozni kell a műveit, meg ápolni az írói emlékét, és tudom, hogy kötelességem lenne, ráadásul még a pénz is ezért van, de képtelen vagyok ezzel házalni facebookon, meg posztumusz díjakat átvenni, mert nekem ő a papa volt és kész, akivel olyan jókat beszélgettem, és aki a világ legszórakoztatóbb vasárnapi apja volt, és akinek a szókincse és stílusa itt van bennünk, és azért tartanak engem is olyan viccesnek, csak persze a komplett világirodalom ismerete nélkül, és akinek legkeményebb gasztronómiai teljesítménye az volt, hogy megvette a túró rudit, és akivel a legjobb nyaralásokat nyomtuk balatonon, és akinek a helyén ülök a volánnál most is, mert a hétéves suzuki is az övé volt, és azért is szent tárgy nekem a kocsim, és egyáltalán, de nem mondhatom meg a nagyszüleimnek, hogy hagyjanak engem ezzel az irodalmi kultusszal, mert ez élteti őket nyolcvanhat évesen. meg közben ugye ez is generálja az iszonyú bűntudatot, hogy ez igenis az írók örököseinek a dolga, és akkor se tudom rávenni magam, hogy megosztásokat nyomjak facebookon.

      • volt, persze. de egyszer-kétszer, amikor tényleg úgy éreztem, hogy most ezt nekem tényleg kell, mert ő is örülne neki, és én is. hogy pl ezredszer ment a színdarabja.

    • sosem hittem, hogy az anyagi háttér valaha tyúkszemmé lesz. erről valahogy gondoskodik a világ rendje. ha vki egyedül örököl, majd szül négy gyereket, jól megoszlik, s minden indul elölről…
      egyke vagyok. örököltem nagyanyámtól egy 37 nm-es belvárosi lakást (ott lakom most a két lánnyal), és anyámmal közösen birtokolunk egy pici telket régi öreg házzal.
      ezzel együtt keményen dolgoztam/dolgozom, s ha a körülmények épp úgy kívánták, könnyen mentem albérletbe. a férjemnek ezzel viszonylag kevés baja volt (bár ők hárman vannak testvérek, s voltak olyan hangok a szülők részéről, hogy nekem többet kellene beletennem a közösbe, mert egyke vagyok. ennek az lett a következménye, hogy nem tettem bele semmit, s az ővéből sem kértem.) de ketten a férjemmel boldogultuk, s váláskor sem volt szükség vagyonmegosztásra.
      aztán jött a kicsi lányom apja egy hátizsákkal. kifestette a lakást és várta, hogy a miénknek nevezzem. kifizettem a festést. úgy gondoltam, előbb lássuk, mit tud/bír beledobni a közösbe.
      a négy és fél év alatt egyszer nem mondta, hogy “tessék, ezt itt félreteszem arra, hogy majd együtt…” pedig abból a fizetésből, amit mellettem kapott, futotta volna.
      aztán amikor elment tőlünk, elválásunk fő okának azt nevezte meg, hogy “nem indultunk egyenlő esélyekkel”, mint annakidején a volt felesége meg ő. mert hogy ők együtt kotorták ki a gesztenyét a parázsból (ez sem teljesen igaz), s ez összekovácsolta őket. és hogy ő engem emiatt sosem kezel azzal a tisztelettel, amivel a volt feleségét.
      köszi a tyúkszemet!
      szerencsére a tapaszokat már rutinosan használom.

    • Egyszer elmesélem személyesen. Van barát és távoli ismerős is, akiről tudom, hogy itt olvas. Ezért a nevem alatt ezt így azért mégsem írnám ide 🙂
      Híres apukával még egy fokkal nehezebb történet, azt hiszem.
      Értem, hogy nincs kedved “nyomulni” és posztolgatni az írásaival kapcsolatban. Viszont az nem lehet, hogy ha azt tennéd, akkor kevésbé lenne bűntudatod amiatt, hogy amid van, általa lett? Pontosan értem, hogy mi miatt nem szeretnéd csinálni. Ugyanakkor én irodalom órán számtalanszor gondolkodtam, hogy mi lehet írók családjaival és milyen érdekes lenne, ha szerveznének közönségtalálkozót, vagy felolvasást a nem publikált művekből, stb-stb.
      Szóval értem, hogy ez terhes és nem szeretnéd, de a másik oldalról igény volna rá, kérem 🙂
      És még annyi, hogy az országot (és lecsúszását) jellemzi, hogy, akinek ennyi van, már az is irígylendő és de kurva jól él. 200 ezer forintokról beszélünk. Ez nem kellene, hogy kirívóan jónak számítson….

      • háát, gondolkoztam rajta, de csak rosszabb lett 🙂 tényleg köszönöm ezt a sok szép és érdekes dolgot, amit erről írtatok, én nem tudtam, hogy másnek is ilyenje van, vagy hasonló.
        csikatyus: én is nagyon érzem, hogy kérni nagy szégyen. nem is csak pénzt, hanem szívességet, sőt, azt főleg. neked is, az is, vagy csak a pénz? és mert rohadtul vissza is lehet élni azzal, hogy bezzeg én adtam neked a pénzt, és ezt még magamon is megfigyeltem, amikor a arátaimhoz képest sok pénzem lett, és minimális kötelességemnek éreztem mindenkit meghívni /azért közben ebből visszafogtam, mert rájöttem, hogy nem vagyok azért a csekonics báró. de a százezer forintos univerzumomban ennyi pénz nagyon sokáig olyan volt, hogy nem tudtam nagyságrendileg megérteni sem, felfogni, hogy az mennyi is igazából./

        és igen, többen írtátok /cris és FarkasViki/, hogy ez nagyban jellemzi az országot is. 200e forint igazából hatszáz euró, egy normális nyugati fizetés fele. itthon felfoghatatlan jólét a legtöbbeknek. és az is fura jelenség itthon, hogy egyrész lenézik aki szegény, másrészt rohadjon meg, aki gazdag. miközben nem is tudjuk, hogy mit jelent a gazdag, mert annak értékelünk már mindenkit, aki vett egy pólót a zarában. már az is rohadjon meg. de közben a szegények meg mocskos ingyenélők, adófizetőkön élősködők, miért-nem-csinálták meg magukat. na most kérdem én, hogy mi a jó akkor? mindig a kiskeresetű kispolgár? keres pénzt, de annyit, hogy pont lehessen panaszkodni? különben fasz vagyok ilyenkor, mert a kispolgárság nem a kereseten múlik, és nem is azon, hgy panelban lakunk-e. jól veszem észre, hogy ez a kispolgári mocsárba való lehúzás ebben az országban iszonyatosan erős és bénító, vagy igazából nem is létezik, és aki érzi, az ilyenkor a saját tyúkszemeit érzi?
        erre mondtam, hogy a legszorosabb barátaimon kívül mindenhol úgy érzem, hogy görcsösen bizonygatni kell, hogy azért áá, nekem is hű de szar. holott nem szar igazából, bár már megszoktam az ennyi pénzt, először is nagyra értékelem a biztonságot, másodszor meg az a szerényen normális életszínvonal is nekem öröm, nincsenek nagy igényeim, és tényleg nincsenek. de nem azért nem szar, mert krőzus vagyok, hanem mert tudom, milyen volt azelőtt, és most is nagy öröm venni egy pólót, vagy egy szobanövényt, az a kedvenc luxusom :). lehetnék ennyi pénzből krőzus is egyébként, úgy körülbelül két-három évig, aztán irány a híd. a krőzust úgy értem, hogy évente kétszer még el is utazhatnék. tényleg ez a magyar valóság, kemény.

      • Szerintem ez a te parád, nem valami általános erkölcsi törvény. Én ma már nem is tudom, hogyan élhetnék rosszabbul, egyszerűen a működőképességem kerülne veszélybe. Nem akarok rossz minőségű melltartót és nemfinom ételt, betárcsázós internetet, betonüdülőben négy nap kegyelemnyaralást, bizony, életem javát olyan nyomorban töltöttem, hogy most kompenzálok. Öntudatot ad, hogy sokat dolgozom, és keresek is, ráadásul gyerekek mellett, itthon, ahol minden nap üdülés, és hobbiból-szerelemből tudok dolgozni, hálóingben, és végre úgy érzem, letettem valamit az asztalra, és bekaphatja mindenki, aki nem hitt bennem, legyintett rám.

        És főleg azért, mert bennem máshogy se hittek, mindenki, János is úgy gondolt rám, mint aki kenyérkeresőként nem jön számításba, és mivel ezt sugározta, eléggé méregetett engem a környezet, hogy csak lógok másokon, teljesítményeim nem látszottak, legyintettek rájuk, “Évának nincs munkája, mi lesz így, az én drága unokáimtól veszi e!”, így anyósom, aki már akkor is minden cikkemet olvasta, de még az általa szervezett első hordozóhétre is eljött, szóval igazán láthatta, mennyi mindent csinálok, de ma sem hiszi el, hogy van jövedelmem, helyettem mondja, hogy milyen ovi kéne, és fél, hogy nem tudom eltartani a gyerekeket.

        Elemi tapasztalatom még, ahogy végignéztem a tesómék soha nem bírált divatozását, autóvásárlásait, építkezését, utazásait, és engem baszogatott mégis anyám, a koldus, kisgyerekes pedagógust, hogy spóroljak, minek megyek színházba. Ez ilyen büntető játszma, neked semmi se jár, mert nekem sem járt semmi. Én élvezem, nagyon is, az életszínvonalamat, hálás vagyok annak, aki megalapozta, mert az nem én voltam, gyarapítom a gyarapítandót, és titokban jótékonykodom.

      • Ez az, ez a kétfelől érkető nyomás: egyrészt ne legyen képed jól fizető munkát akarni, és magas fizetésigénnyel fellépni, meg egyáltalán olyan tanulmányokat végezni, amit aztán piszok jól megfizetnek, de aztán meg te leszel az, aki a férjén elősködik, aki nem tudja eltartani magát meg a gyerekét, és ezért szégyellje magát.
        Én nem szégyellem, hogy amikor végeztem az egyetemen, akkor hívott a jó kis elit alma materembe a volt ofőm tanítani az ismert pedagógusbérért, de aug. utolsó hetében lemondtam (ezért sztem azóta utál, és én sem gondolom,hogy szép tett volt, de egyszerűen nem engedhettem meg magamnak azt a nyomorúságos bért, amit ott kínáltak), mert találtam egy jobban fizető (és egyébként érdekes) állást (és utólag úgy értékelem, hogy sokkal jobb ez így, nekem unalmas is lett volna egy életen át tanítani – bármily nemes lett volna :). Azóta is sokat gondolkozom ezen, hogy tanítani mindig is szerettem, de derogál, hogy ezt a munkát ennyire tartja a társadalom, hogy vergődhetnék pluszmunkákkal vagy jobban kereső férjjel (és akkor már megint ott vagyunk, hogy eltartanak), meg a környezet elnéző mosolyával, hogy “ja ott bohóckodik a gimiben, de a pénz a férje keresi”….
        Szóval én mindig is úgy gondoltam, hogy minőségi munkát végzek, sok a know-how, és gyorsan csinálom a dolgokat, ezt igenis fizessék meg. E pillanatban Oo-ban nem nagyon tudok ugrálni, olyan a helyzet, de ahol lehet, mindig kiállok ezért, nem is szokott szimpatikus lenni, mert a nőktől azt várják, hogy érje be a nemes, önkéntes és rosszul fizetett munkákkal.
        De visszatérve, én szorítok Neked Éva, mert ez a legfontosabb: szereted, amit csinálsz, és eleget is keresel vele. Arra eleget, ahogyan élni szeretnél.

      • éva, neked igazad van. bennem ez a “neked jogod van, de nekem nincs” érzés. mert te kompenzálod a nyomort, amiben előtte éltél, nálam ez már a na igen-kategória. én nem éltem nyomorban sose, vagyis utólag visszagondolva de, de nem tűnt annak. akkor kettőnknek volt százezer forintja, ha visszavittük az üvegeket, akkor százezer-kétszáz. de nem volt világvége az sem, legalábbis tényleg,nem éreztam annak. és az az érzésem, hogy nem volt az olyan szar, hogy jogom volna kompenzálni. bezzeg másnak, na neki olyan szar volt, hogy igenis, megérdemli, meg különben is gyerekek, sok munka, stb stb. sose volt bajom a rossz minőségű melltartóval, nemelég finom kajával, betonüdülővel. de ez húszévesen oké, harmincévesen biztos más volna. valahogy olyan érzés ez, hogy neked igazi nehézségeid, elemi sérelmeid voltak, annak kompenzálása jár, nekem saját szemmel nézve sose volt nagyon durva, csak mindig kellemetlen, hát azért meg nem jár, mert másoknak is milyen szar…ha érthető.

      • E. sugar, te is csak “lefelé” nézegetsz, ha már itt tartunk, és eszedbe sem jut azzal nyugtatni magadat, hogy hány olyan ember (fiatal) van, aki apuci/anyuci pénzéből jár márkás cuccokban, van saját lakása, vezeti a BMW-t, telefonál az iPodján… Pedig van rá jó pár példa!…

    • Csatlakozom, harmadikkent, hasonlo az elettortenetem (marmint nem volt sem hires, sem gazdag apukam, a tobbit illetoen). Aput 19 evesen veszitettem el (egyebkent ez Mo-n nagyon gyakori elettortenet, azert is, mert az 50-es-60-as ferfiak halandosagi rataja ijesztoen magas. Alig van olyan barat, baratno, akinek meg elne a papaja…). Utana eszmeletlen sokat dolgoztam az egyetem mellett, hogy egyaltalan valahogy el tudjam vegezni (a ket szak mellett heti akar 20 nyelvora is becsuszott, szombat, vasarnap, este. Utolag nem is tudom, hogy birtam el, de akkor nem gondolkoztam ezen. Viszont koran megtanultam, hogy az anyagi fuggetlenseg kincs!) Anyam kozben depresszios volt, allandoan zsarolgatott, hogy miert megyek el ide vagy oda, hogy miert van a baratom (akivel aztan 9 evig voltunk egyutt), mindenert. Szerencsere egyszer bekattant az agyam, es beadtam a jelentkezest egy egyeves kulfoldi osztondijra. Es lass csodat, anyam ahelyett, hogy ongyilkos lett volna -amivel folyamatosan fenyegetett – , eladta a hazat (az egyetlen, ket evtizedes munkaval osszehozott, befejezetlen vagyontargyukat). Abbol az oroksegbol lett nekem is lakas, es a mai napig halas vagyok ezert. A problema nem ugy vetodik fel, hogy az apam vagy a lakas, ugysem rajtam mult, vagy tolem fuggott az, ami tortent. De nem erzem egy pillanatra sem, hogy ettol nekem rosszul kellene magam erezni (amig le nem irtad, sosem merult fel bennem). Van, aki ennel sokkal tobbet kapott (belvarosi “elit” gimibe jartam, csak tudom), es a szeme sem rebben (de meg fel sem fogja, mennyivel egyszerubb neki az elete – ok azok, akik azt hiszik, azert ertek el azt, amit, mert megerdemlik – ld meg “jokepessegu feherboru gyerekeink bejegyzest”, nem azert, mert a papa/mamam reven ott ulnek, ahol ), van, aki ennel kevesebbet. En a magam részere a legjobbat probalom kihozni abbol, ami nekem van. Minden ertelemben, a lehetosegeimbol, a korulmenyeimbol. Ennek resze az, hogy van sajat lakasom Bp-en, ami nekem nagy kincs, pedig most nem is hasznalom. De ez a zaloga annak, hogy ha barmi tortenik, barhol vagyok a vilagon, van hova “hazamennem”, es ez nekem nagyon fontos.

      • Hat te is, olaszorszagbajottem? Igen, jo parunknak hasonlo a sorsa az idejekoran elvesztett apuka miatt. Mondjuk az en apukam 73 volt, amikor meghalt es en csak 20 – eleg kesei gyerek vagyok.
        De a halalat követö evek is ijesztöen hasonloak nekem… Megszakadtam, annyit dolgoztam (a kinek voltak szarabb egyetemi munkai? versenyen biztosan dobogos helyen vegeznek. Majd meselek egyszer, irto vicces nemelyik…), közben egyetem es erzelmi zsarolas otthonrol. Amikor az egyetem veget ert en boldog voltam, hogy vegre “csak” dolgozni kell es nem mindent egyszerre. Hulla faradt voltam. A viszony a csaladdal olyan, amilyen, de nem jo. 4 eve adtuk el a hazat – egyetlen vagyontargyunkat nagy nehezen.
        Minden nap halas vagyok, hogy nem kell mar küszködnöm. Es nem sok penz ez, de arra epp eleg, hogy egy kicsit vegre könnyebb lett az eletem.
        Hazamenni en pedig mindig csak oda fogok, ahol a barataim vannak. Hozzajuk kötödöm a legerösebben. Nincs mas otthonom, csak ök es a parom.

      • En is nagyon-nagyon faradt voltam 24 eves koromra, de ott alapoztam meg a munkatapasztalataimat – tanitottam, tolmacsoltam, forditottam -akkor meg mennyi lehetőseg volt, ha rendesen beszeltel egy nyelvet!, uzleti kapcsolatokat epitettem, visszanezve nem is tudom, hogy volt batorsagom elvallalni ilyesmit, tapasztalat nelkul (szerencse, hogy nekem ezek mind jo munkak voltak, nem kellett dobozolni minimalberert. Az is igaz, hogy valahogy jol menedzseltem magam: szaknyelvekre alltam ra, dragan tartottam az orakat, meg az alkotmanybirosagra is jartam orat adni. Volt merszem megkerni az arat. Es ezzel arra is rajottem, hogy ha megkered az arat, jobban tisztelnek, es meg keresettebb leszel). Ha magamat, a tortenetemet elemzem, en mindig arra jutok, hogy eros voltam es bator, de hogy honnan volt ez az ero es batorsag??? Ezt mind meg tudtam csinalni, eltartottam magam 19 eves koromtol mindig, es kozben egyetem, majd doktori. Es az anyamnak is ellent tudtam mondani (igaz, hogy 5 ev utan) ki tudtam lepni az o jatszmaibol, es el tudtam jonni (pedig a lelkiismeretfurdalasra mindig is nagyon rajatszott mindenki). En sem alltam bele az elvart sorsba, nem mentem ferjhez (lett volna kihez), es gyereket sem szultem (pedig kerte), volt erom ennek mind ellentmondani, mert ereztem, hogy nagyon igazsagtalan ez az egesz valahol es ha belelepek, nagyon nehez lesz kikecmeregni belole. Es meg csak feminista, vagy különösebben tudatos sem voltam meg akkoriban 🙂 – Ehhez képest most egy monster vagyok :)))
        És az a svájci ösztöndíj, amit megkaptam és ami végül két évig tartott, az megváltoztatta az életem. Az első hónapokban hihetetlen volt, hogy valakit azért fizetnek, hogy irodalmi kutatásokat végezzen!!! És rengeteg pénz volt ez (ma is az lenne, de akkor még!), annyi, hogy el sem tudtam képzelni. És lattam vegre, hogy maskent is lehet elni, hogy nem kell az otthoni kornyezetbe es elvarasokba bezarva leelni az eletem. Ezt aztan jol tovabbfejlesztettem azota :))))))
        Egyebkent a mai napig “szegyellem” elmondani, hogy most is harom munkam van, es allitom, hogy mindet jol csinalom. El szoktam sunnyogni, mert azt gondolom, senki nem hiszi el, hogy ezt mind en egyedul csinalom.
        (Az elso kettorol mar meseltem, de meg ez is van: http://www.eskuvotoszkanaban.hu, baratnovel, remek egyuttmukodesben, szeretjuk…)

      • Bizony alakulhatott volna ugyanígy az én életem is (de szórul szóra, tanulmányokkal és országokkal együtt), ha az egyetem idején olyan keményen dolgoztam volna, mint te, és lett volna bátorságom, erőm ellenállni sok mindennek. Én belesétáltam a felkínált csapdákba. Huszonévesen jól bírja az ember, nincs mit veszítenie, és így alapozhatja meg a későbbi lehetőségeit. Olyan büszke vagyok rád!:-)) Minden fiatal lánynak azt javasolnám, tartsa a saját céljait mindennél fontosabbak, ha elégedett akar lenni később az életével.

      • Koszonom!!! Azert a szocializacio nem tunik el teljesen sosem: ahogy elkuldtem a hozzaszolast, egybol ugy ereztem, hogy mindez rosszul nez ki, kerkedesnek hat, vagy esetleg kioktatasnak, akiknek ez nem igy sikerult…..
        Ami a fiatal lanyokat illeti, nagyon igyekszem minden, a kornyezetemben levo nonek, foleg ha meg fiatal, es sok valasztasi lehetosege van, azt atadni, hogy a dolgok egy jo nagy resze (nem minden, van a szerencse meg a szerencsetlenseg, veletlenek egybejatszasa is, ez elkerulhetetlen) azon mulik, mennyire tudatosan dolgozunk meg erte. Nagyon sok esetben ha energiat teszel ertelmesen egy adott dologba, akkor annak lesz eredmenye. Errol mar beszeltunk itt is, sokszor elhangzik, hogy “neked szerencsed volt”, az is, biztos, de ne felejtsuk azt az energiat es munkat, amit beletettem, hogy ez igy legyen.
        Sok itt elo magyar no (lany) van, akik vergodnek, nem talalnak munkat, nincs otletuk, mit csinaljanak – nekik probalok, ahol lehet, infoval segiteni. Tamogatasok, ingyen elerheto kepzesek, infok, szolgaltatasok. A lenyeg, hogy kitalalja magat es azt, amit csinalni szeretne …

      • Nekem is sokat segítesz, anélkül hogy tudnád.:-) Inspiráló példád megacélozza a küszöbön álló döntéseimet.

  17. Visszajelzés: a személyeskedésről | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.