mit mond a szakember

Még mindig a négy kérdés módszerről:

Ezek a módszerek (mint minden módszer, ami nem veszi figyelembe a problémák valódi okát, hanem az elme manipulálásával akar hatást elérni) nagyon károsak tudnak lenni. Vannak hasznos elemei (mert valóban sokakat kínoznak alaptalan negatív automatikus gondolatok akkor is, ha jó helyzetben vannak, és ezeket érdemes felülvizsgálni), amelyek a kognitív viselkedésterápiából származnak.

Ezeket a módszereket a helyzet elfogulatlan felmérése és elemzése (történet, szereplők-szerepek, hatalmi viszonyok) és az alapértékek tisztázása (szabadság, egyenlőség, együttműködés, szemben azzal, hogy “minden jó úgy, ahogy van”, “mindenki mindenért felelős, ami történik vele”, “bevonzzuk a rosszat”, “mindent el kell fogadni”) után például egy bántalmazott esetében lehet felszabadítóan használni (például vizsgálja meg a nő, valóban igazak-e az efféle gondolatai: “egyedül nem bírnám”, “úgyse kellek másnak”, “az én hibám”), és lehet elnyomóan is, hiszen az igaz gondolatokat is meg lehet kérdőjelezni, és bármikor meg tudjuk ideologizálni a hazugságainkat.

Sokszor még abból sem derül ki, valóban jó-e egy módszer, hogy hogy érzi magát az ember, mert egy szuggesztív és megnyerő terapeuta el tudja érni, hogy az ember pusztán a beszélgetéstől jobban érezze magát és reménykedjen egy ideig, valódi változás nélkül, arról nem is beszélve, hogy a maradásnak és belenyugvásnak komoly rövid távú előnyei vannak, melyeket így átmenetileg megnyugodva élvezhet a nő.

Én úgy tekintek ezekre a “mindenúgyvanjólahogyanvan” new age-es módszerekre, mint a drogokra: néha használhatja az ember tudattágításra, és így észrevehet új és hasznos szempontokat, de problémamegoldásra nem alkalmasak, csak elkendőzik őket.

Egyébként kifejezetten gonosznak érzem a “minden úgy van, ahogyan van” összekötését a “minden úgy van jól”-lal, hiszen az első egyértelműen igaz, a másik meg egyértelműen nem, és ilyen módon az egyik hihetősége átsugárzik a másikra, mert hát milyen jól hangzanak így együtt. És ez a hazugság nagyszerűen rá tud erősíteni az elnyomottak automatikusan kialakuló (és a lázadással, dühvel, nyugtalansággal versengő) tehetetlenségére, hiszékenységére és belenyugvására. Ugyanazt a követ fújja így a terapeuta, mint a bántalmazó: a probléma a fejedben van, te csinálod rosszul, ne lázadj, köszönd meg azt, amit kapsz.

21 thoughts on “mit mond a szakember

  1. Buta dolog azt ismételgetni, hogy minden tökéletes, ahogy van. Inkább arra kell erősíteni, hogy
    1. felismerni, azonosítani kell a helyzetet és annak problémáit (ez nem mindig egyszerű, a négy kérdés segíthet eldönteni, tényleg reális-e a gond, vagy éppen máshol van a para, mert pl. paranoiás a kérdező, vagy a projekció mechanizmusával él menekvésképp);
    2. lehetséges megoldásokat kell találni (ez egy punnyadtabb kapcsolat esetén lehet a maradás és a kilépés is, de a terapeutának nem feladata kapacitálni a pácienst, hogy milyen irányba induljon el)
    3. reális önismereten alapuló pozitív (nem hurrápoptimista!!!) énkép megerősítésével el kell indulni a választott úton.
    Nem ismerem Byron Katie-t mélyebben, de a négy kérdés az 1. lépésben segítséget adhat. Ugyanakkor ha az eredmény az, hogy a probléma reális és égető, akkor a következő lépés logikusan nem lehet a “mindenúgyjóahogyvan”, mert azt önámításnak, öncsalásnak és elfojtásnak nevezik, és minden létező pszichológiai irányvonal és szellemi iskola szerint káros.

    Kedvelés

  2. Kedves “csakazolvassa”!

    Másfél éve találkoztam Byron Katie módszerével, azóta ha nem is napi szinten, de rendszeresen használom. Nagyon sok felismerésem, ráébredésem, “aha” élményem volt általa.
    Úgy érzem, a napjaim sokkal örömtelibbek, sokkal harmonikusabbak azóta amióta “megfordítok”, azaz egy elsőre nyűgösnek, rossznak, kellemetlennek megélt élmény másik oldalát is megvizsgálom, megkeresem. Sokkal kevesebb a stressz az életemben, és barátságosabb, kedvesebb és türelmesebb vagyok az emberekkel.

    Nagyon tetszenek a bejegyzéseid, kár, hogy nem vállaod fel mellé a neved, az arcod, hogy ki vagy.

    Csapocska Mónika

    Kedvelés

    • Szia, örülök, hogy itt jársz, köszönöm, hogy árnyalod a képet. De gondolom, te nem súlyosan elnyomó kapcsolatban alkalmazod a módszert. Ahol egyénileg kábíthatja magát azzal az ember azzal, hogy de hiszen csak neki kell másképp gondolkodnia, bagatellizálhatja a valóságot, akkor sem lesz libidója, akkor is depressziós marad, tíz évvel öregebb és türelmetlen a gyerekkel. És a legfájóbb, alig érzékelhető veszteség: ilyen társadalmi viszonyok, nemi szerepek mellett a nő nem fogja soha átélni azt, ami miatt az ember szívesen viseli a más lábszagát, különgyerekeit, rigolyáit, ami miatt megéri a kockázat: amit egy tartalmas kapcsolat adni tud.

      Én tudom, én kijöttem a fényre, és elmondhatatlan különbség a problémák valós okait megértve, feloldva méltó, kihúzott gerincű életet élni, amelyben nem kell félnem a partnerem ítéleteitől, és ha panaszkodik is (mert neki most borzalmasan nehéz), jó a lelkiismeretem, mert tudom, hogy nem lehet többet bírni. Nem fázom soha, tele vagyok energiával és nincs téli depresszióm sem, még a halálos betegség sem gyűr maga alá.

      Én vállalom az arcom és a nevem is, bár legalább két bejegyzést kell elolvasni, meg egyet kattintani, hogy kiderüljön, és jelszót is csak Bajnai Gordon nem kapott még. Azt gondolom, példátlanul őszinte vagyok, itt van az összes traumám, bénázásom, történetem, de még a férjem magánélete is, aki egyébként eléggé közismert, és emellett középiskolai tanár is vagyok, meg lehet, hogy rászorulok arra még, hogy főnököm legyen. Képzeld magad az én helyembe, és — turn it around.

      Kedvelés

  3. Kedves.. ne haragudj.. pedig több írásod is leolvastam.. mégsincs meg, hogy is szólíthatnálak ..

    Mit jelent a “súlyosan elnyomó kapcsolat” kifejezés?
    Egy 17 évig tartó házasságon és egy 6 évig tartó kapcsolaton vagyok túl. A Munkával a második kapcsolat befejezése előtt úgy fél évvel találkoztam. Nagyon sok nyűgöm, fájdalmam volt, féltékeny voltam, hisztis, gyanakvó, az önértékelésem a béka feneke alatt. Úgy éreztem, a párom nem figyel rám, nem foglalkozik velem eleget, nem kedves, nem odaadó, nem hűséges, nem szeret… stb.. Ahogy a Munkával vizsgálni kezdtem magam, meg a kapcsolatot, félelmetes mennyiségű hiedelmem került napvilágra. És egyre inkább felismertem, tuajdonképpen én nem vagyok odaadó, nem vagyok elég kedves, elég hűséges, eléggé szeretettel teli .. stb. SAJÁT MAGAMHOZ… hogy a kapcsolat miatt, az álomvilágom, az elképzeléseim miatt mennyire háttérbe szorítottam magamat.
    Kezdtem érteni, kezdtem változni, és visszatalálni magamhoz.
    És a legviccesebb, hogy ő szakított 🙂
    Azt gondolom, hogy a gyermekkorunkból, a szüleinktől, rokonainktól, pedagógusainktól megtanult, és magunkévá tett hiedelmek azok, amik elnyomhatnak minket. Nem egy másik ember. A másik embernek esetleg másmilyen hiedelmei lehetnek , ami pont nem passzol a miénkkel, ezért van a sok konfliktus.
    Mert pl. ha olyan családban nőttem fel én is, meg a párom is, ahol azt gondolták, hogy az asszonynak nincs szava, a konyhában a helye, főznie, mosogatnia, a férjét és gyerekeit ellátni kell, és ezt a hiedalmünket mind a ketten szeretjük, és elégedettek vagyunk vele, akkor nincs konfliktus. Na, de ha csak a férj hisz ebben, az aszsony meg nem, máris jön a zűrzavar 🙂

    A Munka egy betekintés a lelkünkbe. Érdemes hozzá kicsit lassulni, belemélyedni, magunkba engedni.. és nem azonnal, elméből zúdítani a választ..

    Mindent én csinálok.. igaz ez? Valóban egyetlen olyan dolgot sem tudok mondani, felidézni, amit ne én csinálnék ?? Soha semmiben nem vesz részt az a fránya Karcsi, tényleg állandóan a tévé előtt ül?? Ki csinálta a gyerekeket pl. ?? 😀 😀

    Hát további jó sok klassz írást kívánok !

    Mónika

    Kedvelés

    • Ne menj el, van ennek értelme, és én jókat írok, egyre jobbakat.

      Súlyosan: fok-mértékhatározó, elnyomó: minőségjelző. Arra gondolok, hogy a férfinak több a hatalma (mindenhol), és ezzel vissza is él (ez nem mindig, de riasztóan gyakran van így).

      Sajnos, elfelejted, hogy a fránya Karcsik mindennek a haszonélvezői: több idejük, pénzük, kontrolljuk, pihenésük, önbecsülésük marad. És azt is, hogy ha én leszámolok a hiedelmekkel, amelyekért persze megint én vagyok a hibás (ki más), hát milyen kis butus voltam (miközben az egész közeg ezekre szocializál, és ha ellenállok, akkor meg szankcionál — én most magyarázkodom a szülőtársak között emiatt), akkor a férj bekeményít (válsághelyzetben alkalmazott hétköznapi hímsovinizmus). Ez az egész Munka csak akkor működhet, ha behunyom a szemem, és nem veszem észre, mekkora hatalmi különbség van a férfiak és a nők között.

      És azért a gyerekcsináláson túl is akad teendő. A “minden” természetesen metafora, de elég pontos. “Valóban egyetlen olyan dolgot sem tudok mondani, felidézni, amit ne én csinálnék?” Na ne viccelj. A mondatot ki lehet belezni, de amire szerződtünk, az fele-fele. Feleség. Sőt, mivel úgyis nehezebb neki, még több támogatás sem ártana.

      Megúszós a családi élet férfikörökben, akárhová nézek. Család az, ahonnan elmegy új izgalmakat keresni, meg túlórázni, mert a túlterhelt nő csúnya, kiabálós és uncsi. És ahova visszatérhet. Mivel függenek tőle, megteheti, és meg is teszi.

      Nem az a kérdés, hogy én szeretem-e. “Semmi olyat nem tehet a másik, amely megakadályozza, hogy szeressem” — nem szeretem, mert kiábrándító, és a szarban hagyott.

      A Munka mint drog: mégis szeretem. De mi van az erőforrásaimmal? Én az övéit és a magaméit is töltögetem. Miért? Miért nem lehet kimondani: ha te szervezel, ellenőrzöl mindent, ha neked ír a zord tanítónő, ha hozzád rohan a vérző gyerek, ha te vagy a rossz zsaru a határszabással a gyereknevelésben, akkor jogosan érzed magad szarul, és nem neked kell megváltoznod, hanem az ezt lehetővé tevő viszonyoknak?

      Kérlek, olvasd el a Hétköznapi hímsovinizmus című könyvet. Én most egyenlő kapcsolatban élek, és meghökkentő a különbség.

      Te hogy érted? Nem megyek többet szülői értekezletre a csecsemőmmel, vagy dalolva megyek — melyikben segít a Munka? Dalolhatok, de időt, energiát tekintve akkor is szívás, ha meg nem megyek, a társam nem fog észbe kapni ettől, sőt. Észbekapás csak egyenlő kapcsolatokban van.

      De tényleg, ki főzi meg a levest? Nem is kell leves, ez csak az én hiedelmem, mennyivel jobb a tévét nézni éhesen? Nem is kell bekötni a füzeteket? Nem is kell szekrény, jó lesz a ruha a padlón, székeken? Nem kell fejlesztő pedagógus, majd csak hallani kezd a siket gyerek? Ki tagadja, hogy mindezt a nők csinálják, sokszor munka (kisbetűs) mellett, és hogy enélkül nagyon szar lenne felnőni, belépni egy lakásba, kajálni?

      A Munka még a szervezést is a nyakukba lőcsöli. A nők dolgozzanak magukon! Elmegy a tanfolyamra, megveszi a könyvet (azt valamin megspórolja, mert lelkizésre nincs külön büdzsé ám), gyakorol, a hűtőhöz megy, átgondol, mosolyog, férjhez odamegy, duma. Mit csinált a férj? Nem volt tanfolyamon, nem gyakorolt, viszont felzabálta a cuccot. Továbbá: átélte, hogy őt, aki figyelmetlen volt, mégis milyen nagyon szeretik.

      Neked nem tűnt fel, hogy valahogy mindig nők csinálják a könyvben, a blogokon, a tanfolyamon ezt az egészet?

      Valamiért a női mentalitás azt hiszi, hogy dühösnek lenni, tiltakozni az kaotikus, fájdalmas. Nem az. Csak a bűntudat az. Felszabadító, és legalább elválik a szar a májtól: az egyenlő partner fejlődik tőle, az elnyomó nem csinál semmit, esetleg szankcionál.

      BK azt kérdőjelezi meg, hogy a nők tömeges felháborodása, nyúzottsága jogos és érthető, hiszen objektíve többet szívnak.

      Ahol már nem ilyen “hiedelmesek” a nők, azokba az országokba tömegesen hoznak a férfiak filippínó meg thaiföldi feleséget.
      —-
      Az olvasókat többször kértem, hogy itt ne szólítsanak a keresztnevemen, úgyhogy a csakazolvassa teljesen jó.

      Kedvelés

  4. Kedves Csakazolvassa!

    Én gratulálok ahhoz, hogy sikerült kilépned egy számodra elnyomó kapcsolatból! Szívből örülök neki, mert sok nő nem tudja megtenni ezt a veszélyesnek tűnő lépést, és ez biztos nehéz lehetett számodra, és nagy bátorság is kellhetett hozzá. (Mondjuk ugyanez a kijelentés ugyanúgy igaz lehet férfiakra is) És igen, egyáltalán nem biztos, hogy a környezeted nagy része egyet is ért vagy értett támogat/támogatott ezzel a döntéssel. Pontosan azt tetted, ahova a Munka is elvezet(het)ne – és vezet el sokakat -, hogy egy olyan kapcsolatban, amiben nem érezzük jól magunkat, ami szenvedést okoz (szenvedést okozunk magunknak), ami rombol (romboljuk magunkat) (tök mindegy, hogy a másik vagy saját “hibájából”) abból bizony tessék kilépni.
    A Munka pont nem arról szól, hogy akkor eztán minden úgy van jól, ahogy van és mindent hadd vegyek a nyakamba, és de örülök neki, hogy a férjem csak tévézni jár haza.

    A Munka arra világít rá penge élesen, hogy a saját világlátásunkban hol vannak gondolati torzítások, és ezektől szabadít meg. Nem arról szól, hogy tűrni kéne a szenvedést (és e tekintetben mindegy, hogy tényleg üti-e valaki a hátunkat furkósbottal vagy csak magunknak gyártjuk a szenvedést.) Arról szól, hogy a lehető legtisztábban és legelőítéletmentesebben nézzük a világot, másokat, magunkat. És ebből az előítéletmentességből aztán tiszta fejjel lehet döntést hozni, akár azt, hogy lépek… Egész más a motiváció és a megélés.

    Viszont ami ténybeli tévedés, azt úgy érzem, nem hagyhatom jelzés nélkül: “Neked nem tűnt fel, hogy valahogy mindig nők csinálják a könyvben, a blogokon, a tanfolyamon ezt az egészet?” Ez a kijelentésed egész egyszerűen nem igaz. A tanfolyami résztvevőknek jelentős része férfi, rengeteg pár vesz részt, és nagyon gyakran vesznek részt apák és Munkáznak a gyerekeikkel. Az, ha úgy látod, és azt gondolod, hogy “mindig a nők csinálják a könyvben…” ez ezt el is hiszed, ez maga a gondolati torzítás.

    “BK azt kérdőjelezi meg, hogy a nők tömeges felháborodása, nyúzottsága jogos és érthető, hiszen objektíve többet szívnak.” Ehhez a kijelentésedhez. Én ezt a magam nevében szeretném kikérni magamnak. Én mint nő, baromira nem szívok többet mint egy férfi. Nem látom, hol szívnék többet. Ez egész egyszerűen nem lehet egy objektív kijelentés, hogy a “nők objektíve többet szívnak”. Ha például párkapcsolatokban gondolkodunk, én számos olyan párkapcsolatot látok a saját ismerőseim körében, ahol a férfi tűnik “jobban szívónak”. Számomra totális gondolati torzítás, hogy a nők többet szívnak. És számomra egy torzított gondolat nem lehet kiindulási alap.

    Továbbá nagyon fontosnak tartom, hogy BK még véletlenül sem mondja azt, hogy tűrni kéne mindent, ahogy a környezetünk viselkedik. Ő maga kétszer vált el, és például gyönyörűen mutatja be, hogy milyen az, amikor egy alkalmazottjától megválik (mert az megszegte, többször megszegte a munkaszerződésben foglaltakat).

    Nagyon gyakran a saját öntudatlanul beépült hiedelem- és gondolatrendszerünk úgy megvezet minket, hogy a világ, amit fejben teremtünk magunknak és valósnak hiszünk el, köszönőviszonyban nincs a tényleges, kinti, objektíven, ténylegesen történő világgal. Persze amíg elhisszük az elsőt, addig esély sincs a második meglátására.
    A Munka pusztán ennyit tesz. Azt tisztogatja, hogy a fejben megélt világunk egyre inkább közeledjen a tényleges világhoz, amiben semmi más nincs, mint hogy a dolgok történnek.

    Kívánok további jó haladást az utadon!

    Üdv,
    FK

    Kedvelés

    • Kedves fk és a többiek,
      a “számodra elnyomó” arról tanúskodik, hogy az egészet nem értitek.

      Nem számomra volt elnyomó.

      Az, hogy ordítva vádol azzal, hogy viszonyom van mindenkivel, miközben orrba-szájba megcsalt, az, hogy eredetileg is kikötötte (ő kötötte ki, hat kikötése volt, mintegy alkalmassági vizsgaként), hogy nem csalhatom meg, az, hogy naponta emlegette nevetve: úgyis elhagysz, az, hogy nem adott pénzt, miközben neveltem a gyerekünket, az, hogy beállt az ajtóba: mégis mióta csalsz meg, kedvesem, az, hogy sorozatosan szégyenített meg a gőgös idegenkedésével baráti és családi körben, az, hogy lecseréltette a zárat, mert ha nem úgy van minden, ahogy ő akarja, akkor én oda nem mehetek be — mindez, és csak azért fejezem be, mert sok dolgom van, nem szerintem elnyomó, és nem az én viselkedésem, hiedelmem avagy dühöm okozta.

      Csak azért gondolhatjátok, hogy mindez az én hiedelmem (számomra elnyomó), csak azért nem kérdeztétek meg és nem is olvastátok el, mi történt velem, mert nem hiszitek el, mindenképpen Byron Katie magyarázatával akarjátok helyettem is tudni, hogy nem úgy volt.

      Hogy ez valódi beszélgetés lehessen, ahhoz idő, energia, türelem kellene.

      Kedvelés

    • “A nők többet szívnak” azt jelenti, hogy több és komplexebb a feladatuk, jobban számon kérik őket, többet dolgoznak, sokkal többet dolgoznak fizetetlenül, kevesebb módjuk marad a tartalmas életre, kevesebb megbecsülés, idő, pihenés, hobbi, döntés, kontroll jut nekik mint társadalmi csoportnak. Többször csinálják azt, amit más vár tőlük, többször csalják meg őket, többször lépnek le a partnereik egy új, fiatallal, vagy tartják őket hazugságban élethosszig.

      Vagy nézzétek meg egyszer, mennyit költ egy elvált anya a gyerekeire, és mennyit egy elvált apa, de még a házasságon belül is ijesztően gyakran megy el a jövedelem jelentős része a férfi szenvedélybetegségére, költséges hobbijára, elektrokütyüire, az általa választott és főleg általa használt autóra és szexre (szerető, pornó, prostituált). Nem, nem mindenhol, de rengeteg helyen, és nem is fogjuk ezt megtudni, mert nem mondják el.

      Gyakorlatilag az összes prostituált is a nők közül kerül ki. Bibi Aishák és Katie Pipersek nincsenek férfiban. Keressetek a nevükre.

      Mindemellett a nőknek sokkal kevesebb mentségük van, ha hibáznak. Nem, a nemek viszonya nem szimmetrikus, és a történetek nem egyéniek, hanem egy nagyon sajátos viszonyrendszer irányítja őket. Mindaz, ami ezt nem veszi észre, tagadja, mindenki, aki szerint azzal van gond, aki dühös, minden eszme, amely szerint teljes mértékben mi vagyunk a felelősek, mi okozzuk a boldogtalanságunkat, erősíti a rendszert, és ekképpen bűn. Egész életünkben azt hallgatjuk, hogy mi gondoltuk rosszul, velünk van a baj, és BK is ezt mondja voltaképpen. Persze optimistábban, de amíg a hiedelmekkel foglalkozunk, addig nem oldódnak meg a nagy összefüggések. Nem nyúlunk a kényelmes, jól kereső, nasievő, normákat meghatározó férfiakhoz. Ez a tabu. Helyette elmegyünk ezoterikus izékre, diskurálunk a méhünkkel, jógázunk, még el is válunk, de kimondani, hogy te, kedves férjem, az én rovásomra, áldozatom árán, engem cserbenhagyva lettél főorvos, kerestél egy valag pénzt, így mondhatod magad háromgyerekes apának, az nem. Az ilyen nőt, aki kimondja a tényeket, megkérdőjelezik (más nők egyébként), megkapja, hogy nem szereti a férjét, lelkibeteg, mert bizalmatlan, férfigyűlölő, és miatta esik szét a család. A férj meg néz bociszemekkel, hogy de hát mi a baj, eddig béke volt.

      A nőket a legtöbbször jobban zavarja, ha otthon némaság van, ha nincsenek közös programok. És ez azért van így, mert a férfiakat hallgatásra, a saját belső világuk (gyakran manipulatív) meg nem osztására szocializálták, a nőket meg arra, hogy legyen melegség, kommunikáció, minőségi szabadidő, és arra is, hogy ez az ő felelősségük. Nagyon tipikus ez, hogy a nő egyedül vesződik a gyerekekkel, és inkompetensnek érzi magát, meg depressziós lesz, meg elhízik, a férfi meg elmegy a szinte vallássá nőtt munkájába vagy egy másik partnerhez, és nem hiányzik neki semmi, neki jó így. Ezért van, hogy az amúgy a család széteséséért jobban aggódó, egyedül (a gyerekek miatt) nehezebben boldoguló, a válást stigmának megélő nők adják be mégis a válóperek hetven százalékát.

      Ami Bibi Aishával történt, az ugyanazon a skálán van, mint az, hogy engem kilökdöstek a bejelentett lakcímemről, miután kitépték a kezemből a kétéves gyereket, vagy hogy most a szomszédodban talán ordítanak az asszonnyal, de még az is, hogy halogatják, amit ígértek (jó majd megcsinálom, ne nyaggass, nincs időm), és ennek a neve: a férfiak túlhatalma.

      Nem, nem a hiedelmeik miatt, hanem a patriarchális rendszer és a gyerekcipőben járó társadalmi egyenlőség miatt van mindez így.

      Nekem nem tud komolyan vehető lenni azok a történetek, amiket az egyes emberek hallottak, hiszen az is az elfogult rendszer része, amiket elmesélnek meg amiket elhallgatnak, és az is, ahogy ők a hallottakat interpretálják.

      Az egész társadalmi méretekben zajlik. Az ilyen férfiak, akik úgy érzik, éppen ők vannak elnyomva, gyakran békések, passzívak, és a feleségük túltherheltségéből adódó jogos tiltakozását, türelmetlenségét élik meg elnyomásként.

      Egy módszer: objektíven írja fel öt nőismerős és a partnereik is, egy hétig, naplószerűen, hogy mit csinált, mennyi időt vett igénybe mindez, hányszor dönthetett, mennyit aludt, hányszor volt jelen a naplóíró a gyerekek között. A munka akkor is munka, ha az illető szeret pl. főzni. Külön kell jelezni, ha az adott tevékenység lehetetlenné teszi, hogy közben a gyerekekre is reagáljon az illető, a mert ha apu elvonul valamit szerelni, és nem lehet közben zavarni, az nagy különbség.

      Mindezt nem csak a talán szerencsés ismerősök körében, hanem a legkülönbözőbb lakóhelyű, társadalmi helyzetű családokban, meg az egyedülállók között is el lehetne végezni. Lenne nagy meglepetés.

      Láthatólag új nektek ez a téma, ez a szemszög, kérlek, mielőtt átfogalmazzátok a történetemet, olvassatok, kérdezzetek, olvassatok bele a szakirodalomba, A vágy csendjébe, a Hétköznapi hímsovinizmusba, Miért bántalmaz? Miért bántalmazhat? című könyvbe, a szikáran szakszerű Rendszerbe zárva és Miért marad? című kiadványokba.

      A négy kérdés témájára egyébként egy csalódott Munkás hívta fel a figyelmemet.

      Nem így volt, ahogy írod. Engem épp az tartott benne a kapcsolatban, hogy azt hittem: az én érzékelésemmel, gondolkodásommal van baj.

      És nem, nem én vettem észre pedig végeztem már a NANE tanfolyamát, és még akkor se. Tudtam, hogy baj van, de a bűntudat erősebb volt. Végül kirángatott valaki, aki most is olvas, és segített, nála laktam két hónapig.

      A többiek nem tudják a mai napig, hogy mi történt, anyám szerint például többet kellett volna mosogatnom, a durván bántalmazó apám pedig nem csodálja, hogy egy ilyen asszonyt elzavart T.
      De nem tudtam még akkor sem, mi történt, két-három éve lett tiszta.

      És nincs hepiend, megnyugtató “ezen is túl vagyunk”: a közös, elfelezett gyerekünk egész életében cipeli a történetet, és engem is érnek a szankciók, azóta is.

      Nem a düh a veszélyes, nem az, ha mást tartunk felelősnek, hanem az, ha nem merjük meglátni a saját valóságunkat, mert “biztos én látom rosszul”.

      Kedvelés

    • Még egyszer:

      Én NEM MAGAMAT ROMBOLTAM, ne relativizáld, amit írtam, mert nem tudsz róla semmit. Ezt írni, ezeket a zárójeles izéket, ez manipuláció. Meg sietve odaírni, hogy “a férfiak is”, ez egyszerűen áldozathibáztatás. Nem, férfiak nem szoktak titokban, a gyerekkel, rettegve, egy szál pendelyben elmenekülni, a nők viszont TÖMEGESen. Nem kéne ezt bagatellizálni.

      És nem magamtól jöttem ki, nem az én erőm, bátorságom volt. A bántalmazottakat ugyanis elgyengítik. Akár a szekták, átírják a gondolataikat. Évekig nem tudtam, mi történt velem. Kirángattak, és én hálás vagyok. Tudtam, hogy nagy baj van, iszonyodtam, de nem volt erőm, mindig visszacsúsztam abba, hogy a probléma az én fejemben van. És féltem, mert megfenyegetett. Aztán két hónapig laktam annál, aki kirángatott. Aki azt mondta: igen, megteszed, ma teszed meg, segítünk.

      Nem olyan egyszerű ez. Más életéről könnyű ám okoskodni, belepasszírozni a kész kereteinkbe.

      Ha a mai eszemmel jönnék el, látva, hogyan élt vissza a jogokkal, a bizalommal, a félelmemmel, akkor nem gondolnám, hogy az én gondolataimmal volt a baj, és akkor elég sok szenvedéstől és tartós kártól megkíméltem volna magamat és a közös gyerekünket.

      Kedvelés

  5. Hitekkel nem lehet vitatkozni.
    Egy kis pszichológiai ismerettel mindent meg lehet kérdőjelezni, aztán nem látni a fától az erdőt. Ezért elég veszélyesnek tartom a nép közé szórt self-help mákonyt.

    Mi lenne, ha beszélnénk kicsit a kognitív disszonanciáról?

    Kedvelés

  6. Kedves csakazolvassa..

    Nem irigyellek, hogy mindezt át kellett élned.

    Csak annyit teszek még hozzá, hogy a Munka egy módszer. Nyilván van, akinek segít, van akinek nem. Mint ahogy vannak akiknek a homeopátiás szerek, másoknak meg a hagyományos gyógyszerek válnak be, megint más meg gyógyteákat használ. Mint ahogy van aki a vörösbort szereti és van aki a fehéret, és akad, aki egyiket sem.
    Nem vagyunk egyformák, és semmi baj ezzel. Sőt, ettől csodálatos a világ, hogy ilyen sokszínű.
    Neked más megoldásod akadt az életre, hisz, mint írod, most olyan párkapcsolatban élsz, ami örömet, megelégedést hozott az életedbe. Ahol egyenlő partnerként tisztelitek egymást.
    Másoknak meg más lehet a segítség, lehet, hogy épp a Munka, vagy a meditáció, jóga, vagy egy önismereti tanfolyam, vagy egy pszichológus.

    Azért, ha van kedved, nézd meg ezt a videót. Számomra döbbenetes volt, amikor először láttam.

    További szép napot!
    Mónika

    Kedvelés

    • Én csak félek, hogy veszélyesen megint csak igazolja-jóváhagyja-békén hagyja megint ez a módszer is a valódi okot, a viszonyrendszereket.

      Katie bántalmazott (vert) nőről ír, hogy természetesen ő csak lépjen le (mi van ebben az esetben a szeretettel? megakadályozza-e, hogy szeressem, aki ver? vagy azt is csak én? muszáj-e könnyű szívvel lelépnem, megspórolható-e a harag, a fájdalom?). Megjegyzem, inkább ki kéne rakni a bántalmazót a közös otthonból, mert így igazságos.

      Én meg azt gondolom, a némaság, a gúny, a büntető jellegű távolságtartás, a kritika, a megjegyzések, a feladatok passzív áthárítása is ugyanennek a jelenségnek az enyhébb formája. És nem, nem a hiedelmeinkkel van a baj, hanem ezekkel az apró macsóskodásokkal.

      Ezt nem fogja felismerni az, aki nem a rendszerben, hanem a saját gondolkodásában keresi az okot. Hanem bűntudata lesz. A teste, lelke jelez, és nem hisz neki. Azt gondolja, ő hiszi rosszul. Ő a felelős.

      És nem, ez nem csak az én utam. Ez nagyon sokak útja, és lehetne még többeké, de fel sem ismerik, ami történik, valamint félnek, mert bűntudatot keltenek bennük.

      Szerethetem a Martinit vagy az etilalkoholt is, hogy a példádnál maradjak, de talán jobb nekem a forrásvíz.

      Megjegyzem, a mostani partneremmel is nagyon nehéz volt: ő passzívan, pl. a fontos munkájára hivatkozva, kritikával és az előző család aránytalan támogatásával valósította meg az egyenlőtlenséget, meg azzal, hogy az anyja agressziója ellen nem lépett fel. Nem, nem volt “szerencsém”. Beszélgetések, harc, ultimátum, százezres terápiák — más pasi lelépett volna, mert kellemes, az nem volt. És végül a fiatalságomból fakadó erő győzött talán csak, és most meg teljesen megváltozott a kapcsolatunk, mert nagyon beteg. Ha ő is, eleve egyenlőnek gondolta volna, nem lett volna szükség erre a harcra, és sokkal boldogabbak lehetnénk.

      Kedvelés

    • Előtte is van azért valami, ez egy ha-akkor mondat.

      Ezért aztán javítom is. Mert ez így önkény, a szavaim, az igazságom kifordítása, és kibicnek semmi se drága.

      Zavar ez a szektamerevség, ez a szelíd erőszak tőletek, ahogy értelmeztek engem, ahogy jobban tudjátok. Fogalmatok sincs, és nem is érdekel, csak arra kellek, hogy igazoljátok a Tant. De itt nem lesz ítélkezés, sem kéretlen tanácsok, sem rajtakapás, ez nem az a hely.

      Nem lennénk együtt, nem volt vállalható, amibe belekényszerített az a helyzet, amire nem volt megoldás. Úgyhogy külön lehetnénk boldogok legfeljebb, és egy gyerek nem született volna meg.

      Kedvelés

  7. Nem vagyok szektatag, és egyetlen percre sem gondoltam, hogy jobban tudok az életedről bármit, mint te magad. Sehol nem írtam ilyet. Végig magamról beszéltem. Sajnálom, hogy belejavítottál az előző hozzászólásomba, hiszen én nem azt írtam, ami most ott fent olvasható.
    Én élveztem a társalgást veled, mert úgy éreztem, egy intelligens, okos nő vagy, és csak meg akartam veled osztani az én gondolataimat, az én látószögemből.
    De most úgy érzem, meg vagyok hamisítva… és ez rosszul esik.

    További jó blogolást kívánok!

    Mónika

    Kedvelés

  8. Az, hogy mit tapasztalunk a világból, nagy mértékben függ attól, hogy hová helyezzük a fókuszt.
    Íme egy példa:
    Éjszaka a Nyugati Pályaudvaron siettem, hogy elérjem az utolsó vonatomat. Nagy oldaltáskám volt, a csípőmtől jócskán kiállt. Mivel siettem, próbáltam legrövidebbre venni az utamat, és az egyik kanyarban egy csapat suhachoz nagyon közel siettem el. Hogy nehogy valamelyiküknek nekiüssem a táskát, ahogy a közelükbe értem, a csípőmről hátra csaptam a fenekemre, majd elviharzottam mellettük. Az egyikük utánam kiabált, hogy “ne féjjé má, nem lopjuk el”.
    A srác azt akarta látni, hogy én tolvajnak tartom őt. Nekem ő nem volt más, mint díszlet a pályaudvaron. Ő azt látta, hogy tőle védem a táskámat, holott (fordítsuk meg!) a táskámtól védtem meg őt.
    Ez csak egyetlen példa, de rengeteget fel tudnék sorolni.
    Van, mikor az előítéleteink megvezetnek minket, és nem a valóságot látjuk, hanem amit látni akarunk. Amennyiben a Munka segít nekünk, hogy ne az előítéleteinket lássuk, hanem a valóságot, akkor biztosan jól működik. Azonban ha olyan helyzetben keressük a nézőpontunkban a hibát, mikor az valóban rajtunk kívül áll, akkor csak mélyebbre süllyedünk az addigi önbecsapásban.
    Újabb példa:
    Egyszer egy fesztiválon az egyszeri (najó, háromszori) szeretőm kis híján megölt egy nála gyengébb, felkészületlenebb fiút, csak mert hagytam neki, hogy a combomon pihentesse a fejét, majd ezek után azt mondta, az én hibám az egész, hogy megsérültek egyébként mindketten, mert született ribanc vagyok. Mindezt úgy tálalta, hogy nehezen találtam rajta fogást érvekkel. Időnként még el is hittem, és magamat kezdtem marcangolni. Nevezzük most az agresszor dúvadot Lajosnak.
    Munka: Lajos egy agresszív állat! Nem normális!
    K:Ez igaz?
    V:Persze, majdnem megölte azt a szerencsétlent!
    K:Egészen biztosan tudhatom, hogy ez igaz?
    V:Hát, talán mégsem ő az agresszív, hanem én voltam naív? Talán tudnom kellett volna, hogy ennyire rosszul eshet neki? Talán nem is ő az agresszív, hanem én vagyok ribanc, és nem vagyok tekintettel az érzéseire?
    K:Ki lennék a gondolat nélkül?
    V:Boldog lehetnék, hogy lám, mennyire fontos vagyok neki!
    És most fordítsuk meg:
    Én nem vagyok normális! Lajos egy szelíd ember!
    Konklúzió:
    Uram isten, mit tettetm! Hiszen ez az ember szeret engem! Hát ennyire, és nem látom, mit teszek vele! Jaj, Lajoskám, bocsáss meg, igazad volt! Én vagyok a ribanc!

    Bizonyára sokakon segít a Munka, de az az érzésem, hogy aki tényleg bajban van, tehát külső körülmény okozza a fájdalmát, annak inkább árt. És gondolom nincs ráírva a borítóra, hogy “Vigyázat, a módszer csak szakember felügyelete mellett alkalmazható, a kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg pszichiáterét, személyi guruját!”.
    Na, nekem ez a bajom vele!

    Kedvelés

  9. Lillywhtie, így van, beszélhetünk akár a kognitív disszonanciáról és annak redukciójáról, de beszélhetünk ugyanígy a Beck-féle depressziókutatásról és kezelésről, és az arra kidolgozott kognitív viselkedésterápiáról: fura mód, az abban foglalt saját gondolati torzításos gondolatok megkérdőjelezése és azok korrekciója gyanúsan nagyon hasonló (értsd szinte ugyanezeken a) kérdéseken alapul. A BK 3. kérdés nincs benne.
    És akkor nem “spiri”, self-help módon, hanem full akadémikusan közelítettünk.
    Szerintem a mainstream terápia egyik nagy hibája, hogy a gondolati torzítások korrekcióját főleg depressziósok esetére “írja elő”, simán tágítható lenne a kör.
    (Depresszió, amely kórisme véleményem szerint totál abszurd)

    Kedvelés

  10. Jaj, jaj. Én majdnem elhittem ezt a kinek a vörösbor, kinek a fehér szöveget. Hogy mindenkinek más út válik be. És hogy az enyém is csak az egyik…

    De álljunk meg. Én itt írok magamról, az én utamról (amit Mónika láthatólag nem olvasott el), meg van véleményem, tűnődöm mindenfelé, érvelek és olvasom az érveket, de nem írok módszerről (annyira, hogy az egyik bejegyzésem: hát akkor maradunk), nem ígérek megoldást, nem adok tanácsot, nincsenek terminusaim. Ez blog, ezt olvassák, ez szöveg, hol ilyen, hol olyan, párkapcsolat-ügyben mondjuk egy lényegi valami van itt: a tisztánlátás. A kényszeres, önmarcangoló, igen-e, de nem-e mégis. A képmutatás elleni berzenkedés. De ez csak az origó, ez önmagában nem út. Amúgy mindez az én gondolkodásom, az én életem, az én szűrőmmel felfogott anyag. Ki gondolja, hogy mindenkinek megoldás?

    Azért nem módszer, mert én láttam sok tipikusat, sok összefüggést, de nem ismerem az olvasóim életét. Ha megismerném alaposan, és, tegyük fel, dolgom lenne őket segíteni, akkor mindenkinek egyénre szabott tanácsot mondanék, aszerint, hogy ő mit kér, mik a lehetőségek.

    A Négy Kérdés viszont módszer, sőt: gyógyír mindenre, komplett világmagyarázat. Ígér, nagyon is sokat, mindent, nagy lendülettel, és tagad sok mindent, sok korábbit, kifordítja, átírja, amit a világról gondolunk, miközben konformista: ugyanúgy az áldozat a hibás itt is a szenvedéseiért, és megússza az agresszor. Amit mond, azt mindenre igyekszik ráhúzni, meglepően kétdimenziós, a társadalmi valóságot figyelmen kívül hagyó és gyerekesen lelkes ez az egész.

    És még sok pénzbe is kerül, akár Lenkei vagy Norbi vagy a szcientológia. Ezért aztán nem csak a műfaja: működésének logikája teljesen más, mint az én önkifejező-feszegető blogom.

    Kedvelik 1 személy

Hozzászólás a(z) Csapocska Mónika bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .