Remélem, jókor ér el ez a poszt. Én itt ülök egy kávézóban lüktető fejjel, forró arccal,

 

smink ma ennyi, hajat is majd még mosok,

lábadozva, begyógyszerezve gyulladás ellen. Az elmúlt húsz órában agyonterhelődtem, háromféle tüzet oltottam.

Azonban remélem,

Mert ez most fontos: azt akarom neked elmondani, istenigazándiból (gyönyörű, nem? a gintonic esten gyűjtöttem!),

, hogy lesz ma is olyan helyzet, sőt, holnap is, sőt, mindörökké, amelyben…

…rossz érzéseket akarnak kelteni benned. Te ennek érzékeny receptora vagy, inkább így mondom (még az se biztos, hogy akarják!). Megszoktad, hogy neked ezekben a helyzetekben érzékenyen észre kell venned, miben hibáztál. Amúgy is, minden gondolatodat és félelmedet kimondanod, mert nyilván tudják, belelátnak a fejedbe, és neked az a dolgod, hogy szorongj, szabadkozz, változtass magadon, de legalábbis a magyarázkodással enyhíts a haragjukon és könnyíts a várható büntetésen. Nem is dolgod ez, annál beljebb van, de körülmény: kiiktathatatlan, feltételes reflex. Valaki szólt, valamit mondott? Máris itt vagyok, pirulva szabadkozom, persze, mindjárt, bocs, nem akartam pofátlan lenni, ugye nem hitted, hogy, nem vettem észre, nekem kellett volna fizetnem, mekkora bunkó vagyok…

Kondicionáltak erre. És te kondicionálódtál, ebben is szorgalmasan.

Szorgalmas vagy, szorgalmasan roncsolod az életerőd, felelsz megfele buzgón a fel sem tett kérdésekre. Nyomatékosan. Hosszú mondatban.

Sóhajt a másik – nem azért, mert neheztel, mert nem is, hanem: minek ez a sok habogás? Mi történt? Történt valami? (“MIlyen libát?)

Nem magyarázkodni, nem részletezni a tárgyhoz nem tartozó, személyes, szorongásteli részleteket – ez az egyik fontos lecke, amit az én rózsám tanított nekem az évek alatt.

Hidd el, nem várják el tőled, de ha mégis, nem várhatják el, milyen gáz már!, hogy te mindig, minden apróságért rosszul érezd magad. Ez NEKIK sem lehet céljuk, nem érdekük…

…nem pont hatalmaskodni akarnak: biztonságot szerezni a te bizonytalanságod rovására. Libikóka. Ketten nem lehetnek fent!

Felismered te ezt?

Szerintem te megtettél mindent, sokat, eleget.

Vagy… nem eleget.

…semmit. Pedig ígérted.

De ember vagy.

Azt hiszed, ő, aki most leszid ezért, vagy nem szid le, mégis félsz (MIÉRT? MITŐL?), ő nem mulasztott még el semmi fontosat? Nem kavarodott bele? S nem azt a nyomasztást adja vissza neked most (ha hagyod), amit ő azokban a helyzetekben kapott?

Ja, és nem is szólt semmit. Túl empatikus vagy: olyat is átérzel, amit ő nem érez egyáltalán! Érzéseket keletkeztetsz a másikban. Mindez pedig nem is benne, hanem a fejedben.

Ne érezd rosszul magad. You need to hear this today.

Ne érezd, hogy neked kell még, még tenni, mondani, csinosítgatni a valóságot.

Nyilván nem írnék (nem is írok) ilyet tiritarka írónőknek, “feltörekvő tartalomkészítőknek”, akiknek terápián kéne javasolni, hogy szerezzenek már be némi tasakozott, azonnal oldódó imposztorszindrómát, mert “attól, hogy imposztorszindróma létezik, még lehetsz egy blöff”, így Réz Anna – és ezt ő 2013-ban írta ám!

Ne érezd magad rosszul. Döntsd el előre, gyűlő viharfelhők alatt: ebben a helyzetben nem fogom magam rosszul érezni. Mert van valami szomor, keserv, nyöször, ÁTJAVÍTJA EZEKET A DÖG! pedig jó szavak!, és a nők, a magasan teljesítő, több szerepben helyt álló, tartósan menedéket, enyhet, nyugalmat adni képes nők azonnal magukra veszik az egészet, meg meg is toldják a fölös empátia kiegészítéseivel. Fikciókkal.

Néha elbaszódnak a dolgok. Nem jönnek össze. Nem ér oda, nem lehet úgy, nem működik. Odaég, megharagszik, elmarad. Vádol valamivel, és nem érted. Nem hív két hétig fel. Van ilyen. Az élet ilyen. Nem az következik belőle, hogy te ilyen vagy, te mindig…, te sose… Nem lehet minden olyan, ahogyan belőled kipréselnék. Ahogyan képzeled, hogy préselik, ahogy lennie kéne. Én nem tudom, a munkahely csinálja ezt? Az általános iskolás énünk, a szorgalom ötös? Vagy az anyaszerep?… Mindegy is.

Nekem olyan dolgok miatt mentegetőznek nők, hosszan, hogy megrendülök. Ja, emiatt se kell ám mentegetőzni. Hogy mit hittél, én mit gondolok, várok. Én nem tudtam erről, nekem belefért. TÉK IT ÍZI! Szólok, ha nem.

Az, aki itt akart férjet keresni: tegyem ki a hirdetését a blogra, mert idetalál biztosan az a férfi, akit ő keres, az nyilván ilyen blogokat olvas! – az a nő sosem mentegetőzött. Aki négyoldalas e-mail csatolmányban részletezte, milyen síkosítóval hányszor melyik mijébe milyen kiáltások közepette a fénymásoló mögött hányszor mit a kollégával, ja és most hogy szenved, hogy a csávónak nem csak menyasszonya van, hanem talált egy nála is fiatalabb szexmesínt, az se. És az sem, aki elküldte nagy dühösen, “a munkám a hobbim!”, hogy ő mennyit keres. S aki a lebutított erőszakmentes trademark kommunikációt akarta oktatni, tegyem ki az oldalsávba a hirdetést, “bekapcsolódhatnak az asszonyok weben”, mondom, de nincsen neked semmilyen tanúsítványod, nem fizettél a szellemi termékért. De ő anyáknak segít, és nagyon olcsón! Életem legagresszívebb, legroncsabb ismerőse. Ő se revideált soha…

Miért azonban nincs szégyen, akiket le kéne önteni vele, és akkor talán megdermednének egy pillanatra?

Ja, és ezt egyáltalán ne indulatosan érezd, hogy “nem baj, ez van, most akkor mi van?”. Nem is kell ezt belekiabálni a másik arcába. Ez még feszültséget se keltsen benned ekkorát. Csak simán! Eszköztelenül lebegj a káosz vize felett. Te csak ne kérj bocsánatot. Ne gondold, hogy a másik most biztos azt hiszi, meg neheztel… Nem: a másik is épp mentegetőzne! Vagy ha nem, neki tényleg kéne. Egy kicsit. Vághatsz egy pofát, ha nem teszi.

Elrendezik magukat a dolgok.

…Ki kiáltozik amott, nicsak…? Tömegek igyekszenek bejutni legott, kastélyom ajtajánál torlódik özönük, szörnyűséges sereg..!. Be ne törjön az ódon nyílászáró! Az előző poszthoz, a kamukultúráshoz a jelszó (egész februárban) az utolsó januári poszt második bekezdésében vagyon.