Kedves beszélgetőtársak, egy nagy elnyújtott orgazmikus katarzis a bloglét nekem körülbelül február óta, de különösen az együtt jobb projekt óta. Előtte sem volt semmi, de ami most van, bennem és körülöttem, az legszebb álmaimon is túltesz. Bocsássátok meg, hogy nem szerénykedem meg játszom el, hogy “ó, hát semmiség”. Nagyon furcsa az ide vezető linkeken fellelni az ilyen-olyan megjegyzést, idegenkedést, a sok visszajáró értetlenkedő vallomását, de a kritika is azt jelenti, hogy fontos, amiről beszélünk. (Jaj, ezek a kommentek itt-ott. Hogy “olyan, mintha kínaiul lenne”, “a harmadik mondat után lefáradok”. Meg hogy rétegblog. Nem írhatok olyat, ami nekem közhelyes, szájbarágós, mindig kell valami trükk, és azt képzelem, aki figyel, érti.)

Rövid szolgálati közlemények

1. Holnap nem reggel lesz bejegyzés, hanem este teszem fel stílusosan (ezt elrontottam, este akartam, kiment előbb): a rég várt hét főbűn 3.: bujaság jön, pikáns részletekkel, de erősen irodalmi, én nagyon elégedetten feküdtem le háromkor. Akinek sok, a pénztárnál nyolc napon belül visszafizetik az árát. Na, a lényeg, hogy ez a holnapi, csak véletlenül nem huszonkettő valahányra, hanem tíz valahányra állítottam be, így napfény süt a vénuszgödörre.

2. Azt ígértem, minden hétfőn kitűzöm a következő hétfői olvasmányt, de annyira magával ragadott a Ványa bácsi, hogy elfelejtettem. Tehát április 8-tól  Gustave Flaubert Bovarynéját, annak is az első, Charles diákkoráról szóló, nem túl hosszú fejezetét olvassuk (kilenc alfejezetből áll).

El lévén utazva, én sem tudom, hogyan jutok hozzá a könyvhöz, mert papíron sokkal szívesebben olvasnám, és otthon se nagyon vonz a perspektíva, hogy a kilencvenhét banánosdoboz fölött tanácstalankodjak.

A Gyegyai-fordítás volna a legjobb, ha nem tudod beszerezni, hallgasd meg hangoskönyvben, még a mosogatás is jobban esik úgy: http://mek.oszk.hu/03900/03994/index.phtml# (köszönet pattogatott kukoricának a linkért!)

Ez pedig az 1904-es Ambrus Zoltán-fordítás: http://mek.oszk.hu/09500/09550/09550.htm

A Bovaryné, ez a botránykönyv, ahogy a realizmus leszámol a romantikával, elképesztő, trükkös és önironikus, a modern regényírók kiapadhatatlan kútja. Van két faktos tanítványom itt, akikkel ezt végigvettük még 2000-ben, csatlakozzatok, hirtelen tizenöt évet fiatalodtok tőle!

Most előre is felteszek kérdéseket:

1. Figyeljétek meg jól az első részben a szürreális, több részből álló tárgynak a leírását! Még két ilyen döbbenetesen ízléstelen tárgy lesz, a leírások szerkezetileg tagolják a regényt, posztmodern, zaklatott gesztusok, ugyanakkor a sírnivaló kispolgári miliő leleplezései.

2. A történetet minden epikai műben valaki elmondja — ez az elbeszélő vagy narrátor, és az, hogy elmondja, a narráció. Legyetek éberek, mikor és hogyan változik az első fejezetben a narráció: nem kevesebbet állítok, mint azt, hogy az elbeszélő eltűnik, illetve láthatatlanná és omnipotenssé (mindentudóvá és mindenhatóvá) válik a regényben, és ez meghökkentően modern. Érjétek tetten, ahogy kisétál!