börtönt épít magának

Közzétéve Szerző:

Az olvasó, olaszorszagbajottem bejegyzésértékű kommentje.

…miért van az, hogy 40 felé közeledve már nagyítóval kell keresni azt, aki jól érzi magát az életében? Hiába voltak okosak, lázadók, öntudatosak a fiúk és lányok 10-20 éve (mi majd másként, mint anyánk / apánk), ugyanúgy belesétáltak szüleik kritizált kapcsolatmodelljeibe.
De szeretjük egymást – házasság – lakáshitel – vasárnapi ebéd anyósnál – gyerek 1, 2 – már nem is látom a másikat – elég, ha túlélem a munkát és a családot – miért nem “segítesz” (eleget), én is dolgozom – én, aki annak idején olvastam / zenét hallgatni jártam, már csak a kiskegyedet veszem – titkolt szeretők – kreatív hobbik – ezotéria – foci minden vasárnap – válás…

Miért félnek ezt az egészet annyian végiggondolni és alkalmanként nemet mondani? Elég lenne mindig csak a következő lépést mérlegelni és csak akkor belemenni, ha az mindkettőnek megfelelő (és nem a szokás, elvárás miatt). És lehet nemet mondani. Mindenre. Kapcsolatra, döntésre, akármire.

A másik kérdés (provokatív): miért van az, hogy az a kettő sok éve működő kapcsolat, amit eddigi életemben láttam (és ahol valóban nincsenek hullák a szekrényben), abban nincsen gyerek? A gyerekvállalás őrli fel ennyire az embereket, betonozza be az egyenlőtlen és nemtetszik viszonyokat, amiatt nem mernek nemet mondani a nők a nemszeretem fázisokra?

167 thoughts on “börtönt épít magának”

  2. Akkor ront a helyzeten a gyerekvállalás, ha annak terhei csak az egyik felet érintik. A gyerek óriási felelősség. Megosztozni rajta, együtt élni az örömét és a nehézségeit kapcsolatépítő, míg az apa kivonulása az anyát egyértelműen bezárja a szerepébe. Ez utóbbi esetben szokott az apa – ráadásul- féltékeny is lenni a gyerekre (lásd az elhanyagolásukról nyafogó- ha úgy tetszik hisztiző- férfiak). Ez a modell már önmagában elég a család omladozásához, ugyanis az apa eltávolodik a gyerekeitől, fogalma sincs folyamatokról, kirekesztődik, és saját távoli birodalmából kotyog oda olykor valamit (leginkább akkor, ha a nyugalmát zavarja a család). Ez az odakotyogás egyre kevésbé kompetens, ezért az anya kénytelen beleszólni, hogy az igazság mérlegét egyensúlyban tartsa, ez pedig a két felnőtt között okoz feszültséget.
    Nohát, így öli el a gyerek a kapcsolatot. Talán nem kell(ene), hogy így működjék.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ez sajnos pont így működik,s ha az anya egyensúlyban akarná,próbálná tartani a mérleget,akkor jön az olyan,hogy” ellenem neveled a gyerekeket;csak arra vagyok jó,hogy a pénzt hozzam haza;én mindenből ki vagyok zárva,stb”.Én még jól működő kapcsolatot ahol gyerek is van, egyébként nem láttam,mármint hosszú távon jól működőt.Tudok én is 2 drb-ról, de gyerek ott sem volt soha Igen,azt hiszem a gyerekvállalás nagyon sebezhető helyzetbe hozza a nőt,attól kezdve folyamatosan aggódunk,megalkuszunk és nemszeretem fázisok sorát nyeljük éveken át.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • En is olvastam egy tanulmanyt regebben (most nem talalom), amely meg arról szólt, hogy az a tény, hogy két emberre redukálódott a családban a felnőttek száma, akik egyébként is mindketen házon kívül dolgoznak, olyan nagyon megnövelte a gyerekekhez kapcsolódó terheket (a ráfordított időt), hogy egyre kevesebb kedve van ezt bevállalni az embereknek. Hozzáteszek két dolgot: nem mindkét fél, hanem főleg az anyák terheit növelte meg, ugye.
        Másrészt a nagycsalád, mint olyan, régen sem volt a boldogság forrása (nagyon szuper erről Éva régebbi írása), de az tény, hogy ezekben a nagyobb családokban egyszerűen több felnőtt jutott a gyerekekre. Azaz pl a nagymama, e megözvegyült nagymama testvér, meg mindig volt egy-két “pártában maradt” nagynéni stb. Így ugyan nem a férfiak, de legalább a nők többen voltak ugyanarra a munkára.
        És persze vidéken simán kicspták a gyerekeket “legelni”, nem úgy mint most, hogy még a suliba sem mered elengedni, különösen városi környezetben.

        Kedvelés

      • A “pártában maradt” nagynéni szerepe nekem és a testvéremnek is nagyon bevált: sokat segítek neki, imádom a három kicsit és a megosztott anyaságból őszintén szólva ennyi ki is elégít. Részben ezért nem érzem igazán a belső késztetést saját gyerekre. Ez az egész otthon fala mögé visszahúzódás, nukleáris család (apa+anya+gyerekek), gyerekközpontúság, biztonságkeresés nem egészséges, nem jóféle egymásrautaltságot szül.

        Kedvelés

  3. Nekünk nagyon egyenlő kapcsolatunk volt a gyerek(ek) érkezéséig. Ugyanolyan fontos volt a munkánk, a pihenésünk, osztoztunk a házimunkán (mondjuk ez sohasem volt automatikus, sokat harcoltam érte, de nem volt ‘ez a te dolgod, én csak segítek’ érzésem). Amint megszületett a lányom, borult az egész és működésbe léptek a hagyományos társadalmi szerepek. Mire feleszméltem, a háztartás és a gyerek az én dolgom lett, a férjem pedig azt várta, hogy mire hazaér, tiszta lakás, nyugis gyerek(ek), elintézett tennivalókról szóló beszámoló várja, és én se legyek fáradt, hiszen ‘csak itthon vagyok’. Az a durva, hogy egy ideig nem is kapcsoltam. Amikor ráeszméltem, mi folyik itt, lázadni kezdtem, és hiába dolgozom már két és fél éve, mivel itthonról csinálom, nehéz visszaterelni a dolgokat a rendes kerékvágásba. Most, hogy a nagyobbik már hét és fél éves, nagyjából sínen vagyunk, csak időnként úgy érzem, belefáradtam a harcba.

    Ami a legjobban fájt ebben, hogy az addigi megbecsülés, amit a munkám révén elértem, egy perc alatt semmivé lett: a környezetem és a férjem szemében is unalmas anyuka lettem, aki hirtelen nem ért már semmihez. Nagyjából ezt is mostanra sikerült visszaépítenem, kemény munkával.

    A gyerek önmagában nem öli meg a kapcsolatot, de a megváltozott helyzet próbára teszi, és az automatikus válaszok akkora szívást jelentenek és annyira alattomosak, hogy nehéz belőlük kikecmeregni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Mi az a “kemény munka”, amivel visszaépítetted? A dumálás? És attól nem te leszel az undok hisztis, akivel nem lehet szót érteni? Mert szép ez a visszaépítés, de én pl. abba rokkantam bele. Kinevetés, ajtó rámcsapás, pattogás. Mintha bizony én attól élveznék el, hogy vele pampogok.Az a baj ezzel az ún. visszaépítéssel, hogy alig van eszköz a kezedben, és azt a keveset is a hímsovinizmus azonnal megbélyegzi, megszégyenít és jelentéktelenné minősíti. Ezért nem eszmélsz sokáig. Ezért, mert végig az van letolva a torkodon, hogy ha lázadsz, akkor valami végzetes hibába esel, és már te sem vagy különb, mint a férfiak által lenézett házisárkányok. Azzá válni pedig ugye maga lenne a csőd, hiszen pont olyan nem akartál lenni. Hát nemrég még te is biggyesztetted az ajkad, mikor a női sárkányokról hallottál. Hát megfogadtad, hogy te aztán nem leszel olyan. Kedves és boldog akartál lenni mindig is. Hát nem ronthatod ezt el!

      Még eszembe jutott valami. Az jelesül, hogy sokkal könnyebb ebbe besétálni, mint hinnénk. Nagyon sokáig titkolható ez a viselkedésű, és a pasik a hallgatással, a kedveskedésekkel titkolják is. Ösztönösen érzik, hogy vigyázni kell az elnyomással. Mire kezdenek előjönni az első tüskék, legtöbben már házasok vagyunk, vagy már arra készülődünk.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Pontosan, ahogy írod. ‘Hiszti’, ‘neked semmi sem jó’, ‘jó dolgodban nem tudsz mit kitalálni’, stb. Borzasztóan fárasztó és romboló. Ha nem látnám némi eredményét, szerintem feladtam volna. De próbál változtatni. A baj csak az, hogy nem azért próbál, mert ő is így látná igazságosnak, hanem azért, mert szeret és szeretné, ha jól érezném magam. Végülis ez is jó, csak valami olyasmi, amiért hálásnak illene lenni – én pedig nem vagyok érte hálás. Inkább az érzem, hogy navégre.

        Kedvelés

      • Egyébként elképesztő (tudom, én kis idealista), hogy felnőtt, értelmes emberek sem képesek a kristálytiszta érvek ellenére sem megérteni, hogy ez az egész rendszer milyen kibaszottul egyenlőtlen, és “szívás”.

        Kedvelés

      • Nem találom, amit válaszoltam (ha kétszer megy el, bocs).

        Tehát igen, pont úgy van, ahogy leírtad. Sok ‘hiszti’, ‘jódolgodban azt sem tudod, mit csinálj’, ‘neked semmi sem jó’ van mögötte. Fárasztó, romboló. Már feladtam volna, ha nem látnék változást. Most éppen az a bajom, hogy nem azért változtat, mert belátja, hogy ez így igazságtalan, hanem azért, mert szeret, és fontos neki, hogy jól érezzem magam. Ami végül is jó, csak az a baj vele, hogy hálásnak kellene érte lenni. Én pedig nem vagyok hálás, hanem azt érzem, hogy ‘navégre’.

        Kedvelés

      • Hálásnak kell érte lenni, testileg is. Ém már feladtam, pontosan a nem szívből jövő “változás” miatt. Ki van bukva azon, hogy mit várok el tőle, hát már így is mindent úgy csinál, ahogy “mondom”…HÁt baszódjon meg. Már csak arra gyúrok, hogy el tudjak költözni. És persze én leszek a hálátlan. Soha az életben nem fogja felfogni, hogy hol hibázik minden kapcsolatában. Sajnálom azt, aki majd utánam jön.

        Kedvelés

      • Ez nagyon lohasztó, amikor érzed, hogy csak azért segít, hogy utána (este) legyen valami. Megértem, hogy feladtad. Miért ilyen nehéz megértetni magunkat? Hogy nem az a lényeg, hogy azt csinálja, amit mondok? Hogy ez nem üzlet – én megteszem, amit vársz, és akkor te is? Hogy ez nem valami plusz tőle, hanem alap kellene, hogy legyen?

        Kedvelés

    • a hétvégén újabb tapasztalatot szereztem.
      elhatároztam, hogy ugyanúgy végigharcolom a konfliktusokat (amelyeket én nem tartok annak, csak az én kedves uram csinál belőle mindig ügyet), pont úgy ahogy ő.
      nagyon egyszerű a dolgom, hiszen 16 éve folyamatosan ebben élek, csak le kellett utánoznom amit ő csinál. akár egy öt éves. hurrá!

      szóval azt mondja nekem: soha (soha!) nem szedem ki a citrommagokat a limonádés pohár aljából, ezért mindig (mindig!) neki kell kiszednie.

      eddig ezeket a megjegyzéseket szó nélkül hagytam. hadd mondja! (a veszekedésbe érkezett barátnő tanácsa is ez volt: hagyd rá! engedd el a füled mellett!)
      hát most nem hagytam!
      levezettem, hogy adatgyűjtést kell előtte végezni, mielőtt kimondjuk, hogy “soha”, meg “mindig”. mert a pontosan kimutatható adatokból (hány alkalom/nap és hány darab pohár /mosogatógép bepakolás/hány ember/ki pakolja a gépet/hányszor egy nap stb. stb.) kell levonni a végső következtetést, hogy pontosan hányszor? ki? mit? hagy a pohár aljában. enélkül ez csupán vagdalkozás és sértegetés, amit visszautasítok. ez egy nemtelen támadás kérem szépen! péntek este, munka, edzésre hordás és futás után megengedhetetlen a saját családi fészkemben. el lehet haladni! nem kell bepakolni, kipakolni a mosogatógépet! ilyen áron nem kell! köszönöm!

      na volt üvöltözés. hogyne. amikor ő végigviszi ezeket az ügyeket (ügyeket!) az fel sem tűnik már a gyerekeknek. most : ne veszekedjetek! ennyi

      ha én harcolok az nemtetszik és hangos. ha ő harcol, az megszokott és
      lenyelendő.
      értem én. értem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Jaj, abból mindig gond van, ha ugyanazt mi is megpróbáljuk 🙂 Én azt próbáltam ki, hogy neteztem, amíg ő ebédet tálalt (ő is főzött, de addig én gyerekeztem, nem pihentem). Lett is belőle botrány 🙂

        Kedvelés

      • Figyelj, ilyen nálunk nap mint nap van, de szeretjük egymást és nem pocsék a házasság. ÖÖÖ.. vagy pocsék volna ? Ettől ?
        Ha valamit kétféleképp lehet gondolni, azt mi mindig háromféleképp gondoljuk.
        Mégis egészen elégedett voltam ezzel a “dinamikus érdekegyeztetéssel”, mely nevezhető akár állandó veszekedésnek is, de én nem várom el, hogy megszűnjön.
        Hasonló “cirkuszok” vannak abból, hogy hogyan jussunk el A-ból B-be itt a városon belül, amit mindketten 40 éve ismerünk – ő mégis képes körbekerülni néhány közlekedési lámpa kihagyása céljából, stb…

        Kedvelés

      • ööö.. mondtam ilyet, hogy pocsék volna?
        nem minősítettem. ilyen. én személy szerint nyomorékul érzem benne magam. de annak lehetnek más okai is.
        működő házasság. ezt szeretik mondani, hogy ettől működik, attól meg nem. a tietek működik a miénk meg nem. a miénk működik, ezért én jobb vagyok, a tiéd nem működik te béna vagy. stb stb.

        aztán kurvára kiderül, hogy amelyik “működik” az a férj szerint működik olyan kurva jól éppen azért mert van benne heti három kicsikart szex…
        de a nő részéről ez nyilván nem mondható működőnek.

        a citrommagos történet lényege az volt, hogy ha végigjátszom én is a konfliktust akkor az zavaró. ha ő, akkor az természetes.

        igen, nem a citrommag zavarta, hanem az, hogy mindenképpen legyen marketing az elvégzett háztartási munka mögött. hogy látható és hallható legyen, hogy ki végzi és milyen kurva nagy áldozatot hoz, hogy végzi és az is szerepel benne, hogy soha és mindig. ez nyomatékosít.

        Kedvelés

      • Ez a módszer szerintem is jó (én is élek vele). Ugyanazt csinálom, mint a másik. Nemcsak férfi-női viszonylatban működik.

        Kedvelés

      • nos, van egy pont. a “mindig” és “soha” szavak idővel iszonyatos értelmekkel ruházódnak fel (mindkét fél részéről) – az egyik többnyire visszaél a használatával, a másikat pedig halálra idegesíti.
        hanem az érdekes az, amikor a játszmázó pasi részéről megy a verbális agresszió. szépen felépítve, árnyaltan, fokozva, miközben a nő kiakadva és földbedöngölten hallgatja, mert annyira képtelen számára az egésznek a logikája. és akkor a nő összeszedi a penge eszét, félreteszi a lelkét, mély lélegzetet vesz, és felveszi a kesztyűt. én, mielőtt felvettem volna, meg is kérdeztem, biztosan akarod ezt a meccset? vigyorgott. és belevágtunk. csak ne gyengülj el, mert azonnal felülkerekedik a kis hétköznapi hímsovinizmus eszközeivel. hanem csináld végig. az én pasim zokogott a végén. hogy mennyire igazságtalan voltam, hogy a porba döngöltem, és a tabutémákat is erkölcstelenül előrángattam. érzéketlen zsarnok voltam – szerinte.
        ez ilyen. és vagy az első után abbamarad, vagy megy, amíg minden tisztelet elpárolog. vagy csak állsz tátott szájjal, földbe döngölten, és tűröd a verbális agressziót. titokban keresed magadban a hibát, szavainak igazságárnyalatait.
        az annyira valószínűtlen, hogy a pasi magába száll!

        Kedvelés

      • “vagy megy, amíg minden tisztelet elpárolog.”
        jó úton haladunk

        egyébként a tiszteletről is érdemes beszélni.
        nekem nehéz kérdés. amikor ezen filózom automatikusan bekapcsol bennem a mentegető szoftver. hogy de az jó tulajdonság hogy…
        és sorolom.
        aztán rájövök, hogy az, hogy egy emberben vannak jó tulajdonságok, vannak pozitívumai abból nem következik egyenesen, hogy tisztelem. az annál többet kíván.
        és itt érek el ahhoz a ponthoz, hogy magamon kell állítani valamit, hogy legyen bennem.

        Kedvelés

  4. Csak pusztán a gyerekvállalás nem feltétlenül okoz problémát, de… A család egy rendszer és nem állandó. Minden család fejlődési fázisokon megy át. Ilyen például: a házasság (együttélés) korai szakasza (gyermek nélkül), az első gyerek megszületése, kisgyermekes család (pl. mikor bölcsődébe, óvodába kerül a gyerek), a gyerek(ek) iskoláskora stb. Ezeket a szakirodalom “normál kríziseknek” nevezi, mert minden pl. gyermeket vállaló családnál tetten érhető. De a normál krízisekre is igaz, hogy átrendezi a rendszeren belüli viszonyokat. Ez az átrendeződés új feladatokat hoz, új működésmódok kialakulását teszi szükségessé, amelyeket újra kell(ene) tárgyalni, de ha ez elmarad akkor problémákhoz vezetnek. Tehát a probléma ott van, ha én a szülő például “az első gyermek megszületésének” fázisában még mindig “a házasság (együttélés) korai szakaszának” szerepében maradok. Na és ez az, amiben egyedül hagyjuk a fiatalokat, szerintem. Nem mondjuk el nekik, hogy a család, a férjed, a feleséged, nem marad(hat) olyannak, mint a házasság elején, és te sem. Változni kell, mert a rendszer is változik. Nincs kényelmes és változatlan család. Ha pedig mégis, és család ide vagy oda még mindig egy korábbi szerep szerint élek, az az egyik fél számára maga a változatlan Kánaán, a másik fél számára viszont hatalmas, talán elviselhetetlen teher. Remélem érthetően írtam.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ezt olyan jól megfogalmaztad.A (jó) házasság hordozza a folytonos személyes fejlődés lehetőségét. Úgy érzem, hogy minden kapcsolatnak vannak stációi. A gyerekvállalás is egy. Teljesen más szintre kerül egy kapcsolat, amibe beleszületik egy gyerek. Ez egy tűzpróba. Mert sokszor kell többet adni, mint amire képesnek érezted magad. Ilyenkor derül ki, hogy az akivel gyereket vállaltál, hajlandó-e adni azon túl is, mint ami kényelmes neki.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  5. Mert ez a kisebb ellenállás útja: egyszerűen mindenki ezt sújkolja nullaéves korunk óta. Minimum azt, hogy “ez a normális”. Ha két ember összekerül, és mindketten ezt hallották, akkor amikor csak erre tendál az egyik, vagy csak így értelmezi az eseményeket a másik: elfogadott, hogy a partnernek joga van a “normális” igényére, tehát ez eleve nem problémaként jelenik meg kettőjük között. A feltételezések, a meg nem beszélések mind erre gravitálnak. Vagyis a normalitás egy olyan önbeteljesítő jóslat, ami ellen aktívan kell tenni, mert még passzívan is rátelepszik a kapcsolatokra, ha nem vigyázunk… Persze aki ezt akarja megvalósítani, annak a döntése szent! De amit nem tudunk úgy mérlegelni, hogy egyformán elfogadható igenlő és nemleges választ is képesek legyünk adni rá, az szerintem nem is számít valódi döntésnek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Nagyon érdekes kérdések.
    Nem gondolom, hogy az a pár kapcsolat, amit működőként lát olaszorszagbajottem, az azért működne, mert ott nincs gyerek. Úgy gondolom, hogy a nagyobb terhelés, a nagyobb felelősség és vállalás, amit a gyerek jelent, csak katalizátor. Lehet, hogy később jönnének előbb problémák, amiket a gyerekvállalás előhoz.
    Én látok néhány 20-30 éve jól működő kapcsolatot, ahol gyerekek is vannak. Nem darálta be őket a gyerekvállalás. Nagyon sok munka és beszélgetés van mögötte, hogy működnek ezek és mindenki szuverenitása tiszteletben van tartva. Ezkben a kapcsolatokban brutálisan és fájóan őszinték voltak mindig. És ezekben a kapcsolatokban tudatosan szembe is mentek a hagyományos szerepekkel. És én úgy látom, hogy ez működött is nekik. Egyenlő félként élnek. Van a párnak még huszonakárhány év után is közös hobbija és mindenkinek saját elfoglaltsága is. Nem úgy, mint mondjuk a saját családomban, ahol senkinek még egy hobbija sincs, úgy érzi áldozatok sorát vállalta a gyerekvállalás és nevelés érdekében és minden egyes, családon belüli kapcsolat elvárásokra épül, soha nem az őszinte érdeklődésre, odafigyelésre és egyenlőségre. Nem működik a dolog, ha az egyenlőség és a szép elgondolások ellenére a páron felülkerekedik a “should”-ok hosszú sora….

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én is látok 20+, 30+ éve jól működő kapcsolatokat, szerencsés vagyok, a szüleimé is ilyen. De megvan az az előny, hogy ezekre a kapcsolatokra az ember már mint folyamatként tud tekinteni, a folyamat részeként látja azt a rengeteg munkát és beszélgetést, ami mögötte van, hogy most jó, illetve hogy a folyamat összessége pozitív. De ha akár csak a szüleim életét nézem, mert az ő kapcsolatuknak vagyok talán leghitelesebb tanúja (minden érzelmi érintettségem ellenére), nem biztos, hogy minden kimerevített pillanatuk, élethelyzetük pozitív, egyenlő, építő. Igen, talán a brutális őszinteség az, ami mindig ott van. Nem tudom, ez jó kérdés, mi az, mi mindig ott van, most ezen fogok gondolkodni.
      A szüleim így hatvan körül a sokadik virágkorukat élik, szinte félelmetes látni, hogy anyukám mennyire felszabadult, mennyi örömöt talál és alakít magának az életben (munkában, mozgásban, olvasásban, főzésben, barátkozásban, stb, stb, stb), mióta mi felnőttünk, pedig előtte sem volt örömtelen vagy savanyú.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Teljes mertekben egyetertek azzal, amiket irtal.
      En meg azt hozzatennem, hogy azt nagyon fontosnak talalom, hogy alapbol a hazassag intezmenyeben is meg kell tanulni a parnak letezni, mukodni, hatekonyan osszedolgozni.
      Nem problemamentesen, de mondjuk viszonylag gordulekenyen, egymasra odafigyelve es tiszteletben tartva a masik szemelyiseget, elvarasait, kompromisszumra torekedve.
      Na marmost, ha itt valami nem oke, egy gyerek csak ront a helyzeten, meg egy ujabb “nyug”, amivel meg kell birkozni, es alapok nelkul ezkulonosen nehez. Erre szepen rarakodnak a dolgok, (anyos, anyagi, szemelyes) es igy tovabb, egeszen egymas bantalmazasaig (testi-lelki barmilyen).
      Kicsit ez olyan, amikor egy artatlan fogfajasbol gennyes goc keletkezik mashol a testben. Sokszor mar azt is elfelejtjuk, hogy fajt a fogunk, nem is gondolunk ra, ugyanigy eszunkbe sem jut, hogy esetleg ugy vallaltuk a gyereket, vagy akar a hazassagot, hogy mi magunk meg “nem voltunk keszen”.
      Akar egy fel nem dolgozott tragedia, vagy az anyankkal valo kapcsolat, sikertelenseg a munkaban, vagy onbizalomhiany, mind kihat a parkapcsolatunkra, akkor is, ha nincs gyerek. Ugy gondolom, hogy legelsokent ezt kellene a medrebe terelgetni, es ez sem konnyu.
      Az onismeret az alapja annak, hogy kepesek legyunk egy masik embert megismerni, akar a MASIK NEMET is! Mert azert azt sem tagadhatjuk le, hogy egyenloseg ide vagy oda, de no es ferfi mukodesukben kulonbozik. Mas dolgokat helyeznek eloterbe, mas dolgok erdeklik mindkettojuket, nyilvan nem kulonulhet ez nagyon elesen, a szakadek nem tesz jot, valahogy ezt a hidat epitgetjuk szerintem az onmagunk es a masik megismeresevel.
      Ha nincs hid, a gyerek sem erzi biztonsagban magat a szakadek szelen, mi sem.
      A masik fontos elem, a kommunikacio. Ado-vevo kapcsolata. Ha barmelyik keszulekben hiba van, az felreertest szul, es esely sincs azt a masik nyelvere leforditani. Foleg, ha hibas az egesz mukodes, ha meg mindig teves hiedelmek alapjan mukodve hatarozzuk meg a kapcsolatunkat, a problemat.
      (Nalunk pl mindig az volt a fo problema, egyreszt, hogy volt problema :), masreszt, hogy teljesen mindegy, hogy kozoltem valamit, ex mindig magara vette, annyira, hogy az lett a vege, “hogy mar megint minden az en hibam, en szar vagyok, te tokeletes, holott szo sem volt ilyenrol, csak mondjuk, hogy elfelejtetted lenyirni a fuvet, pedig ket hete errol beszelunk, hogy megcsinalod.
      Kis aprosag, mint valaki irta a limonadeban hagyott citrom magjarol, nalunk mondjuk ki lett mondva az ok, hogy a parom kb hulyenek erzi magat, ha szolni merek, de ezt neki kellett volna megertenie, hogy nem ellene vagyok, hanem vele, nem besertodni, mint egy gyerek, o ezt harcnak fogta fel, es egyszeruen nem volt kepes beismerni, hogy igazam van, jogos amit kertem, komolyabb dolognal pedig a serelmem. Volt olyan is, a vege fele, amikor mar lehulyeztem, arra nem is reagalt, mikor ez ki volt mondva, mikor nem, akkor meg belelatta.)
      Szoval a kommunikacio, rohadt fontos, elsokent a minosege, masreszt pedig az, hogy ne ertelmezzuk ferle egymas mondandojat, ami ferfi es no kozott gyakrabban megtortenik, mint ferfi-ferfi vagy no-no kozott.

      “Nagyon sok munka és beszélgetés van mögötte, hogy működnek ezek és mindenki szuverenitása tiszteletben van tartva. Ezkben a kapcsolatokban brutálisan és fájóan őszinték voltak mindig. És ezekben a kapcsolatokban tudatosan szembe is mentek a hagyományos szerepekkel. ”
      Ezt pedig tanitanod kene :D:D:D

      Es meg, amirol nem volt szo, hogy szerintem az oszinteseghez magas foku (JOINDULATU!) humorerzek es onironia szukseges, enelkul en el sem tudnam kepzelni azt, hogy egy oszinte mondaton ne besertodjek, hanem elgondolkozzak rajt, es elonyt kovacsoljak belole. Es azt sem tudnam elkepzelni, hogy ezek nelkul valakinek elmondjam az oszinte velemenyem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • En meg abban ertek egyet veled, hogy azt irod kell az önismeret. Ez örült fontos! Ha nem ertem es ismerem magam, az ertekrendem, az elvarasaimat es hogy mi mozgat, akkor hogy varhatom el a masiktol, hogy ö ertse es adekvat modon reagaljon a rezdüleseimre.
        Ahogy fentebb irtam, latom hogy a regi, jol müködö parkapcsolatoknal ez tenyleg milyen sok munka es beszelgetes eredmenye. Sohasem elvarasra epül semmi naluk.
        En ugy latom, hogy ha a fent irtakat jol es egymasra figyelve csinaljak, akkor nem csak a parkapcsolat, hanem a szülö-gyerek kapcsolat is sokkal jobb es szorosabb, mint mashol – peldaul az en csaladomban. Mert nem az van, hogy gyere ki ebedelni, mert hetvegen a csaladdal KELL enni. Hanem gyerek ki, ha raersz, örülök, ha latlak; ha meg nem ersz ra, semmi baj, akkor elmegyünk anyaddal moziba, mert mar regota meg akartuk nezni azt a filmet. Az anya es apa szerepen kivül is van sajat szerepük, hobbijuk es erdeklödesi körük ferfikent es nökent, ferjkent es felesegkent.
        Csak öszinten es odafigyelve (önmagamra es a tarsamra) lehet ezt elerni szerintem. Ha ez egyik oldalrol nincs meg, borul az egesz.

        Kedvelés

  7. Az első igazán boldog család és szép házasság, amit én láttam, egy négygyerekes német család volt, klasszikus férfi-női szerepekkel. Amikor megismertem őket, a gyerekek már mind iskoláskorúak voltak, de minden működött és azóta is – 15 éves ismerem őket – működik. Pedig a hagyományos leosztás szerint mennek a dolgok: az apa körzeti orvos, nagyon sokat dolgozik, az anya pedig a gyerekek születése óta nem ment vissza dolgozni, mert mindenkinek jobb volt, ha van valaki, aki biztosítja a hátteret az egész családnak. Érdekes módon, az anya mégsem vált sárkánnyá, a családon belüli kapcsolatok továbbra is az egymásra való odafigyelésre, szeretetre és igen, egyenlőségre épülnek. Miért? Egyrészt mert ezt ők nagyon jól elgondolták, kialakították, és mindenki maga vállalta a szerepeit, azt, amit szeretett volna: a férfi gyerekkora óta falusi doki szeretett volna lenni, a nő pedig mindig is nagy családra és sok gyerekre vágyott vele. Másrészt, nagyon szeretik, tisztelik és becsülik egymást: rengeteget beszélgetnek, és ha kell, felvállalják egymással a konfliktusokat, és inkább kipakolnak, átbeszélik, mint hogy ezek hosszútávon mérgezzék őket. Látszik, hogy még mindig odavannak egymásért, néha még 50 évesen is úgy viselkednek, mint a friss szerelmesek. Az anya munkája a férfi szemében semmivel sem ér kevesebbet, mint a sajátja, nagyon megbecsüli, és tudja, hogy ő sem tudna olyan jól végezni a saját hivatását (elhivatott, kiváló orvos, imádják a környékbeliek), ha felesége nem lenne ott támogatóként – az, hogy a társadalom mit gondol, nem érdekli őket, mellesleg nekem határozottan úgy tűnt, hogy Németországban nem néznek le senkit azért, mert háztartásbeli, sok hasonló családot ismertem meg ott. A feleség pedig nem szürkült bele a házimunkába és a gyereknevelésbe, és mindig is megvoltak a saját hobbijai, meg a férjével közösek is, amikkel kikapcsolódhatott, mindig úgy intézték, hogy neki is legyen ideje magára. Valamint rengeteg barátjuk van, ami talán azért van így, mert nagyon pozitív, vidám emberek, élénk a társas életük. Amikor fiatal lányként megkérdeztem a feleséget, aki azóta is jó barátnőm, hogy mégis, “hogy csináljátok?” azt válaszolta, hogy “mindig legyél tisztában a saját szükségleteiddel, és mindig egyértelműen kommunikáld azt a párod felé, mert ha olyan dolgokba mész bele, amiket nem akarsz és ami neked nem jó, akkor nem leszel boldog.” – azóta is ehhez tartom magam.

    Szerintem ugyanakkor az, hogy az ember boldognak érezze magát idősebb korában nem csak a párkapcsolat ilyetén jó alakulásán múlik, hanem az élet egyéb területein is. Hiába jó mondjuk a házasság, ha azt érzi az ember, hogy nem jól élte az életét, nem jó munkát választott, vagy ha jót is választott, nem becsülik meg sem anyagilag, sem erkölcsileg, ha nem tudja biztosítani a megfelelő életszínvonalat, ha mindig fillérezni kell, hogy kifizethesse a gázt, vizet, villanyt – ha úgy érzi, semmit se ért el, ami miatt büszkén kihúzhatná magát, akkor nem lesz boldog, egyenlőség ide vagy oda. Én magam körül azt látom, hogy sok házaspár, akik amúgy boldogok lehetnének, mert egymással jól megvannak, azért boldogtalan, mert bedarálja őket a rengeteg munka, amit nem fizetnek meg rendesen, és végül felőrlik őket az állandó anyagi problémák és a sikertelenség érzése. Német barátaim boldogságához is hozzájárult, hogy jó anyagi körülmények között éltek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hozzátenném még, hogy a férj nem vonult ki a család életéből – pedig hivatkozhatna a sok munkára – mióta csak ismerem, mindig azt láttam, hogy nagyon fontos neki, hogy annyi időt töltsön a gyerekeivel, amennyit csak lehet és hogy sok dolgot csináljanak együtt családilag és sokat beszélgessenek mély, értelmes, mindenkit érdeklő és érintő témákról.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • ezek a hozzászólások nagyon megmozgattak. olyan szépen elfeledtem, mire is vágytam gyermek- és kamaszkoromban, milyen családról álmodtam, milyen társkapcsolatról. komolyan vissza kell mennem a múltba. mert talán van abban valami, hogy ha letérünk a megálmodott útról, más szerepet osztunk/osztanak ránk, mint amire vágytunk, előbb-utóbb visszaüt. jó önismereti gyakorlat lesz. köszönöm.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “Az anya munkája a férfi szemében semmivel sem ér kevesebbet, mint a sajátja, nagyon megbecsüli” – ez egy nagyon fontos mondat, szerintem itt csúszik el a legtöbb házasság. A nőre lőcsölt munkák nagy része lenézett munka: takarítás, házimunka, gyerekek nevelése. Persze, elvben fontos, meg szép, sőt, a legutóbbin rengeteg múlik, de akkor is lenézett. A megbecsülés pedig nagyon fontos egy kapcsolatban.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ezen en mindig ugy felhaborodok… meg hogy lenezett munka, hat bsszus ha valaki nem csinalja meg, akkor elhetnenk a sajat szarunkban. Oke nem elvezzuk a dolgot, meg hat na, de hat megis…Talan ha mas nem nezne le ezt a munkat annyira, akkor mi nok sem ereznenk magunkat lenezve, meg kevesnek akkor, ha csak takaritunk fozunk mosunk egesz nap. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy en imadok, sot, de nem erzem magam kevesebbnek, ha meg kell csinalnom. (azert egyszer majd jol fog jonni az a bejarono 🙂 de inkabb a munka “nehezsege” miatt, mint sem azert, mert kikernem magamnak ezt a melot)
        Szoval kedves ferfiak, ideje megbecsulni a dolgunk!

        Kedvelés

    • Igen, láttam én is ilyet, főleg holland, ausztrál, kanadai családokban. Véletlen? Nem véletlen. Az ottani férfiak a rendszernek köszönhetően eleve részt vesznek a “hagyományos női munkákban” * és társnak, nem biorobotnak tekintik a feleségüket. Mi még nem tartunk itt, és főleg nem errefelé haladunk. Ezért nagyon fontos lenne a női kvóta és minden más, ne a pingvinek mondják meg, mi a jó nekünk.

      *a KSH egyik legfrissebb időmérleg kiadványának táblázatában találtam ezt a szexista gyöngyszemet (a házi munka kategóriái között).

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Nagyon igaznak érzem az utolsó bekezdést. Még ha az ember olyan kapcsolatban él is, ami egyenlőségen alapul, elég nehéz a sok külső hatásnak ellenállni, legyen ez anyagi kényszer, családi elvárás, akármi. Nagyon fontos, amit a német hölgy mond a jó a kapcsolatról, hogy az ember legyen tisztában saját szükségleteivel, és a KEZDETEKTŐL fogva kommunikálja ezt nagyon őszintén a partnere felé. Mert ha ez az alap, akkor talán hamar kiderülhetnek az alapvető különbségek. Persze még ez sem garantálja, hogy egy megváltozott élethelyzet, mint a gyerekek születése, nem hoz ki valami egészen mást valamelyik, vagy mindkét félből. Persze biztos, hogy amíg tart a szerelem rózsaszín köde, addig ez elég nehéz. Egyébként én is sokszor úgy érzem, hogy a hagyományos női szerepben érzem jól magam. Természetesen ezalattt nem az elhanyagolt háztartásbelit értem, hanem azt, hogy pl az anyaság feladatai, a házimunka számomra meglehetősen sok örömet tartogatnak. Most azon töprengek, hogy vajon azért van ez, mert a rendszer belém nevelte, vagy azért mert tényleg ez az én legbenső igényem. Hozzáteszem, hogy a családomban anyukám futott be nagy karriert, apám büszke támogatása mellett, tehát nem onnan jön a szerepmodell (és közben rám is maradt ideje energiája). Nem tudom, nagy dillemmám ez mostanság.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hát ez az, hogy az ember el sem tud képzelni másfajta világot, társadalmat, berendezkedést, attitűdöt, normákat, mint amikben él. Ez érthető, nem könnyű beleképzelni magunkat olyan helyzetbe, amilyenben sosem éltünk. Bizonyos határokon túl nem, vagy csak nagyon nehezen (bizonyos képességek birtokában) tud az ember kilépni “önmagából”.

        Én nem vagyok szakértő, de azt gondolom, hogy ha ezeket a kérdéseket egy olyan emberrel (nővel) beszélnéd meg, aki egészen más normák között él (kíváncsi lennék, hány ilyen ország, nép, társadalom van a világon), annak a reakciói (szemelkerekedés, hüledezés, értetlenség?) egyértelműen megadnák kérdéseidre a választ.

        Egy ilyen berendezkedésű társadalomban azt mondani, hogy ezt az életmódot _választottam_, szerintem eleve hibás. Készen kapott, ahogy Dani mondta, “nullaéves kortól” táplált normákat nem választasz.

        Kedvelés

      • A másik az, hogy – bár a család az elsődleges, és nagyon fontos szocializációs színtér – “hiába” épített édesanyád karriert, ha ez a felállás társadalmi méretekben ritkaságszámba megy, rendhagyó, akkor ne csodálkozz, hogy a “beprogramozott” sémák benned is előjönnek… Nagyon mélyen van ez kódolva… Érdemes is utánajárni.

        Kedvelés

      • Igen, igazad lehet. magam is úgy érzem, hogy sokszor nem a magam feje után megyek és nem a közvetlen közelemben fellelhető jó példát figyelem, hanem inkább bedőlök a külső információnak (női magazinok, könyvek, tévé, félig idegen emberek véleménye, stb.) És az utóbbi időben fedeztem fel, hogy milyen alamuszin van elrejtve ez a bizonyos “programozás” tulajdonképpen minden elérhető médiumban.

        Kedvelés

      • Jaj, és még valami eszembe jutott: jó, ha az ember (nő) egyáltalán tisztában van az egyéni szükségleteivel, és tudatában van annak, hogy alapvető joga azok kielégítése.

        Kedvelés

      • es nem is olyan konnyu tisztaban lenni az egyeni szuksegletunkkel, miutan pelenkas korunk ota megmondjak nekunk hogy nekunk mi jo, mi helyes es mikor vagyunk jok, raadasul a szuksegleteink is valtoznak az eletkorulmenyeinkkel egyutt.

        Kedvelés

    • “Én magam körül azt látom, hogy sok házaspár, akik amúgy boldogok lehetnének, mert egymással jól megvannak, azért boldogtalan, mert bedarálja őket a rengeteg munka, amit nem fizetnek meg rendesen, és végül felőrlik őket az állandó anyagi problémák és a sikertelenség érzése. Német barátaim boldogságához is hozzájárult, hogy jó anyagi körülmények között éltek.”

      Ez is nagyon fontos, barmilyen szomoru es anyagiasnak tünö is.
      Jane Austen irta, hogy “Nothing destroys spirit like poverty.” Es bar teljesen nem ertek egyet ezzel, azt elismerem, hogy sajnos van benne igazsag.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  8. De jó poszt és hozzászólások!
    Rengeteg értelmes embert látok vergődni a saját házasságában/kapcsolatában, holott a zöme szerelmesnek mondja magát (és ezt el is hiszem nekik).
    Gyerekek körüli teendőkkel agyonterhelt dolgozó nők főleg, akikre gondolok (B verzió: kevésbé agyonterhelt, mert 1-2 nagymama, dédi segít — még mindig a nők). Finoman (néha kevésbé) nyomatom a gendertémát, de általában azt szoktam mondani, hogy MUSZÁJ (NÉHA) ÖNZŐNEK LENNED! Ez nem az én szótáram, idézőjelezem is az “önző” szót, de a legtöbb általam ismert nő életében az, hogy ő is végre eljusson mondjuk egy vágyott szakmai rendezvényre (miközben a férje nyugisan megy akárhová, mert ő pesztrálja a gyerekeket), nagyon nehezen jön össze, és még lelkiismeret-furdalása is van.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • ez most húsba vágó volt….nálun is, az önzőség is máshogy “jár”…a férjem akkor érzi magát önzőnek,ha előzetes egyeztetés nélkül véletlenül a barátainál ragad- így rám hagyva a gyerekek körüli esti -nem csekély- teendőket…engem már akkor is önzőnek titulál, mikor dolgozni megyek -természetesen szinte mindent előkészítve a számukra- és délután már otthon is vagyok…tanulja a különbséget, rá is bólint, igyekszik,de konfliktushelyzetben rögtön előkerülnek ezek a definíciók…fájó

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • És ez használ? Mert, akinek lelkifurdalásból dömping-korszaka van, az amint meghallja hogy egyes vágyai ‘önzőek’, akkor rögtön meg akarja tagadni magától. Ő nem önző, nem, nem, nem azért…nem, az nem is olyan fontos.
      Én inkább kérdéseket teszek fel ilyenkor: biztos, jót tesz ez hosszútávon?
      nem üt vissza ez később, hisz ez is hozzád tartozik?
      De van, amikor reménytelennek látom, és az is, ha nagyon erős a normához ragaszkodás, végülis az az ismert, még ha rossz is, és az ember fél az ismeretlentől…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  9. Köszönöm Éva, hogy kitetted a főoldalra 🙂 nagyon megtisztelő!
    A második kérdést úgy próbáltam megfogalmazni, hogy ne magára a gyerekvállalásra, mint problémára mutassak rá, hanem arra, hogy az a helyzet, hogy a párnak gyereke lesz, mennyire a megszokott modellek felé húzza vissza a párokat.
    Mindenféle statisztikák (időmérlegek, EU-s felmérések) azt mutatják, hogy manapság a munkamegosztás még egészen jól működik azoknál a pároknál, akik még csak kettesben vannak. Abban a pillanatban, amikor a családba érkezik egy gyerek, minden felborul. És a házimunkák, valamint a család minden szintű ellátása olyan egyenlőtlenül a nők nyakán marad, hogy az ember nem is érti, hogy lehet.
    Szerintem nem segíti elő a helyzet megoldását az, hogy egyértelműen az anyának “kell” otthonmaradnia, és az fel sem merül, hogy mondjuk mindkét fél visszavegyen a munkából. (Tudom, ennek egy része infrastrukturális kérdés, mert kevés a félállás, nem nézik jó szemmel az otthonmaradókat, főleg, ha férfi az illető.) De az, hogy a nőt 3 évre kizárják a munkaerőpiacról, semmiképpen nem visz előre. Sem társadalmilag (kiesik a társadalomból, ahová csak később és sosem igazán tud visszailleszkedni), sem a magánéletben – mert akkor ugye “jogos”, hogy ő otthon van, és mindent ő csinál. Aztán ez így is marad akkor is, amikor később visszamegy dolgozni.
    Biztos van olyan pár, ahol ez a hagyományos modell választás kérdése, így akarták és így érzik jól magukat. De ahogy elnézem (itt a blogon is), ebben a helyzetben a legtöbben szenvednek (nők és férfiak is, mert egyik sem igazán így képzelte az elején), főleg ha a nőnek is olyan munkája van (lenne), amit szeret, amiben jól érzi magát és szakmailag is kiteljesedik. Tehát valamiért ez mégsem működik, és nagyon kellene godnolkozni azon, hogy lehetne másként csinálni….

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem ez, hogy visszavegyenek a munkából, már csak azért sem merül fel, mert nem tehetik meg, hogy visszavegyenek, mert különben nem jönnek ki anyagilag. Tegyük hozzá persze, hogy én a munkám miatt főként a szegényebb társadalmi réteg közt mozgok – akik kiteszik az ország népességének a túlnyomó többségét – de én például arra is kevés példát látok, hogy valaki megengedhesse magának a 3 év otthonlétet a gyerekkel. Akinek van rá lehetősége és a gyerekét be tudja adni a bölcsődébe, 1,5 év múlva már megy vissza dolgozni, és bizony nem jó kedvvel. Nagy szívás a kisgyerek(ek) mellett 2-3 műszakban gályázni – a gyárban, ahol dolgoztam, nem egyszer hallottam nőktől, hogy mennyire szívesen maradtak volna otthon legalább a gyerek 3 éves koráig, és soknak a szíve szakadt meg, hogy a pénz miatt muszáj volt visszamenni a melóba. Én is ebben a modellben nőttem fel, és óriási volt a kontraszt a német család láttán, ahol mindenki nyugis volt és kiegyensúlyozott, és nem kellett reggel a nőnek félálomban, balhézva, hisztizve rángatnia a bőgő gyereket az óvodába, mint ahogy otthon megszokott volt. Az is igaz, hogy ma Magyarországon, még mindig viszonylag kevés embernek – és még kevesebb nőnek – van olyan munkája, ami tényleg felemel és amiben kiteljesedhet – a legtöbb ember robotol, hogy megéljen valahogy. Szóval én nem ezt látom elsődleges problémának, hanem azt, hogy az embernek nincsen választása, nem igazán van olyan, hogy most akkor én szeretnék itthon maradni, és akkor maradok, vagy inkább dolgozni szeretnék a kicsit mellett, és akkor értelmes, emberi és normális feltételek mellett tudok munkát vállalni, úgy hogy abba a család is beleférjen és ne kelljen magam kizsigerelni. Mert az is jól látható, hogy ha olyan a férfi és a kapcsolat, akkor a munkába visszatérő nőnek is ugyanúgy a nyakába szakad a háztartás és az összes felelősség a gyerekkel kapcsolatban, hiába dolgozik és keres.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Itt a kulcsmomentum: “Mert az is jól látható, hogy ha olyan a férfi és a kapcsolat, akkor a munkába visszatérő nőnek is ugyanúgy a nyakába szakad a háztartás és az összes felelősség a gyerekkel kapcsolatban, hiába dolgozik és keres.” A probléma tehát nem annyira az, hogy a nőnek is van keresőtevékenysége, hanem az, hogy az otthoni munkát viszont egyedül kell vinnie…..

        A hozzászólás többi részéhez is lenne kérdésem: természetes, hogy nem mindenki magasan kvalifikált és nem mindenki tekint úgy a munkájára, mint önmegvalósításra. Ehhez két észrevételem lenne:
        – egyrészt az önmegvalósítás, a munka nem csak olyan értelemben használandó, hogy valaki szuperintellektuális-vezető-hiperkreatív dolgot végez. (Ilyen munka sajnos egyébként is kevés van, a legtöbben még jó végzettséggel is a taposómalomban vannak). DE: dolgozni azért is jó, mert társas kapcsolatokat tart fent az ember, kimozdul otthonról, fel kell öltöznie, konfrontálódni másokkal, stb stb. Ezek olyan szociális kompetenciák, amelyek a folyamatos otthonléttel nem nagyon érhetők el. És hát nemhiába, hogy sok otthonlevő htb, még jó anyagi körülmények között is, depressziós, alkoholista, állandó beteg stb lesz (vannak olyan felmérések, amelyek szerint az ötvenes években az amerikai htb-k között több morfinista volt, mint a nagyvárosok slam-jében).
        – a pénzkeresés (még a kevés pénzé is) igenis függetlenséget jelent. Ez is a bevett szerepekhez tartozik sajnos, hogy a nőnek nem kell gazdaságilag kompetensnek lennie a saját életében (elég jól férjhezmenni), a férfi a fő kenyérkereső és ő dönt a család nagy beruházásairól. Pedig ez igenis fontos, hogy az ember (még ha kevésbe szeretett munkával is) de saját maga termeljen bevételt. Ez a család költségvetésében is fontos, és persze akkor különösen, ha a nő szabadulna egy számára már nem jó házasságból (még rosszabb esetben: ha történik valami a fő keresővel). Ez olyan felelősség, amitől nem lehet megszabadulni és elvárni, hogy egy család anyagi fenntartása csak az egyik vállán legyen (ahogy azt sem, hogy egy család fizikai ellátása – takarítás stb – csak az egyik vállán legyen).
        Sajnos azt a mai napig elnézzük (spt, elvárjuk), hogy erről a nő mondjon le (ideiglenesen vagy örökre), míg az is természetes, hogy a férfi erről nem mondhat le. De ezek megint csak társadalmi konstrukciók.

        Kedvelés

      • Természetesen, ezzel én is abszolút egyetértek, amiket te írsz. És igen, pont az a probléma, hogy ha a nő keres is, akkor is az övé lesz az otthoni műszak. És valóban, a legtöbb ember, ha utálja is a munkáját, nyomorultul érzi magát nélküle, nem csak a pénz hiánya miatt, de az általad említett dolgok miatt is. Én nem is mondom azt, hogy a nők ne dolgozzanak és ne teremtsenek egzisztenciát, és hogy csak a férfi keressen – felénk az a tök normális, hogy férfi-nő egyaránt dolgozik és megszakad azért, hogy valahogy fenntartsák a családot, minimális számú olyan nőt ismerek, aki nem jár munkába vagy legalábbis nem keres munkát, ha munkanélküli – hanem a szabad választás lehetőségét hiányolom. Hogy aki akar, maradhasson otthon – mondjuk ne örökre, hanem amíg a gyerekek kicsik, és ne nézzék le emiatt, hogy ő csak htb, illetve, aki akar, mehessen vissza dolgozni, normális feltételek mellett, és ne nevezzék rossz anyának azért, mert inkább a munkát választotta, és teszem azt, a férje van gyesen. Jó lenne, ha lenne több részmunkaidős állás, családbarát munkahely, lehetőség az otthonról dolgozásra, emberibb körülmények a munkahelyeken, hogy ne nézzék az embert gépnek, aki csak a cégért él, és ne a kis pénzért kelljen megszakadni, hogy az élet is emberhez méltóbb lehessen mind a családban, mind a munkában. Ezek biztosan utópikus gondolatok, de magam körül ezt látom a legnagyobb problémának.

        Kedvelés

      • De sok dolgot kimondtál itt!!
        – Hogy a szabad választás hiányzik. Erről írtam fentebb. Hogy mindig az az obligát felhozandó példa, ahol a nő a hagyományos szerepet vállalja (önként és dalova, lehetőleg). Az nem, ha más – egyelőre alternatívabbnak tartott – módon oldják meg a család életét. Az mindig kicsit fura.
        – A nők megbélyegzése: ha otthon marad azért – mert ugye a gyereknevelés, otthon ganézása nem megbecsült foglalkozás. Azaz “maradj otthon, de nem értékeljük ls nem fizetjük meg, amit csinálsz”. (Megoldás erre: ha pl. a család logisztikázásával töltött idők alatt szerzett kompetenciákat elismerik a későbbi munkavállalás során is. Északabbi országokban van ilyen, amikor a CV-dben jól mutat a 3 gyerek és a csalás menedzselése).
        Ha nem marad otthon, akkor azért mert per definitionem nem lehet jó anya. Hány olyan véleményt hallunk, hogy otthagyta a gyereket (horribile dictu: a bébisintérre!), és elment “önmegvalósítani”.
        Ezzel át is értünk a sokkal komplexebb társadalmi problémára. A nő szerepe, elismertsége, elvárások stb.

        És még mindig arról beszélünk (hibásan), hogy a nő az, akinek ezt meg kell oldania!!! Mikor térünk már át arra a szemléletre, hogy a gyerek ellátása, a kapcsolódó problémák megoldása, a család anyagi fenntartása mindkét félnek elemi feladata és érdeke??? Itt a gond. Minden szakpolitika elbukik addig, amíg nem mindkét nemnek szól, hanem csak a nőknek. Ma nem lehet ezt az egészet csak a nők nyakába varrni, és csak az ő porblémájukként reprezentálni.

        És hát a szakpolitikák. Mit kellene az államnak tennie azért, hogy ez jó irányba változzon:
        – a munkavállalási formák rugalmasabb (de ugyanolyan biztonságos) átalakítása (és elérhetősége mindkét félnek)
        – adott időszak, amíg a valóban kis gyerekkel otthon kell lenni, anyagi elismerése.
        – megfelelő ellátóstruktúra (bölcsi, óvoda, jó minőségű! és elérhető) – mozgatható keretekkel (pl. lehessen a gyereket rövidebb időre beadni, majd növelni az ott töltött órák számát).
        – és a kötelezp apagyes. Mert abban a pillanatban, hogy a gyerekkel otthon marad minden apa, ez a munkától távol töltött periódus ugyanolyan természetes lesz, mint a fizetett szabadság.
        Ugya manapság ha munkaerőt toboroz az ember, nem tesz különbséget férfi és nő között azért, mert az egyiknek több szabadság járna, mint a másiknak. (nem jár). Ezért ez egy természetes, a munakadó terheihez tartozó dolog. Míg a gyes/gyed csak a nőkre vonatkozik, tehát csak rájuk nézve diszkriminatív. Ha a férfi is otthon maradna, mint a nő, akkor e feltétel mentén sem lenne különbség.
        Persze, mire ezt elfogadja a társadalom, az nem két perc. De sokszor felülről lefelé kell bizonyos szokásokat változtatni. Pl a rabszolgatartást is megszüntették egy nap, pedig valószínűleg abban a pillanatban még sokan természetesnek és elfogadottnak tartották.

        Kedvelés

      • nem mondom, hogy nem kéne ezt alaposabban megrágnom magamban, de ha itt is lenne tetszik gomb, megnyomnám.

        Kedvelés

      • A saját, és néhány hozzám közeli nő példája jutott eszembe, (és itt visszautalhatunk talán a fenti idézetre, hogy mindenki nagyon legyen tisztában a saját szükségleteivel). Én például az első időkben, mikor otthon maradtam, önként és dalolva, boldogan vetettem bele magam a házimunkába, a gyerekezésbe, komolyan engem zavart, ha a férjemet nem rend és meleg ebéd, plusz tüchtig kis feleség várja itthon. Hónapokig rettentően élveztem, pedig előtte elég jó kis munkám volt. Hogy ezt hormonok tették-e, vagy a rendszer, nem tudom. Viszont azt látom magam körül, hogy más nők is beleesnek ebbe a csapdába. Nekem már az is eszembe jutott, hogy amilyen megfelelési kényszert megél egy a nő a munkahelyén, utána ezt beleviszi az otthoni életébe?? És itt nagyon sokat számít, hogy egy férfi ezt miként reagálja le. Azt tudom, hogy ha a férjem belekényelmesedett volna ebbe az életbe, most nagyon szívnék, mert most jött el az, hogy kezd elegem lenni. Ami pár hónapja kifejezetten boldoggá tett, elbizonytalanít már. Megmondom őszintén. azt hiszem, nem vagyok tisztában a saját szükségleteimmel. Elnézést a kitárulkozásért, de annyira elevenembe vágtak ezek a hozzászólások.

        Kedvelés

      • Szerintem pont az a legnehezebb része a dolognak – mármint számomra biztosan – hogy tisztába jöjjek azzal, hogy mik is a szükségleteim. Ahogy fentebb írtátok, nehéz ez, és nagyon ismerni kell hozzá magát az embernek (önismeret, mint a boldogság egyik kulcsa), hogy meg tudja állapítani, amit kíván, vajon belülről fakad-e, vagy csak a normákból. Hogy azért szeretnék-e valamit, mert nekem tényleg az kell, vagy csak azért, mert másnak is van, és ez a szokás. A legviccesebb, hogy sokszor rá kell jönnünk, hogy a személyiségünk mélyéből vágyott dolgok sem mindig tesznek boldoggá, ha megkapjuk őket… Azt is hozzá kell tenni, hogy a szükségletek változhatnak, és ami ma jó, három év múlva már nem lesz az, de ez természetes, és nem szabad hagyni, hogy mások a szemünkre vessék, “neked semmi se jó” és ” te mindig mást akarsz, mint ami van.” Egyébként én szeretem a házimunkát, mosni, főzni és takarítani is, de hosszú távon biztosan az agyamra menne, ha csak azt csinálnám, és senki se segítene. A maximalizmusról meg nagyon nehéz leszokni…

        Kedvelés

      • Jól mondod, iszonyatosan változékony az ember érdeklődése. Én amolyan szalmalángszerű fellángoló vagyok, erre még egész idejében jöttem rá. Egész máshogy állok így magamhoz, mint azelőtt, amikor a fejemhez vágták, hogy nem vagyok képes semmit végigcsinálni, nem lesz belőlem semmi. De nagyon is lesz belőlem valaki (már most vagyok valaki), csak én nem vagyok sajnos olyan kitartó. Viszont rettentő széleskörű az érdeklődésem, és ez is gazdagít, nem csak az, ha csak néhány témakörben, de nagyon alaposan merül el az ember. Az önelfogadás sokat segít. Meg hogy érezd azt, rájöjj, hogy nem kell (should!) csak egy dologra vagy mindenképpen huzamosabb ideig koncentrálnod, hiszen gondolj bele: mégis mi az a tevékenység, amiről csupán elméletben el tudnád dönteni, hogy az neked jó-e, kielégítő-e? Szerintem rohadtul nincs ilyen, vagy ritka, és akkor is szerencséd van, ha beletrafálsz “látatlanul”. Igenis, ki kell próbálni, meg kell tapasztalni dolgokat, egyébként honnan a fenéből tudnád, hogy az milyen _igazából_?

        Kedvelés

      • Ez egy gonosz csapda. Még úgy is, hogy én az első hónapokban sem élveztem annyira a házimunkát. Viszont az önző szempontok is azt diktálják, hogy megcsináljam: a pasi tök szívesen bevásárolna hazafele jövet, de akkor értelemszerűen később ér haza. Én járok jobban, ha megcsinálom napközben, és este a) együtt játszunk b) ő játszik a gyerekkel, én meg egy kicsit nem csinálok semmit. És rettenetesen remélem, hogy ezzel nem rontok el egy teljesen korrektül minkamegosztós pasit.

        Kedvelés

      • Szerencsére én nem rontottam el. Maradt korrektül munkamegosztós, gyereknevelésben maximálisan résztvevő.

        Kedvelés

      • Szerintem a bevásárlás ma már kakukktojás a házimunkák között, mert egy nagy adag, a (közel)jövőre kiható döntést hozol közben. Nekem a bevásárlással, és azzal, hogy a párom ezt a munkát csinálja magától, az a legnagyobb bajom, hogy nem én döntöm el, mi kerüljön be a háztartásba, mi lesz a másnapi ebéd stb. (Gyerekkoromban lehetett tudni, mi lesz aznap a boltban, így volt értelme egészen konkrét bevásárlólistát írni és el lehetett küldeni mást is a boltba – ma ez már nincs így szerintem, legalábbis az én igényeim szerint nincs így.)

        Kedvelés

      • Azt hiszem, én kevésbé vagyok igényes, vagy csak pont egyeznek az elképzeléseink a pasival, de ez nem zavar. Amúgy meg csak példa volt, itthon is megcsinál akármit, de azzal ugyanaz a gond.

        Kedvelés

  10. abból indulni ki, hogy egyedül lenni – bármely értelemben – hatalmas katasztrófa, nos, szerintem ez az ok a végtelen sok keserűségre. pedig alap hogy egyedül vagyunk. igen, te is, aki fogod a kezemet!
    felelj meg annak aki vagy, rázd le a bolhát, töltsd fel a párnád libatollal –

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. ööö… én 40 után kezdtem elkezdeni igazán jól érezni magam.
    ennek többféle oka van hogy miért, az egyik éppen az, hogy már egyre nagyobbak a gyerekek, bontogatják a szárnyaikat és nekem meg egyre nyílik ki a világ, növekszik a saját szabadságfokom.

    pár éve egy tanárom, egy 70 feletti ember azt mondta egyszer, hogy szerinte 40 felett kezdődik a buli. addigra az ember már sokat tanult, de még van sok ereje, akkor végre már élheti a saját életét. szóval ilyen nézőpont is van.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én is negyven felé közeledve kezdem jobban érezni magam, mint eddig bármikor. És ami a legfontosabb, hogy ez már végre belülről jön. Most kezdek rátalálni arra, ami sohasem volt: az önbizalomra 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • de jó ilyet hallani. egyébként engem sokáig frusztrált, hogy a gyerek-háztartás-boldogulás miatt egy csomó mindenre nincs időm. aztán átgondoltam mi az amit igazán szeretnék még magammal kezdeni, és nagy merészen megfogalmaztam a gondolatot, hogy jó esetben, a harmincas éveim után is lesz még élet, így összeírtam, hogy mik azok a dolgok, amiket még nagyon szeretnék véghezvinni. amióta gyűlnek a 40es tervek, bizakodóbban tekintek a jövőbe, még akkor is, ha esetleg valami átcsúszik majd az ötvenesekbe. apukám 60 évesen váltotta valóra élete álmát, megtanult vitorlázni és lelkesen űzte is hetvenig, amikor is vásárolt magának egy túrabicó felszerelést….

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ez nagyon jó, és külön misét megérne a téma, hogy a középkorú, illetve még idősebb emberek élete hogy sínylik el, pedig mennyi minden lehetne még. Na persze ez nagy mértékben függvénye a környezetnek is…

        Kedvelés

  12. Még egy észrevételem van, ami már évek óta motoszkál bennem. Nagyon sokszor előfordul, amikor mondjuk társaságban beszélgetünk a házasság-család témáról, hogy az emberek “megkönnyebbülve”, lelkesen ecsetelik, hogy XY családban minden annyira jól működik, méghozzá úgy, hogy mindketten közösen(!) a hagyományos családmodell mellett döntöttek.
    Namost miért nem ecseteli senki soha azt az ismerős párt, akik valami más módon boldogok (pl. férj maradt otthon a gyerekkel. Vagy olyan munkájuk van, hogy szabadon berendezhették az életüket, és feloszthatják a gyerekekkel otthon töltendő időt. Vagy takarítónőt fogadtak, mert családilag jobban megéri, hogy a nő is dolgozik – mert mondjuk évezi – és inkább kifizetik a takarítást stb stb). Tudom, hogy statisztikailag kevesebb ilyen család van, de vannak. Őket nem szokás jó példaként lobogtatni mások előtt. Csak úgy sunnyogva (talán irigykedve) elnézzük őket, hogy de jól megoldották, de példaként nem szabad / szokás őket felhozni (vagy ha igen, mentegetőzünk: “kicsit furcsák, tudjuk, hogy ez igazán tömegesen nem megvalósítható de”).
    Itt egy kicsit olyasmit érzek, mint a kreatív női hobbiknál. Azaz persze biztos van olyan, aki egyénileg a saját számára éppen a hagyományos családot tartja boldogítónak, de hogy társadalmi szinten ennyien ezt vállalják, az inkább azt jelenti, hogy “kötelező” ezt produkálni, ahhoz, hogy mindenki egyetértően bólogasson az ember környezetében. Ez erősen jellemzi az elvárásokat / megszokást. Itt is meg kellene kicsit kaparni a felszínt (ahogy a kreatív női hobbiknál), hogy egészen biztos-e, hogy ez így ilyen formában igaz? Vagy ez az, amit elvár a társadalom, ezért aztán mindenki megfeszülve ide próbálja bepasszírozni magát és a családmodelljét?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Az általam ismert német családhoz rendszeresen járt kéthetente egy takarítónő, aki a nagyobb munkákban segített, sőt szinte az összes hasonló családnál volt ilyen. Először számomra furcsa volt, hogy ha már úgyis otthon vannak, akkor miért nem maguk pucolják meg az ablakot, de beszélgettünk erről, és elmondták, hogy jobb így, mert munkát adnak egy embernek, (később én is éveken át dolgoztam kint nyaranta ilyen takarítónőként, részben abból a keresményből finanszírozván az egyetemi tanulmányaimat), valamit több idejük marad másra, és egymásra. Azt látom egyébként, hogy itthon Magyarországon a fiatalabb családoknál már mintha jobban menne ez a munkamegosztás. Azok a fiatal apukák, akik a kortársaim és a baráti körünkbe tartoznak, mintha már sokkal jobban igyekeznének részt venni a család életében, mint a saját apjaik – akikről a baráti beszélgetések során állandó panasz volt fiúk részéről is, hogy nem voltak jelen – és egyre több családnál látok olyat, hogy például rendszeresen az apa főz, viszi a gyerekeket a játszótérre, és hasonlók.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • megfigyeltem már, hogy mindig nagyon tetszenek a hozzászólásaid, nem csak ennél a postnál 🙂 sokszor azt írod, amit magam is szeretnék. egyébként szerintem is, az én környezetemben elég sok résztvevő apukát látok (mind gyereknevelés, mind házimunka-megosztás tekintetében), de remélhetőleg ez a szám csak nőni fog.

        Kedvelés

      • Talán hasonlóan gondolkodunk. 🙂 Egyébként én is azt látom, hogy a dolgok, ha lassan is, de változnak. Nagyon hosszú ideig dominált a patriarchális társadalmi berendezkedés és gondolkodás, és nem két év alatt fog változni a helyzet, de én biztató jelenségeket vélek magam körül felfedezni.

        Kedvelés

  13. kicsit továbbgondolva ::: nem lehet akármire nemet mondani. ha döntök, ha választok, kell két egyenértékű dolog, ami között lehet. a társadalmi norma nem ilyen: vagy “normális” vagy, és boldog vagy a párkapcsolat – gyerek – család – unkák – satöbbi csomagban, vagy nem vagy teljesen normálisan boldog. és azzal, hogy nemet mondok a normálisra, egyrészt szakadék keletkezik köztem és mindenki más közt, aki nem mondott nemet, függetlenül attól, hogy hol tart a normálprogramban vagy hogy boldog-e benne. másrészt pedig nincs megnyugtató hátországom, nincs példa, hogy legalább néha követhessem vagy ihletet, erőt adjon, nincs támogató közösség, hogy ne kétszemélyes sziget legyünk a világban. ez annyira bevállalós, hogy kevesen vetemednek a normalitás elutasítására, az alternatívák felkutatására, felvállalására, kiteljesítésére. nem azért, mert kis nyomoroncok vagyunk, hanem mert sokkal több munka, mint belesüppedni a jól megtámogatott komformizmusba. szóval nemet mondani nem olyan laza dolog, szerintem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Pláne, hogy nagyon sokan vannak, akik megmondják, hogy hogyan kellene élni. Tökéletesen egyetértek abban, hogy a “hagyományos” szerepfelfogás egyik legfőbb háttér-hajtóereje a kényelmesség. Nem ellenállni, nem megkérdőjelezni, nem alternatívát keresni mindig kényelmesebb.

        Kedvelés

    • Igazad van, egyáltalán nem laza dolog. Néha úgy érzi az ember, hogy nem normális, hiszen mindenki így csinálja, bírja, jól érzi magát benne (ha nem, azt gondosan eltitkolja). Ha folyamatosan azt kapor kívülről, a társadalomtól, a családtól, hogy te vagy a furcsa a problémáiddal, előbb-utóbb megkérdőjelezed magad. Nagyon erősnek és magabiztosnak kell lenni ahhoz, hogy ezen túllépj.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • ó, hogy én hányszor mondom, ” tudom, hogy mindenki kibírja, akkor én miért kínlódok miatta…”
        és tényleg hányszor döbben meg az ember életében, amikor a gondosan erejtett titkokról végül felippen a fátyol.

        Kedvelés

    • Nos nos nos, igen, valahogy mindig kilóg a lóláb, és büdi van, amikor azt hallom, hogy “de jó nekik, milyen jól élnek, ők a hagyományos (!) modellt választották (!!!)”. (Nem a német példára mondom, mert a német viszonyokat nem ismerem.) Azért érdemes ezen a félmondaton elidőzni egy kicsit: a hagyományos (a többség által normának tekintett) modellt. Választani.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Őszintén kérdezem, ismertünk olyan (házas)párt személyesen idehaza, akiknél jól működik a hagyományos leosztás?
      Én pl. nem. Igaz, főleg értelmiségi párok életébe látok bele. Mindenféle verziót, de közös ismérve, hogy a nő vagy nem érzi jól magát és/vagy nincs megbecsülve az otthoni munkája.
      Én egyébként megértem azt is, aki pár évet otthon szeretne maradni a gyerekkel, azt is, aki nem. Nálam is változik ez. Szeretem a hivatásomat (tényleg, rengeteg mindent ingyen csinálok benne vagy éjjel, ha nem szeretném, nem lenne ilyen), de a munkamennyiség az utóbbi években annyira megnőtt, hogy megváltásnak érzem, hogy ismét itthon leszek egy darabig kisgyerekkel. Rengeteg meló lesz 2 gyerekkel, de a kisgyerek + sok munka kombó (férjjel kettesben csináltuk 99%-ban) nagyon kiborító. Mindent mi csinálunk a gyerekkel, de ennek az az ára, hogy a munka egy jó része marad éjszakára meg hétvégére, ami sokszor csupa stressz öröm helyett.
      A munkahelyemen volt kollégaNŐ (!) saját nagyobbacska gyerekkel, aki megkérdezte, hogy akkor fél év múlva jövök. Ja, 4-5 hónapos gyerek mellől, hogyne. Mondtam, nem hinném. Kérdés: miért, nincs nagymama? De, mondom, van, beteges, messze lakik és nem is az a dolga, hogy az ÉN pár hónapos gyerekemet nevelje.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Reflexből rá akartam vágni, hogy igen, én ismerek hármat is. Aztán rájöttem, hogy ezek, mivel kicsi gyerek van, még átmenetinek tekinthető állapotok. A háromból kettő feleség pedig már kezdi feszegetni a háztartás határait, annak ellenére, hogy élvezik és azt tartják főállásnak. Szerencsére a férjek ezt nem bánják. Úgyhogy mégsem. Pedig nekem nagyon tetszik a német példa. Egyébként én is láttam olyat tőlünk nyugatra élő családnál, hogy képesek arra, hogy a nő otthon maradását, főállású anyaságát, háztartásbeliségét ugyanolyan rangú és értékű munkának, kvázi karriernek, önmegvalósításnak tekintsék, mintha mondjuk orvos, tudós vagy jogász lenne. És tiszteljék is érte.

        Kedvelés

      • A német példa nekem is tetszik (a hausfrauság megbecsülése a leginkább), annak ellenére, hogy én nem csinálnám. Viszont ha az ő anyagi helyzetükben lennék, a legtöbb háztartási munkát delegálnám.

        Kedvelés

      • úgy értem, engem pl. nem boldogít a főzés (egy évben kétszer oké), tényleg nem érdekel, a lakás takarítása komoly nyűg. nincs olyan része a háztartási munkáknak, amit szeretnék (talán a vasalás, de nem fáradtan). annyira viszont nem keresünk jól, hogy megérje takaríttatni. cserébe minimalizáltuk a háztartási munkákat meg elég rendszeretők is vagyunk.

        Kedvelés

      • Kövezzetek meg, de én akkor is takaríttattam, amikor egyedül éltem: összehasonlítottam a saját órabérem a takarítóéval, szorozva azzal, hogy mennyire utálom és lassan csinálom, és hát ebből az jött ki, hogy ez a jó döntés.

        Kedvelés

      • A német példával semmi esetre sem azt akartam érzékeltetni, hogy hajj, de jó a hagyományos leosztás, hanem azt, hogy azt is lehet jól csinálni, ha valaki akarja, és van valami elképzelése róla, hogy hogyan is kéne. Meg az se baj persze, ha van mellé megfelelő társadalmi környezet, ami elismeri a nő otthon végzett munkáját. Talán főként ez is a baj sokszor, hogy sok ember nem igazán tervezi meg az életét, tudatosan nem gondol bele, hogy hogyan és mit szeretne, csak jönnek a dolgok egymás után és a végén azt veszi észre az illető, hogy az élete nagyon nem olyan, mint amilyennek lennie kéne. Egyébként én szeretem a házimunkát, főleg, ha kerti munka meg jószágok is vannak hozzá – ha kertes házban élnék és gyesen lennék, biztosan tartanék egy kecskét, és tyúkokat, kacsákat meg ludakat – és szívesen élnék egy darabig úgy, hogy az otthonra és a családra koncentrálok. Aztán meg biztosan szeretnék mást is kipróbálni, a régi munkáim közül valamit továbbvinni, vagy valami újba kezdeni – ha lesz rá lehetőségem.

        Kedvelés

      • Én nem tekintenék általánosságban úgy a német példára, mint követendőre. Sok német partnerrel dolgozom együtt a munkámban. Egyrészt hatalmas a különbség a keleti és nyugati részek között. A keleti (volt kommunista) oldalon sokkal jobbak a családsegítő infrastruktúrák. Ez azért is van, mert ott régebb óta dolgoznak a nők. És volt (van) gyes is. Ebből a szempontból hasonló Mo-hoz. De ahogy nálunk, ott sem hozta magával az infrastrukturális feltételek biztosítása a nemi szerepek változását (vagy nem kellő mértékben). Ez megérne egy külön misét, hogy nem hogy egyenlőbbek lettek a szerepek, hanem a nőktől most már nemcsak azt várják el, hogy a gyereket nevelje, és takarítson, hanem azt is, hogy pénzt is hozzon haza.
        Nyugaton ellenben nagyon sokat szenvednek attól, hogy a nőknek még mindig választani kell a család vagy a hivatás között. Mert nincs bölcsőde. Mert “elvárás”, hogy htb legyen. Mert ha véletlen visszamenne dolgozni X év után, nincs munkaadó, aki felvenné.
        Próbálnak tenni a helyzet megoldásáért, de egyelőre csekély sikerrel (nem tól magas a nyugati országrészek gyermekvállalási hajlandósága).
        Ami pozitív példaként felhozható, az Franciaország, ahol kb 20 éve a különböző lrdekelt felek leültek és megegyeztek abban,hogy az társadalmi szinten nem jó, hogy kevés gyerek születik. Mit lehet tenni? Minden pénzt megér, hogy segítsék a CSALÁDOK (nem a nők!!!!) gyerekvállalását. És lőn. Eszméletlen sok pénzt belefektetnek. De szépen levezetik minden alkalommal, hogy ez nekik megéri. 2,1-es a gyerekszülési ráta (az egész EU-ban a legmagasabb) – lesz sok adófizető. Én személy szerint sok francia családot láttam, legtöbben 3-4 gyerekkel, viszonylag fiatalon. De egy htb-t sem (vagy nem évekig, csak amíg szükséges). Ellenben sok félállást, családi támogatásokat, apukákat otthon, a gyerekvigyázás sok formáját, és sok takarítónőt. Ők meg a svédek tudták eddig érdemben javítani a gyerekszülési statisztikákat.

        Kedvelés

      • Én nem is Németországot tekintem példának, hanem konkrétan ezt a családot, de őket is csak személyesen számomra követendőnek. Nem a szerepek leosztásában, az nálunk úgysem működne, hanem egymáshoz való hozzáállásban, azért, amit és ahogy a kapcsolatukért tesznek – nekem 17 évesen releváció volt, hogy lehet így is élni, nem csak egymást marva, veszekedve, vagy beszürkülve.

        Kedvelés

      • Ez jó. Csak azért is írtam le a fentieket, mert többen elkezdtek úgy hivatkozni a példádra, mintha az ott a kánaán lenne… pedig nem. Rendszerszinten ők sincsenek a legjobbak között (a németek).
        Az, hogy a példában szereplő párnál jól működött a hagyományos modell, az nyilván rajtuk múlt elsősorban.
        A tiszteleten, amit egymásnak megadtak.

        Kedvelés

      • Én neveztem német példának. Bocsánat, ha félreérthető volt, nem általánosításnak értettem, csak egy sima jelzőként. De igaz, így kicsit félreérthető volt.

        Kedvelés

      • Nemetorszagban es Ausztriaban azert ez a hagyomanyos szerepleosztas es ez de mennyire elfogadott es klassz, rettentöen ketelü. Elhiszem, hogy nagyon sok hazassagban müködik. Viszont 10-böl 8 esetben rosszabb azoknak a nöknek a megbecsültsege es megitelese, akik nem ezt valasztottak es eljarnak dolgozni. Es ezt ereztetik is. Kvazi statusz, ha megteheted, hogy hausfrau vagy. Ha pedig dolgozol es független, akkor ahhoz jar nehany megvetö/lenezö pillantas. Mert dolgoznod kell. Kvazi rad van irva hogy nem tudtad jol elpasszolni magad. A beszelgetest elkezdeni is felesleges, hogy te arra amugy sem vagytal, mert nem ertik. Nekik sikerült, ök jol hazasodtak, te meg dolgozz csak tivabb, szia. Szoval ez azert belülröl neha igen gusztustalan…

        Kedvelés

      • Pont ott van a kutya elásva, hogy az állam egyrészt felfogja, hogy “neki” is érdeke a családok támogatása, másrészt hajlandóak szakértőkkel egyeztetve reformokat, fontos döntéseket hozni. Ahol nem számít a szakértői vélemény, ott várhatunk a változásra…

        Kedvelés

      • A gyereknevelést még értem, sőt, szükséges is lenne, ha méltón megbecsülnék, de hogy a házimunka egyenértékű lenne a karrierrel, azt azért túlzásnak érzem – ez persze az én véleményem. Szerintem a házimunkát karriernek tekinteni olyan dolog, hogy nyilván azért van akkora tapsvihar körülötte, mert engedelmesen fejet hajt a rendszer elvárásainak.

        Nekem az is eszembe jutott, hogy amikor az a példa jut eszünkbe, hogy “bár” a hagyományos modellben él adott család, mégis milyen boldog (a nő is), azért azt tegyük hozzá, hogy még a mai napig óriási elmaradásban vagyunk annak tudatosításában, hogy a házimunka nem a női önmegvalósítás alfája és ómegája, hanem csak elvégzendő feladat. Amely egyébként, mivel mára a kétkeresős családmodell van érvényben, bizony még inkább szembetűnően mindkét fél dolga.

        Hogy mit akarok ezzel? Azt, hogy egyáltalán nem feltétlen bizonyíték/érv az, hogy vannak olyan nők, akik belesimulva a rendszerbe (interiorizálás, ugyebár) annak megfelelően definiálják a boldogságukat, elégedettségüket, igényeiket.

        Úgy gondolom, akkor lesz értelmezhető ez érvként (mármint az, hogy van, aki a hagyományosban is boldog), amikor adott lesz kellő mennyiségű alternatíva a hozzá szükséges mindenfajta (társadalmi, gazdasági, jogi) infrastruktúrával, melyek között lehetősége lesz a nőknek (férfiaknak is, általában, lehetőleg mindnek) választani!

        Kedvelés

      • S itt is újra hangsúlyoznám, hogy a számomra mennyire zavarba ejtő a házimunka (mely magától értetődően, muszájból elvégzendő feladatok sora) ilyen módon való sztárolása, felpuffasztása, habosítása – ez fordított esetben, úgynevezett “férfimunkákra” vetítve mennyire egyértelmű? Villanykörtecsere (már megint ez, bocs, én is megtom csinálni, mondjatok mást :D), vízcsaptömítés cseréje, kocsimosás (??), satöbbi mint karrier? Komolyan?

        Kedvelés

    • Van az a bizonyos 165 kérdéses önismereti teszt, neten elérhető. Nekem, aki saját magamat úgy jellemezném, hogy Nyúl Béláné, az jött a legmagasabb pontszámmal, hogy agresszív nonkonformista. Csak mert egyedül voltam, mikor kitöltöttem a tesztet, őszintén. Kuncogtam nagyon, én agresszív? Én nonkonformista? Közben meg tényleg.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  14. “Szerencsére a férjek ezt nem bánják.” – most látom csak hogy a tudatalattim micsoda mondatot csempészett a hozzászólásomba. Én is azt gondolom, hogy az a szerencse, ha egy férj nem bánja a felesége szárnybontogatását? Fel sem kéne merüljön ilyesmi.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Igenigen, az is a köztudatban van, hogy ha támogat a férjed, “segít”, részt vesz a gyereknevelésben, megtalálja a fakanalat, időnként vigyáz saját gyerekeire és te elmehetsz otthonról, akkor szerencsés vagy. Személyesen istenlábába futottál bele, becsüld meg, légy hálás érte 🙂 A férfiak is tudják, hogy ettől ők jó fejek. Ha ugyanazt csináljátok, akkor ő ettől remek pasi, te pedig hárpia-lusta-karrierista-despota (a kívánt rész aláhúzandó).

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  15. aritareal, csak már annyira keskeny lesz, hogy inkább itt:
    “Egyébként én szeretem a házimunkát, mosni, főzni és takarítani is, de hosszú távon biztosan az agyamra menne, ha csak azt csinálnám, és senki se segítene.”

    Azért azt is észre kellene venni,hogy mennyire túl vannak misztifikálva a nők számára (készült médiumokban) a házimunka tevékenységei. Gondoljatok bele, milyen lenne fordítva, amikor a “hagyományos” férfimelók, plö a (hasraütés-szerűen mondom – de amúgy tök nehéz kitalálnom ilyeneket!!!!) … aaaa izé, villanykörtecsere, képek felszögelése a falra, falfestés meg tököm tudja, szóval ezek úgy agyon lennének tupírozva, mint ahogy a női magazinokban látod: tíz tuti tipp a hatékony bio-ablakpucoláshoz/szőnyegdzsuvázáshoz, könnyen elkészíthető bébiételek, melyik porszívót válasszuk, mosógép ár-érték arány összehasonlítása, satöbbi. Ezeket mind férfimagazinokban, képzeljétek már el! (Remélem, érthető voltam :D)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én azt veszem észre hogy minden ilyen a társadalom által “nőiesnek” tekintett cucc túl van misztifikálva, de ennek az oka főként a gazdasági haszonszerzés. El akarnak vele adni valamit. És döbbenetes, hogy ez működik is, a női magazinokat rengetegen veszik, a női oldalakat rengetegen olvassák, miközben ha belegondolunk, nagyon kevés új dolgot tudnak mutatni. Házimunka – lehet, hogy attól, ha ilyen van egy magazinban-weboldalon, az hasznosabbnak tűnik – divat, smink, szexrovat – mind-mind a századik bőre ugyanannak a rókának, holott az ecet meg az újságpapír már 20 éve is ugyanolyan jó volt a bio ablakpucoláshoz, mint ma.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Érthető biza. Igen, míg a női magazinokban megjelennek a “hagyományos női melók”, a férfi magazinokban nincsenek jelen, inkább a specialista magazinokba (mondjuk barkácsmagazin) kerülnek.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  16. A nemet pelda tipikus kozeposztalybeli felallas volt meg 10 eve is, a legtobb csalad hasonloan elt akkoriban mert igy volt termeszetes nekik, ezt lattak a sajat csaladjukban es ezt vittek tovabb. Ennek a kivulrol tokeletesnek tuno modellnek azonban rengeteg buktatoja van, nem veletlen, hogy ma mar minimalis azoknak a noknek a szama, akik nem mennek vissza dolgozni. Sajnos tobb olyan csaladot is lattam az elmult 12 evben, amiota itt elek, ahol a kivulrol fantaszikusnak tuno hazassag nagyon csunya veget ert es a nonek 15-20 otthon toltott ev utan kellett visszamennie dolgozni mert a ferje hirtelen szerelemes lett es valni akart. A kozeposztalybeli nemetek nagyon szeretnek kivulre tokeletes kapcsolatokat prezentalni, a gyerekek jol neveltek es illedelmesek, az anyukak boldogok es kiegyensulyzottak, az apukak egyuttmukodoek es segitokeszek. Ez tapasztalatom szerint viszont csak egy szerep, ami mogott az esetek tobbsegeben pont ugyanaz van mint az osszes tobbi egyenlotlen kapcsolatban.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • elképzelem a mindenki-boldog tablót, és nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. eleve tök irreális, hogy mindenki mindig boldog akar lenni, meg annak igyekszik látszani. az ember nem mindig boldog, és nem is várható el, hogy az legyen, akármilyen jó az élete (ahogy minden szörnyűség közben is van boldogság, még a nyomorban, rabságban, terrorban is). az ilyen elfojtó, teljesen egypólusú “boldog és kiegyensúlyozott” szerep éppolyan őszintétlen és embertelen, mint a tökéletesség elvárása. azt hiszem, végső soron leginkább feldühít, hogy magukat felnőttnek és felelősnek beállító emberek képesek ilyesmire, és ezzel mérgezik a gyerekeiket. (persze nem csak német jelenség, szerintem mind ismerjük ezt jól.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ismét egyetértek veled. Az is sok energiámba került, hogy megértessem: ha este fáradt, rosszkedvű vagy nyűgös vagyok, az teljesen emberi dolog, nem személyes támadás. Bármilyen jól esne a másiknak, nem tudunk mindig sugárzó mosollyal, kisimultan létezni. Ha ezt kell otthon tettetni, megette a fene. Persze nem vagyok mindig ilyen, de előfordul 🙂

        Kedvelés

      • Csak ezen a héten három számomra kedves ember közölte velem, hogy “de hát ti voltatok számunkra az etalon pár” – mondtam, hogy sajnálom, ez egy korszak volt, és most elmúlt, és különben is, többnyire inkább csak úgy nézett ki. Értették, miről beszélek. (Nők.)

        Kedvelés

  17. Annyira örülök ennek a posztnak meg az utána kibontakozó diskurzusnak. Én tkp. ezen a szálon (ilyen témák után kutatva a neten) jutottam el ehhez a bloghoz. Pontosabban a 2. kérdésre kerestem-keresem a választ: pontosan miért félek a gyerekvállalástól, a gyerekvállalás után a házasságom felőrlődésétől és a stresszbe, űzöttségbe való beleszürküléstől. Évek óta lázasan kutatom, vajon szeretnék-e tényleg gyereket, és vajon mi motoszkál bennem akkor, amikor inkább úgy gondolom, hogy nem. A blog sokat segít abban, hogy azt érezzem, a kételyeimnek van létjogosultsága, és nem vagyok elfajzott szívtelen attól, hogy nem vágyom zsigereimből az anyaságra (a társadalom meg a környezet azért sokszor vmi ilyesmit éreztet, pedig istenuccse melegszívű, érzékeny s empatikus teremtés vagyok).
    Tényleg tök fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy melyek a mi valós igényeink, és mit csinálnánk inkább a társadalmi nyomás hatására. Valószínűleg már korábban is motoszkált ez így bennem, de ma, e poszt meg a kommentek elolvasása után fogalmaztam meg a férjemnek, hogy csakis akkor legyen gyerekünk, ha ő is és én is ténylegesen, mélyen vágyunk rá. És akkor innen még mindig lehet akármi.
    Bocsánat, hogy linkkel jövök itt (meg lehet, h már volt róla szó a blogon), de egy kicsit a témához kapcsolódik ez a förmedvény: http://divany.hu/poronty/2013/03/24/szabadido_az_meg_mi/ Azt a kérdést boncolgatja, hogy az anyáknak vajon van-e egyáltalán szükségük szabadidőre, vagy van, akinek tkp. nincs is, oszt ezért hajlamos olyan könnyen lemondani róla.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  18. Bocsánat az off-ért, de áttételesen azért kapcsolódik. Most botlottam bele. (Sírva/röhögve tépdesem a hajamat….)
    Tanácsadás, női oldalon, íme néhány örökbecsű tanács hölgyeknek, női szerzőtől:
    “Legyél titokzatos
    Ki kényszeríthetne, hogy mindig elmondd az igazságot? Senki, még a lelkiismereted sem. Néha ne válaszolj egy-egy kérdésére, csak titokzatosan mosolyogj.”
    “Ne legyél teher a számára
    Családi és munkahelyi problémáiddal, rossz kedélyállapotoddal ne terheld párodat – ezek nem hatalmas drámák. A gondok előbb-utóbb megoldódnak, ezért felesleges, hogy a fickó napját is elrontsd panaszkodásoddal. ”

    http://www.noiportal.hu/main/npnews-7886.html

    Azért ez nem semmi…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Ez szerintem egyáltalán nem paródia, viszont én most végigolvastam, és ezeken a kifejezéseken én egész nagyokat röhögtem magamban, mert tényleg paródiaszagú, csak sajnos nem annak szánták:

        “Legyél többféle (——– többféle!!!!!!! xD)

        Ne legyél mindig ugyanolyan, napról napra (!!!) változtasd öltözködésedet, szokásaidat, sminkedet. Lepd meg rendre a fickót alkalmazkodási képességeddel: egyik este rock-, a másikon komolyzenei koncert, gyertyafényes elegáns vacsora vagy mozi után gyorsétterem. Lényeg, hogy a pasi csodálkozása ne ismerjen határokat.

        Ne legyél ragadós

        Különösen a kapcsolat első napjaiban szeretnél állandóan a fickó mellett lenni. Azonban hamarosan rá fogsz jönni, a szerelmes férfinak szüksége van „levegőre”, szeretne másokkal is találkozni. Időről időre tűnj el egy kicsit, így biztosan hiányozni fogsz neki. Majd ismét jelenj meg, még szebben, még titokzatosabban.”

        …de csak akkor tűnj fel, ha már eltelt legalább 48 óra, és a rendőrséggel is kerestet. Jaj Istenem xD – még szebben, még titokzatosabban. :DDDDDD
        Jaj, ez tök komoly szerintem, de én a hasamat fogom.

        Kedvelés

      • 🙂

        Azért ez se kutya:

        “Legyél nagyvonalú
        Ne kezdj el kötekedni minden számla miatt, ha észreveszed, hogy a fickó rosszul számol, de mindig a maga javára téved (röviden: fösvény).”

        Kedvelés

      • Hmm, ha lelépnék 48 órára szépülni (a két gyerek mellől, szó nélkül, titokzatosan), nem hiszem, hogy repesve fogadna 😀

        Kedvelés

      • Többféle? Azt meg ki fogja észrevenni? Nem sikerült azt sem észrevenni, hogy már dolgozni járok, hogy már nem az vagyok, aki voltam.
        Ha lila punk friuzurám lenne, nem hiszem, hogy feltűnne.
        Azt se nagyon szokta megjegyezni, hogy Párizsba utazom, vagy Pekingbe. Néha felhív ilyenkor is, hogy hozzak kenyeret.

        Kedvelés

    • Csúcs. És rafinált? Rafináltak is legyünk?
      Előbb-utóbb csak összezavarjuk majd a pasit, még ha normális is szegény…

      Titokzatos:
      – Drágám, hol voltál?
      – … (mosolyog bárgyún, illetve nem is, mert titokzatosan!)
      – Nem hallottad? Azt kérdeztem, hol voltál?
      – … (mosolyog, pislog is hozzá. azt is titokzatosan)
      – Kérdezem: hol voltál? Mi bajod van?
      – Nem mondom meeeg!

      🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  19. sztem ezt egy férfi írta, és röhögtek a szerkesztőségben. de tuti álnév. kellett valami baromság, valamit le kellett adni. csak sajnos egy csomóan megfontolják, és hát nem is csoda, mert amúgy más női magazinok is ezzel vannak tele.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  20. Forr a vérem mikor az a téma, hogy legyen-e gyerek, vagy ne.
    Nem a gyerek a baj, hanem a rendszer, tényleg! Ha még egyszer kezdeném, nem lenne, túl sokat vesz el, sok időt, sok energiát, és hol vagyok, hol maradok én? Önzőség? Keserűség? Talán mindkettő, talán egyik sem.
    Hiába a nagymama, aki vigyáz rá, azért mindig érezteti, mondja, hogy nekem az a dolgom, hogy vele legyek, és lelkiismeret-furdalást akar ébreszteni, ha mással töltöm az időt.
    Egyedül nevelem, ez megsokszorozza a nehézségeket, anyagilag is, mindenhogyan. Hiába van apja, a félmilliós fizetés mellett / miatt egy napot sem maradna itthon a beteg gyerekkel, én, aki a tizedét keresem, és mert én vagyok az anyja(!), kötelességem a beteg gyerekkel otthon baszni a rezet 1-2 hétig. Oldjam meg az oviba hurcolást, á, nem is sorolom inkább.
    És a gondoskodó édesapja megfelezte a gyerektartást. (Nincs semmiféle bírósági végzésünk). Gondolja talán, hogy ahogyan nő a gyerek, kevesebbet eszik, vagy nem nő tovább…..
    Napi panasz off.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Kapcsolódom: nincs gyerekem, ilyen öreg (sic) koromra (37). Azon túl, hogy mindenki obligát megkérdezi, mikor lesz (nem azt, hogy lesz-e egyáltalán, hanem hogy mikor – értsd nekem mindenképp akarni kell. Gondolom, titokban az is felmerül bennük, hogy biztos csak nem lehet – ezért esetleg már előre is sajnálnak).
        De ha társaságban vagyunk, akkor nagyon bírom őket, és szívesen elvagyok velük (pesztrál, játszik, orrot fúj és pisiltet) – meg ők is velem, általában ragadnak rám. Na ekkor jön a döbbent kérdés, hogy “hát te szereted a gyerekeket???”

        Kedvelés

  22. Nem tudom, hova kommenteljem, de azért érdekes: http://pszo.postr.hu/mennyit-er-egy-magyar-haztartasbeli
    Jellemző, hogy a cikket ismertető femina (itt: http://www.femina.hu/otthon/hazimunka_ara ) azért hozzáteszi, a miheztartás végett:
    “Arra is felhívják a figyelmet, hogy a család iránti elkötelezettségnek és szeretetnek nincs mértékegysége, és nem fejezhető ki pénzben, ám jogosan lenne elvárható nagyobb társadalmi megbecsülés.”
    Aha. Megbecsülés elvárható, de hogy valóban forintosítsuk, na azt már nem! Az a férfiak terrénuma…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én is keresgéltem a címkefelhőben, hová írhatnék munkával, karrierrel, önmegvalósítással kapcsolatosan. “Önös célok” címke, esetleg?:-)
      Most szakmailag hazabeszélek egy kicsit, de ezt jó volt olvasni. http://www.kreativ.hu/reklam/cikk/20_no__akikre_figyelni_kell

      Ez meg vicces:
      “A Sanoma Mediától Jákó Eszter termékfejlesztési és támogatási igazgató, valamint Molnár Zsuzsanna portfólió-igazgató lendületes előadásában elmondta, hogy kiadójuk ötféle csoportot alkotott meg a nők szegmentálására. Az élménykereső nő az Y-generációt jelenti, aki soha nem adja fel az igényeit, az öko-spiritiszták önfejlesztő, útkereső és könnyen aktivizálható, az új háziasszony aktív médiafogyasztó, aki a munkáját és a családját szuperül menedzseli, a modern amazon aktív családi, társadalmi életet él, de szelektív a médiafogyasztása, míg a la mamma inkább befelé figyel. Tehát a Sanoma sem korosztály, hanem élethelyzet szerint kategorizálja a nőket.”

      Na, ki minek érzi magát? Adjunk-e további tippeket a Sanomának?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • számomra ez a szakzsargon klingoni tájszólás. befosok az összes “kommunikációs” szakembertől. bocsánat, ha érzékeny húrokat pendítek, de sztem a kommunikáció manapság nagyjából arról szól, hogyan etessünk meg az emberekkel olyasmit, amit börtönben, kényszer alatt sem fogyasztanának.
        én szeretem az egyenes magyar beszédet, ahol a szó lesújt, és kobakon talál, de úgy, hogy beleszédülsz jelentésének egyértelműségébe. csak nekem tűnik úgy, hogy magyarországon a germanizmusok használata a profizmust hivatott “takargatni”?

        Kedvelés

      • Jajj, bocs, tudom, kit erdekel 🙂 csak ugy meglepodtem, amikor kinyitottam az ajanlott linket 🙂

        Kedvelés

      • Összesen 30 valódi hatalommal bíró, briliáns nő. Kíváncsi vagyok, hányan jártak ezen a blogon, és hányan ismerik közelebbről a feminizmus gondolatát.
        És melyikük segítene létrehozni egy fényesborítójú újságot?:-)

        Kedvelés

      • Az a tippen, hogy nem sok. Sajnos azt látom, hogy azok a nők, akiknek sikerült érvényesülni a férfiak világában, a saját sikereiken felbuzdulva úgy gondolják, hogy nem kell ezen a rendszeren változtatni (hiszen nekik is sikerült, ugye).
        Ennek lehet az is az oka, hogy ha valaki a “férfivilágban” “férfias” sikereket arat, az valószínűleg “férfiak módjára” közlekedik ebben a rendszerben (tudom, nem általánosítunk, és nincsen férfias, mint olyan, de mégis van – ahogy ők felépítik a karrierjüket, a kommunikációjukat stb).
        De azért én (tudom, kisördög), kiemelnék néhány vonást ezekből a leírásokból: Balatoni Zsófia – a férjével együtt hozta létre és vezeti. Természetesen megemlítik, hogy van két gyereke. Blaskó Nikolett “mindig kifogástalanul és stílusosan öltözködő” és “sokak által az egyik legarrogánsabb nőnek tartott ügynökségvezető”. Margaret Ann Dowling “természetesen” a következő lapokat irányítja: az életmód- és trendmagazinok piacán olyan lapokat irányítva, mint a Joy, a Playboy, a CKM, a Shape, az Instyle, az Éva és a Men’s Health. “Ezekkel a lapokkal pedig nemcsak a nyomtatott piac női-férfi magazinszegmensére van óriási hatással, hanem az ezeken a lapokon felnövő két-három generáció világképét is meghatározta az elmúlt hét-nyolc évben.” (Hát ettől félek én is). Hámori Barbara mindjárt szül, és van szépségszalonja (hát mibe is fektetné pénzét egy sikeres nő?). Horváth Magyary Nórának “akkora ruhatára van, mint egy kisebb lakás, és azt is hallottuk egy hozzá közel állótól, hogy minden körülmények között tud érző, sőt érzelmes, sőt, még humoros is lenni.” (Ahá, hiszen nő!). Kálmán Olga a “A magánéletben egyáltalán nem kíméletlen”
        Nem folytatom.
        De mondjuk láttunk már olyan “sikeres férfiak listája” dokumentumot, ahol elmondják, hogy mondjuk Tóth Józsefnek Gergelynek napokon belül születik az X-edik gyereke, és Kovács Istvánnak hatalmas a nyakkendő-repertoárja. Valamint együttérzően és érzékenyen viszonyulnak a munkatársaikhoz…

        Kedvelés

      • Én is ezt látom. Nem tudom, én hogy viselkednék a helyükben, ezért nem ítélkezem. Talán én sem néznék vissza, élvezném, amit elértem. Vajon az érzékenység a kiszolgáltatottsággal együtt múlik el? Már ha megízlelték egyáltalán valaha.
        Nemrég óta dolgozom a filmgyártásban. Rengeteg különböző társadalmi helyzetű embert látok egyszerre, és bevallom, a statiszták révén először szembesülök olyan sorsokkal, életlehetőségekkel, amelyek láttán mélységesen megbecsülöm ami nekem adatott.

        Kedvelés

    • Idézet egy hozzászólásból (megjegyzem tipikus férfi gondolatok a témáról):
      “Nem értek azzal egyet, hogy a házimunka és a gyereknevelés munka lenne, mert az, amit az ember a saját maga kedvére csinál, az nem az.”
      Aha értjük, a nők a házimunkát amolyan hobbiként végzik, amit direkte irigységből nem engednek át a férfiaknak, nehogymá’ ők is egy jót tudjanak szórakozni otthon.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

Hozzászólás a(z) FarkasViki bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .