Ez TÉNYLEG nem hosszú! (1361)

Ez a sorozat olyan gondolati sémákról és hiedelmekről szól, amelyeket készen veszünk át, és saját véleménynek, narratívának hisszük. Első rész: vizsgáld felül mindazt, amire nem te jöttél rá, mert manipulációs eszköz!i

Második rész: a szenvedés mint produkció a neten előadva valós mondandó és kvalitás helyett, amikor az önsajnáltatást, a képzelt vagy eltúlzott betegséget fegyverként használják.

A nemtehetróla-nemszabadbántani narratíva ez a második rész: nem, nem kell a magadénak érezned senki történetét, nem kötelező bevonódnod, “együttérezned”, és ez nem azt jelenti, hogy gonosz vagy. Nem kell semmi különöset gondolnod sem: nem kell VAGY ide, VAGY oda (a szenvedő mellé) állni, ez a “két tábor” is netes torzítás. Senki ne válhasson betegségek mögé bújva bírálhatatlanná, mert akkor embereknek tömegesen lesz érdekük szarul lenni.

*

Az emberi egyenlőség a francia forradalom hármas jelszavának egyike.

Az emberi egyenlőséget itt Euroatlantiában abszolútumként értjük, pedig csak egyfajta értelmezési keret. Léteznek versengő nézetek – és főleg gyakorlatok, mivel az egyenlőség főleg szépséges elv, minden jó szándék ellenére is pusztán ködös eszmény. Az anyagtalan elv valós erőforrásokat kér és ezerféle érdeket kellene összeegyeztetni, Az egyenlő bánásmódra persze mindenki hivatkozik, amikor azzal jön, hogy neki mi jár. Az egyenlőség gyakorlati alkalmazásáról, alkalmazhatóságáról és hátulütőiről élénk viták folynak. Persze nehéz kilátni a keretből, mert az élhetőbb országok törvénykezésének, az emberek kezelésének elvi alapja az állampolgárok egyelősége, ebből következik, nagyon helyesen, az általános választójog, a közoktatás és írástudás, az alanyi jogon járó juttatások, a törvény előtti egyenlőség, a méltatlan, megalázó bánásmód és a kegyetlenkedés tilalma.

Mindezt az úgy-ahogy egyenlőséget a törvények és intézmények biztosítják. Egyénektől nem megkövetelhető, legalábbis igen hülye helyzetek adódnak ebből. Úgy is mondhatnám: ha randevúzol, ott nincs ügyfélszolgálat. Sem igazságossági, sem kereskedelmi szempont nem érvényesül. A demokrácia sem jelentheti azt, hogy mindnekinek ugyanaz való vagy hogy kiérdemelte.

Frankón feljajdulnak így férfiak a Threadsen: bezzeg aki jóképű, arra rámosolyog a nő! Követeli, hogy akkor rá is kell.

Nincs értelme kettős mércéről sem beszélni, mert az egyik esetre áll, amit a panaszkodó mond, a másikra meg nem, és az meg pont az ő esete. A kettős mérce vádaskodás annyira elharapózott, hogy tényleg agyfaszt kap az ember. Almát körtével, sőt, kézigránáttal vetnek össze.

Bennem internetes érintkezések sokasága okozta a “mindenkivel jóindulatú és nyájas vagyok, nem csak azzal, aki szimpatikus” alapbeállítódás megreccsenését. Sajnálom, hogy nem voltam tudatában, hogy ez csak zsarolási eszköz, mint oly sok szép eszme, és nem mondtam az elején nemet. Rengeteg stresszt, fejfájást megspórolhattam volna. Persze mindenkinek ugyanakkora a kommentdoboza, ugyanúgy indíthat blogot, csak ő hergelt ostobaságot ír mégis. 

Pár év telt el így, hogy mindig engem és a teljesítményemet károsította az elvárt egyenlőség, aztán már vállat voltam, hogy jó, akkor ez nem működik. De akkor ti se fogtok érzékenykedni. Ugye? Miért kéne jó fejnek lennem? Mit tett értem? Erre jöttem rá egy idő után. Aki szemét, móresre is tanulhatom, ha ez az eszköze annak, hogy megvédjem magam. A technika erre lehetőséget is ad, és nagyon hatásos volt. Úgy abbahagyták a feszülést, öröm volt látni. Persze, hápog majd, hogy az ő kommentje miért nem jelenik meg, és perrel fenyegetőzik (te jó isten, hányan…).

Én azután lettem hiperkritikuis egy netes szereplőkkel, hogy megtapasztaltam, mire képesek. Rég nem vagyok általánosan jóhiszemű, kollegiális, mert sokan kihasználtak. Nem jár egyenlően a bizalmam. Nem hiszem, hogy mindenkinek jár tőlem egy esély, vagy akár csak egy perc figyelem.

Ha népszavazás lenne róla, akkor azt mondanám, nem, nem jár mindenkinek egyforma bánásmód.

Amiről szó van, többnyire nem is bánásmód. Nem személy, nem emberek okozzák a bánásmódra panaszkodók felsülését, hanem történik. Úgy alakul az élet (szerencsétlenül). Hogy ki mit érdemelt volna, arra csak a gyengék és a vesztesek hivatkoznak. Mondjuk, levegőnek néznek, nem veled beszélgetnek, nem vesznek komolyan. Amihez joguk van. Miért? Mert gyökér vagy.

És ha nem voltál gyökér, akkor se kell helyzetekbe beleragadni. Nem sikerült, el onnan, könnyedén, kész. Másokl mocska miatt nekem többet nem fog a fejem fájni.

Az önbizalomerősítő idézetek is az egyenlőségre hivatkoznak. De nem, nem mindenki tehetséges. Nem igaz, hogy “mindenkiben van valamiféle képesség, csak meg kell találnia és kibontakoztatnia”. Nem vagyunk egyformák.

A “ha te elmondhatod a véleményed, akkor én is” visszatérő fordulat, “ugyanolyan ember vagyok!” (sőt, az apád!, tette hozzá apám, deklarálva az egyenlőtlenséget!) – nem, nem mondhatod el, nem feltétel nélkül, és egyébként a véleményed hülyeség. Én nem lettem intézmény attól, hogy itt van egy netes, látható felület.

Vannak a virágkertes marhaságok, miszerint mindenki megtalálja végül az igazit, avagy mindenkinek van egy út, amelyet követve ő boldog lehet, csak rá kell találnia, és ez a boldogság jog. Meg hogy végső soron mindenki ugyanarra vágyik. Már ez sem igaz, gondoljunk például a nekrofilokra. És hát jobb is, ha nem teljesül minden vágy. De a lényeg az, hogy nincs általános happyend, amelyhez jogod van.

És nem, nincsenek mindenkinek mélypontjai, bukásai, függőségei sem (illetve neki olyasmi a mélypontja, hogy fél órán át nem találja a kulcsát).

A probléma az, hogy individualista emberek bitorolják az alapvetően kollektivista egyenlőségeszmét, könyöklés lett belőle: “akkor nekem is jár”.

Az érdem központi fogalom, mivel a meritokrata “ki a jobb?” elv az egyik kihívója az egyenlőségeszmének. Mindenki megérdemli, így mondják, a bármit – ez verseng azzal, hogy csak a legjobbak érdemlik meg. Elemi tisztességet, alapjogokat mindenki megérdemel, a többit viszont nem, és ez abból is látszik, hogy mindig a vesztes illető mondja, hogy ő (is) megérdemli. Ezzel kapcsolatban a kedvenc ostobaságom, hogy xy színész csak azért híres, mert ismer embereket, vagy jól helyezkedik, de vannak nála tehetségesebbek is, akik nem kapnak esélyt. Mintha valami bizottság osztaná el a bizonyítási lehetőségeket…

Az a célom ezzel a poszttal, hogy tudatosítsd a nyomást. Jól látod, és nem véletlenül irtózol. Nem kell elhinni, hogy neked kellene érzékenyedned, levetni az előítéleteket. Ha nem dőltél be ennek már az elején sem, nem leszel olyan döbbent és a reakciód sem lesz annyira intenzív, mikor rájössz, hogy átvertek.

Én például nem kérek senkitől semmit. Kezelj úgy, ahogy akarsz (csak esetleg nem engedlek a közelembe). Nem vagyok magányos. A világtól se kérek semmit. Amit tudok, az magáért beszél. Nem szorulok arra, hogy jó benyomást keltsek, felfigyeljenek rám, külön jóindulatot nyerjek el. Ez a védettségem és lelki békém oka.

Megtanultam, hogy nekem csak a nagy projekt való, akkor remekek. Konkrét, rövid cél. Nem való a biztos, sokéves munkahely, a fix. Nem bírom hosszabb távon. Ez nekem nem volt anyagi kérdés sosem. Túl fényes vagyok. Mindig megtalál, aki homályos, nyomozgat, szívtájéka melegszik, amikor a mocskolódást olvassa.

Van még itt egy érdekes szempont, FAMnál olvastam, amikor a műszaki emberek megtáltosodásáról írt, idéztem is. Tulajdonképpen a kasztrendszert védelmezi, azt mondhja: vannak szellemi emberek és vannak kétkeziek, műszakiak. Nekik nem kéne erőltetni ezt az okoskodást, vagy a szemmel láthatón túli jelenségek megértését. Kissé retrográdnak tűnt, mert jól belénk verték, hogy Gandhi mekkora hős, és felszámolta a kasztrendszert. Egyik sem igaz, egyrészt, nem számolta fel, másrészt hasonló megkülönböztetés az egész világon létezik, vagyoni alapon mindenképp.

Szóval létezik szellemi ember, öntörvényű ember, ez nem véletlen életút, hanem predesztináció, és mindenkinek a felnőtt húsz-harminc éve mutatja meg, ő miféle. Szellemi ember az, aki minden érdek nélkül el tud ámulni történeten és fafaragáson, csak mert szép. És nem azt nézi, hogy akkor hogy lehetne az övé, neki mi haszna belőle, hogyan tudná lemásolni a maga hasznára. Aki jelentést tulajdonít. Ez a befogadó szellem, és emellett van, aki alkotó is. Abból, hogy valaki magyar anyanyelvű és tud olvasni, nem következik, hogy felfogja a mondatokat. Valami hátsó szándékot keres benne, magának akarja, mintha anyag volna. És engem, mivel nem érti és zabvarja az értés hiánya, emiatt gyanúsnak vagy gonosznak tart.

Pedig én nem akarok tőled semmit.

Létezik még bürokrata is. Vagy az anyag emberei, műszaki fajta is. Van hivatásos gondoskodó, van vezető. Én elámuló fajta vagyok és tökéletesítettem magam a szavak területén. Emellett nekem az anyagközeli lét, kemény fizikai munka is való, és ezt nagy áldásnak érzem. Azaz: jól csinálom, ha szükséges. Viszont mivel rongálja a testet és nagy becsülete sincs, örülök, hogy nem ebből élek.

Akinek viszont nem való a gondolkodás, az inkább maradjon csöndben. A kommentdoboz ott van, persze, de én az ő véleményét, a lózungokat és ezerszer hallott sémamondatokat, paneleket nem tudom komolyan venni. A vélemények sem egyenjogúak, nem is kell fárasztani magunkat nyilvánvaló ostobaságok tolerálásával. Hogy én kompenzáljam ki türelemmel az ő deficitjét…? Dehogyis, ez a tanárság terhes öröksége.

Amióta ezt tudom, sokkal nyugodtabb az életem.