Te is társat keresel?

Miért keresnek az emberek társat?

Hatalmas távolságra van egymástól az elképzelés (vágy, cél) és az eredmény. A harmonikus, tartós, érzelmeken alapuló kapcsolat – vagy épp a csak jól sikerült este, ahol senki nem csalódott, az sehol sincs.

Mi ennek a tanulsága?

Ez biztos, ez a kontraszt. És meg valami biztos, ami előbb volt: a te csalódásaidon, reménykedésen, az emberek eldobhatóságán, a beszélgetések kiüresedésén, repetitív és időrabló természetén valakik remekül keresnek. Hogy még akkor is ott lógsz, amikor nézegeted a régebbi partnert, akinek nem kellettél (ha le nem tiltott), és egy másik platformon, ami ugyanannak a cégóriásnak a nyúlványa, elpanaszlod, hogy a randipartner már mással van, miket írt, hogy viselkedett, eltűnt és “morzsázott” (ez annak a neve, amikor nem hirtelen építik le a terhessé vált partnert, hanem egyre ritkábban, egyre felszínesebben írnak az eltűnés előtt).

A vád, hogy “egyszerre többekKEL” (ez a rag is!) írogat. Ezeknek nem tűnt fel, hogy sokan vannak fönt, és ha valaki vonzó, akkor nyilván sokakat megnézeget? Sőt, élvezi? És írogatni (bármit, bármilyen hosszan, bárkivel) nem jelent sírig tartó hűséget?

És én vagyok a naiv meg a régimódi?

Egy időben tömegesen születtek efféle, “átvert a csalásra és látszatkeltésre specializálódott applikáción a férfi” nyavalycikkek a wmn-en. “Személyes élmények.” Legfeljebb poénkodtak az egésznek a felszínességén: ál-önironikusan (valójában sértetten) rágódtak a balsikerű történeteiken, de soha nem kérdőjelezték meg értelmes ember módjára, a jelenség egészét vizsgálva a netes társkeresést (és a pornót sem). Miközben egyébként a fiatalok mentális egészségéért meg a nők jogaiért, az úgynevezett kisebbségek úgynevezett sérülékenységéért nagyon is aggódnak.

Soha nem mondta senki, hogy nem a rossz történetek a gond, nem a százkilós tested, hanem az egész társkeresőapp-műfaj mindenestül és kikerülhetetlenül mindenkit elembertelenít. Akivel egyáltalán szóba állnak, abból kihozza a legrosszabb, kíméletlen, számító énjét. Vagy azért vagy boldogtalan, mert védekezned kell a túl sok üzenet ellen, vagy azért, mert senki nem ír neked.

Az eszköz a különbség, próbáltam ezt bénácskán és naivan megfogalmazni annak idején (2013-ban!): vannak a világnak olyan találmányai, amelyeket sehogy sem lehet óvatosan, jó célra használni, még ártalmat csökkenteni is nehezen, mert olyan sok az ártalom, a veszély, ami a találmány lényegéből következik. Nem bug, hanem feature a veszteség. Például a nagy sebességre képes járművek ilyenek, vagy az okoskütyük a gyerekek kezében. A társkereső mindenképpen elront, elembertelenít, függővé tesz, kinyírja a lelket. Nincs garancia, nincs szűrő, nincs jobb és rosszabb, mert azzal van a gond, ahogy az embereket mint termékeket oda kirakják, és a definícióval, hogy mi a tetszés, mi a randi, mi a kapcsolat.

A Tinder, meg pláne a Grindr: jognak tartják a felhasználók, hogy kelljenek annak, akik nekik kellenének, és e joguk sérelmének és panaszkodási oknak, hogy nem kellenek. Miért nem nevetjük ki őket?

Talán a nagy felszabadultság, az illúzió a nagyvárosban játszódó filmekből, a Szex és New York típusú történetekből származik: az élvezet a lényeg, minden könnyen megy, nem lelkiznek, és menő, ha lecserélik partnereket. Ugyanakkor ennél is erősebb a tartós, méltó, emberi kapcsolat igénye, ez viszont a régi romantikus filmekből, a szépséges vagy butácska szerelmi történetekből ered. Akár az irodalom legnagyobbjaitól.

Techfejlesztők pedig az egyre finnyásabb, egyre individualistább-magányosabb, egyre több megvásárolható áruval, de azért még romantikus elvárásokkal is kábított tömegben meglátták az üzletet, és létrehozták az emberáruházat.

Régen ezt nem nevezték társkeresésnek, se ismerkedésnek, se randinak, csak annak, ami: csajozás, pasizás, vadászat, potyalesés, dugás. Sok alkohol, zajos szórakozóhely kellett hozzá, és a fiatalok csinálták, ma viszont unalmában mindenki, a leggyakrabban férjek. Korunkra, az elmúlt évtizedre jellemző, hogy a szóhasználatban is nagyokat hazudik. Tudja, hogy hazudik, de aztán felháborodik, hogy nem lett se méltó, se élvezetes – nemhogy a kapcsolat, mert az egyáltalán nem lett, de a randi sem.

Kissé meg is öregedtek a reménykedők a Szex és New York óta. Váláson vannak túl, pocakjuk lett. Nem szívesen üldögélnek parkokban, irány a borbár! Társaságban már jobban szoronganak, ráírni valakire könnyebb, mint figyelmesen beszélgetni. Visszafejlődtek a jófejség skilljei, maradt a harsányság, a járvány óta pedig nincs más szabadidős tevékenységük, amelyet valóban kellemesnek éreznek, mint a streaming (sorozatbámulás) és a kajarendelés.

Van még az a kritikátlanság, hogy mindenki ezt csinálja, nagy bajom nem lehet, kíváncsi vagyok.

Aztán nagy bajod lesz.

Aztán újságcikkekben sírsz, ki min: hogy kövér nőként nem kellesz senkinek. Hozzá hosszú, társadalomtudományinak tűnő okfejtés, hogy miért lenne erkölcsileg helyes, ha többeknek tetszenél így is, ha “a belső számítana”, “normalizáljuk már, hogy nem a külső a legfontosabb”.

A három, híresen szelektív szempont az emberáruházban: szépség, anyagi helyzet, végzettség. Mindig felharsan a csórók éneke: “a pénz nem minden”, “akinek nincs BMW-je, már nem is ember”, “átnéznek rajtam, mert nem öltözöm divatosan” – és a pénz tényleg nem minden, de ők nem azért mondják. Az ambíciótlan középszerűek dala: “a diploma csak egy papír”, és ez is igaz, mármint ha a bajai főiskolán vagy az Óbudai Egyetemen szerezted, egyébként pedig a papír feltétele bizonyos, sokkal jobban fizetett és nagyobb megbecsültségnek örvendő álláshelyeknek. (Lehetsz még zseni is, akkor tényleg nem kell papír.) De ők sem azért mondják: pont az a büszke, aki laminált végzettséget szerez, és az átkozza a legjobb egyetemet és/vagy engem, akinek semmilyen papírja nincsen, érinteni sem szokott papírt, nem olvas, nem ír. Buta videojátékok, közösségi média, plázamozi, ennyi a szellemi élet.

Pénz? A valóság az, hogy hülyeségekre költötted a pénzed, és rosszul választottál szakmát, de abban is lusta vagy. Szépség? A valóság az, hogy se kívül, se belül nem vagy vonzó. Tanulás? A valóság az, hogy én mind a felvételi, mind az érettségi alól felmentést és 120 pontot kaptam a képességeim és a munkám eredményeként egy olyan generációban, amikor 30 százaléknál is kevesebben jelentkeztünk egyetemre, így vettek fel az ELTE-re, ott szereztem a jeles diplomámat. Amit én nem tartottam különösebb teljesítménynek, hiszen volt egy tucat maxpontos évfolyamtársam, és több százan végeztünk a bölcsészkaron. Csak ugye ezzel kezdtek basztatni, és én azóta, tőlük tudom, hogy ez nagy dolog, és hogy itt a teljesítmény tagadásáról van szó.

Ami a kinézetet és az állítólagos fordított összefüggést illeti (tehát a ronda szerény és értékes, a szép pedig felszínes), van egy rossz hírem, Sőt, mindjárt kettő, és ez tényleg fontos a “társkeresés” szempontjából, az önismeret sarokköve:

1. Az emberek többsége sem nem szép, sem nem igazán csúnya, hanem közepes. Széles ez a közepes sáv. Két közepes embert pedig vonzerő terén nagyon is megkülönböztet, hogy mennyit sérült az ismerkedései, kapcsolatai során.
2. Mert aki ronda, az gyakrabban lesz csalódott, frusztrált, életgyűlölő, és következményesen még rondább, akkor is, ha nem kizárólag a kinézete, hanem az egészsége, az ápoltsága, az önbizalma is az oka ennek.

Ahogy elnézem kortársaimat… és vegyétek hozzá, hogy az ország legjómódúbb öt négyzetkilométerére, e kicsiny Németországba tett le a sorsom!, azt látom, hogy igazán nem kell még a monogramos táskák, cipők világában sem különlegesnek lenni, hogy megbámuljanak mint jó nőt. Úgynevezett ápoltság (műköröm, kopogó cipő, igazított szemöldök, injekciós feszesítés) nélkül is, ha nem vagy aránytalan, görnyedt, ha van hajad, gondosan vágott vagy hosszú, ha látszik a derekad, már döbbent bókokat kapsz.

A férfiak még hangosabbak. Gagyi platformokon sírnak, hogy csöcsöket rak eléjük az algoritmus, bekövetik őket gyönyörű nők, de hamar kiderül, hogy ez nincs ingyen, nem hozzá vonzódik személyesen és nem is “wife material” (ki hitte volna!). Hát HOL VANNAK A WIFE MATERIALEK??? Azok bizony “modellek”, értsd, OF-előfizetőket toboroznak. Mire is bőszen lekurvázzák őket azok, akik mohón rájuk kattintottak! Erre mondta a minap egy kedves barátom, hogy itt az érdeklődési körön kell állítani. Ha te az összekötött közösségi oldalaidon elkezdesz mondjuk lótenyésztés, tájkép-fotózás, filozófia, népművészet, színház iránt érdeklődni, és nem teszel kivételt, akkor pár hét múlva nem fog az algoritmus prostituáltakat eléd rakni.

Megy a sírás, hogy a lány a második randin sem akart szobára menni, eleve halogatta mindig a randikat, a harmadikra el se jött, valami nagynéni temetésére hivatkozott, de világos, hogy nem ezért nem ért rá, hanem másvalakit szédít!!4!

Nyávogás a hajóskapitányon, aki szerelmet ígért. Nyávogás, hogy mekibe vitte a srác, nincs fantáziája. Nyávogás, hogy drága randit vár el a nő, szex meg nem lesz, vagy nem biztos, hogy lesz, de ha lesz, akkor is csak fekszik, mint egy darab fa.

Sértődöttek, hogy nem lehet biztosan tudni. Ott a termék, az ár, a vásárlói szándék, és mégse az lesz, mint amikor cipőt, pizzát rendelnek (pedig akkor sem lesz mindig az).

Hogy nem vettétek észre, hogy ez emberáruház, és a profilképek termékfotók? Viszont mivel mégiscsak emberek, nem biztos, hogy megérkezik az áru, olyan állapotban, és ugyanazt akarja, amit te: hogy elfogyaszd.

És mivel áruház, tranzakcionális, és mivel tranzakcionális, ár van, meg ár–érték arány. Mindenki alkudozik, minél kevesebb befektetéssel akar minél több haszonhoz jutni.

Így lesz mindenki sértődött, rossz fej, anyagias, számítgató, meg se kérdőjelezi a húspiac létezését. Az se, aki sokkal tisztább lélekkel érkezett, csak kritikátlan volt. Hamar megtanulja, hogyan használja ki az idejét, figyelmét hatékonyan, hogy hamar kiszűrje a lúzereket, és biztos lehessen, hogy elbűvölő, őt a személyiségéért akaró, komoly szándékú partnere lesz, aki csak vele írogat és egyeznek az életterveik… de ha ezt nem, akkor azt, hogyan lehet az ellenreformátor prédikátorok dühödt körmondatait is elhalványító cirkalmakkal szidni mindenkit, akit valaha jobbra húzott.

Miért, miért töltötted le? És ha igen, kire haragszol?