nem azért neheztelünk-e a férjünkre

, tételezzük fel, tán nem életidegen ez, hogy kisgyerek(ek)kel vagyunk otthon, ő meg egész nap dolgozik. Nem azért neheztelünk-e a férjünkre, mert:

Amit ő csinál, abból van a pénz. De azt, amit csinál, a folyamatot és az eredményt: az excel táblázatait, a tárgyalásait, megrendelőit mi nem látjuk. Illetve azt látjuk, hogy ő rendesen felöltözve elpályázik reggel. Meg a stresszel is találkozunk, ha hazahozza. A fáradtságával. Nem látjuk a kávészüneteit, a lemondott ügyféltalálkozóit, a nyugis részeket. Valójában a munkája — persze a családi vállalkozásokat leszámítva — egy szuverén világ: csak az övé. Amiről mesélünk esetleg a gyereknek, hogy apa most a dolgozóban…

Persze olyan is van, aki lelkesen, titkárnőszerűen intézi a férj apró ügyeit. Őneki siker akkor se nagyon jut. Ő a háttér.

Amit mi csinálunk egész nap, az látszik: abba jön ő haza. Az az ő világa is szükségképpen. Sőt: neki köszönhetjük egyáltalán, hogy lehetett ilyen világunk. Mert feleségül vett (hogy örültünk!), mert vállalta a gyerekeket, mert eltartja a családját.

Mármost mi nem szeretnénk a gyerekeink nélkül tölteni a napunkat úgy, mint ő; korán kelni sem, főnökkel és megrendelővel vitázni sem, viszont a legtöbben nagyon szeretnénk valami gyerekektől független tevékenységet, valamit, ami öröm, teljesítmény és pénz is. Ugyanakkor aggódnánk, hogy mi lesz az otthonunkkal, ha mi egész nap nem vagyunk otthon. (Ezért is végzi a nyugati kétkeresős családokban a házimunkát és a gyerekezés oroszlánrészét segítő: takarító-, házvezetőnő, au pair.) Mindenesetre, ha a férjünk sikeres, szívesen cserélnénk vele. Akkor is, ha nagyon szeretjük a gyerekeinket, ha nekünk otthon lenni is jó, legalábbis egy ideig. És különösen akkor, ha nekünk is remek szakmánk, munkahelyünk van, amely visszavár.

De az egész biztos, hogy a férjünk, ha van biztos munkája, nem szeretne csak otthon lenni. (És megemlíthetem azt a kettő kivételt, akiről életemben hallottam — nem teszem.)

A házasságunk ezért nem marad nászút. Az emberi össze nem illés problémáin kívül ez terheli meg: a tipikus munkamegosztásból fakadó helyzet és az ebből logikusan következő érzelmek. Leginkább pedig az, hogy két különböző világban élünk. Az egyenlőtlenség kódolva van abban, hogy neki attól még van családja, otthona, jó lelkiismerete (hiszen dolgozik), hogy keveset van otthon. Nekünk viszont nincs munkánk, és ha lenne, úgy éreznénk: családunk, otthonunk nincsen. Ezért gondolják sokan, hogy a karrier szingliknek való, holott szerintem olyan nőknek is való, akik férje ujjáról nem esik le a karikagyűrű, ha egy kicsit jobban siet haza és többet mozdít otthon is, nem csak akkor, ha zörög az akkumulátor, sőt, morgás nélkül.

Mi csak a pénzt látjuk az ő munkanapjaiból — ő csak a rendetlenséget és a nyűgös gyereket a mi mindennapjainkból. Mi alapvetően rossz feleségnek érezzük magunkat, ha nem vagyunk neki lelki támasz (nem vagyunk, tény). Hogy ő minek érzi magát, azt nem tudom, de az tuti, hogy nem muzsikál különösképpen jól mint a mi lelki támaszunk. Ő hazajön, itt lakik, ahogy mi, mi viszont nem megyünk be elégedetlenkedni a munkahelyére, nem túrunk az iratai közé. Mi nem értjük a szakszavakat és a munkahelyi szövevényeket, őt meg nem érdeklik a prefoldok és a dúlaság. Az ő viszonya az itthoni helyzethez az, hogy például nem teszi a szennyesbe a zokniját, a mi viszonynk az ő munkahelyi dolgaihoz az, hogy kivasaljuk neki az ingét hajnalban. És közben kétségbeesetten azon tépelődünk: hát nem szeret? Ő beül a kocsiba, és azt gondolja: nem érzem jól magam, nem jól van ez így.

Mit szeretne ő? Több nyugalmat, kedvességet, elfogadást, szexet, és ott fogja jól érezni magát, ahol ezt megkapja. Mit szeretnénk mi? Egy pillanat szünetet. És hogy ne kelljen örökké egy darab szarnak éreznünk magunkat.

És sokszor hétvégén sem találkozunk össze: akkor meg ráfér egy kis pihenés, nem? Nekünk komolyan legfeljebb a nagyi segít.

Én nem követelek semmit senkitől. Csak annyit mondok ebben a bejegyzésben, hogy önmarcangolás helyett: miért vagyunk ilyen lusták, elkínzottak, zsémbesek és irigyek, nézzünk szembe egész nyugodtan ezekkel az érzésekkel és főleg a hátterükkel. Ez van, és azért érezzük ezeket vagy hasonlókat, mert ez van, és azért érzik ugyanezt még sokan rajtunk kívül is. Azért nem tudunk olyan jó anyák lenni és főleg olyan remek háziasszonyok, mint amilyen remek munkaerő ő, mert nekünk ez jutott. Azért nem dőlünk hátra soha olyan elégedetten, mint ő egy sikeres projekt után.

Kiáltsátok háromszor: ilyen háziasszony vagyok, mert e körülmények között ilyen tudok lenni!

Hát ha még csúnyának is érezzük magunkat. Hát ha nincs is pénz igazán hatékony porszívóra, talán a gázszámlára se. És ha allergiás a gyerek. És ha hétszámra nem kapunk senkitől elismerést… Hát ha még nem is örül nekünk senki. És ráadásul fogalmunk sincs, mi vár ránk a gyerekeken túl, talán arról se, mit szeretnénk még az életben csinálni. Inkább szülünk egy újabb gyereket.

Ugye tudod, hogy ha süteményt sütsz, közben berakod a mosást és szétválasztasz két verekedőt, az emberfeletti teljesítmény? És ha még nem is ég oda… se a sütemény, se a gyerek, se a ruha… És ha odaég, akkor is!!!

Új vagy régóta tanácstalan olvasóim kedvéért jelzem, hogy minden bejegyzésemben tipikus jelenségekről írok. Nem állítom, hogy egyetlen férfi sem becsüli a feleségét, vagy hogy minden nőnek ennyire nehéz.

18 thoughts on “nem azért neheztelünk-e a férjünkre

  1. Ismét nagyon találó bejegyzés.
    A “darab szar” érzés nekem abban csúcsosodott ki, mikor itthon voltam, hogy azt éreztem, ha ő megcsinál valamit a munkahelyén, annak van eredménye, az meg van csinálva, el van végezve, még dicséretet is kap érte, én meg ha egész nap csak mosogatok, mosok, főzök, takarítok, vasalok, rendet rakok, és közben folyamatosan foglalkozom a két gyerekkel, akkor is előfordulhat, hogy éppen mikor hazajön, akkor semmi, de semmi látszatja nincs az egésznek. Hogy a házimunkát csak abbahagyni lehet, megcsinálni nem. Az sosincs kész. És utáltam, hogy semmilyen sikerélmény nem ér, bármennyire elfáradok estére, és bármennyit is fáradoztam napközben. És ez pár hónapig, egy évig még simán megy, de öt év teljesen felőrli az önbizalmat.

    Kedvelés

  2. Nagyon sok mindennel egyetértek, és szinte az egész tárházat végigéltem én is, talán le is írtam, nem is egyszer. Most épp az van porondon, hogy kinek a munkája mennyit ér, melyik a fontosabb. Lehet fogadásokat kötni. Mert hiába jöttem vissza dolgozni, mégis mindig a férjé az IGAZI MUNKA. Ha beteg, ha valamit meg kell oldani, én vagyok, aki szabadságot vesz ki, táppénzre megy, végiggondolja, hogy a 2 gyerek hogy jut haza, hogy lesz itthon kaja, tiszta ruha, stb, mit csinálunk a hétvégén, stb. Így nem lehet teljes munkaerőnek lenni, az biztos. Pedig, ha az lenne, amit mondasz, hogy elosztva lennének ezek az otthoni \”terhek\”, nekem sem lenne akkora lelkifurdalásom a minden nap bébiszitter által hazahozott gyerekekkel kapcsolatban… Mert sokszor azt sem tudom, mi van az oviban-bölcsiben, annyira ritkán, ls rohanva jutok oda.

    Kedvelés

  3. Meow, iiigen, felőrli az embert.pár év alatt a dolog. Hogy csak csinálom-csinálom, kb. ki sem látok belőle, és semmi látszatja nincs igazából. És nem csillog a lakás, és fáradtak és nyígnak a gyerkők, ésésés…

    Kedvelés

  4. A férjen már csak a tudatos kismamák, anyósok és anyák tesznek túl. Utóbbiak sóhajtozva mondják, hogy “hejj, nekünk csak három hónap szülési szabadságunk volt…” Egyben burkoltan közlik, hogy fene a jó dolgodat, azt sem tudod, mit kezdj a nagy (két év) szabadságoddal.
    Nekem odafigyelősebb férj jutott, de szegénykém az első gyermekünknél annyira bepánikolt, hogy mindent jól csináljunk, és hogy valóban a gyermek legyen az első, hogy amikor holtfáradtan támolyogtam a lakásban, amiatt kaptam lecseszést, hogy minek főztem ebédet, foglalkoztam volna inkább a gyerekkel, mert X és Y kismama klubos, veterán anyuka is megmondta, hogy ilyenkor azt kell csinálni. Csak azt! Na itt szakadt el nálam a cérna. Ehhez még csak annyit, hogy óránként szopizó gyerekkel vajas kenyéren nem lehet élni, rajtam kívül pedig más nem főzött ebédet.

    Kedvelés

  5. Szia Évus!
    Olvaslak rendszeresen, örülök hogy írsz, neked való, neked ez való, szinte már úgy érzem hozzád nőt a klaviatúra, a fejed tele van jobbnál jobb és jobbító, felvilágosító gondolatokkal. Gratulálok!

    A felvetett témához a magam mondanivalója csak annyi: 17 éve vagyok itthon, tulajdonképpen az édesanyám szerint is “láblógató” módon élem az életem, de szeretem, szeretek itthon lenni, szeretek olvasgatni, írni, délelőttönként már 1 éve egyedül vagyok, mert mindenki a megfelelő intézményben van elhelyezve. Főzök, de csak 2-nek, a férjem is sokat van itthon, úgy élünk, délelőtt, mint egy nászutas házaspár, ha tehetjük akkor a gyerekek elszállítása után visszabújunk az ágyba is.
    Nem érdekel, hogy ki mit mond, ki sajnál és ki néz le emiatt, én nagyon jól érzem magam így. Önző lennék? Lehet, de 6 gyerek után, mikor már 2 szinte felnőtt gimnazista, 3 ált. iskolás és 1 óvodás “kinevelése” mellett nekem ennyi jár, egyszerűen így érzem.

    Ölellek: Orsi (6)

    Kedvelés

  6. Csak 1 gyerekem van. Vélhetően már csak 1 -is- marad. Mert úgy döntöttem, hogy ezt, a fent vázolt szereposztást nem tudom, nem akarom még egyszer átélni és nincs erőm magyarázni, értelmezni, bizonygatni (sokszor magamnak), hogy” igen, ez munka”, “igen, alkalmas vagyok”, i”gen, most ez a dolgom”, “igen, én is dolgozom…”… Miért csak az a munka, amit regulárisan, “bejárva”, hangoztatva, elmesélve, hazajárva lehet végezni????? BAROMSÁG….

    Kedvelés

  7. Érdekes. Szerintem ebben az írásban mindkét fél rosszul áll hozzá a kialakult helyzethez. Nem tudjuk az előzményeket, volt e kompromisszum kérés-nyújtás. Szomorú, hogy így áll egymáshoz két ember ilyen helyzetben. Nem csak az egyik döntött, hogy így éljenek, és miért csak ennyi idő elteltével teszik szóvá problémáikat ? Abszurd ! A gyereket nem a gólya pottyantotta a kéménybe, az egy ( kettő-három…….) eltervezett projekt, nagyon hosszú távú. Ha már tudjuk, hogy kivel vágtunk bele, akkor tudhatjuk, hogy mit várhatunk a másik féltől.

    Kedvelés

    • Kedves K., üdvözöllek a blogomon.

      Hát igen, nagyon könnyen és ugyanilyen mondatokkal intézi el a problémát a társadalom.

      Sokan, látva, milyen választásaik vannak, nem is mennek bele ebbe, vagy hamar elválnak. Meg kellene változtatni, hogy nyugodtan bele lehessen vágni. És korrekt információkat adni a várható nehézségekről, nem ennyire fölstilizálni a médiában meg a gyülekezetben a családot, gyerekvállalást.

      Én azt hiszem, mindenki sokat küzd a maga kapcsolatában, úgyhogy nem kellene gyanakodni, hogy biztos meg se próbáltak semmit. Mozdulatlan, monolit struktúrák ezek, és hatalmi kérdések.

      Kedvelés

    • kedves K!
      nem, nem vitatkoznék.
      de.
      változunk.
      más emberekké is válhatunk az évek során.
      aki (akik) pedig közben belőlünk születnek: ki tudja azt előre milyenek, és milyenekké lesznek? (kik ők, igaz? szuverén, önálló lényecskék, akik – bár sok anya ezt nem vallja be még magának elsuttogva sem – sokszor éppen önálló emberi mivoltuk miatt idegenek számunkra) és ezáltal mi milyenek leszünk?

      Kedvelés

  8. Két ember együttélésének a módja, a milyensége két emberen múlik. Ha valaki az elején belemegy abba a múlt századi klasszikus kapcsolatrendszerbe, hogy Ő csak “oldalbordája az embernek,” akkor ne csodálkozzon, hogy ez lesz a vége. Én is elég sok hasonlót láttam, de általában ez egy kapcsolat során még a gyerekek megszületése előtt is látszik, hogy poszesszív a férj magatarása, nem hajlandó házi munkákra, stb. Ha ezek után is, ezek láttán is megmarad az illető férfi mellet az illető hölgy, akkor magára vessen. Amúgy valószínűleg kevesebb a papucsférjek aránya, de azért az kép teljessége miatt azokat az élethelyzeteket is meg lehetne írni, mert az némiképp a leírt helyzet ellentéte.
    Magam amúgy férfi vagyok, aki a gyermeknevelésbe és főzés meg egyéb házimunkákba is besegítek, és nálunk fordított a helyzet, azt leszámítva amikor külföldön dolgozok, én foglalkozok többet a gyermekkel és a feleségem az akinek itthon állandó, jobban fizető munkahelye van.

    Kedvelés

    • Klasszikus, empatikusnak tűnő, ám a problémát relativizáló áldozathibáztató mondatok, köszönjük, de mind ismerjük már rég, ellenük indult a blog. Akkor múlik két emberen egyforma mértékben a kapcsolat, ha az a kapcsolat egyenlő, de nem egyenlő, be van ágyazva a mélységesen egyenlőtlen társadalmi közegbe, amelynek haszonélvezői a férfiak.

      Kedves Zsolt, nem csodálkozunk, inkább egyedül élünk (vö. szinglihordák), de Ön elítéli-e a hatalmi többlet birtokosát az általam említett helyzetben? Ő miért teszi ezt, ha szereti a társát? Ez itt a valódi kérdés, várom a valódi válaszát.

      Amúgy meg
      nincs választék jó fej férfiakból
      nem, nem látszik előre, lassan tunyulnak bele a fotelbe,
      eleinte a szerelem jelének tűnik mindez, minden kulturális üzenet, film, dalszöveg, közmondás stb. ezt erősíti bennünk, akik nagyon vágyunk (szintén szocializációs okokból) a társra, közelségre, gyerekre, szinte bármi áron,
      otthon maradni a gyerekkel önmagában sokkal korlátozottabb, kevesebb pihenéssel, jövedelemmel, izgalmas ingerrel és döntési szabadsággal járó helyzet. Ha a nő megy dolgozni, és a férfimarad, megkapja a magáét a nő a társadalomtól és később a gyerekétől is.

      Ha megfogadnánk az Ön tanácsát, gyanakvóak és éberek lennénk, nem lenne az a sok szép szerelem sem, nem is bonyolódnánk bele, és annyian vannak ilyen férfiak, hogy házasságok és gyerekek sem nagyon lennének. A felgyülemlett szexuális késztetéseikre vajon hol találnának választ?

      És, jut eszembe, mi a véleménye úgy általában a prostitúcióról?

      Kedvelés

  9. Visszajelzés: a legtöbben ezeket olvastátok | csak az olvassa

  10. Visszajelzés: te akartál gyereket | csak az olvassa

  11. Itthon vagyok a gyerekekkel, a férjem dolgozik, eltart, sikeres, nem zsörtöl. Mi a gond hát?
    Ő minden egyes munkanappal építi a karrierjét.
    Én minden egyes nappal itthon leépítem az enyémet.
    Neki megvan az élmény, hogy elért, megoldott, alkotott valamit.
    Nekem, hogy este minden ugyanolyan, mint reggel, jó esetben.
    Ő csinál valamit, amihez ért.
    Én olyat, amihez nem értek. (különben óvónő lennék!)

    Kedvelés

  12. Visszajelzés: a majdnem, az majdnem semmi 3. | csak az olvassa — én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.