Én ezt hajnalban fotóztam borús ég alatt, és reggel fel akartam tenni, csak valamit nem nyomtam meg. Azért szorult össze a szívem az okostelefonálók miatt. Lesznek majd élesebb fotók, olvashatóbb írás, és vicces rajzok is.
Ezt most nekem? Hogy mert pont ezen vergődök? Ezen az érthetetlen beavatkozáson? Hogy nem tudok naprendre térni, miképpen engedheti meg magának, hogy ő majd nekem megmondja, hol cseszem el. Hogy micsoda arogancia és lenézés. És volt, mikor barátnőmnek hittem. Most meg csapkodok és dühöngök, mert mikor pontról pontra elmondom, hogy egy levélben tízszer gázolt belém és minősített és lépte (nem törte) át a határaimat, akkor egyetlen mondattal zár.: sajnálja, hogy nem értünk szót. Soha belátás, soha elnézés kérés, csak kivonulás. Pedig nem is férfi.
üdítő, bár tartalmában újfent nyomasztó: mért nem lehetek kritika nélkül én, s te felvállalósan önmagad? már megint teremtőt játszik az Ember, dörgős kioktatóst. mért nem elég neki (is) csak férfinak lenni?
megint leszóltak az istenek hozzánk.
Ezt nem csak a férfi csinálja. Anyós, idősebb kolléganő, ismerős, szomszéd. Jobban tudja, mert jobban akarja tudni, tehát jobban is tudja, ezért ő sérthetetlen.
Ó, micsoda általános emberi gyarlóság ez, ez a kéretlen, tapintatlan jóindulat. Pedig bőven elég lenne, ha mindenki saját magáért vállalná a felelősséget. Kell hozzá tapasztalat, belátás és rengeteg érzelmi intelligencia (egyikből sem állunk valami jól).
Amikor egy évek óta húzódó krónikus betegség újabb állomásán, miután már mindent megpróbáltál, ami emberileg, orvosilag és anyagilag lehetséges volt és még egy utolsó esélyt adva radikális beavatkozásra készülsz, odalökik, hát gyere el ide, emeld fel kétszer a jobb lábad, és egyszeriben meggyógyulsz, mert ez a tuti csodaszer, te kis buta! (obligát hozzátéve, hogy biztosan_gondod_van_a_nőiességeddel). Ilyenkor lehet mást tenni, mint angyalian mosolyogni?
A bejegyzés formájának ötlete szuper! És még én is el tudtam olvasni.
“tévedni-lehetés tágassága” – Gyönyörű, simogató!
(Ez az első hozzászólásom, nehezen megy a plénum előtti megnyilvánulás, ezért nem lesz eztán sem sok, de ezt muszáj volt. Egyúttal szép estét mindenkinek!)
A jot akarokra szinte már automatikusan es terapeuta-meselöhangon jön belölem a valasz: “Ne akarj. Nekem mar eleg jo a jo, nem kell meg jobb.” Persze nehezen nyelik le. 🙂
Meg az “igazat adok neked”-re is szoktam ugrani, Fodor Akossal: Ne adj. Neked sokba kerül, nekem meg eppen van. 😉
/Amugy most a szövegkezdö mondaton merengek: az a “szokok” olyan szokatlan. Mintha remlene, hogy az valami segedige(szerü?) es hianyos ragozasu, mert csak mult idejü alakja van. Vagy csak megartott nekem a pezsgö?/
Szép az írásképed, és hogy illik hozzá az (örökbögrényi) Illy.
A témához: mostanában fogom fel, hogy mindenki a saját életéért felelős, és ez jól van így. Egyébként én is pofáztam bele mások életébe, sajnos. Ígérem, nem fordul elő többet!
“szokok” ez szerintem is hiányszó,
mert mi az, hogy ennek a szónak hivatalosan csak múlt ideje lehet ?
“szoktam” oké,
régebben szoktam futni, ma inkább kondizni szoktam – badarság.
Ma meg inkább kondizni szokok, igen. Jó ez, és kell.
Köszönöm. Ezt visszaadta már két darab grafológus. Nem tudtak vele mit kezdeni. Néha kimosolygok a gék mögül, igazán, mert oldalra néztem, madár röppent mellém.
Talált, süllyedt. Épp a hétvégén gondolkoztam ezen. Hogy milyen görcsösen figyelek arra, hogy én szóljak bele, ne tudjam jobban és ne minősítsek a saját mércém szerint. Nehéz, még a nagy odafigyelés ellenére is belecsúszom néha.
Nekem a családom ilyen. Mindenki mindent jobban tud. Az xy “nem normális, mert otthon szült”. A z meg “felmondott, érted, mooost, amikor alig van munkahely”. Hallgatni sem bírom és nem értem mit fáj nekik ha más másképp él. De hát ők csak jót akarnak. Nekem is. Uram segíts! 🙂
Milyen szép, hogy reggel kiülsz a teraszra a kávéval a virágokhoz és írsz! Jó hangulata van a képnek is 🙂
Igggen, itt is aktuális. Szerintem Éva éjszakánként, sőt éjfélkor az üstje fölé hajolva madárbeleket elemez, hogy a következő írás is pont mindenkinek üssön 🙂
Ez nekem néha dilemmás a jóakarás de közben tévedni-lehetés együttes szemszögéből. Ha már úgy gondolom, hogy nem tévedek, akkor kezdődik a baj?
Most nem mások fikázására gondolok, hanem arra, amikor valakit szeretsz és úgy látod, árt magának – bármivel, akkor mi van? Ez nagyon kötéltáncolós, mondani neki, de nem úgy, mikor pedig az a lényeg, hogy hé, legyél már fontos magadnak, hé ez rossz út, ne csináld.
Persze, ő így szereti magát, és nem úgy, és ezt nekem el kell fogadni.
De hol a határ? Elvileg mindent el kellene fogadni.
Egy drogfüggőt sem lehet becipelni az elvonóra, ha ő nem akarja. A függőségnek meg eléggé a sajátja, hogy az illető nem fogja akarni. Nem olyan ez, mintha ott lenne hagyva a szarban?
Akkor nem marad más, mint hogy dumálsz neki, nem?
A másik oldalról nézve, van egy ilyen is, nem, hogy ha valaki mond valamit az életünkről, akkor a tartalma helyett hamarabb és jobban átjön az, hogy – szerinted te jobban tudod? szóval én nem vagyok elég jó? már megint én nem vagyok jó? Vagy megfogalmazáson múlik minden? ” a helyedben én” ” végülis arra is lehetne gondolni, hogy” és akkor már nem fogja úgy érezni?
És ez olyan zsigeri, ugye, a nőknél, akiket folyton bántanak, hogy a barátnőnk az legalább értsen egyet. Végre valaki erősítsen, ne gyengítsen. Ne akarjon különb lenni a másfajta véleményével, ő a szintemen van, vegye tudomásul.
Önpusztító folyamatokkal nem fogok egyet érteni, és nem fogok bólogatni, és én leszek az, aki megint csak arra emlékezteti, hogy ő valamit nem jól csinál. Így kerülve leszek, picit kevesebb lelkifurdalással, nem kevesebb szomorúsággal, biztos itt sincs recept, és nem is úgy kell elképzelni hogy osztom az észt, csak ha van valami konkrét szitu, pl. egy elnyomó kapcsolatban, akkor elmondom, azt hogy látom, de ugye így lehetnek ezek a jóakarók is, kéretlenül minek oszt, de mi van azokkal a közeliekkel, akikért felelősséget érzek, de ő nem kér belőle?
Addig maximálisan elfogadok mindent, extrémséget, berögződéseket, bármit és egyáltalán eszembe sem jut témázni rajta, pláne vitatkozni, de amikor úgy látom, hogy árt másnak vagy magának, akkor bekapcsol az, hogy ezt nem kéne.
Sőt feltételezem, hogy azt várja, hogy azt mondjam, amit gondolok, és nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel, ez az igazság.
Igen, épp az önpusztítás az, ami a vízválasztó. Aki önpusztít, nem kompetens. De nekem azt akarták megmondani, hogy ne biciklizzek, mivel töltsem a szabadidőmet, mikor mossam le a tűzhelyet, és nem volt mellette más, semmilyen valódi támogatás. És most, hogy ez nincs, semmi sincs.
Ez meredek téma. Ilyen helyzetben legjobb segítség, ha nem segítesz. A szenvedély betegségre gondolok. Ebben jártas vagyok. Más területen viszont sajnos tiszteletben kell tartani valakinek az életét, ha ő tönkre akarja tenni, te nem mentheted őt meg. Szerintem nem jó semmilyen fajta kapcsolatban megmentőként jelen lenni. Én is mindig mástól vártam, főleg a kapcsolataimtól, hogy megmentsenek, most már tudom, hogy csak én tudok kimászni a kátyúból azokat a kezeket, amelyek felém nyúlnak. Most csak akkor segítek, ha kérnek. Különben nagyon könnyen a bűnbak szerepében találom magam.
Úgy alakult, hogy kizártam a fiam. A műhelyben voltam, ami egy olyan épületben van, amit zárva tartunk, mert félünk, hogy valamelyik anyukának a részeg férje bejön és perpatvart csinál. A fiókámat is magammal kellett vinnem, mert a himlő utolsó állomásán még nem akartam oviba vinni. Könyörgött, hogy engedjem ki a homokba játszani és megbeszéltük, hogy kimehet, de jöjjön az ablakhoz és kiáltson, ha be akar jönni. Közben a lányokkal beletemetkeztünk a munkába és a fiam sírni kezdett az ajtó előtt, mert elfelejtett kiabálni. Jött egy hölgy, hívta a házvezetőt, a házvezető engem, hogy a fiam sír az ajtóban. A nő, aki attól, hogy szívességet tett nekem, annyira fölém kerekedett, hogy a fiam előtt kezdte a felelőtlenségemet vitatni nem akármilyen hangnemben. Elgondolkodtam azon, hogy hogy lehetett volna a legszebben megoldani ezt a helyzetet? Szerintem úgy, hogy nem kezdjük sajnálni a gyereket, hanem azt mondjuk neki, hogy semmi baj fiam, előkerítem az anyukádat. Majd, miután előkerült anyuka, azt mondani neki, hogy látod fiam, megvan anyuka, biztos nem hallotta, hogy be akarsz jönni!. Nem tudom, hogy miért élvezik az emberek, hogy egymást elássák. Miért az első reakció mindig az, hogy ilyen csak egy gonosz felelőtlen anyukával eshet meg. Miért a legrosszabbat feltételezzük automatikusan egy-egy tévedés esetén a másik emberről? Ez a kioktatás ez mindig ott van és nem tudok védekezni ellene. Anyósom kedvenc műfaja. És a felettesek, az idősek kedvenc műfaja. Mert én idősebb vagyok, én jobban tudom. Nekem felsőfokú végzettségem van, én jobban tudom. És ha teszem fel, én elismerem, hogy nem tudom jobban, mert nem akarom jobban tudni, akkor ezt sokan úgy értelmezik, hogy nem tudom egyáltalán és kezdik nekem mondani, amit ők jobban tudnak. Sokszor sírni tudnék a dühtől…
Életemben akkor éreztem magam a legbűnösebbnek, mikor egy osztrák üdülőhelyen bementünk a szaunába a társasággal, az akkor ötéves (legnagyobbik) lányom meg kinn pancsolt, megbeszéltük, hogy én most fél órát benn leszek. Néztem a kis ablakon át, tartottuk a szemkontaktust. Öt perc után odajött, és integetett. Integettem vissza, hogy még nem telt le a fél óra. Újabb öt perc után megint. Aztán még két perc múlva is, akkor kimentem dúlva-fúlva, hogy vazzeg, én már tíz percet nem tölthetek el a szaunában? És akkor azt mondta, hogy anyunya, nagyon kell kakilni, vigyél el, és utána nyugodtan visszamehetsz. (Amikor az első gyereket vártam, beszélgettünk róla, hogy majd hogy fogja hívni a szüleit. Én annak idején anyu-apuztam, a férjem meg anya-apa, mondtam, majdcsak kitalál valami kreatívat. Ebből lett az anyunya, magától.)
KOszonom, nekem is tudatosan kell visszfognom magam neha egy megjegyzestol, de sokkal jobb miota erre figyelek.(eastern sugar a yonderboi-bol van a neved? a latinovits hangu?) Na mindegy a lenyeg hogy engem sokat nyomaszt az ocsem aki sok targyi dolgot elvett tolem, es allandoan lesajnalt, most megis ugy erzem nem segitettem neki elegge vagy most amikor meg mindig az utjat keresei. Anyakent lattam meg miert is volt apank rossz apa, kulonosen egy fiunak. Egyszer remalmom is volt az ocsemrol, es felhivtam ejszaka ki van vele, pedig nem vagyunk szoros kapcxsolatban, probalom a vitat elkerulni.Lehet hogy arra vagyom amire nem kene vele kapcsolatban.
csak az olvassa. én szóltam 
Az esti laptopon látszik. Köszönöm!
KedvelésKedvelés
Én ezt hajnalban fotóztam borús ég alatt, és reggel fel akartam tenni, csak valamit nem nyomtam meg. Azért szorult össze a szívem az okostelefonálók miatt. Lesznek majd élesebb fotók, olvashatóbb írás, és vicces rajzok is.
KedvelésKedvelés
Ezt most nekem? Hogy mert pont ezen vergődök? Ezen az érthetetlen beavatkozáson? Hogy nem tudok naprendre térni, miképpen engedheti meg magának, hogy ő majd nekem megmondja, hol cseszem el. Hogy micsoda arogancia és lenézés. És volt, mikor barátnőmnek hittem. Most meg csapkodok és dühöngök, mert mikor pontról pontra elmondom, hogy egy levélben tízszer gázolt belém és minősített és lépte (nem törte) át a határaimat, akkor egyetlen mondattal zár.: sajnálja, hogy nem értünk szót. Soha belátás, soha elnézés kérés, csak kivonulás. Pedig nem is férfi.
KedvelésKedvelés
Hát, eszembe jutott ez, bizony, de amúgy már rég meg akartam írni, csak nem találtam Lamy patront a töltőtollba és barna kapszulát az Illybe.
KedvelésKedvelés
üdítő, bár tartalmában újfent nyomasztó: mért nem lehetek kritika nélkül én, s te felvállalósan önmagad? már megint teremtőt játszik az Ember, dörgős kioktatóst. mért nem elég neki (is) csak férfinak lenni?
megint leszóltak az istenek hozzánk.
KedvelésKedvelés
Ezt nem csak a férfi csinálja. Anyós, idősebb kolléganő, ismerős, szomszéd. Jobban tudja, mert jobban akarja tudni, tehát jobban is tudja, ezért ő sérthetetlen.
KedvelésKedvelés
Ez most így… nagyon eltalált, mehetek újra sminkelni. Szép a virág, szép a kávé.
KedvelésKedvelés
Nekem nem nyomasztó a tartalma. Az utolsó bekezdést pedig nagyon szépnek találom.
KedvelésKedvelés
Ó, micsoda általános emberi gyarlóság ez, ez a kéretlen, tapintatlan jóindulat. Pedig bőven elég lenne, ha mindenki saját magáért vállalná a felelősséget. Kell hozzá tapasztalat, belátás és rengeteg érzelmi intelligencia (egyikből sem állunk valami jól).
Amikor egy évek óta húzódó krónikus betegség újabb állomásán, miután már mindent megpróbáltál, ami emberileg, orvosilag és anyagilag lehetséges volt és még egy utolsó esélyt adva radikális beavatkozásra készülsz, odalökik, hát gyere el ide, emeld fel kétszer a jobb lábad, és egyszeriben meggyógyulsz, mert ez a tuti csodaszer, te kis buta! (obligát hozzátéve, hogy biztosan_gondod_van_a_nőiességeddel). Ilyenkor lehet mást tenni, mint angyalian mosolyogni?
A bejegyzés formájának ötlete szuper! És még én is el tudtam olvasni.
KedvelésKedvelés
“tévedni-lehetés tágassága” – Gyönyörű, simogató!
(Ez az első hozzászólásom, nehezen megy a plénum előtti megnyilvánulás, ezért nem lesz eztán sem sok, de ezt muszáj volt. Egyúttal szép estét mindenkinek!)
KedvelésKedvelés
Örülök, hogy írtál, néha írj azért még!
KedvelésKedvelés
A jot akarokra szinte már automatikusan es terapeuta-meselöhangon jön belölem a valasz: “Ne akarj. Nekem mar eleg jo a jo, nem kell meg jobb.” Persze nehezen nyelik le. 🙂
Meg az “igazat adok neked”-re is szoktam ugrani, Fodor Akossal: Ne adj. Neked sokba kerül, nekem meg eppen van. 😉
/Amugy most a szövegkezdö mondaton merengek: az a “szokok” olyan szokatlan. Mintha remlene, hogy az valami segedige(szerü?) es hianyos ragozasu, mert csak mult idejü alakja van. Vagy csak megartott nekem a pezsgö?/
KedvelésKedvelés
Álnyelvjárás, irónia.
Mint a mondok magamnak, meg az édes egykomám.
KedvelésKedvelés
Szép az írásképed, és hogy illik hozzá az (örökbögrényi) Illy.
A témához: mostanában fogom fel, hogy mindenki a saját életéért felelős, és ez jól van így. Egyébként én is pofáztam bele mások életébe, sajnos. Ígérem, nem fordul elő többet!
KedvelésKedvelés
Na szép, szórul szóra megírtad, amit én is akartam. Most akkor már nem is veszem a fáradságot (szintén -t nélkül), hogy kommenteljek.
KedvelésKedvelés
“szokok” ez szerintem is hiányszó,
mert mi az, hogy ennek a szónak hivatalosan csak múlt ideje lehet ?
“szoktam” oké,
régebben szoktam futni, ma inkább kondizni szoktam – badarság.
Ma meg inkább kondizni szokok, igen. Jó ez, és kell.
KedvelésKedvelés
kommentet nem lehet folyóírással írni 😦
KedvelésKedvelés
grafológus énem bőszen analizálna,
ha amúgy praktizálna,
de ösztönszinten megmaradva
örömeit kupacokba rakva
nagy mosolyt küld Neked,
Éva!
KedvelésKedvelés
Köszönöm. Ezt visszaadta már két darab grafológus. Nem tudtak vele mit kezdeni. Néha kimosolygok a gék mögül, igazán, mert oldalra néztem, madár röppent mellém.
KedvelésKedvelés
🙂
KedvelésKedvelés
Úgy éneklek, úgy élek,
Hogy nagyon jól essen,
Fütyülök én arra, hogy
Mindenkinek tessen.
legalábbis jó lenne
KedvelésKedvelés
Talált, süllyedt. Épp a hétvégén gondolkoztam ezen. Hogy milyen görcsösen figyelek arra, hogy én szóljak bele, ne tudjam jobban és ne minősítsek a saját mércém szerint. Nehéz, még a nagy odafigyelés ellenére is belecsúszom néha.
Nekem a családom ilyen. Mindenki mindent jobban tud. Az xy “nem normális, mert otthon szült”. A z meg “felmondott, érted, mooost, amikor alig van munkahely”. Hallgatni sem bírom és nem értem mit fáj nekik ha más másképp él. De hát ők csak jót akarnak. Nekem is. Uram segíts! 🙂
Milyen szép, hogy reggel kiülsz a teraszra a kávéval a virágokhoz és írsz! Jó hangulata van a képnek is 🙂
KedvelésKedvelés
Igen, jó! Lesz, ha tényleg így. Éjjel írtam, bent, és reggel fotóztam. Úgyhogy ez ilyen megteremtett hangulat. A teraszon nincs konnektor.
Én mindig a bátrakkal vagyok. Akik mernek másképp dönteni. Mindig azt keresem, hogy aki többség, az miben képmutató.
KedvelésKedvelés
Igggen, itt is aktuális. Szerintem Éva éjszakánként, sőt éjfélkor az üstje fölé hajolva madárbeleket elemez, hogy a következő írás is pont mindenkinek üssön 🙂
Ez nekem néha dilemmás a jóakarás de közben tévedni-lehetés együttes szemszögéből. Ha már úgy gondolom, hogy nem tévedek, akkor kezdődik a baj?
Most nem mások fikázására gondolok, hanem arra, amikor valakit szeretsz és úgy látod, árt magának – bármivel, akkor mi van? Ez nagyon kötéltáncolós, mondani neki, de nem úgy, mikor pedig az a lényeg, hogy hé, legyél már fontos magadnak, hé ez rossz út, ne csináld.
Persze, ő így szereti magát, és nem úgy, és ezt nekem el kell fogadni.
De hol a határ? Elvileg mindent el kellene fogadni.
Egy drogfüggőt sem lehet becipelni az elvonóra, ha ő nem akarja. A függőségnek meg eléggé a sajátja, hogy az illető nem fogja akarni. Nem olyan ez, mintha ott lenne hagyva a szarban?
Akkor nem marad más, mint hogy dumálsz neki, nem?
A másik oldalról nézve, van egy ilyen is, nem, hogy ha valaki mond valamit az életünkről, akkor a tartalma helyett hamarabb és jobban átjön az, hogy – szerinted te jobban tudod? szóval én nem vagyok elég jó? már megint én nem vagyok jó? Vagy megfogalmazáson múlik minden? ” a helyedben én” ” végülis arra is lehetne gondolni, hogy” és akkor már nem fogja úgy érezni?
És ez olyan zsigeri, ugye, a nőknél, akiket folyton bántanak, hogy a barátnőnk az legalább értsen egyet. Végre valaki erősítsen, ne gyengítsen. Ne akarjon különb lenni a másfajta véleményével, ő a szintemen van, vegye tudomásul.
Önpusztító folyamatokkal nem fogok egyet érteni, és nem fogok bólogatni, és én leszek az, aki megint csak arra emlékezteti, hogy ő valamit nem jól csinál. Így kerülve leszek, picit kevesebb lelkifurdalással, nem kevesebb szomorúsággal, biztos itt sincs recept, és nem is úgy kell elképzelni hogy osztom az észt, csak ha van valami konkrét szitu, pl. egy elnyomó kapcsolatban, akkor elmondom, azt hogy látom, de ugye így lehetnek ezek a jóakarók is, kéretlenül minek oszt, de mi van azokkal a közeliekkel, akikért felelősséget érzek, de ő nem kér belőle?
Addig maximálisan elfogadok mindent, extrémséget, berögződéseket, bármit és egyáltalán eszembe sem jut témázni rajta, pláne vitatkozni, de amikor úgy látom, hogy árt másnak vagy magának, akkor bekapcsol az, hogy ezt nem kéne.
Sőt feltételezem, hogy azt várja, hogy azt mondjam, amit gondolok, és nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel, ez az igazság.
KedvelésKedvelés
nincs recept, és néha kurva hiába csinálod… de erről majd beszélgetünk. vagy később, a kávé után leírom ide.
KedvelésKedvelés
Foglalkoztat ez a téma nagyon. Hajlamos vagyok belepofázni a máséba, de sokszor úgy érzem, megkérdeznek. Vagy rosszul érzem?
KedvelésKedvelés
Igen, épp az önpusztítás az, ami a vízválasztó. Aki önpusztít, nem kompetens. De nekem azt akarták megmondani, hogy ne biciklizzek, mivel töltsem a szabadidőmet, mikor mossam le a tűzhelyet, és nem volt mellette más, semmilyen valódi támogatás. És most, hogy ez nincs, semmi sincs.
KedvelésKedvelés
Ez meredek téma. Ilyen helyzetben legjobb segítség, ha nem segítesz. A szenvedély betegségre gondolok. Ebben jártas vagyok. Más területen viszont sajnos tiszteletben kell tartani valakinek az életét, ha ő tönkre akarja tenni, te nem mentheted őt meg. Szerintem nem jó semmilyen fajta kapcsolatban megmentőként jelen lenni. Én is mindig mástól vártam, főleg a kapcsolataimtól, hogy megmentsenek, most már tudom, hogy csak én tudok kimászni a kátyúból azokat a kezeket, amelyek felém nyúlnak. Most csak akkor segítek, ha kérnek. Különben nagyon könnyen a bűnbak szerepében találom magam.
KedvelésKedvelés
Csak harmadik olvasatra esett le: Keleti Cukor 🙂 Fene jól szokok mulatni az írásaidon 😉
KedvelésKedvelés
Úgy alakult, hogy kizártam a fiam. A műhelyben voltam, ami egy olyan épületben van, amit zárva tartunk, mert félünk, hogy valamelyik anyukának a részeg férje bejön és perpatvart csinál. A fiókámat is magammal kellett vinnem, mert a himlő utolsó állomásán még nem akartam oviba vinni. Könyörgött, hogy engedjem ki a homokba játszani és megbeszéltük, hogy kimehet, de jöjjön az ablakhoz és kiáltson, ha be akar jönni. Közben a lányokkal beletemetkeztünk a munkába és a fiam sírni kezdett az ajtó előtt, mert elfelejtett kiabálni. Jött egy hölgy, hívta a házvezetőt, a házvezető engem, hogy a fiam sír az ajtóban. A nő, aki attól, hogy szívességet tett nekem, annyira fölém kerekedett, hogy a fiam előtt kezdte a felelőtlenségemet vitatni nem akármilyen hangnemben. Elgondolkodtam azon, hogy hogy lehetett volna a legszebben megoldani ezt a helyzetet? Szerintem úgy, hogy nem kezdjük sajnálni a gyereket, hanem azt mondjuk neki, hogy semmi baj fiam, előkerítem az anyukádat. Majd, miután előkerült anyuka, azt mondani neki, hogy látod fiam, megvan anyuka, biztos nem hallotta, hogy be akarsz jönni!. Nem tudom, hogy miért élvezik az emberek, hogy egymást elássák. Miért az első reakció mindig az, hogy ilyen csak egy gonosz felelőtlen anyukával eshet meg. Miért a legrosszabbat feltételezzük automatikusan egy-egy tévedés esetén a másik emberről? Ez a kioktatás ez mindig ott van és nem tudok védekezni ellene. Anyósom kedvenc műfaja. És a felettesek, az idősek kedvenc műfaja. Mert én idősebb vagyok, én jobban tudom. Nekem felsőfokú végzettségem van, én jobban tudom. És ha teszem fel, én elismerem, hogy nem tudom jobban, mert nem akarom jobban tudni, akkor ezt sokan úgy értelmezik, hogy nem tudom egyáltalán és kezdik nekem mondani, amit ők jobban tudnak. Sokszor sírni tudnék a dühtől…
KedvelésKedvelés
Életemben akkor éreztem magam a legbűnösebbnek, mikor egy osztrák üdülőhelyen bementünk a szaunába a társasággal, az akkor ötéves (legnagyobbik) lányom meg kinn pancsolt, megbeszéltük, hogy én most fél órát benn leszek. Néztem a kis ablakon át, tartottuk a szemkontaktust. Öt perc után odajött, és integetett. Integettem vissza, hogy még nem telt le a fél óra. Újabb öt perc után megint. Aztán még két perc múlva is, akkor kimentem dúlva-fúlva, hogy vazzeg, én már tíz percet nem tölthetek el a szaunában? És akkor azt mondta, hogy anyunya, nagyon kell kakilni, vigyél el, és utána nyugodtan visszamehetsz. (Amikor az első gyereket vártam, beszélgettünk róla, hogy majd hogy fogja hívni a szüleit. Én annak idején anyu-apuztam, a férjem meg anya-apa, mondtam, majdcsak kitalál valami kreatívat. Ebből lett az anyunya, magától.)
KedvelésKedvelés
KOszonom, nekem is tudatosan kell visszfognom magam neha egy megjegyzestol, de sokkal jobb miota erre figyelek.(eastern sugar a yonderboi-bol van a neved? a latinovits hangu?) Na mindegy a lenyeg hogy engem sokat nyomaszt az ocsem aki sok targyi dolgot elvett tolem, es allandoan lesajnalt, most megis ugy erzem nem segitettem neki elegge vagy most amikor meg mindig az utjat keresei. Anyakent lattam meg miert is volt apank rossz apa, kulonosen egy fiunak. Egyszer remalmom is volt az ocsemrol, es felhivtam ejszaka ki van vele, pedig nem vagyunk szoros kapcxsolatban, probalom a vitat elkerulni.Lehet hogy arra vagyom amire nem kene vele kapcsolatban.
KedvelésKedvelés
Na ez most nekem nagyon aktuális. Köszönöm.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: és még a betű | csak az olvassa — én szóltam