A hol vagyok én bejegyzés folytatása.

Eltelt néhány nap, amióta olvashattátok a blogon önkereső kesergésemet. Nem is tudjátok, mennyit segítettetek rajtam, nekem. Nagyon jó kérdéseket tettetek fel, ti voltatok a saját személyes jézu terapeutáim.

Előre is elnézést kérek, ha néhol nem voltam, nem vagyok konkrét. A Blogíróval ellentétben nem akarom magam felismerhetővé tenni azon ismerőseim előtt, akik erre tévednek (zug)olvasni.

Az elmúlt pár napban megpróbáltam kívülálló lenni a saját kapcsolatomban. Figyeltem, milyen akciókra milyen reakciókat adok és kapok. Vagy ha jobban tetszik: igyekeztem a játszmákat felismerni, megelőzni, lerövidíteni, kiiktatni. Meglepően jól működik. A ,,te mindig” és a ,,te soha” tartalmú mondatokra korábban tíz karmot kiengedve ugrottam. Most engedtem, hadd lebegjen és illanjon el a semmibe, hiszen nincs valóságtartalmuk. Nincs olyan, hogy én valamit mindig, vagy soha. Néha van, gyakran van, ritkán van… ami meg tényleg mindig vagy soha, azon meg nem érdemes megsértődni, nem igaz?

Emésztgettem magamban, amit írtatok. Hogy miért nem válok? Nem az anyagi okok miatt. Bár belátom, ha tényleg akarnék, nagyon nehéz dolgom lenne, de vannak B-terveim. Szóval nem emiatt. Hanem mert — ha nem is lángoló szerelemmel, gyomorremegősen, tenyérizzadósan — még mindig szeretem a páromat. Azt írtam, sok mindent nem bírok benne. Így is van. De sok mindent meg igen.

Amikor mélyponton van az ember, hajlamos nem meglátni a kapaszkodókat. Nem, nem a gyerekeinkre gondolok, utálom az olyan ál-jótanácsokat, hogy “nézz a bajban a gyerekeidre, és máris kisüt a nap”. A gyerek egy kapcsolat bajaira nem gyógyszer. Maximum placebo. Vagy C-vitamin, ami erősíti az immunrendszert. Hiszem, hogy ha a saját párkapcsolatomat elemezgetem, ha ezt próbálom helyrerázni, akkor nem a gyerekek érdekeivel kell takaróznom. Mert az eltávolodásunkhoz sem a gyerekeknek van köze, ebben biztos vagyok. Nem az én szakrális női kiteljesedésem volt az oka, a férjem jó apa, jelen lévő, közösen nevelő, gyerekeit ismerő apa.

Hogy mégis mi változott? Beszélgettünk. Nem volt könnyű, de nem volt sebtépő sem. Amolyan hideg-meleg váltott zuhany, ami annyira nem kellemes, de jót tesz. Elmondtam, hogy nekem nagyon rosszul esik, hogy esténként magamra hagy.  A bioritmusunk nem valószínű, hogy meg fog változni, mindig is fáziseltolódásban leszünk ébredés-elalvás terén, de próbáljunk meg közeledni. Én igyekszem tovább ébren maradni — miért is ne, ha van értelme –, ő pedig ne esténként akarja a haverjaival megváltani a világot. Ez az egy lépés nagyon sokat dobott minden tekintetben a viszonyunkon.

Világos, hogy a legnagyobb hibánk az, ha az igényeinknek, szükségleteinknek nem adunk hangot. Ha vádolunk (te mindig), ahelyett, hogy elmondanánk, mi bánt valójában. Szörnyen elcsépelt, hogy meg kell tanulnunk kommunikálni, nem is ezt mondom. Inkább meg kell tanulnunk felismerni, mitől van az a sötétség az életünkben, ami valahogy előbb-utóbb felszínre akar törni. Nem is hiszitek, mennyire gödörben éreztem magam, amikor a Blogíró volt olyan jó, hogy közzé teszi kesergésemet. Visszaolvasva meg is rémít, mennyire lent voltam.

Mindenképpen szükségem volt egy segítő kézre. Elmondtam egy barátnőmnek az egészet (nagyon szeretem ezt a barátnőmet, de sajnos messze lakunk egymástól, így csak telefonálunk vagy skype-olunk), aki felajánlotta, hogy eljön, tegyem szabaddá egy délelőttömet. Már maga a gesztus olyan jó esett, hogy sírni kellett tőle. A találkozónk még hátravan, de sokat, sokat beszélgettünk.

Most úgy érzem, tudom, hol vagyok, de legalábbis azt, hogy hol akarok lenni, ennek elérése pedig nem tűnik már olyan lehetetlen küldetésnek. Mégiscsak a fele vagyok valakinek, mégiscsak van “mi”, ha akarom (akarjuk), hogy legyen.