menni kéne

Ez van olyan, mint a rossz házasság. Az ember lánya már nem olyan, mint régen. Amikor egyedül marad, liftben, klotyón, paplan vagy zuhany alatt, figyel a gyomortáji rossz érzésre. Egyre csak rágja ugyanazt, naponta ráébred, hogy nem jó, más lenne jó, de bénultan hagyja, hogy elteljen az élet. Ami valaha csillogott, egyre szürkébb.

Az ember lányát egyébként mindenki irigyli. Sima útja volt az életbe. Annyi ponttal került a felsőoktatásba, amennyi nincs is, járt külföldön, nyelveket tanult, a menő egyetemen is könnyedén vizsgázik, közben zajlik az élet, barátság, hobbi, szerelem, de csak szépen, semmi zűrös sztori, züllős partilájf. Az ember lánya azon kevesek egyike, aki nagyon fiatalon is már tudja, mit jelent a fejvadász: jól fizető állást kap már pályakezdőként, okos, tájékozott és szorgalmas, és gyorsan tör előre. Mások még államvizsgáznak, amikor ő már középvezető-féle. És jó ez, nagyon jó, nem kell zavartan elterelnie a szót, ha a munkájáról kérdezik, meglepő összeg áll a bérszámfejtő papírján, és van hozzá főnöki bizalom, Dunára néző iroda, igényes menza, s már rég nem Zara-elegancia.

Telnek a hónapok, az évek, és tulajdonképpen nem történik semmi, csak néha egy lépcsőfok felfelé. A kemény munka és a megbecsültség eleinte oly fényes öntudata lassan elkopik, és az ember lánya egyszer csak azt veszi észre: úgy maradt, ami a lényeg benne, az túlexponált, kimerevített pillanat, nem mozdul semerre a nagy fényességben. Az nem lehet, hogy már nem jön más. Ezt mélyről súgja valami, a mozdulat előtt egy tizedmásodperccel, amellyel a nyomtatóba nyúl. Kopog a cipője, s a mondat is benne, egész nap: ez nem élet. Közben szégyelli magát, mert ez az egész csak királylányos elkényeztetettségnek tűnik, hát hiszen mindenki őt irigyli, s ő is tudja, hogy élnek mások, hogyan vergődnek a bármilyen munkáért, elismerésért, megélhetésért. Neki annyira működik az élete, hogy jódolgában már unja. Elszégyelli magát. És szorong: az nem derülhet ki, hogy ő is gyötrődik!

Kiégtem, ezt gondolja, túl sokat dolgozom. Ajkába harap a liftben. Innen már nincs fölfelé, s ha van, nem érdekli. Fáj a gyomra, nehezen kel reggel, tétovák a mozdulatai, már semmihez sincs gusztusa a dizájnos étkezdében. Egyre robotszerűbben él, de még képes eljátszani, hogy motivált és megbízható. Pihennem kell, mondogatja, de a háromhetes szabadság után tíz nappal ugyanazt a gyomortáji kérdőjelet érzi. Teljesen mást akar. Hétvégéken, félálomban fel-feldereng, mifélét. Valamit, ami ő, ami saját. Amivel létrehoz valamit. Hogy ne legyen mégoly fényes alkatrész. Ilyenkor mennek a nyugat-európai yuppie-k egy évre Tibetbe. Most megérti, ez nem mulatságos divat, hanem szükségszerű következmény. De nem megvilágosodni akar, hanem dolgozni. Ebből is látszik: nincs kiégve.

Menni kéne, de közben fél a kockázattól. Tudja, mivel jár a saját vállalkozás, és abból csak a függetlenséget szeretné, a bizonytalanság riasztja. Telített a piac. Ki sem derülhetett, ezen az egészen más területen tehetséges-e. Amiről álmodik, talán nem is létezik. Ostorozza magát újra: mindene megvan, a szakmájában helyezkedett el, mi kéne még? Koktél mellett és a kocsiban, a Balaton partján és míg szól a dzsessz, csak ezt rágja, forgatja a barátnőjével, és újra elölről, da capo al fine. Menni kéne, de mint hajnali rémálomban, nem tud moccanni. Telnek a hetek, a hónapok, már a főnöke is rákérdez, mi a gond. Egymásra merednek, nagy a csönd.

Tulajdonképpen szülhetnék gyereket is, erre jut végül.

172 thoughts on “menni kéne

    • És a Szent István Parkban terelgetik a csöppséget, dizájner cipőben, és percenként rászólnak, a többi anyukát meg észre sem veszik, kivéve, ha az ő gyereküktől vesz el valamit. Akkor nagyon.
      Ez most gonosz volt, de barátnőm ott lakik, sokat mesélt erről a jelenségről.
      Ugyanakkor olyan nyomor, amit én nem éltem meg, de nem kérnék belőle, mert nyilván szenved tőle az, aki benne van, és nem is hibás érte.

      Kedvelés

      • Tényleg gonosz voltál.
        Számomra a gondolat is borzongató, hogy a gyerekkel a sok más elvárás mellett még az is rámtelepedjen, hogy olyan vadidegenek közvetlenkedjenek velem, akikkel az egyetlen hasonlóságunk az anyaság. Na nem.

        Kedvelés

    • De jó, én is! 🙂 Valahogy éreztem, hogy ez lesz a vége. :))
      A következő poszt meg szólhatna arról, hogy hol van ilyenkor az apa? Mert az ilyen nőknek általában nincs “apajelöltjük”, tehát olyan párjuk, akivel szívesen alapítanának családot. Ha véletlenül mégis van, a pasiban majdnem biztos, hogy nem pereg le ugyanez a gondolatmenet… Ő nem unja ezt az életet, eszében sincs feláldozni azt a gyerekért, családért. Még csak eszébe sem jut, hogy “esetleg lehetne gyerekem is”. Esetleg 40-50 fölött…

      Kedvelés

  1. ma reggel tartalmas beszélgetésem volt a zurammal. elolvasta az index cikket arról, hogy a városi, magasan képzett nők nem találnak párt és mi lesz így a világból. (az a cikk, amiben utalás és talán számadat is van arra, hogy a svéd nők egyedül vannak, a svéd pasik meg ázsiai nőket importálnak – apropo: a zuram nem értette ezzel mi a baj. azt kérdezte tőlem: miért mi bajod az ázsiai nőkkel? diszkriminálsz, rasszista vagy? ÁÁÁÁÁÁ)

    aztán a végén (miközben húzta fel a farmerját ebben a kurva melegben) közölte: hát persze a nők szoknyában, meg hálóinghez hasonló ruhákban jól el vannak az irodákban. de nekik (mármint a férfiaknak ) ez egy kínszenvedés.

    a kérdés csak az, hogy ez a kijelentése kapcsolódik-e az index cikkhez?

    Kedvelés

    • Én is szeretem, hogy (főleg kollégáknak) mondok valamit, reagál valami teljesen másra, majd a végén csodálkozik, hogy felhúzom magam. Nők is tudják ezt.

      Nekem volt egy nagyon aranyos férfi tanítványom, multinál dolgozott, és néha panaszkodott a nagy melegben, hogy befő a lába a zárt cipőbe, mikor a boltokat járja (sales-es volt), de utána azonnal hozzátette: nem panaszkodom, van miből utána nyaralni menni, keresek eleget.
      Barátnőm meg bankban dolgozik, legforróbb nyárban is (légkondi van, de nem az épület minden részében) magas sarkú, harisnya, szoknya, blézer a dress code.

      Kedvelés

      • igen. már több ízben javasoltam neki a nylon harsinya-körömcipő kombot.
        meg a szőrtelenítést.
        (erre azt szokta válaszolni, hogy a nők mindenen nyavalyognak, a szőrtelenítés az nem fáj-igaz még sosem próbálta, de ez nem lényeges 😦 )

        Kedvelés

      • Ezt, hogy a szőrtelenítés nem fáj, az én fiam egészen biztosan nem fogja sosem mondani 🙂
        Jópár éve az unokahúga rábeszélte egy törzs-kopasztásra, gyantával…
        *haj égnek*
        Ráadásul szegénykém kifejezetten bundás a korához képest. 🙂

        Kibírta, de azóta nem volt újabb kísérlet 🙂
        *gonoszanya vihog*

        Kedvelés

      • Én csak arra vagyok kíváncsi, hogy aki azt mondja, hogy a szőrtelenítés nem fáj, az honnan tudja? Mert tapasztalatból tuti nem.

        Kedvelés

      • Magassarkú a dresscode? De az árt az egészségnek. Nem lehet helyette csinos balerina?

        Kedvelés

      • egyes vélemények szerint a magassarkú erősíti a láb izmait. valamint a magassarkúban kénytelen a magassarkút viselő egyenesen tartani a gerincét, ezért a gerinc melletti izmokat is erősíti.

        Kedvelés

      • na ezt csináljuk meg az utasítás szerint:
        Járás magassarkú cipőben. Álljunk egyenesen, mellkasunkat toljuk felfelé, mert ettől egyrészt magabiztosabbnak tűnünk, másrészt kiegyensúlyozódik a súlyeltolódás, amit a cipő okoz. Másodsorban mozgósítsuk az alhasi izmainkat, amelyektől a derék izmai is megfeszülnek, ez pedig stabilabbá tesz. Harmadszor pedig lazítsuk el a térdünket és csípőnket, amitől könnyed és kecses lesz a járásunk.
        akinek sikerül a kőlevesben bemutathatja és a legjobban teljesítő a zsűri különdíjában részesül
        (ki a zsűri? na mindegy)

        Kedvelés

      • A balerina is (lehet) ártalmas.

        http://www.origo.hu/egeszseg/20110705-igy-bannak-el-a-labbal-a-balerinacipok-muanyag-klumpak-lapos.html

        Amúgy én is csillivilli irodában dolgozom, dresscode is van de nem kötelező a magassarkú és igazából nem mondják meg hogy konkrétan mit vehetsz fel de elvárás hogy tiszta, rendes, nem szakadt ruában legyél. Farmer pénteken megengedett. Kerülendő a spagettipánt meg csőtopp, tanga papucs.

        Kedvelés

  2. Talán lombikkal összejön, progicsászárral kikapatja magából nehogy elhízzon a finisben, felbéreli a nagyszülőt, hogy nevelje, ő meg visszahúz dolgozni, mert a munkája nélkül nem tudja definiálni magát.

    Kedvelés

    • Azért ezt így nem hiszem. Ha valakinek természetes volt ez a karrier lehet, hogy a szülés és a gyereknevelés is profin fog menni, beleéléssel. És akkor még többen irigykednek rá, hogy neki még ez a csodagyerek is összejött, és anyának is jó. Pedig próbálják legyűrni, hogy azért ez túlzás, hogy az egyetem is, a karrier is, meg a gyerek is.. nem is lehet így, tuti nem jó anya… legalább

      Kedvelés

      • 🙂 Szerintem is túlzás, amit Ágnes ir. De az az igazság, hogy egy évnel én sem birtam tovább munka nélkül. Mi is abban a rosz, ha valakit a munkája definiál? Engem pontosan ezek a vélemények döntöttek depresszióba annak idején, mert nagyon erőltettem, hogy lecsréljem az addigi önmagamot “anyára” és később jöttem rá, hogy az egész énem harcolt ez ellen és azért nem ment. Igy együtt (az anya+feleség+saját magt fenntartó dolgozó nő) nehéz, de müködik és nem változtatnék rajta.

        Kedvelés

    • én ezt nem értem. miért írod ezeket? annyira bántó. gondolod, hogy ezek a nők nem ugyanúgy a boldogságukat keresgélik mint a többiek? miért rosszabb a progi császár mint az abortusz, ha mind a kettő a nő döntése? miért rosszabb a műmell mint döntés, mint pl. a kóros csokievés? ezek a nők ugyanúgy áldozatai a rendszernek mint a többiek, és ők is ugyanolyan keményen igyekeznek helytállni mint pl. az öt gyereket vállalt sodródó, kényszerpályán lévő nők. ha a nők szempontjából nézzük az életüket, akkor ugyanolyan küzdő és küszködő emberek mint mindenki, csak több a mozgásterük, amiért az esetek többségében a szerencsés egyéni körülmények mellett nagyon sok önálló és tisztelhető döntés is van, és kemény munka. csak őket jobban szokás irigyelni a helyzetük miatt.

      Kedvelés

      • Úgy szeretlek olvasni, mert annyi empátia van benned, amennyi bennem sose volt. Morzsája se.

        Kedvelés

      • Én azt gondolom, hogy itt csak arról van szó, hogy akármi is legyen a nő célja, sokszor döbben rá, hogy nem önmagáért teszi, amit tesz, hanem egy külső elvárásnak próbál eleget tenni. És, amikor már megtesz mindent, azért, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell, lásd fent, amikor már nem sajnálják, hanem irigylik, akkor döbben rá sok nő, hogy az nem ő és ilyenkor jön Tibet, vagy ők mennek Tibetbe, hogy megtalálják önmagukat. Nekem ez jött át 🙂

        Kedvelés

      • Szerintem is, és nagyon igazad van!
        Van egy barátnőm, ő tipikusan ezt az életpályát futotta be, nem volt ez fura, az egyetemen is ezt sulykolták belénk. Nem volt ez tudatos, de így alakult. Én pont attól szenvedtem, hogy “rossz” döntéseket hoztam és nem sikerült életem induló szakaszában így dobbantanom. Ő meg attól, hogy sikerült!
        Végig megmaradtunk egymás “közelében”, így nem volt fura hallani tőle, hogy ez tulajdonképpen “kényszerpálya”, mikor már nagyon magas beosztású vezetőként dolgozott. Váltott, gyereket szült, nem is egyet. Váltott, a kockázatos magánszférába lépett ki…Némileg kényszerűségből persze, gyerekekkel már. Mégis nem olyan nagy baj az, hogy most a kisgyerekeit túl a negyvenen igaz, de jólétben neveli, és nem kell azon siránkoznia, hogy sosem volt karrierje, vagy élete. Nincs felhőtlenség persze, de életpálya ez is, és ő is “Nőből” van, s mindezen életpálya és kényszerűség mellett, és mérhetetlen sok munka és vállalás mellett végig neki Nőként sokkal többet kellett letennie az asztalra, mint a hasonló korú férfivezetőknek!!! És ez itt még mindig a kérdés!!! MIÉRT is??? Mikor nem volt gyereke ostorozták, mikor lett, akkor meg azért, “hogy lehetett ilyen csúcskarriert félbeszakítani”!!! Nem olyan egyszerű ez sem, így sem…!

        Kedvelés

      • Semmi baj a műmellel, senkinek nem ártanak vele – de hogy jön ez ide? És az abortusz hogy jön ide? A progi császár elfogadható csak mert van nála rosszabb döntés is? Lehet áldozat, keresgélheti a boldogságát ahogy csak akarja (őszintén sajnálom érte), de unalomból, kiégéstől való félelemből szülni, majd nem nevelni azt a gyermeket teljes odaadással, feltétel nélküli szeretettel és önfeláldozással, számomra nem elfogadható.
        Miért írom ezeket? Mert ismerek ilyet – nagyon közelről. Végtelenül önző, üres és érzéketlen ember. Nem hinném, hogy már eljutott a fenti stádiumba, mindenesetre a gyermekvállalást úgy emlegeti, hogy hamarosan már muszáj lesz és csak azért akarja, hogy ha majd megöregszik, legyen aki ad neki egy pohár vizet.

        Kedvelés

      • Miért unatkozik? Miért fél a kiégéstől, mi az számára, hogy kiégés, mi égeti ki? Mit jelent a teljes odaadás, feltétel nélküli szeretet és elfogadás? Hogy onnantól ő már igazából nem számít, csak a gyerek a fontos, hogy neki mindene meglegyen, anya majd ellesz valahogy? Az ismerősöd miért emlegeti úgy a gyermekvállalást, hogy “hamarosan már muszáj lesz”, mitől muszáj, mi mondatja vele, hogy muszáj? A végtelenül üres önzősége az ismerősödnek, ez csak őrá vonatkozó kijelentésed, vagy kivetíted az összes úgynevezett karrierista nőre? Miért vagy ilyen dühös rá?

        Ne haragudj, de ezen a blogon nem szoktunk vagdalkozni meg ítélkezni (nem is értem egyébként, a kezdeti hozzászólások, régi kommentelőktől, miért olyanok, amilyenek), ismerős nőkkel kapcsolatban sem. Megpróbáljuk megérteni, miért olyanok, hátha magunkkal kapcsolatban is megértünk valamit.

        Kedvelés

      • Ezt a nagyon sok nagyon személyes kérdést nem itt szeretném megválaszolni. Tény, hogy egyetlen ilyen embert ismerek – nem vetítem ki másokra, csak leírtam, amit gondoltam, miután elolvastam a bejegyzést. A “”ne haragudj, de ezen a blogon nem szoktunk…” nekem kicsit szektásnak tüník, vagy ha van idevonatkozó protokoll, fórumszabályzat, azt szívesen elolvasom és a továbbiakban tartom magam hozzá.

        Kedvelés

      • Ez nem szekta. Csak kerüljük az instant ítélkezést, minősítést és próbálunk dolgokat megérteni, mögéjük látni. Lehet hogy ez idegen valakinek.

        Kedvelés

      • “(őszintén sajnálom érte)”
        miért sajnálod? komolyan érdekel. az ő döntése. miért ítéled el? miért nem mindegy, hogy hogyan él, hogyan dönt? jól érzem, hogy haragszol rá az életmódja miatt?

        “unalomból, kiégéstől való félelemből szülni, majd nem nevelni azt a gyermeket teljes odaadással, feltétel nélküli szeretettel és önfeláldozással, számomra nem elfogadható.”
        nekem az a véleményem, hogy a nők döntő többsége nem azért vállal gyereket mert annyira akar. ha fogadni kellene én arra fogadnék, hogy – ahogy Katja is írja – a posztban megjelenő (irigyelt?) nők sokkal tudatosabban vállalnak gyereket, sokkal megfontoltabban és sokkal kevesebbet, mint azok a nők akik ezen soha nem gondolkoznak, csak szülnek, mert ezt várja a Rend, de potenciálisan ugyanennyire unják (vagy nem unják). szó sincs odaadásról, maximum önfeláldozásról, ami szintén tök káros a gyereknek.
        sokszor megjelent már itt a blogon is, hogy azok a nők akiknek van más is az életükben mint az “önfeláldozó anyaság” (ami önmagában is egy nyomasztó elvárás az anyának és a gyereknek is) sokkal jobban érzik magukat a bőrükben és nem mellesleg sokkal inkább képesek szeretni és együtt élni a gyerekükkel, mint azok a nők, akik sodródnak az anyasággal kapcsolatos társadalmi elvárások, és a számtalan nyűgös és követelőző gyerek és férj közötti csapdában, folyton boldogtalanul, elégedetlenül és keserűen, vagy éppen groteszk módon kényszerű “minden rendben van” mosollyal.

        szerintem az a nő, aki ekkora társadalmi ellenszélben bevállalja azokat amiket írsz, az minimum bátor és jól védi a határait.

        még valamit a poszthoz. simán benne van a pakliban, hogy ezek a nők úgy mennek el szülni, hogy közben tudják, hogy már “letettek valamit az asztalra”, sokkal megalapozottabb az önértékelésük és az egzisztenciájuk és ezáltal sokkal jobban bírják majd az anyasággal kapcsolatos társadalmi lehúzást, a “te nem csinálsz semmit” minősítésű végtelen kulimunkájú éveket ha otthon maradnak, vagy átképzik magukat a kisgyerekes lét alatt, vagy igen, igénybe veszik a nagyszülőt ha van, ami akár az összes szereplőnek is jó megoldás lehet. én részemről nem azonosulok sem a sokgyerekes önfeláldozással, sem a posztban szereplő nővel, de ha választanom kéne ezerszer inkább az ő életét választanám mint a másik, sokkal gyakoribb és tipikusabb végletet.

        Kedvelés

      • “majd nem nevelni azt a gyermeket teljes odaadással, feltétel nélküli szeretettel és önfeláldozással, számomra nem elfogadható.”
        Hm…valljuk be férfiaktól ilyen teljes odaadást és önfeláldozást nem szokás elvárni (ők nem is teszik). Gondolom ez számodra is csak a nőtől követelmény, ha szülő lesz. Miért is?

        Kedvelés

      • Ne haragudj, nem értem a kérdést. A “Miért is?” tényleg arra vonatkozik, amit Te gondolsz? Ezt a kérdést nekem teszed fel, vagy tőlem kérdezed, hogy Te miért is gondolod ezt? (Ha az előbbi, akkor rosszul gondolod, férfitól ugyanúgy követelmény)

        Kedvelés

      • Ha most azt írom ide, hogy köszönöm, akkor az valótlanul nagyképűnek tűnik, és nem azzal lenne bajom, hogy nagyképűnek tűnök, hanem, hogy nem teljesen igaz. Ennek a bejegyzésnek a nőalakja nagyon sokban hasonlít rám, bár közelről sem ennyi extrával (sarkítva) és nagyon is tudatos és tervezett és azóta is élvezett gyermekvállalással – nem pótlékként, de nem vagyok hajlandó elhinni, hogy (még itt is) az első reakciók ennyire zsigerien elutasítók és – megnegedem magamnak – utálkozók. Ezzel nem ugyanúgy taszítjuk ide-oda a nőket különböző skatulyákba, mivel különbözik ez a magatartás a férfiakon számonkért bántalmazástól, a “nincs is igazán probléma” attitűdtől?
        Na, de olvasok tovább, aztán mindjárt kiderül, hogy megint hamarabb szóltam, mint gondolkodtam. Csak annyiszor találkozom ezzel …

        Kedvelés

      • Semmi baj azzal, aki a munkájával definiálja magát 🙂
        Pontosan az lenne az igazi, ha mindenkinek lehetne választania.

        Ha nem minősülne sodródónak, aki X gyerekkel inkább otthon “lébecol”, és a munkáját előtérbe helyezőnek is módja lenne arra, hogy annyi gyermeket hozzon a világra, amennyit akar és szeretettel gondozni tud a karrierje mellett is.

        Valamint a kettő közötti sok-sok átmenet: lehessen átlagos képességekkel és motivációval is önálló kenyérkeresettel rendelkező, de tetszés szerinti számú gyermeket szeretettel nevelő nő.

        Kedvelés

      • Igen, valamint, hogy ha nem csak a nőnek kéne ilyen kötéltánc-mutatványokat csinálni, hanem apuka is kötéltáncolna vele. Alapból. Az milyen jó lenne.

        Kedvelés

    • Nekem a Földanya típus (aki az anyasággal definiálja magát) se sokkal szimpatikusabb. Helyesebben mindkét típus ugyanolyan szimpatikus (és valószínű mindkettő ugyanolyan kényszerekben él, csak a külcsín más). Rosszindulatú ítéletet vélek felfedezni a hozzászólásodban.

      Kedvelés

    • Többen írták, hogy ez túlzás, meg durva, rosszindulatú ítélkezés. Egyetlen karrieristát ismerek és neki ezek a konkrét tervei a gyerekvállalást illetően.

      Kedvelés

      • Ahogy képviselőné fennebb írja, bármelyik lehetséges útvonalon bizonyos kényszerekbe ütközik az ember, én is így gondolom. Ameddig a nők alakja, úgy tűnik, mindennél feljebb való érték, addig nem csoda, ha egyesek szélsőségesen aggódnak érte. De hajlom afelé, hogy nem az egyes nők kattannak meg, hanem az általános elvárások hamisak, és nem mindenki tud vállrándítva szembefordulni velük. (Mondjuk a lombik mint könnyebb út számomra nem értelmezhető, mert az meg köztudomásúan káros és alakromboló, de nem is a döntést szeretném minősíteni, csak az okot nem tudom logikusan visszavezetni.)

        Amúgy meg szerinted hány év otthonülés után nem karrierista dög egy anya? És mit gondolsz, a munkavállalás szempontjából mennyi kiesés az optimális? Mert ezekre vonatkozóan is olyan különbözőek a külső elvárások, hogy akárhogy döntsön az ember, van ki elítélje érte.

        Akinek a mai mobilis világban megadatik, hogy a szüleivel neveltesse a gyerekét, na az mázlista. Mi a bölcsődével kellett beérjük, amire néhány ismerősöm úgy nézett rám, mint egy gyerekgyilkosra. A lányom ehhez képest elég jól vette a lapot.

        De sokkal fontosabb kérdéseket feszeget szerintem az írás: miért az a munkám, ami? beteljesülés a szakmai életem vagy látszat-önmegvalósítás? belső igényeim teljesülnek, vagy külső elvárásokhoz igazodom? szakmai zsákutcába érve merek változtatni, vagy időhúzásból és pótcselekvésből végül inkább gyereket szülök?

        Kedvelés

      • “Amúgy meg szerinted hány év otthonülés után nem karrierista dög egy anya?” Ez nagyon jó, az este szerettem volna már irni Ágnes hozzászólására, mert nagyon böki a csőrömet ez “karrierista” minősités, de nem tudtam jól megfogalmazni és feladtam. Erre én is nagyon kiváncsi lennék 🙂

        Kedvelés

  3. nekem ez a nő szimpatikus és tiszteletet ébreszt bennem. ismerek több ilyesmi helyzetű nőt, sokan közülük nagyon tudatosak és a kezükben tartják az életüket. amikor ide jutnak a munkájukban, már az is lehet hogy van gyerekük, és az is hogy nincs, és sokukat láttam nagyon határozottan lépni, fejlődni, menni tovább előre, akár egy másik életpályán és igen, lehet hogy szülnek, és az jó nekik, és az is lehet hogy nem szülnek. van pénzük és vannak lehetőségeik, és terük választani, változtatni. nekem fáj, ha leszóljuk őket.

    Kedvelés

    • Én nem ismerek ilyen embert, inkább olyan ismerőseim vannak, akik haladnak előre, érzik, hogy valami hiányzik, és kompenzálnak. Folyton utaznak, rengeteg kulturális élményt vesznek, és néha csúnyán berúgnak. Szeretnének szülni, de nagyon megválogatják, hogy kivel vágnának bele, nagy csalódások szoktak lenni az elköteleződés terén, a férfiak részéről.
      Egy olyan barátnőm van, aki úgy jött ki ebből a “csak előre, csak felfelé”-mókuskerékből, hogy elkezdett önkéntes munkát végezni egy kórházban, és azt mondta, hogy végre látja értelmét a hétvégéknek.

      Kedvelés

      • szerintem nagyon kevés olyan nő és férfi van, akinek valami nem hiányzik (Duddha? :)). ez nem azért van, mert ezek a nők így élnek. a sokgyerekes nőknek egy kis csend hiányzik, vagy idő magukra, vagy szellemi munka, akármi.
        ez amit írsz az önkéntes munkáról szerintem pl. tök jó döntés, nem csak egyéni, hanem társadalmi szinten is. tök jó, ha valakinek van erőforrása és tök jó, ha azt megosztja a rászorulókkal valamilyen formában. (csendesen írom, hogy épp szerintem ez lenne az írástudó és a jómódú felelőssége, ha már itt tartunk.)
        ha ezek a nők nem lehúzást hanem támogatást, elismerést kapnának azért ahogy élnek, akkor nem lennének annyira rosszul lelkileg mint ahogy sokuk van, viselve a “szingli, karrierista, önző” stb. bélyegeket.

        Kedvelés

      • Mintha rólam írtál volna,. Kivéve, hogy szarul keresek. (ellenben a munkámnak van némi értelme)

        Kedvelés

  4. Régebben olvastam valamelyik női lapban pályamódosító, előtte sikeres céges karrierrel rendelkező nőkről. Emlékszem két fiatal nőre, akik egyetem után rengeteg szakmai tapasztalatot szereztek különböző cégeknél, majd belevágtak egy saját vállalkozásba: valami olyan vendéglátóipari egységet nyitottak, ami előtte a kisvárosban nem volt (de kár, hogy nem emlékszem, milyet). Arra viszont emlékszem, hogy mindketten azt mondták, egyedül nem vágtak volna bele, de ketten meg merték lépni. Ez így túl rózsaszín?

    Kedvelés

  5. én nem lennék vele ilyen szigorú.
    idegösszeroppanást is kaphat szülés előtt, hiszen gondolkodó nő.
    viszont a másik, kreatív alkotói oldal is be tud darálni.
    az emberek minden izmukat megfeszítve akarnak frissek és érdekesek maradni.

    Kedvelés

  6. nekem ez a cikk kilóg – furcsa, zavar is.
    elképzelhető, hogy félreértem, persze – de nekem az jön le belőle, mintha a gyerek lenne a megoldás erre a fajta ürességre
    holott szerintem nem a gyerek a megoldás, mint ahogyan a gyerek nem léte nem maga a probléma, azaz a hiány.
    hogy valójában mi ez a hiány, az pedig nagyon egyén függő, és magamon, másokon is azt láttam, hogy ha ez a hiány jelentkezik, akkor elkezdünk keresni valamit, ami betölti, és amikor találunk valamit, arról igen sokszor kiderül, hogy mégsem az hiányzott – aztán da capo al fine

    Kedvelés

    • Én egyébként úgy értelmeztem, hogy ezt a cikket, hogy a gyerek végül nem megoldás, csak egyfajta választás. Szerintem fent nem volt leírva,hogy ez jó döntés lenne-e. Sőt én inkább azt éreztem belőle, hogy nem ez a jó döntés.
      Családot legtöbbször nem a munkahelyről menekülés miatt alapítunk.
      Szerintem ez egy elgondolkodtató írás, hogy mi az amire vágyunk, hogy a karrier, az egy ideig elég… ahhoz, hogy jól legyünk sokféle dolog kéne, de legfőképp a saját elégedettségünk magunkkal, és hogy tudjuk min akarunk változtatni, és hogyan. Már a min elakadunk és a hogyanig el sem jutunk sokszor…

      Kedvelés

      • “Családot legtöbbször nem a munkahelyről menekülés miatt alapítunk.” Attól tartok, olykor de, és a családalapítás motivációi gyakran nagyon hasonlóak: élethelyzet-válság, párkapcsolati krízis, családi, környezeti nyomás, öndefiníció-szükséglet, magányenyhítés, unalom…. csak hogy párat említsek. Nekem nincsenek ez ügyben illúzióim, szerintem ez a valóság. Régen pl. azért lett gyerek, hogy legyen, aki műveli a földet. Ilyen az ember.

        Kedvelés

      • Szerintem még csak ilyen oka sem volt. Régen azért lett gyerek, mert lett. Mert nem volt megbízható fogamzásgátlás. Az más kérdés, hogy megtalálták hamar, hogy mire jó nekik a gyerek. Most van csak először lehetőség arra, hogy tényleg eldöntsük, AKARUNK-e. A döntés szabadsága meg sok embert zavarba hoz, ilyen téren is.

        Kedvelés

      • Én is úgy éreztem, hogy a gyerek itt pótcselekvés, addig is, amíg hősünk meg nem találja az élet értelmét. De lehet, hogy nagyon bele vagyok ragadva a saját szemszögembe.
        Csodálkozom, hogy a kommentek mennyire távolságtartóak, számomra nagyon közeli a cikk dilemmája, ha eltekintek attól a pár darab nullától a fizetési jegyzéken.

        Kedvelés

    • Épp akartam írni, hogy rendkívül érdekes nekem ez a cikk, mert úgy látszik, kapásból kétféle olvasata van, amelyek homlokegyenest ellenkeznek egymással.

      1. (az enyém is ez) A gyerek valami helyett kell, kitölteni az ürességet, amiről az ember nem is nagyon tudja, hogy micsoda, csak azt, hogy kell oda valami. Should is, meg belső késztetés is. A gyerek pedig olyan kézenfekvő, mert az amúgy is elvárás a nővel szemben, na, mi van, mikor jön a baba? Nem egészséges (!!) ez így egyedül. stb… Ez az utolsó mondat ebben az olvasatban nem happy end, vakvágány ez is, kompenzálás, csak szerencse, ha végül nem az.

      2. Hurrá, happy end, megtalálta az élete értelmét. Ma megosztottam ezt a cikket a fb-n, és sok (na jó, négy, de szerintem az sok) azonnali visszajelzés érkezett üzenetben: jaj, köszönöm szépen, olyan jó volt ezt olvasni, hát persze, hogy így van, minden karrierista nőnek el kellene jutni idáig, hiszen ez a szép, ez a jó, ez az élet értelme, na, és te, te mikorra tervezed most már? Talán mondanom sem kell, hogy mindannyian kismamák. Önigazolás? De részemről is, nem? A lényeg most, hogy ne értékeljem, amit ők mondanak, ahogy ők olvassák a szöveget, ez is egy értelmezés, ez az irodalom.

      Nagyon érdekes ez a szöveg, na.

      Kedvelés

  7. Na, látom, feladtam a leckét,
    tessék odafigyelni, értően olvasni, nem ítélni:
    ennek a nőnek az a bűne, hogy tehetséges, szorgalmas és dizájnos multinál dolgozik jó pénzért??? irigyeljük?
    ez a nő az életlehetőségeit latolgatja, valami mást és jobbat akar, teljesen átélhető és emberi a keresgélése, ez nem az irodában dolgozom és a nagyon unatkozom című, a műfaja sem!,
    nem mondja ki az utolsó mondat, hogy szül, nem is biztos, hogy szül,
    nem ad megoldást az írás, ahogy a blog sem, semmire, csak kérdez, megmutat (leíró, nem előíró, és a leírásban hordoz értéket)(ne féljen senki, nem kell eztán sem konditeremben futnia, bort innia, kolozsvári színházba vonatoznia, bambuszbiciklit építtetnie, ha nem akar),
    nem megoldás a gyerekszülés, természetesen,
    mégis nagyon sokan szülnek ilyen helyzetre válaszul,
    és mi sem biztos, hogy tiszta gyerekvágyból szültünk, így inkább legyünk hirlando-módra megértők.

    Az írás a Nők Lapja Caféra készült, de nem kell nekik, és én sem, legalábbis nem válaszolnak, pedig ők kerestek, hogy írjak nekik. Lehet, hogy kilóg innen, igen, máshová szántam.

    Kedvelés

    • Éva, szerintem jó, hogy ez a cikk nem jelent meg ott. Úgysem értenék, gyöngyöt a disznók elé meg minek?
      Nagyon nehéz írás ez, mert szembenézésre késztet, a határainkra figyelmeztet: hogy hiába vagyunk okosak, sikeresek, tudatosak, a belső tanácstalanságra, hiányra elsőként a szocializáció adja választ. Választhatjuk ezt, magunkèvá tehetjuk, és lehet, hogy nagyon jó lesz. Aztán az is lehet, hogy menet közben kiderül, hogy mégsem, és azzal szembenézni nagyon fáj. De fordítva is megtörténhet, az is fáj.
      Nehéz témát feszeget az írás, az nlc olvasóközönségének többsége leragadna úgyis az irigyelt élethelyzet fikázásánal, és megúszná a gondolkodást.

      Kedvelés

      • “Nehéz témát feszeget az írás, az nlc olvasóközönségének többsége leragadna úgyis az irigyelt élethelyzet fikázásánal, és megúszná a gondolkodást.”
        Nekem is van egy ilyen érzésem, de szerintem megért volna egy próbát. Ezen a blogon az átlagnál befogadóbb és értőbb olvasók vannak, mégis megdöbbentem kissé a kommenteken. Engem nagyon érdekelne egy, úgymond normál helyen, mi lenne a többségi reakció.

        Kedvelés

    • Nem lóg ki. Remek. Morfondírozom, hogy ha itt ilyen ellentmondásos olvasatokat eredményezett, mi jönne ki egy nlc kommentelő táborban.
      Kevesebbet foglalkozunk ezzel a nőtípussal. Mert a … keresem a jó szót a harc helyett … a témafelvetések, a nemek közti esélyegyenlőség tematizálása receptek nékül, az egyéni megoldáskeresések egy rendszerszintű probléma-megközelítésben többnyire olyan nőkről szólnak, akiknek – legfőképp objektív okok miatt – nem jut, nem sikerül ez az életforma. És nem is biztos, hogy mindenki erre vágyik, talán egy dologra belőle, mert erről nagyon sokat és sokszor beszéltünk itt: a szabadságra és a függetlenségre. Elméletileg, ezt az életmódot folytató ember rendelkezik egy olyan típusú szabadsággal (és olyan börtönnel is egyébként, mert ezek nem 8 órás munkák és hamar lecserélhető is vagy, főleg multiknál), amelyik rendszerszinten a férfiak előjoga. És egyáltalán nem biztos, hogy ezek a nők a lelkük mélyén mind gyermekre és családra vágynak, a lányregények egyik leggyakrabban visszatérő sztereotípiája (milyen rég készülök megírni ezt) a sikeres nő, aki csak akkor nyugszik meg, amikor találkozik a még erősebb férfival, aki neki gyermeket nemz és őt óvja és szereti. Hát nem pont ezt a mentalitást próbáljuk legalább magunkban leépíteni, akik itt olvasunk?
      A gyerekvállalás, mint kompenzálás nem annyira sikeres nő attribútum (értem, hogy nem ezt mondod, Éva), az egyik bejegyezés pont erről szólt, hogy rosszul működő házasságokban miért vállalják be a második, harmadik gyermeket, nem emlékszem a címére, csak egy képre belőle, hogy ül a nő a gyerekszoba közepén és sír.
      Kicsit rágerjedtem erre a témára 🙂

      Kedvelés

      • Nehéz megtalálni azt a célt, amiért tényleg érdemes és teljes erőből küzdeni, és akarni. Szerintem egy karrier nem feltétlenül biztosítja azt, hogy az ember társadalmilag hasznosnak érezze, magát, hogy ő most tett valamit az emberiséget előmozdítólag. Lehet, hogy megbecsülik a munkáját, sokszor mégis vágyik az ember a valamit adni a világnak. (például ilyen magvas gondolatokat, mint Éva). Vagy talán ott a gyerek, és hátha ha érte dolgozna, és neki mutatná, hogy hogy lehet ezeket a képességeket használni, ha a gyereknek megmutathatná milyen az élet, talán az egy fontos hivatás lenne…
        De az is lehet, hogy minden máshogy van 🙂

        Kedvelés

      • Nekem ez nagyon húsba vágó, évekig küszködtem ezzel a kényszerrel, hogy valami hasznosat csináljak, nem lehetek középszerű, ha nem hagyok nyomot magam után (a gyermekre soha nem tekintettem ilyen lehetőségként, ma sem), akkor az életemnek nincs értelme, pontosabban nekem nincs értelmem. De ez egy mélyen gyökerező szeretethiányból fakad, most mát dolgozom rajta. Nem hiszem, hogy akik gyermeket vállalnak (így, nagy általánosságban), konkrétan tesznek a világért. Az értelmes, önálló, gondolkodó, felelősségteljes, résztvevő felnőtté való nevelése a gyermeknek hozzájárulás a világ jó sorsához, de ezt hányan tudjuk bevállani? Mind így kezdünk neki, vagy legalábbis sokan, aztán ki tudja, mi lesz belőle. A karrier önmagában számomra pont annyira előjel nélküli, mint a gyermekvállalás. Lehet rosszá és lehet jóvá alakítani, de egy multi középszintű vezetője és egy harmadik gyemekét váró család számomra semmilyen plussz érzelmi húrt nem penget.
        Inkább azt sajnálom, hogy ezekről a kérdésekről végletességbe hajlóan és egymást kizárni hajlamosan beszélünk, számomra ennek az egyensúlynak a kialakítása jelentené az igazi egyenlőség megvalósulását.

        Kedvelés

    • Az a nő én vagyok :-). Nem illik rám minden pontja, de nagyon magamra ismertem benne. Én szültem. Annak is magas ára van ám, amikor szembenézel önmgaddal és beismered, miért szültél.

      Kedvelés

    • Nem lehet eladni vele a szemránckrémet.
      Az NLC arról szól, hogy hogyan éljen másokért – férj, gyerek, anya, barátnő, főnök, társadalom (lásd pl. szőrtelenítés) – a nő. Az, hogy (jó értelemben) saját magáért is élhet, ismeretlen és ijesztő gondolat.

      Kedvelés

      • Akkor ez egy újabb társadalmi elvárás, aminek nem hajtok fejet 🙂

        Inkább mosakszom gyakrabban, meg egyebek, de nagyon rosszul tűröm a növekvő szőr okozta viszketést, valamint az összeérő bőrfelületeket (1* próbáltam játszásiból, de soha többé).

        A karom/lábam pedig genetikailag gyakorlatilag szőrtelen.

        Kedvelés

      • De jó neked! Az enyém genetikailag erős szálú és fekete. Ha nem csinálnék vele semmit, úgy nézne ki a lábam, mint a fiútestvéremé. Ha úgy alakult volna a kultúra, hogy a minél szőrösebb nő a menő, elég jó pozícióból indulnék 😀

        Kedvelés

      • Nekem dús a szőrzetem, de múltkor, mikor spontán mentünk usziba családostul, nem volt időm leszeni. Egyáltalán nem zavart, és senki nem bámult meg.

        Kedvelés

    • Éva, szerintem nagy kívülállási képesség kell ahhoz, hogy az olvasó megértse a cikk (és nem csak ennek) a valódi lényegét, a rámutatást, a jelenség(ek) leírását, az írásaid árnyaltságát. A legtöbb olvasó – a témában való érintettség miatt – önigazol, projektál, ítélkezik. Itt is sokszor, sajnos…

      Kedvelés

  8. Érdekes volt olvasni, mert valamilyen szinten én egy ilyen nő szeretnék lenni. Aki jól keres, sikeres, szép ruhákat vesz. Mert most nagyon a béka segge alatt vagyok. Ugyanakkor viszont mégsem szeretnék ilyen lenni. A testvérem 3 hónapja végzett az egyetemen, elhelyezkedett egy üvegpalotás cégnél, fél 7 előtt sosem ér haza, de gyakran még később, mert túlórázik is. Aztán vacsorázik, esetleg néz valamit a tévében, fürdik, és lefekszik. De arra már nincs ereje, hogy elolvassa az íméljét, elrakja a tiszta ruhát stb. Ehhez képest én óraadó nyelvtanárként ide-oda megyek, kiállítás, mozi, kirándulás, sokat olvasok, főzök, a páromra is van időm. És mindig, mikor irodai állást látok, arra gondolok, hogy ha felvennének, anyagilag megoldódna az életünk, de hogy jobb lenne-e? Mikor végeztem a gimiben, szinte bárhova fölvettek volna, anyám közgazdásznak vagy jogásznak szeretett volna látni, ehelyett lettem bölcsész. És persze van, amikor belefáradok, hogy még mindig a Present Perfectet magyarázom, de általában inkább úgy jövök ki az óráról, hogy de jót beszélgettünk. 10-20 évvel idősebbeket tanítok, és olyan érdekes, ahogy ők látják a világot. Nem tudom, vajon meg kell hozni ezeket az áldozatokat, kompromisszumokat (mint például irodai munka), vagy összeszorított foggal menni kell tovább, és remélni, hogy jobb lesz (anyagilag)?

    Kedvelés

    • Én, mikor irodai meló mellett döntöttem, 6 év vállalkozói lét után (ugyanúgy angoltanár, mint te), azt azért tettem, mert megértettem, hogy nem vagyok alkalmas vállalkozónak. Több a negatív hozadéka az életemben, mint a pozitív. Szerintem ennyi, megismered magad, eldöntöd, mi a jó neked. Egyébként az irodai meló mellett (amit nagyon megszerettem) még mindig tanítok, az számomra valamiféle identitás.

      Kedvelés

      • Én megbízási viszonnyal űzöm az ipart, ami azért nehezíti meg a dolgot, mert a legtöbben vállalkozót keresnek. Egyébként tavaly nyáron szinte csak irodai munkákra jelentkeztem, és nem jártam sikerrel. Azt hinné az ember, hogy mennyi mindenre alkalmas, de valamiért a munkáltatók/hr-esek nem így gondolják. Most például ped. asszisztensnek is jelentkeztem, de ahhoz is inkább egy középfokú papíros embert vesznek fel, nem értem. Az a tervem, hogy részmunkaidőben irodáznék, és mellette tanítanék, tényleg van benne valami, ami jót tesz az agynak és a léleknek. Meg az igazi álmom egy könyvkiadóban, szöveggel dolgozni, de hát az már abszolút távolinak tűnik.

        Kedvelés

    • Én is dolgoztam egy ideig nyelviskolai tanárként, és nagyon szerettem. Ma is csinálnám, ha nem kéne számlát adni (adott körülmények között), lehetne napközben, és nem kéne utazni egész nap. Olyan sztorikat meséltek el angolul a céges életükből, hogy boldogan jöttem ki órákról, hogy nekem ezt nem kell.

      Kedvelés

      • Ójeee. Én ebből mentem el 8 órás irodai állásra, ahol végre kipihentem magam, és ez nem vicc, tényleg. Pedig akkor még fiatal voltam és elvileg bírtam a strapát. Azóta megint tanítok, de már csak és kizárólag intézményi keretek között és alkalmazottként. Ha ez nem menne, inkább elhagynám a pályát.

        Kedvelés

      • Ismerős vágyak. Volt, hogy 4 órát utaztam, és 3-at tanítottam. Egy cégnél, csak külön reggeli meg délutáni csoport volt.

        Kedvelés

    • Nagyon hasonló az én helyzetem is, mint a tiéd, csak én némettanár vagyok. Van egy félállásom egy esti iskolában – bár az is kérdés meddig, lehet hogy nem sokáig – és mellette is tanítok még. Szeretem ezt a szabad életet, sőt imádom, bár tény, hogy megélni nem nagyon lehet belőle – illetve megélni éppen hogy meg lehet, de előbbre jutni nem nagyon. Épp most jutottam el oda, hogy jelentkezzek egy irodai állásra, de annak ellenére, hogy tudom, hogy anyagilag jobb lenne, mégis minden porcikám borzadozik tőle.

      Kedvelés

      • Én 3 éve csinálom ezt, a maximum heti óraszámom 20 volt, és ott tartok, hogy nem tudok elköltözni itthonról, lakbért fizetek anyámnak, és állandóan azt hallgatom, hogy menjek már külföldre, mert ott a Kánaán. Párom ált. isk. tanító, évente új iskolát kell keresnie, pedig az Isten is erre a pályára teremtette (nem elfogultságból mondom, tényleg). És teljesen biztos, hogy nálunk sokkal nyomorúságosabb sorsú emberek élnek Magyarországon, bár azt nem tudom, diplomások között milyen az arány.

        Kedvelés

    • virezma: lehet, hogy én vagyok a testvéred? 🙂 Akkor menj irodai munkára multihoz, ha nem zavar…

      – …hogy még a szűrővizsgálatokra is csak akkor jutsz el, ha a helyettesítő kollégád, a cég aktuális helyzete, a piaci helyzet, az üzleti partnereid, a napi megoldandó problémák is úgy akarják
      – …hogy amikor szabin vagy, akkor csodálkozol rá, hogy a környékeden lévő grillcsirkés bódé működik, délelőttönként pedig termelők árulják a portékáikat, s ezt csak fél évvel azután látod, amikor a környékre költöztél, ja, és az is nagyon furcsa egy szabadnapon, hogy emberek járnak az utcán
      – …hogy nincs intimszférád, s soha semmiben nem tudsz elmélyülni, mert valaki beszél, beleszól, kérdez valamit
      – … hogy hozzá vagy láncolva a telefonodhoz
      – … hogy két év alatt már az ötödik csapatban dolgozol, s a nyolcadik főnöködhöz próbálsz alkalmazkodni
      – … hogy – esetleges – már a harmadik cégnél dolgozol, miközben nem mondtál fel
      – … hogy egy új folyamat bevezetésénél már két nap után látod, hogy nem fog működni, de ha ezt előadod, akkor nem vagy rugalmas, s majd fél év múlva hiszik el neked, amikor a kontrolling táblázatba foglalja, s egy fél napos értekezleten előadja azt, amit te már (fél évvel) korábban tudtál, de ilyenkor nem illik azt mondani, hogy “ugye megmondtam”
      – … hogy valami nagyon hangzatos elnevezésű angol nevet adnak a munkakörödnek, aminek nincs is magyar megfelelője, mert olyan foglalkozás nem is létezik
      – … hogy évente többször tréningeken ülsz, ahol olyan emberek magyarázzák neked, hogyan kellene hatékonynak lenned, akik életükben nem csináltak olyan munkát, amit te, s nem dolgoztak olyan körülmények, feltételek között, amilyenek között te…
      – … hogy nem tudod délután fél négykor biztosra mondani, hogy hétkor ott leszel a mozi előtt
      – … hogy állandóan vitatkozni kell azon, hogy menjen a klíma vagy ne…
      – … hogy egy idő után már nem nagyon érdekel, hogy honnan jött az új kolléga, mert egy éven belül el fog menni/átrakják másik osztályra/téged raknak át másik osztályra
      – … ha nem idegesítenek az ilyen e-mailek: “FYI”, plííz, Kedves Mind, Ezt most kell megoldani!, asap, stb.
      – … hogy gyönyörű munkahelyi környezetet varázsolnak neked, lásd google-irodák, ahol edzőterem, mosoda, ágy, meg minden van ingyen, s ez szép nagyon, csak így már tényleg nem kell haza menni, akár be is költözhetsz az irodába

      Elsőre ennyi jutott eszembe, s nagyon kívül kell maradni, hogy mégis oda tudj érni a moziba.
      Nem panaszkodom, nem azért írtam, hogy panaszkodjak itt nektek. Ez nem jelenti azt, hogy a multis irodai munka csak gonosz lehet, de fent leírtak ott mindennaposak(tapasztalat). Vannak benne jó dolgok is, meg van, akinek ez a munka jó, s fentiek nem zavarják, vagy nem így látja… meg van bónusz, meg szép ruha, céges utazás, céges vacsora, céges nyelvtanfolyam (csak kérdés, kinek van kedve még este is a munkahellyel kikapcsolódni?) , nemzetközi környezet, csapat, biztos állás, 5-én fix. fizetés. 🙂

      Kedvelés

      • Mi egy helyen dolgozunk 🙂 ? Annyira találóan irtad le.
        A légkondin jót nevettem, azt hittem ez csak nálunk probléma :-).

        Kedvelés

      • Nálunk is így van minden, ahogy leírod, leszámítva a túlórát. Ahogy mondani szokás, nevetnék, ha nem sírnék! 😀

        Kedvelés

      • Azta mindenit, ezt de jól megírtad!
        Bár nem multis környezet, de nekem is volt ilyen időszak a munkában: ” … hogy nem tudod délután fél négykor biztosra mondani, hogy hétkor ott leszel a mozi előtt” ez fájt a legjobban, hogy gyakorlatilag tervezhetetlen volt a munkán kívüli életem.

        Kedvelés

      • Én attól féltem a húgomat, hogy most ezt elkezdi, és pár éven belül teljesen kikészül, plusz nem lesz szociális és/vagy szerelmi élete. Most volt először szabin egyébként, 3 napot, mert többre nem tud elmenni, annyi a dolga, és előtte is két este bent maradt, plusz a szabi első napján is bement délelőttre. Orvoshoz vagy reggel fél 8-ra vagy este 7-re jár, cipőt vagy ruhát venni hétvégén tud stb. Nyilván semmi újat nem mondok ezzel, és nagyon sok mindenkire igaz ez, nem csak erre a szférára. Apukám például magyar középvállalatnál van, és szintén robotol. És számomra az a legdurvább, hogy ezt ilyen bődületesen magas nyugdíjazási életkorig képzelik el, miközben már 50 évesen is alig talált munkát, amikor 10 év után azért tette ki az új főnök, mert az előző főnökkel jóban volt, illetve közölte, hogy lehetetlen elkészülni a megadott határidőre (tervezőmérnök egy gyárban). És hónapokkal előtte a levegőben lógott a dolog, mert fokozatosan az összes hozzáértő, középkorú embert eltávolították, csak azért várt, mert ha a cég rúgja ki, akkor kap végkielégítést. Na bocsánat, nem sorolom tovább az off témákat.

        Kedvelés

      • Sajnos nem tudom azt mondani, hogy nem így lesz a testvéreddel, mert a multi tényleg bedarál, bár mindenhol vannak kiviételek. Viszont én úgy látom, hogy mindenkinél eljön az a pont, amikor egyszer csak megáll, átgondolja, s elkezd másképp dolgozni. S feláll, ha moziba akar menni, meg átszervezi az életét. Viszont azt is láttam, tapasztaltam, hogy minél tovább követi valaki az őrült tempót, annál tovább fog tartani visszaállni a “normális” kerékvágásba.

        Kedvelés

      • És EZ, EZ EZ!!! – … hogy egy új folyamat bevezetésénél már két nap után látod, hogy nem fog működni, de ha ezt előadod, akkor nem vagy rugalmas, s majd fél év múlva hiszik el neked, amikor a kontrolling táblázatba foglalja, s egy fél napos értekezleten előadja azt, amit te már (fél évvel) korábban tudtál, de ilyenkor nem illik azt mondani, hogy “ugye megmondtam”
        Én már csak nyugtázom magamban, hogy dehát ez nem lesz így jó, már nem ölök bele hihetetlen mennyiségű energiát, hogy másokat meggyőzzek, de milyen szomorú már, hogy így kell lennie…

        Kedvelés

      • Igen, ez szomorú, de valóban úgy van ez, hogy eljut oda az ember, hogy a fizetését így is, úgy is megkapja, akkor meg minek vitatkozzon feleslegesen. Ez lenne a kiégés első lépése? Vagy csak egyszerű túlélési stratégia?

        Kedvelés

      • Szerintem tanult tehetetlenség, súlyosbítva azzal, hogy tényleg így is megkapod a pénzed. Talán ezt a beidegződést a legnehezebb levetkőzni, és visszaállni arra, hogy igenis felemeld a hangod (és a feneked), és tegyél valamit. Nem?

        Kedvelés

  9. Én nem vagyok nő, de évek óta ez az érzés kínoz. És ugyanaz: a függetlenség kéne, a bizonytalanság nem. Látok olyanokat, akiknek a képességeivel én is rendelkezem, ők fejest ugrottak a semmibe, és ezerszer elébb vannak már, én meg itt totyogok a tehetetlenségben. Köszönöm, hogy leírtad.

    Kedvelés

  10. Ez egy igen jó írás, gratulálok!
    Nekem az jön le belőle, hogy a gyerek pótszer, “nincs jobb ötletem” kategória. Sajnos szerintem több gyerek születik ilyen elhatározásból, mint gondolnánk. Talán az enyém is így született…

    Kedvelés

  11. érdekes az is, hogy ebben a posztban a háttér üzenetként az is benne van, hogy : egy nő, aki képes teljes anyagi függetlenségre, így az élet szinte minden területén a választás szabadságára: egyedül van. mármint párkapcsolat szintjén egyedül van.

    miért ez az ilyen anyagi és szellemi függetlenségnek a konzekvens következménye?

    (nagyjából tudom a választ. talán az ázsiai import nők és a bántalmazó férfiak is válasz lehet erre)

    Kedvelés

      • akkor csak beleolvastam azt ami nincs is benne.
        (de azt gondolom, ha van párkapcsolata, akkor abból adódik, hogy lesz, vagy már van is gyerek, vagy rosszul gondolom?- igen. igen. rosszul gondolom, hiszen párban gyerek nélkül lehetséges. csak nekem szokatlan, de ez teljesen az én bekattanásom)

        Kedvelés

      • De,írtál. Barátok,hobbi, szerelem. Kicsit emiatt is vettük páran furcsán, mert ha vannak jó barátok, igazi emberi kapcsolatok, főleg szerelem,akkor nincs azért akkora űr.Ha ezek sem igaziak, akkor van.

        Kedvelés

      • Én is eléggé magamra ismertem. Igazi barátok, igazi szerelem is volt, mégis ott volt az üresség. Szültem is, de nem ez volt a válasz. Ettől még jó, de az ürességet inkább növelte az otthoni, monoton, sikerélmények nélküli lét (nem a gyerekek, nekik örülök). Az önbizalmam pedig porig rombolta. Hogy mi a válasz, nem tudom, talán kezdem kapisgálni, de nem biztos, hogy a végére jutok 🙂

        Kedvelés

  12. Meg egy hasonlo jelen.
    Kulonbozo abban, hogy nekem a gyerek utan lett ilyen “menni kene” erzesem, amikor visszajottem dolgozni.
    Meg amit csineva is irt: a függetlenség kéne, a bizonytalanság nem. Igy most biztosan fuggok a munkahelyemtol.

    Kedvelés

    • Igen, jelen én is. Előtte eszembe sem jutott a menni kéne, most meg töröm-töröm a kis fejem, csak nem tudom, merre. Mert a munkahely még mindig jó, csak már én nem vagyok az, akinek olyan jó volt. Függetlenséget akarok, hogy ne kelljen mindig szólnom, ha megint beteg a gyerek, ha szülői van vagy évzáró. Hogy ne kelljen magyarázkodnom, hogy miért nem tudom megoldani a túlórát. Hogy ne utáljam már a gondolatát is s külföldi útjaimnak – hogy egyáltalán ne kelljen mennem, ha nem akarok. Hogy ne kelljen ennyi kompromisszumot kötnöm, hogy egyszerre jó anya és jó munkaerő is legyek. Hogy ne rohanjak mindig. Hogy könnyedebben helytállhassak. Meg az is lehet, hogy a személyiségemen annyit változtatott ez az anya-dolog, hogy már egyáltalán nem tűnik olyan jelentősnek a munka a cégnél, így nehéz kihoznom magamból a maximumot. De hirtelen nem tudom elképzelni, hogy képes lennék kitalálni valamit magamnak, ami csak feleennyit hozna hónapról-hónapra biztosan a konyhára. Így menni kéne, de maradok. Meg hát tulajdonképpen szeretem is a munkám, hiányozna. Meg látom a világot körülöttem, csak összetehetem a két kezem és hálát rebeghetek, hogy ott vagyok, ahol. Csak mégis…

      Kedvelés

  13. Üvegplafon.
    Legalábbis számomra hasonló a helyzet, mikor az ember pályája elején felkészülten, jól megalapozottan elindul. Akar lenni valaki, el akar érni valamit, lelkes és motivált a munkájában, akár anélkül, hogy valaha felmerülne benne a hivatás, mint olyan. Egyszerűen csak hisz abban, hogy ha elég nagy erővel úszik befelé a tengerbe, egy idő után majd nem sodorják vissza a partra a hullámok, hanem elkap egy áramlatot, amivel önmagánál messzebb jut.
    Több ismerőstől hallom, látom, olvasom, hogy Magyarország sajna ilyen értelemben nem tenger, hanem akvárium, a kisebbek közül. A rendszerváltás utáni időktől kezdve, nagyon sok olyan terület van, ahol eleinte hiány volt friss tudású, (nyugati) világot is látott szakemberekből, létezett verseny, előrelépési lehetőség – mára szinte minden telítődött, előrejutási lehetőség szinte csak kihalásos alapon lehetséges.
    Ott van még a protekcionizmus is, amibe az ember igazságérzete lépten-nyomon beleakad. Pár év, és az egykori pályakezdő idealista, a tiszta verseny nagy esélyese vagy betörik és belesimul a rendszerbe, vagy kitörési pontokat keres.
    Ismerőseim közül elég sokan, jól képzett és értelmes emberek szaladtak már bele ebbe az üvegplafonba. Multinál épp úgy, mint minisztériumban, de hasonló a történet egy szál érettségivel is. Férfiak, nők vegyesen, de akkor most csak a nőkről:
    Akik sikeresnek mondhatók, azok (gyerek mellett) valamiféle otthoni vállalkozásba kezdtek, vagy szabadúszók, távmunkában dolgozók lettek. Ez olyan kis lazának hangzó dolog, pedig rohadtul nem az, akad olyan, akinek a szülés előtti karrierje végleg lezárult. A legtöbb, amit tehet, hogy az eddigi tapasztalatait ülteti át más területre. De azért egy ilyen váltás elég kemény, a pénz nem jön könnyen semmiből – na de ugye ebből biztos azért nem, mert vagy eleve hülyeség, vagy nyilván rosszul csinálja. Ha netán mégis van valami kézzelfogható és egyértelmű siker, azért elismerés szinte alig jut, viszont jönnek a beszólások, hogy “unja a gyerekezést”, “biztos csórók, de nagyok az igényei”, stb.
    Valószínűleg most csak lazán kapcsolódtam, de sokat jár ilyesmi a fejemben mostanság.

    Kedvelés

  14. Sziasztok, uj vagyok a kommentelok kozott. Szerintem is izgalmas iras…en azt latom belole, hogy ebbol barmi lehet…a Nok ciklusokban elnek, sajnos olyan a tarsadalmunk, hogy gyerekkortol ugy nevel, h. elobb utobb hatterbe sikkad a sajat vagyunk. Szerintem sokan jutunk el oda, h. nem ezt a lovat akartuk” En is palyat szeretnek modositani, az mas kerdes, h. pont az elso gyerkoccel otthon “vilagosodtam meg”, h. mi is az, de meg igy se konnyu. A vallalkozasokat elnezve tenyleg sokszor megijed az ember. En ket babat tudok, akik tok mast tanultak&csinaltak, azota engedelyuk van&egyutt csinaljak :-)o No a Nonek a legjobb tamasza, ossze kellene fogni&segiteni egymasnak kiteljesedni.

    Kedvelés

  15. Félelmetes, hogy ez felsővezető nő, meg a szomszéd lány, aki minimálért dolgozik a kisboltban, tulajdonképpen ugyanúgy eladja az idejét és energiáját, csak a számok változnak a fizetéspapíron, meg a körülmények: pesti öröklakás a panel helyett, meg pármai sonka, nem szójás felvágott. A keret megmarad, eladod az időd, a percek elgurulnak, a munka amit végzel talán értelmetlen is.
    Ez a rendszer, átmenni a közoktatás csikorgó alkatrészgyárán, és elfoglalni a helyünket a gépezetben. Olyan jó lenne tudni, hogy milyen alternatívája van ennek.

    Kedvelés

    • milyen alternatívája? talán kérdezd meg a blog íróját 🙂 vagy nézz körül alaposabban.
      egyáltalán nem ugyanaz minimálbérért gürizni mint felsővezetői fizetésért egyébként.

      Kedvelés

      • Kicsit rosszul fogalmaztam meg, nyilván van alternatíva, többféle, a szabadúszó-életmódtól a társadalom szinte teljes hátrahagyásáig, s az önfenntartó életmódig. De azért egy ilyen helyzetből (x év befektetett idő/energia után elért anyagi biztonság) kiugrani, és újratervezni az életet… ahhoz jócskán kell bátorság, önbizalom, és jó adag tisztánlátás is. Mert könnyebb azzal hitegetni magát, hogy “mi bajom van, másnak erre sem telik”.

        Egyébként nem azt mondtam, hogy ugyanaz minimálbérért dolgozni, hanem azt, hogy mindkét helyen az idődet váltod be pénzre, nyilván egy felsővezetőnek a tudását is megfizetik (ha, mint Nymphalis írja, nem csak a kisbolt jut diplomával is).

        Kedvelés

    • Kisvereb, ez az eladott idő dilemma szerintem nem annyira nemfüggő. Mindenki megéli, aki nem vagy már nem éli meg a flowt a munkája során.
      Kitörni szerintem mindig lehet, csak nagy ára van. A férjem már megtette (pontosabban el sem kezdte), én most készülök. Az anyagi biztonság és a fogyasztás átstrukturálása a kezdetekben ijesztő, de ennél is rosszabb az az itthoni gondolkodásmód, ami az alkalmazotti léttől eltérő életformát a közveszélyes munkakerüléssel azonosítja.

      Kedvelés

      • Nálam úgy alakult, hogy a szakmàm választásánàl két indok volt: biztos elhelyezkedès, apai nyomás. Sosem érdekelt, de alkalmazkodtam, aztán a főiskola után meg is kedveltem, mert pénzt hozott. Aztán ahogy gyarapodtam egyre kevésbé kedveltem, de hol egy jó főnök, hol jo bónusz miatt megmagyaraztam magamnak, hogy mégis. Aztán kb egy időben lett kriminális a munkahelyi hangulat, és ismertem meg a férjem, aki szabadúszó művész.

        Kedvelés

      • Emellett meglett az érzès, hogy anyagi szempontból sem vagyok egyedül, és a két lakás is viszonylagos biztonságot nyújt, úgyhogy egyszerűen nincs tovább értelme lélekölve gürizni.A kulturalis terület mindig vonzott, értelmét is látom, a férjemmel is tudnék együttműködni, ezért szeptembertől felmondok, és művészeti menedzsmentet kezdek tanulni. Apám szerint jódolgomban vesztem meg, és felelőtlenül kockáztatom ami eddig összehoztak nekem.

        Kedvelés

      • Nagyon klassz ez a dontes.
        A merlegeles targya a fuggoseg merteke. Akar a ferjtol, akar a piaci korulmenyektol.

        Kedvelés

    • Félelmetes, hogy egyesek 1-2-3 diplomával, szellemi munkát végezve ugyanannyi vagy kicsivel több fizetést kapnak, mint a szomszéd lány, aki minimálért dolgozik a kisboltban, mert ki kell fizetni az idejét és energiáját (úgy mást nagyon nem, ellentétben az előbbi személlyel).

      Kedvelés

  16. Női szerepek, karrier, szülés, de már elemzem gender-szempontból: veletek álmodtam az éjjel. Hárman bicikliztünk, egy fekete, hosszú hajú, csinos és gömbölyű lány, Évuska meg én. Szülni indultunk. (Érted, biciklivel.) Útközben egy pasi megállított minket, hogy É biciklije az a bizonyos bambusz-e, (álmomban ez egy metál-narancssárga, nagyon furcsa felépítésű bringa volt). É mondta neki, hogy igen, de most nem érünk rá, mert sietünk szülni 🙂 , én meg mondtam, hogy útba esik a nagymamám lakása, és szedjünk össze párnákat, mert az fog kelleni a kórházban. Beértünk, megszültünk, én gyakran álmodom, hogy ilyen icipici, kulcstartós plüssállat méretű gyerekeket szülök, itt is ilyenek voltak. Kaptunk a kórházban kis kartondobozt kibélelve, hogy biciklivel haza tudjuk hozni a kisbabákat. Évuskának meg nekem már a negyedik volt ugyebár, mondták, hogy elvihetjük őket nyugodtan, a feketehajú lánynak az első, de kezeskedtünk érte, hogy tud a gyerekéről gondoskodni. A kórház előtt volt biciklitároló, mondta a portás, hogy sokan jönnek szülni biciklivel, és pályázatból építették 😀

    Kedvelés

  17. Melyik a jobb? Ha valaki eljut az önmegvalósítás csúcsára szakmailag, egzisztenciálisan és még mindig hiányzik valami – talán a gyerek? Vagy a másik, amikor kiteljesedik a gyerekekben, munkája is van, és akkor jut el oda, hogy valami hiányzik, valami hasznosat kellene, valami olyat, ami róla szól? Mi van, ha a posztban szereplő nő végül megszüli a gyereket, talán egy ideig be is tölti az úrt, de aztán ugyanúgy jelentkezni fog a hiány?

    Kedvelés

  18. A végén ráismertem, hogy ez az egyik nl-es cikk. : )

    Nekem nagyon tetszik, éppen azért, mert nem állít semmit, nem is ítél (hogy nekiugrottak ennek az utolsó mondatnak páran, elképesztő), hanem megfigyel, egészen pontos, objektív módon.

    Nekem azt mondja az utolsó mondat, hogy a társadalmi (szerep)mechanizmusok mindig és mindenhol működnek, képtelenség kiiktatni őket.
    A másik olvasata számomra pedig az, hogy nehéz rájönni, mire van igazán, bensőnkből eredően szükségünk, annyira “tele van írva a tudatunk”, ahogy Éva szokta írni.

    Sokan képtelenek a szocializációjuktól elvonatkoztatni, így el sem tudják képzelni, hogyan lehet másképpen (ítéletektől, szerepelvárásoktól mentesen) élni – és élni hagyni.

    Kedvelés

  19. Első két gondolatom a bejegyzés első olvasata után:
    1. “kiégtem” – hogy ez hányszor hangzott már el tőlem, és milyen lemondóan, mennyi elkeseredéssel, önmarcangolással, miközben annyira nem használódtam el, csak már nem volt kedvem. sokszor valahogy fenemód kínos beismerni. a valódi, szikrázó és füstölő kiégéseket pedig milyen sokszor sikerült letagadnom (és még milyen sokszor látom letagadni őket).

    2. én most is egy kívülről egész mutatós, belülről annál lehangolóbb üvegpalotából nézelődöm kifelé, a munkaerő többsége – ha nem is túlnyomóan – nő, ami jó is lehetne, sőt néha az, de: régi tapasztalatom, hogy mindegy, hogy mit csinálsz, miben vagy jó, és azt hány nyelven, hány éve, miben fejlődtél, hol helyezkedsz el a ranglétrán, lett-e szakértelmed, vannak-e sikereid, ebben a közösségben valódi elismerésben csak akkor lehet részed, ha elhangzik tőled a csúcsbejelentés, a fokozhatatlan beteljesedés megnyilvánulása: “én most elmegyek szülni”. a célszalag átszakad, akik már _beértek_, elégedetten a keblükre ölelnek, akik még futnak a pályán ott hátul, elmennek a mosdóba sírni. ez egy ilyen verseny.

    és akkor elolvasom még egyszer.

    Kedvelés

    • Ugyanez a tapasztalatom Magyarországon. Külföldön nem. Közös nevező viszont az elmaradhatatlan női versengés mindenhol, persze ez igen ritkán szól a munkáról. Így nem csoda, hogy a gyerekszülés lesz a non plus ultra.

      Kedvelés

  20. Szerintem teljesen mindegy ennek a szereplonek a neme. Ugyanez tortenhet egy, csak a karrierere osszpontosito ferfival is. Max. az utolso mondat kicsit mas lenne. Ez nekem igy inkabb a szerepbe kenyszeritettsegrol szol, arrol, hogy felnovunk, ferfiak es nok is, es dolgozni kell, penzt keresni, es 10-15 ev utan dogunalom az egesz, ha csak errol szol az elet,
    Persze egy ferfinak nem kellene annyi munkahelyi eloitelettel megkuzdenie, mint egy nonek, es lehet, hogy magasabb pozicioban lenne es tobbet keresne… Es, nem fujnanak ra a jatszoteren mas anyukak, mert van karriere is, meg penze designer cipore, babakocsira es talan meg ferjnel sincs es babyszittere van es ettol szaranya… Es a munkahelyen utana nem futna bele a terhessegi falba… Kepzeljetek, ha meg leszbikus is lenne, akkor mi lenne…

    Kedvelés

    • „Max. az utolso mondat kicsit mas lenne.” Igen, ez nekem is eszembe jutott. Férfiak ilyenkor elmennek 1. világkörüli útra 2. külföldre dolgozni 3. esetleg megnősülnek, és ha épp nincs olyan, aki valóban a társuk lehetne, akkor első kétségbeesésben bárkit elvesznek, aki szembejön.:)

      Kedvelés

      • mostanában hamincötös férfiismerőseim ironmanre gyúrnak, futnak, bringáznak, úsznak, konditerembe járnak. teljesen el tudja borítani az agyukat a teljesítményhajhászat, másról egy idő után nem is akarnak már beszélni.

        Kedvelés

      • Hihi, vajon a szexben is olyanok, hogy azt hiszik, az győz, aki hamarabb ér célba? 😀 (Minap hallottam egy fiatalemberről, aki öt és fél óra alatt biciklizte körbe a Balatont, mert szerinte Az Jó.)

        Kedvelés

  21. Metszően pontos leírása a jelenlegi elmeállapotomnak, olyannyira, hogy a rossz házasság hasonlat is megfogalmazódott bennem, ugyanígy. Számomra a két legfontosabb mondat: “Hogy ne legyen mégoly fényes alkatrész.” és “Ki sem derülhetett, ezen az egészen más területen tehetséges-e.”
    Ahogy Cris is írja, nagyon nehéz elvonatkoztatni a társadalmi elvárásoktól. Nem csak önmagát ostorozza az ember, ostorozzák őt mások is: ahelyett, hogy örülnél! Másoknak egyáltalán nincs munkája! Az önmegvalósítás baromság!
    Én most próbálok meg kitörni a korlátaim közül, és kitalálni, hogy mégis mi az, amit keresek. Mert a válasz számomra nem a gyerek, ezt már biztosan tudom.
    Egyébként az, hogy itt a blogon látom, hogy van alternatíva, lehet üvegpalotán kívüli munkát találni, és megélni, nagyon megerősít engem. Nem vagyok hülye, és nem vagyok egyedül ebben sem.

    Kedvelés

  22. Szerintem nagyon jó ez itt, üdítő is, mert nem jó, ha a blog egy kaptafára készül.
    Ne legyen prognosztizálható a sor, amiből egyáltalán kilóghat bármi is.
    A lényeg, hogy így-úgy-amúgy, de gondolkodjunk együtt ezekről a nem könnyű sorsokról, szerepekről.
    Ebben is megoszlanak a vélemények, de itt nincs is abszolút igazság.
    Úgy gondolom, a mai fiatal nőknek sokkal nehezebb, mint 20-30 éve volt.
    Sokkal inkább izolálódtak a nemek szerinti szerepek itt minálunk – hajdan az apák még katonaságból szabadulva örömmel vetették bele magukat az apaszerepbe, ma ők is inkább átpasszolnák, és lennének csupán tiszteletreméltó családfenntartók.
    A nők meg egyrészt sokat tanultak ahhoz, hogy kidobják a tudásukat, és a munkában is maximumot várnak tőlük, meg a családban is jobban rájuk tolódik a dolog.
    Ennek nem is lehet megfelelni.

    Kedvelés

  23. Furcsa, eszembe nem jutott volna a családalapítás. Csak annyi, hogy pályát kellene módosítania a történet szereplőjének. Jól meg is döbbentett az utolsó mondat.
    Talán azért, mert az anyaságot még egy saját vállalkozásnál is kockázatosabbnak tartom. Abban valahogy több bizonytalanságot látok. A társadalmi szerepmechanizmusokról, amiről feljebb írtatok, viszont pont fordítva láttatják, az anyaság kényelmesebbnek tűnik (Az is volna? Nem tudom, sose voltam anya.), egy saját, önálló vállalkozás viszont ha őrültségnek nem is, de őrülten kockázatos döntésnek.
    A “kiégés” természetes dolog, vagy, mert mindent elért, amit akart vagy tudott egy adott területen, vagy mert változik az ember és vele a vágyai is. Normális, hogy egy idő után úgy van vele, hogy szeretne valami újat. Mégis fura, hogy ha az alap helyzet egy megbecsült megbecsült munka, anyagi gondoktól mentes élet, akkor mindez királylányos elkényeztetettség. Kivéve, ha szülni akarsz. Akkor mindjárt természetes.

    Kedvelés

  24. Nekem a régi kolléganőim jutottak eszembe. Ma néztem őket a gyerek évzáróján és valami hasonlóra gondoltam a kiégésről. Meg arra, hogy bár sok nehézségen túl vagyok, mégis milyen jó, hogy időben léptem. Mennyivel jobb most, mint lehetne, és a lépés (az a hajdani) most is erőt ad ahhoz, hogy feltételezzem, ez sem biztos, hogy a végleges. Még lehet, hogy ennél is lesz jobb. Mert én megtettem egyszer, akkor megtehetem máskor is. Ők pedig maradtak. Pedig a pedagóguspálya még csak nem is fényes és zara- s, sőt… csak olyan női. Nőknek jutó. Időnként elmennek belőle szülni, tartják addig a helyüket, oda vissza lehet illeszkedni gyes után. Aztán sokan eljutnak oda, hogy menni kéne. Akkor a férjük azt mondja: de hát ott a nyári szünet, nem lesz gondunk a gyerekekre, ha maradsz. És ők maradnak. Aztán már a vágy is elmúlik belőlük, csak kiégett gyerekgyűlölet marad. Sokan vannak így. Úgy tűnik, az üvegpalotákban is.

    Kedvelés

    • Én is tanár vagyok, de valahogy engem más is vonz, mint a nyári szünet. Pont azon gondolkodtam, hogy mennyiben lenne más a posztban szereplő nő élete, ha nem egy cég szekerét tolná, hanem hivatása lenne. Hogy érezné, hogy hozzátesz valamihez valamit. Én tanár akartam lenni, mióta az eszemet tudom. Úgy érzem, nincs mellette szükségem hobbikra. A tanítás formája fog változni, ha egyszer otthagyom a közoktatást, de irodába sose mennék, hacsaknem emberekkel kell ott is foglalkozni. A mostani iskolarendszer mindent előmozdít a pedagógusok felgyorsított kiégése érdekében.

      Kedvelés

      • Tanárnak tanultam az állam pénzén. Azt mondták sokan a környezetemben, hogy az milyen jó, mert ott a nyári szünet. Én nem tudtam még egyetemistaként, hogy mi szeretnék lenni, de azt már akkor is éreztem, hogy azért nem jó felé vezet az, ha valaki csak azért lesz tanár, mert van nyári szünet…. de megértem azokat, akik valahogy beleragadnak a helyzetbe, és nem tudnak vagy nem mernek lépni. Továbbá félek, már most félek attól, h,ogy nemsokára eljön az az idő, amikro a gyerekem iskolás lesz.

        Kedvelés

      • Ehhez képest a tanárok most június végéig bent szenvednek a hőségben, és augusztus közepén kezdik újra, nyáron táboroztatni kénytelenek, és egyéves szerződésük lesz, amellyel júniusig jár fizetés. Ennyit a tanárok vakációjáról.

        Kedvelés

      • a legtöbb kollégám dolgozik nyáron is, én is: magántanítványok, fordítás, táborok, gyümölcsszedés, családtagok helyettesítése a vállalkozásukban

        Kedvelés

      • Ismerek jogászt, trénert, informatikust is, aki hivatásának tekinti, amit csinál. Van, amelyik kis cégnél, van, amelyik nagy cégnél. Valóban nem értem, miért zárná ki, hogy hivatásként űzze valaki a szakmáját (hobbiját, életcélját,…), azért, mert ezt történetesen alkalmazotti munkaviszonyban teszi.
        És hogy milyenek: elhívatottak, néha lelkesek, néha kiábrándultak, néha elégedettek, néha tele van a hócipőjük. Olyanok, mint pl. egy tanár, aki hivatásként tekint a munkájára (akár alkalmazottként, akár vállalkozóként). Szeretik, amit csinálnak és nem akarnak bármi mást csináljanak helyette.
        Az is lehet persze, hogy nem értem mit tekintesz Te hivatásnak.

        Kedvelés

  25. Az nl egy idióták gyülekezete amiért nem tette ki!!! Zseniálisan írtad meg, az utolsó mondat pedig gyomorszájra mért rúgás!

    Én két évig feküdtem a sötétben éjszakánként mire azt mondtam, hogy most vagy soha, totál zsákutca volt az egész a hétszámjegyű nettó fizetés ellenére (visszafojtott vágyakkal vánszorogni ugye), utazni meg annyit utaztam, hogy repülőteret egy ideig nem akartam látni se, még a cuccaim után is vonattal jöttem. Szóval így esett, hogy most szakmaváltás közepén vagyok egyetemen és nem Tibetben vagy otthon terhesen, mert lehet Sheryl Sandberget nem szeretni, de ha nincs Lean In (márpedig én ezt tervezem továbbra is) hanem Eat, Love and Pray van helyette, főleg extended verzióban (ebbe nagy mennyiségben belefutottam Ázsiában, brrr), akkor baszhatjuk, mert akkor a mi lányaink is pont ugyanott fognak toporogni, ahol mi.

    Meditálni meg lehet a nappali sarkában vagy a kertben is otthon, mondjuk ha már meditáció, akkor szerintem a nőknek jobbat tesz egy Gabrielle Roth-féle 5 ritmusos táncmeditáció, mint bármilyen statikus, ami csak tovább merevíti a testüket és mélyíti a konfliktusukat önmagukkal. Általában több mindenre is sikerül a segítségével rájönni, mert elég jól leképezi azt, hogy az ember lelkében is dinamikusan zajlanak a dolgok, ebből megértések is ki szoktak jönni, az ázsiai éjszakai lampioneregetésből kevésbé.

    De nem vagyok optimista, mivel az emberek alig 1O-2O%-a nem konformista és hajlandó ontológiára adni a fejét, ezért üt az utolsó mondat akkorát. Lenne ugyan lehetősége másra is, mint látványtervet készíteni (izé, önmaga helyett egy másik ember létrehozását megvalósítani), de az igazán ijesztő az, hogy sokat elért, sikeres nőként is erre jut mint első lehetőségre a Nagy Töprengés után. Ez kinek a hibája? És szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

    Kedvelés

olvasd el, amire reagálsz!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.