Adél remekel megint.
— Hogy vagytok?
— Jól. Hát persze, hogy jól. Ahogy hallani szeretnéd. Tárgyalunk.
— Tárgyaltok?
— Anya, elválunk. Mondtam neked. Nem én mondtam ki, de örülök neki. Végig fogom csinálni. A pályázatom bent van helyeken, lesz munkám, és végigcsinálom.
— Ezt akarod, tényleg?
— Anya! Hónapok óta beszélek neked erről. Láttad és elmondtam, mit élek át. Te komolyan veszel engem?
— És milyen a hangulat?
— Kulturált emberek módjára tárgyalunk. Most. Más napokon máshogy. Ha eleget szexelek, akkor nyugalom van. Akkor tudunk tárgyalni.
— Jól van, szexelj csak. A szexre neked is szükséged van. Tudod, a feszültség miatt. Kell az nekünk nőknek is. Az meg olyan aljas dolog, ha a nézeteltérések miatt elveszi az ember a szexet a férjétől.
— Anya! Nagyon kérlek, hogy hagyd ezt abba. Amit átélek, úgy hívják, erőszak. Nem az utcán, nem erőből és nem idegentől, de akkor is az. Bárhogy írod körbe, ez a házasság erőszaka. És nekem ne beszélj a feszültségről, mert ha én azt le akarom vezetni, akkor bemegyek egy
csendes zugba, és megoldom úgy, hogy közben ne kelljen egy utolsó kurvának érezni magam. Sokkal kevésbé megalázó magamhoz nyúlni, mint úgy szexelni, hogy tudom, fizetek a testemmel. Jó? Sokszor jöttél már ezzel, hát most mondom, hogy éppen arról beszélsz nekem, hogy az erőszak legális, és köszönetet kell mondanom érte.
— Mi van veled?
— Befejeztem, anya. Szeretlek, de nem tudom ezt tovább hallgatni. Én nem adom meg magam. Te mindig arról beszélsz, hogy ez a világ rendje. Milyen rend ez, anya? Könnyedén átlépsz azon, hogy a lányod szenved. Évek óta nézed, hogy magányos vagyok és lassan belebetegszek a szorongásba és a sivárságba. Én sajnálom, hogy csak ezt látod járható
útnak, de tudd, hogy én gyerekkoromban sírtam és imádkoztam, hogy vigyél el valahova. Mentsél meg egy jobb életbe. És hogy mentsd meg magad. Én nem értem, miért hagytad, hogy megtörjenek és miért akarod,hogy én is így éljek? Miért hagytad, hogy szenvedjek?
— Nem értem, miért vagy ennyire feldúlva. Néha azt is sorra vehetnéd, amid van.
— Sorra veszem, hidd el. Hónapok óta keresgélem, mim van. Miből tudok építkezni. Nem sok mindenem maradt, elhiszed-e?
— És a gyerek?
— Na, igen. Ámítsuk akkor magunkat a gyerekkel. Hálás vagyok az életnek, hogy egészséges gyereket adott nekem, de lássuk be, ahhoz nem kell nagy tudomány, hogy az ember gyereket pottyantson a világba. Jelen pillanatban a gyerek feladat. FELADAT. Hálás vagyok, hogy a nevelésével törődhetek, nem pelenkáznom, gyógytornáznom, és etetnem kell, ilyenformán esélyt kaptam, hogy jó emberré neveljem. Én. Egyedül. Mert azt ugye nem felejted, hogy ennek a felelősségét is egyedül viselem. Minden napon felteszem a kérdést, hogy jól csinálom-e. Ez így, ebben a formában elég kétes ajándék. Nézzük, mim van még. Mondom könnyedén, mert egy ideje minden nap hálát adok a sokféle tehetségért, amit kaptam, egyben bocsánatot kérek attól, aki adta, amiért nagy részét elfecséreltem az értékeimnek. Ó, igen, mondtad sokszor, hogy nincs bennem kitartás, de talán mondhatjuk
azt is, hogy nehéz úgy alkotni, végigcsinálni bármit, hogy senkid… az égvilágon senkid nincs, akivel beszélhetsz róla, vagy aki értő módon segít téged. Aki egyáltalán komolyan vesz annyira, hogy nem legyint rád már az elején, jelezve, hogy szerinte ez csak egy újabb hóbort tőled, ami idővel elmúlik majd. Ismerős helyzet? Hogyan lehet bármilyen alkotó tevékenységet csinálni úgy, ha mázsás felelősségek vannak a válladon?
Szerinted mim van még?
— ….
— Látod- e, anya. Nem mondasz semmit. Majd én mondom. Van még erőm. Tudok még nevetni. Tudok táncolni. Tudok hinni. És mostantól már beszélni is. Úgyhogy jól gondold meg, mikor és mennyit akarsz tudni, mert én megmondom úgy, ahogy van. Azt, ami van. És ezt most végigcsinálom. Bár minden szavad és mozdulatod azt sugallja, hogy nem hiszel bennem. Gyanítom, alig várod, hogy belefáradjak, feladjam és visszaálljon a rend. Egyetlen biztató szavad sincs. Egyetlen egyszer sem mondod, hogy mellettem állsz. Pedig ezek csak szavak. Mégsem mondod őket, miközben tudod, hogy az életemért küzdök.
csak az olvassa. én szóltam 
Óh…
KedvelésKedvelés
Köszönöm.
Elküldöm anyámnak.
KedvelésKedvelés
Jó! De sok ember jut eszembe olvasván. És ilyenkor nem csak nőkre kell gondolni, hanem férfiakra is akik ugyanúgy kitörnének valamiféle sivárságból.
KedvelésKedvelés
Hiányoztál már!
KedvelésKedvelés
Itt voltam én csak csendben ültem a sarokban. Követtem azt a szintén rossz férfiúi szokást, hogy nem nyilvánítok véleményt semmiről. Az rosszabb, mint aki pofázik.
KedvelésKedvelés
Pedig a hagymás-májas fornetti óta te vagy a kiemelt férfi hozzászóló, a nyomodba se érhet senki.
KedvelésKedvelés
DE MIJÉ NEM??? Mondd meg, miért csináljátok ezt? Hogy én mondjam, és meséljek és csacsogjak, és adjam ki a véleményt, a titkot, az érzést, a férfi meg hallgat, nem reagál, vagy csak hümmög. Ha vele kapcsolatos az érzés, akkor meg engem kezd magyarázni. Miért nem helyes, miért túlzás, miért nem kellene azt éreznem. Egy ilyenbe már belebuktam, most küzdök, mint a disznó a jégen, és örülök minden én központú kijelentésnek, ami attól tudósít, hogy ő mit érez, és nem ez a nagyúrhoz méltó asszonymagyarázás. Úgy örülök minden nyamvadt mondatnak, mint a gyerekem első szavának örültem. Csak most 40 elmúlt, aki beszélni tanul. Nos?
KedvelésKedvelés
Nagyúrhoz méltó asszonymagyarázás!!!
László pont tök jó férj, régen kommentelt, amikor öten voltunk. Hja, szép idők. …de még meg is ölelgetem, ezt írta asszonyáról.
Színházban voltam egy élmény volt, de most vagyok!
KedvelésKedvelés
Nem róla személyesen szól, hanem a férfiról, aki- ellentétben vele- nem ismeri fel az elkülönülést, és ül a képzeletbeli sarokban. Olyantól, aki ezt látja, és még tréfára is érdemesnek gondolja, talán lehet kérdezni, belülről milyen érzés, és mi motiválja. Ezzel küzdök, hát kiszúrta a szemem 🙂
KedvelésKedvelés
Ja, és János mindig azt mondta, hogy nem tud mit mondani.
Meg a közös terapeutánk is.
És ez benne van a Hétköznapi hímsovinizmusban is. Kénytelen lenne valamit mondani, akkor igazat kellene adnia, és feladni a fölényét vagy a kényelmét.
Olvasd el, katartikus.
http://www.stop-ferfieroszak.hu/hetkoznapi-himsovinizmus
KedvelésKedvelés
Azt olvastam. Tetszett nagyon. Csakhogy mi látjuk, elemezzük, toporzékolunk. Engem megfojt. És mondom, és visszaadom, kérdezek, majd újra, és már nagyon ideges, de én is, és tükröt rakok, és mondja: Ééén? Dehogy hallgatok! Kérdezz! És először hiszed is, hogy tényleg, mert én a locskafecske nő itt pofázok ész nélkül, de bezzeg ő férfi. Kérdezni kell. És kérded óvatosan, mert nem akarnál belegázolni. Meddig kérdezhetsz? És mit? Majd elkezded kitalálni, hogy ha nem mondja, akkor vajon mit érez most? Talán dühös? Vagy fél? Szeret? Figyeled a viaelkedését, és teóriákat gyártasz. Így aztán akár egy szerelmet is felépíthetsz oda, ahol esetleg csak halovány érdeklődés pislákol. Így sétálsz előre abból gazdálkodva, amit ad ő a maga akaratából. Nem sokat. Majd egy napon eszmélsz, hogy ez nem nő és férfi, ez nem működhet így, hanem ha megosztja magát veled, akkor nem is vár kérdést, hanem adja magát. És ha nem, akkor miért nem vajon? Megkérded, d már megint téged magyaráz.
Hogy észre se veszi!
Vajon egy férfi mit gondol erről? Úgy van? Nincs mit mondani… az nem érdektelenség? Csak kérdem, nem rugdosódok.
KedvelésKedvelés
A nem tudnék mit mondani: szégyen. Nekem legalábbis egy időben, amíg családi viszonyaink el nem rendeződtek, olyanokat kellett kérdeznem.
KedvelésKedvelés
Nem, bocsi, nem erre gondoltam. Ezt még nem olvastam.
KedvelésKedvelés
Érdekes, épp ezt mondtam az enyémnek, mire udvariasan felszólított, hogy biztos van megoldás…. Amúgy Lüszisztraté után szabadon egy hónapja nem vállalom be azt, ami a férjemnek alanyi jogon jár, és szerinte és anyám szerint is minden nap jár, ezt a szexnek nevezett canossát. Meg is van sértődve. Ennyi. De nem érti.
KedvelésKedvelés
Írja is itt a kommentben az ügyvéd asszony, hogy amit teszel, az erőszak egyik formája:
http://interalia.org.hu/2008/11/nk-elleni-erszakrl-szl-beszmolk_29.html
KedvelésKedvelés
Ezt minden anyának el kellene olvasnia. Ez a mondat különösen fájó és annyira igaz tud lenni:
“Gyanítom, alig várod, hogy belefáradjak, feladjam és visszaálljon a rend. “
KedvelésKedvelés
Több beszélgetésből összerakott, hallgassban eltelt gyerekkor után a kimondást lassan próbálgató érzéssel íródott beszélgetés. Soha egyetlen mondat arról, mitől vagy értékes, csak a mai napig tűrj és hallgass, és szürkülj, és gondold ezt, és érezd azt, és… ez szörnyű: Ugye tudod, hogy az új munkakörödhöz hogyan illik felöltözni? Úgy tud fájni, hogy ezt mindig sírva olvasom vissza. Női szolidaritás? Anyai együttérzés? Van. De valami olyan nyakatekert összetörő, ahogy csak egy eltaposott nő tud a lánya mellé állni. A megúszás stratégiáját átadva.
KedvelésKedvelés
Érdekes, az én anyámnak az a passziója, hogy fúrja a páromat. Gondoltam már rá, hogy talán a meggondolatlanul kötött házasságtól félt, mert ő meg elvált. Persze más generáció, ő ’61-es, én ’86-os. Szóval talán ő lenne az, akinek még mondták, hogy ne tegye.
KedvelésKedvelés
En is ezt mondtam…. VOLNA….csak hat…es inkabb magammal jatszottam el, neha meg most is kerdez.
KedvelésKedvelés
Sajnos ez a dolog rendszerszinten úgy működik, hogy amire az anyát nevelték / idomították / kényszerítették, arról a végén tényleg azt gondolja, hogy az az egyetlen “normális” és járható út. A mi kultúrkörükben ez abban mutatkozik, hogy az anyák ELVÁRJÁK a lányaiktól, hogy ugyanúgy tűrjenek, törjenek be, mint annak idején (és azóta is) ők maguk. (Afrikában meg a körülmetélt anyák a saját lányaikat is körülmetélik. Az is tudatlanság. Elhiszik, hogy csak úgy lehet, csak így lesznek a lányaik a társadalom megbecsült tagjai.)
Ez nemritkán önigazolás is, mert hát ötven – hatvan – hetven évesen ki akar azzal szembesülni, hogy ő elcseszte az életét, mert nem volt esze / ereje szembemenni dolgokkal.
Persze a környezet is ezt támogatja, neked nőként be kell illeszkedni a nemtetszem rendszerbe, különben nem fogad be a társadalom (kritizál, megbélyegez, utál stb).
Ahhoz, hogy ebből kilásson valaki, erős egyéniség / személyiség kell, és ész – mert ha nem gondolkozik el ezen valaki, és nem mer mást gondolni, mint amit mondanak neki, akkor sosem lesz esélye, hogy kilépjen (legalább megpróbálja) ebből.
Kilépni mindig veszélyes egy rendszerből. Mert egyrészt ismeretlen terepre kerülünk (válás / a házasság elkerülése / alternatív kapcsolatmodellek / gyerek nem vállalása / gyerekvállalás másként stb), ami önmagában is kemény dolog, és ehhez jön az, hogy nem elég ezzel megküzdeni, még a környezet is állandóan ellened van (lebeszélnek, elmondják, mit kellene tenned és hogyan, kivetnek maguk közül). Erre csak kevesen képesek – még akkor is, ha a befektetett energiát és időt tekintve legalább annyi megy el az elvárt szerep teljesítésére és elviselésére, mintha az ellenkezőjét tenné, és saját kedve szerint alakítaná az életét.
De az emberek nagy része nem bátor és nem okos. Ezt nem megvetően írom, vagy lenézően. Csak arról van szó, hogy sok embernek nem igénye a dolgok mögé nézni, főleg, ha szellemi erőfeszítést is kellene érte tenni. Elég neki az elvárt sémákkal valahogy megküzdeni.
Végezetül két adalék a saját családomból: anyám 19 évesen az elvárások szerint férjhezment, de aztán nem indult fényesen a dolog (nagyban az anyós miatt), ezért egyszer csak a gyerekével a hóna alatt hazament, és azt mondta a szüleinek, hogy ő nem egészen így képzelte ezt a házasság-dolgot. Az anyja erre természetesen azt felelte, hogy mindegy, mit képzeltél lányom, férjhezmentél, döntöttél (mintha az olyan önszánta lett volna…) fogd magad és a gyereked, és szépen menj vissza a férjedhez. Aztán éld túl, ahogy tudod. (Szerencsére nem volt szó erőszakról, alkoholizmusról vagy egyéb durva dologról – az ő esetében nem. Hány olyan nő lehetett, akit visszaküldtek a durva férjéhez is??)
(Olvastam valamelyik kommentfolyamban ehhez hasonló sztorit, valószínűleg nem egyedi a történet).
Másik: mikor az én első hosszú kapcsolatomat megszakítottam (semmi drámai, csak unalmas lett, nem így képzeltem a további életemet), akkor az anyám első reakciója ez volt: “én bezzeg 36 évet lehúztam apád mellett (a haláláig)”. És még csak indulat sem volt a hangjában. Megállapította, hogy nekem nyilván mások a lehetőségeim, mint neki voltak annak idején.
KedvelésKedvelés
igen, az én anyám mindig idézi a sajátját nekem, aki azt mondta, hogy azt választasz, akit akarsz, de ide se dicsekedni, se panaszkodni ne gyere. még volt néhány ilyen őssetét idézet, nekem is épp csak a szolidaritás és szülői szeretet hiányzott belőle, de legalább egy emberi minimum. nehéz elképzelnem, hogy ha jönnek a gyerekeim és megtisztelnek a bizalmukkal, majd jól megmondom nekik, hogy úgy kell nektek.
KedvelésKedvelés
A “ki milyen viragot szakit, olyant szagol” sokszor hallott nepi “bolcsesseg”, szuloi rendre intes jut eszembe. Es vajon a valasztast mi minden befolyasolta? Lehet, tudataban sem voltak. A vilag rendje…
Maig osszeszorul a gyomrom, amikor visszaemlekszem olyan beszelgetesekre (ezeket nagyon megjegyeztem, pedig nem is konkretan nekem mondtak, csak epp fultanuja voltam) amikor olyasmirol volt szo, hogy x-ne otthagyta a ferjet, es gyerekestul egyutt az egyetlen lehetseges menedeket, a szuloi tamogatast kerte volna, de mar a kapubol visszaforditottak. Ha ez meg megcsalassal is tarsult, akkor az apanak illett legalabb egy jokora pofonnal is megtamogatni a mondandojat, lehetoleg ugy, hogy a szomszed is lassa, mert o nem ilyen gyermeket nevelt, rola aztan senki ne gondolja, hogy ilyen erkolcstelenseget tamogat. Draga lanya menjen csak vissza a zurahoz, es “egye meg, amit fozott”.( Erdekes, hogy ez mindig az apa feladata volt, holott az apa a nevelesben nem sok szerepet kapott. Az annya nevelt, de az apanak kellett szamot adni. A “hogy mondjuk el apadnak” sem feltetlenul jelentette azt, hogy hogyan vedje legalabb az anya a lanyat, hanem ebben is inkabb a felelem volt, mert a leany bune az anyja bune is volt, neki is viselni kellet valamilyen szinten a kovetkezmenyeket.)
Senkit nem tudok elitelni azert, mert maradt…
Sokszor az asszonyok maguk is azt hittek, hogy hazassaguk keserves evtizedei a jogos buntetesuk a megcsalasert, a nem jo asszonysagert, vagy egyszeruen a naivsagukert, gyakorlatilag barmiert.
Idovel eljutottak arra a kovetkeztetesre, hogy ilyen az elet, es ezt elni kell, csinalni kell, a gyerekekert, a csalad becsuleteert stb. Hogy en mennyit hallgattam ezt…”ne mind abrandozz, az elet nem ilyen, majd meglatod…”
Es en nem, nem akartam meglatni, hogy olyan, de sejtem, ha mennek, nekem is vissza kellene fordulnom a kapubol.
KedvelésKedvelés
Megrendítő, ahogy ezt leírtad, és nagyon fontos.
KedvelésKedvelés
Megosztanám vele, ha lenne értelme, de nincs. Egyrészt nem is értené, másrészt túl mélyek is már a vájatok, nem lehet kizökkenteni.
KedvelésKedvelés
Aranyköpés a mi családunkból: nőrokon majd’ 60 évesen válik, mire a Mama: “házastársi kötelességed kitartani, jóban-rosszban..Itt nem maradhatsz, vissza kell menned hozzá”
“(egy nagyon csúnya testi bántalmazás után) .. dehát megfenyegetett hogyha visszamegyek megöl”
“de nem biztos hogy meg is teszi” – mondja a Mama, aki élete túlnyomó részét szintén ilyen bántalmazó kapcsolatban húzta le..
KedvelésKedvelés
Ez a “tűrj csak te is”, az is Stockholm-szindróma vajon? Vagy bosszú, mindenki máson, akinek esélye van, lehetne? Iszonyatos.
KedvelésKedvelés
Azt hiszem egyrészt Stockholm, a saját férjével szemben, másrészt meg az a fajta konzervativizmus, amiről már írtál máshol. Valóban iszonyatos.
KedvelésKedvelés
…és ilyenkor nem az a segítséget kérő “eltévelyedett” lány-asszony első gondolata, ha a bántalmazás elől a szüleihez menekül, de visszafordul, hogy “anyám nem normális”? Vagy ha ez is, mi mást tud csinálni, mint visszasomfordálni?
KedvelésKedvelés
A “Miért hagytad, hogy szenvedjek?” kérdéstől és a rá adott választól összeszorult a gyomrom. Milyen általános, hogy ha szembesíted a szülődet azzal, ami anno szar volt, és fájt, szinte mindig ezt kapod. “Nem volt az olyan rossz.” vagy, ami még rosszabb “Hiszen jó volt, csak te vagy kényes.” esetleg “Nem is úgy volt.” Ez talán önigazolás akar lenni, vagy a hibák hárítása, nem tudom, de az én anyám mintha el is hinné, amit mond – lehet, hogy a többi anya is elhiszi vagy nagyon el akarja hinni. Pont a válás témában nem tudok vele elképzelni egy ilyen beszélgetést, mert ő is elvált, de például a gyerek-témában régebben ugyanilyen szörnyű párbeszédeket szoktunk folytatni. Több oka is van, hogy nincs gyerekem, és ebből az egyik kőkeményen egészségügyi, papírokkal igazolható – mégis teljes részvétlenséggel, erőszakosan képes nekem támadni, elmondani gyávának, gyengének, önzőnek, lustának (régen, gyerekkoromban is ezek voltak az állandó jelzőim), mert nincs, ami szerinte felháborító. És mondhatok bármit, az soha nem lehet jó, soha nincs igazam – és szerinte majd észre térek, és nem érti, nem érti, így most már nem magyarázok, nem várom, el, hogy megértsen, hogy támogasson, ha előhozza a témát, akkor két szóval elhallgattatom, mert erőszakos én is tudok lenni, a legjobbtól tanultam. Nem jó persze így helyzet, de az jutott most eszembe a posztot olvasva, hogy még szerencse, hogy nincs szükségem se a megértésére, se a támogatására – megszoktam, hogy ezt úgysem várhatom el – de milyen szörnyű lehet annak a helyzete, akinek kellene az anyai támasz, a segítség, mert nincs más, és mégsem kapja meg, csak a kritika van, csak a hibáztatás, a vádló szavak, megjegyzések. Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb bűn, amit szülő a gyereke ellen elkövethet.
KedvelésKedvelés
A szulok altalaban jot akarnak a gyerekuknek, (es maguknak) ezert (is) kuldik oket vissza, azt akarjak hinni, hogy igy a legjobb. Pedig sokan nagyon is tisztaban vannak vele, milyen rossz ez, ugyanakkor nem birjak elfogadni azt sem, hogy a gyerekuknek is hasonlo sorsuk legyen. S ha nem kell szembenezni az elnyomott fajdalmaikkal a gyerekuken keresztul es/vagy veluk egyutt, akkor konnyebb hinni abban, hogy “hatha neki mas lesz, hatha neki sikerul, menjen csak vissza es hozza rendbe, ha mar en nem tudtam”. Persze ez hangosan sosincs kimondva.
De hogy sikerulne, ha ugyanabban a mokuskerekben annak idejen maguknak sem sikerult? Miert nem latjak be, hogy valtozni csak valtoz(tat)assal lehet, akkor is, ha megszol erte a szomszed? Miert nem akarjak latni a fajdalmadat? Miert nem eszmelnek fel meg akkor sem, ha te mar a “jo uton” vagy? Miert nem tudnak tamogatni?
Es igen, jol tudom, kilepni ezerszer nehezebb, mint maradni, akkor is, ha tragikus, mert meg ezer mas tragediaval kell szembeneznunk, koztunk onmagunkkal is.
Bent mar volt egy megszokott eletunk, meg ha kinzo is. Elhitettunk magunkkal csomo mindent, hogy az ugy szep, ki ezt, ki azt.
Kilepve mindenre radobbenunk, szep lassan. Eloszor arra, hogy ez nem mehet igy tovabb, aztan, hogy amit eddig gondoltunk, az nem igazi, csak torz onamitas. Kezdjuk megismerni a valosagot, nagyon faj.
Aztan amikor tul vagyunk a fajdalmunkon valo kesergesen, tisztesseggel meggyaszoljuk az egesz tevhiteken alapulo kapcsolatainkat, majd szepen elkezdjuk felszedegetni lelkunk apro darabjait a porbol. Felrakjuk az elsot a kepzeletbeli uj polcunkra, az identitasunkra. Ez tetszik.
Jon a masodik, azt kicsit jobbra, 45 fokos szogben, es igy tovabb, mig ujra rend lesz magunkban.
Nem engedunk be senkit, amig nincs kesz, mert ha megtesszuk ido elott, az biztosan lerombol ujra mindent.
En tobb, mint egy eve rendezgetem magamban, meg mindig nagy a kaosz, es mar hianyzik a tarsasag. Kopognak is. Feher a laba, de farkas a feje. Felni mar nem felek, de mikor leszek kesz? “Segitseg” nelkul. Olyan segitseg nelkul, aki nem rendet rak helyettem, hanem bakot tart, a szamomra elerhetetlenhez.
Megis jobb kimenekulni egyedul is.
Szerintem nem csak az segit, ha tudjak, hogy vagyunk “mi”, akiknek sikerult, vagy kilepni, vagy megtalalni a Ferfit, hanem az is, ha megmutatjak, hogyan. A jo pelda kell, akit meg lehet erinteni, akar megolelni, aki kozel van. Ezt nagyon fontosnak tartom, mi sem ugy tanultunk meg irni-olvasni, hogy leultunk egyedul es megvolt a Bun es bunhodes, kell az a tanar, kell az a valaki(k), akikre fel lehet nezni, akit szeretunk, mert bakot tart nekunk, hogy felrakhassuk azt az utolso darabot (is) oda, ahol egyedul nem erhetjuk el.
Miert nem lehet o az anyank?! Neki ugyanugy rendet kellene raknia magaban, hogy erdemben mellenk tudjon allni. Nekunk minimum 10 ev, neki ketszer annyi szennyese van, ha nem tobb, es neki is szuksege lenne ugyanugy arra a bakra.
Vajon lehetnenk egymas bakjai? S ha igen, hogy?
KedvelésKedvelés
Mire összeszedem a gondolataimat, addigra leírjátok helyettem is.
lájk 🙂
KedvelésKedvelés
Az utolso bekezdes nagyon megerintett. Ugyanezt erzem a sajat anyammal valo kapcsolatomban is. En orok harcos temperamentumu vagyok, megis sok mindenben (meltatlan) alkut kotottem, nagyreszt neveltetesem, es a konkret (reszuktol be nem vallott) szuloi nyomas miatt. Mai napig erzem felelmrtesen egyedul magam (a nagyszulokig elmenoen teljes csaladdal, ferjjel es gyerekkel egyutt is) es neha hihetetlenul hianyzik az anyam, az aki valojaban sosem volt ugy, ahogy ott kellett volna lennie nekem.
Azert probalkozom a kapcsolatunk epitgetesevel (neha nekifutok a nagy projektnek), mert neki legalabb haromszor akkora a szennyeshalma, es soha senkije nem volt, aki ebbol akarcsak egy darabot felvett volna. Ugy erzem a kapcsolatra mindket oldalon szukseg lenne, s mihelyt ugy latom, lenne valami terepe annak, hogy tegyunk erte valamit, en igyekszem lepni. Most mar o is.
A hogyannal hadilabon allok. Mi elkezdtunk beszelgetni (sajnos evente alig nehany alkalmunk nyilik bensosegesebb temakra) de nagyon torekeny az egesz felepitmenyunk. Vigyaznom kell, mibe es milyen melysegig megyek bele, hogy ne suljon el a visszajara a dolog, es nehogy vadlonak tunjek, (a halatlan szerepkort eleg gyakran megkaptam), de ezt csak oszinten lehet…ingovanyos terep…es en legalabb annyi sebet begyujthetek ebbem, mint o. Azon is sokszor gondolkodom, hogy megeri e, vagy a vegen maradok en is o is a meg tobb szennyessel…
KedvelésKedvelés
Szia!
(Íme: első komment, beköszönés nélkül, folyékonyan, jól illik közénk, semmi zavar. Így is lehet!)
KedvelésKedvelés
“hihetetlenul hianyzik az anyam, az aki valojaban sosem volt ugy, ahogy ott kellett volna lennie nekem”
mindannyiunkat ugyanaz az anya nevelt (vagyis nem nevelt) fel? apám se volt semmi (szintén bántalmazó), mégis azzal tette “jóvá” , hogy kivonult az életünkből. de aki maradt, az anyám, az nem volt jelen, amikor meg mégis akkor azzal vigasztaltam magam, hogy biztos elcseréltek a kórházban és nem is ők az igazi szüleim.
később én is jobban megértettem őt, a jellemét, a természetét és próbáltam/próbálok vmilyen anya-lánya kapcsolatot kihozni belőle, nehéz, erőt próbáló, nincs is hozzá mindig kedvem. azért vannak eredményeink is, olyankor amikor mindketten át tudunk lényegülni és akkor én vagyok az anya (aki neki se volt) és ő a lányom.
KedvelésKedvelés
Nekem is ugyanilyen érzésem volt Majdmenovok hozzászólása olvastán, Koi! Mondjuk az én anyámról annyit el lehet mondani, hogy mindent megtett értem és a húgomért, rengeteget robotolt, hogy teljen ruhára, cipőre, iskolára. Magától mindent megtagadott – nem annyira mártíromságból, hanem mert egyszerűen neki nem jutott új cipő, új kabát, ha nekünk vett – és hiába éltünk nehéz körülmények között, mindkettőnket egyetemre járatott. Nagyon nehéz volt neki, hiszen az ő anyja korán meghalt, a nagyapám magasról tett ránk, a válásuk után apám kilépett az életünkből. Nem hibáztatom anyámat azért, hogy olyan volt, amilyen, és úgy reagálta le a dolgokat, ahogy tudta. Sokat tanultam tőle, tartást, keménységet, szívósságot, de emellett a lelki dolgok nagyon hiányoztak – szigor volt, parancsok, néha verés, és állandó baszogatás, mert anyám szerint a gyereknek az kell. Aki a földön fekszik, bele kell rúgni kettőt, majd feláll – eszerint élt, de nem is csoda, vele is így bánt a világ, más hozzáállással nem biztos, hogy túlélte volna. Dicséretet nem sokat kaptunk, az természetes volt, ha a gyerek ötöst hoz mindenből, de minden apró elkövetett hibára sasként csapott le, és akkor volt nemulass. Ma is összerándul a gyomrom, ha valami nem megy rendesen, mert az első ösztön az, hogy én vagyok a hibás. Mióta eljöttem otthonról, jóval több, mint tíz éve, a viszonyunk is jobb, de szerintem soha nem lesz az igazi, Talán ennek a jellemünkhöz is köze van, a húgom például sokkal közelebb áll hozzá, ő simulékonyabb, jobban tudja kezelni. Beszélgetni egyszerű, mindennapi, gyakorlati témákról tudok vele, és amiben lehet segítjük egymást, de sosem leszünk lelkileg igazán közel egymáshoz – mintha mindketten automatikusan elzárnánk egy részünket a másik elől, nem tudom, hogy miért. A kommunikáció során hasonló helyzetben érzem magam, mint Majdmegnovok, törékeny az egész, billeg, és bár igényelnénk a mélyebb kapcsolatot a másikkal nem egyszerű kivitelezni.
KedvelésKedvelés
“Nem hibáztatom anyámat azért, hogy olyan volt, amilyen, és úgy reagálta le a dolgokat, ahogy tudta” Aritareal, már én sem hibáztatom, de olyan fájdalmat és űrt hagyott… én is sokat tanultam tőle, azt hogy hogyan nem akarom, hogy nem akarom a mártírt játszani, hogy nem akarok másokat hibáztatni (mai napig az apámat okolja mindenért, aki tönkretette az életét), hogy jelen akarok lenni a gyerekeim életében minden téren, hogy merjek álmodni és ne simuljak bele abba ami nem én vagyok. Azt, hogy gondolkodhat másképp a gyerekem, mint én, az nem egyenlő azzal, hogy ellenem van. És mindennap kételkedem, hogy jól csinálom-e, mert mintát csak abból adott, hogyan ne! Új mintát kell mutatnom, olyat amiről fogalmam sincs és majd csak évek múlva derül ki, hogy működik-e.
Mire leírtam ezeket már együtt érzek vele, az ő anyja még cudarabb volt.
KedvelésKedvelés
és akkor megint ott tartunk, hogy generációs és rendszerszintű ez az egész, és nem akarom, hogy a gyerekeim, unokáim újból átéljék, megszenvedjék, megvívják, kiharcolják, amit én. velem érjen véget! eléggé és nagyon idealista vagyok hozzá. (meg optimista, meg feminista, meg naiv(ista), meg nem is vagyok földlakó 🙂 )
KedvelésKedvelés
Na de hogy erjen veget?!
Veget erhet-e valaha?
KedvelésKedvelés
egy idealistától nem illik ilyet kérdezni 🙂
KedvelésKedvelés
Elnezest… 😀
KedvelésKedvelés
Koi, én is jól megtanultam, hogy hogyan nem kéne, mit nem kéne – bár nagyon nehéz, mert örököltem anyám szar idegrendszerét, és hiába figyelek, hogy ne viselkedjek úgy, mint ő, sajnos néha így is előfordul. De azért lehet fejlődni. 🙂 Egyébként nem biztos, hogy az ember ugyanazokat a hibákat fogja elkövetni, hanem inkább már másokat. Az is tanulságos, hogy sem én, sem a húgom nem igazán mutatunk hajlandóságot arra, hogy szüljünk, pedig elmúltunk mindketten harminc évesek és stabil, boldog párkapcsolatban élünk. Oké, hogy nálam van egyéb gond is, meg az anyagiak is mindig ott lógnak az ember feje felett, de belső késztetést se érzünk rá. Éppen a múltkor beszélgettünk róla, hogy lehet, hogy azért, amit anyánktól láttunk. Egyszerűen nem akarjuk továbbvinni.
KedvelésKedvelés
nagyon jó volt ezt a posztot is olvasni. megerősítő ahogy a lány feláll, és kiszáll és közben higgadtan kommunikál. tökjótökjó!!
gyerekkoromban minden szülinapomat úgy éltem meg, hogy alig vártam a következőt, hogy végre felnőjek. erősen él bennem az emlék, pedig nem mostanában volt. az anyám agyonnyomó, fullasztó és teljesen irracionális elvárásai között gyerekként remegő kézzel és folyamatos szorongás mellett igyekeztem életben tartani magamban a szabadságvágyat, majd az első jó alkalommal le is léptem az önállóságba. aztán – saját fizetésből – ráköltöttem egy fullextrás beépített műfogsor és néhány nem-realizált sítúra árát önismereti tréningekre meg hasonló izékre lelki szarlapátolás célzattal és még nincs vége.
teljesen együtt érzek a posztban leírt helyzettel és a sajátomnak érzem. ezzel együtt szeretnék itt és most szolidaritást vállalni anyáinkkal. az én szegény anyám óriásit lépett előre a nagyanyámhoz képest, aki szintén az ő anyjához képest. iszonyú nehéz ezeket az évezredes terheket letenni és tisztán látom, hogy az anyám mennyi sokat lefaragott már ahhoz képest mint amit ő hozott. pont annyit tett le amennyit bírt és pont annyit adott át nekem amennyit már ő nem bírt el. szerintetek ezzel mi nem így vagyunk anyaként?
minden lánynak mélységesen igaza van úgy gondolom, amikor számon kéri az anyját és fellép ellene. kétségtelen. lányként, gyerekként teljes joggal hibáztatom az anyát, aki nem tudott mama lenni. az érett nő bennem meg vérző szívvel és könnyes szemmel érez együtt azzal a nővel aki tényleg és valóban lépett egy nagyot, pont akkorát amekkorát a lelke elbírt annak érdekében, hogy pl. a lányának már jobb legyen. és tényleg! lépett előre! és tudom, hogy nagyrészt tudatosan csinálta a lépést és a gyerekeiért.
az én szívemben hála él az összes anyáink felé (külön kredit feminista elődeinknek), minden csepp bátorságért és kimondásért, amivel hozzájárultak ahhoz, hogy mi itt és most ilyen szabadon beszélhessünk ezekről és tehessünk szintén itt és most lépéseket a saját jobb sorsunk érdekében. és tesszük is és tök jó, és szeretem ezt a blogot nagyon :).
KedvelésKedvelés
En is hibaztattam az anyam, aztan magam is, mert ugye nekem is van lanyom…
Nehez ez nagyon. En is koszonom a blogot!
KedvelésKedvelés
Ó, meghat ez. Most már nagyon az van, hogy egymást emeljük négyzetre.
KedvelésKedvelés
hirlando nagyon tetszik és meghatott ahogy leírtad
KedvelésKedvelés
Milyen jól elmondtad mindezt. Én is pontosan így vagyok vele: alig vártam, hogy felnőjek és eljöhessek otthonról (és a mai napig “hálás” vagyok azért, mert önálló vagyok és én döntök magamról). És hiába állandó a küzdés az anyámmal (aki ráadásul majdnem a nagyanyám lehetne életkorilag, kései gyerek vagyok), belátom – és nagyra értékelem, hogy megtette a megtehetőt. Ennél több nem telt tőle a saját életében, a saját képzettségével, a saját korlátai között. Elismerem, hogy piszok kemény élete volt (nagyon örülök, hogy öregkorára konfortosabb lett a környezete). De pont ezért is lettem az, aki vagyok ma, mert engem már affelé löködött (bár nem feltétlen abból a megfontolásból, amiből én tenném), hogy tanuljak, legyek önálló, legyek határozott. Olyan legyek, amitől ő szenved és amit minden találkozásunkkor felró nekem. De ennek felismerése már jóval túlmenne az ő képességein.
KedvelésKedvelés
Milyen szép nagy ez 🙂
KedvelésKedvelés
az en anyam a kivetel. rossz csaladi hatterbol jon, mindig azt mondta hogy az apam volt az egyetlen ember aki valaha szerette ot. minket peldasan neveltek, nem serult a lelkunk, mindig szeretve voltunk, figyelve volt rank es szinte csak jot tudok elmondani a neveltetesunkrol. o tullepett azon amit otthon kapott az anyjatol es nem adta at nekem. nagyon halas vagyok a gyerekkoromert, meg is mondtam neki, csak hogy tudja hogy jol nevelt minket. Apam sajnos meghalt mar.
KedvelésKedvelés
ezen gondolkozom tegnap ota, hogy anyam hogy csinalta. o hogyan nem adta at nekem amit kapott a sajat anyjatol. meg is kerdezem amikor jon hozzam legkozelebb. ez is erdekes, hogy ahogy novok, anya leszek, a gyerekeim nonek, egyre jobban ertem, latom es ertekelem a szuleimet. es olyan jo (lenne) megkerdezni oket arrol ami most mar engem is foglalkoztat. Probalom visszaidezni milyen volt apam amikor en voltam 4–8-12 eves, hogy o milyen volt 30-40 korulikent, hogy o hogy nevelt es miert ugy. 20 eves voltam amikor meghalt es iszonyuan hianyzik a mai napig, minden nap.
KedvelésKedvelés
Semeséhez csatlakozva: érdeklődéssel olvaslak titeket, de én most nem tudok érdemben hozzászólni. Nekem csodálatos anyukám van, akinek nehéz volt a saját szüleivel, akik gyakorlatilag egyedül hagyták, ő viszont elszánta magát, hogy kilép ebből, és sikerült neki. Nyilván nem tökéletes, de hát ki az, én mindennel együtt szeretem és nagyon hálás vagyok neki. Szerintem a fenti párbeszédet inkább ő folytathatta volna a saját anyjával… nem válás témában, minden másban… és persze neki lett igaza. Amit ez üzen: igenis ki lehet lépni, lehet máshogy csinálni, és igenis neked van igazad.
KedvelésKedvelés
hú ezt annyira jó olvasni. az az egyik vágyam, hogy a gyerekeim majd így gondoljanak rám amikor már erről fognak gondolkozni. annyira jó érzés.
KedvelésKedvelés
Eszembe jutott édesanyám története, az első házasságától. Fiatal volt, a férfi idősebb, kezdetben boldogság, utána ahogy elmondta “kezdte tönkremenni a dolgok”. Verni nem verte, de rengeteget ivott, és lelkileg elnyomta. Egy nap anyának elege lett ebből és hazament. Persze nagyanyám zavarta volna vissza, hasonló indokokkal mint a cikkben tárgyalt nőt, sőt be se akarta engedni a házba. Ekkor nagyapám, aki nagyon ritkán szólalt meg (háborús trauma miatt kissé zárkózott volt) csak ennyit mondott:
-Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem nincs eldobni való gyermekem.Lányom, gyere be szépen.
És így került anya újra haza. Ez az a mondat amit ha nekem is lesz egy hasonló helyzetbe lévő lányom, neki is el fogok mondani.
KedvelésKedvelés
Sziasztok! Én még ilyen meredek témához nem szóltam hozzá, de a Magdolna-házas filmhez és a Ványa bácsihoz lelkesen kommenteltem. Ez a poszt azért ütős.
Én 2,5 év pszichodráma után ültem le anyámmal tavaly nyáron, és elmondtam neki, hogy tudom, miben nem hibás, mert ő is sérült, de tudom azt is, hogy sok olyan rossz döntést hozott, amivel megnyomorította az életemet. Felfogta, semmit nem változott, de sokat visszavett magából. Már nem akar mindent tudni és kevésbé fecseg bele napi szinten az életembe.
Szóval van értelme, ha másért nem, magamért biztos volt. És eszembe’ sincs megoldani az ő életét, bőven elég nekem a sajátom.
hajrá, nőcik! és férfiak!
KedvelésKedvelés
Az eltűrés, meg a borítás nem alkot teljes eseménytkört.
A tegyél érte hiányzik a képből (a posztban is, az általam átfutott kommentekből is).
KedvelésKedvelés
Adj Isten, szerintem olvasgass még itt. Nem tudom, kire gondolsz, ki tegyen és mit, és úgy érted, a házasság egyben maradásáért? Ugyan, meddig lehet ez a fő cél, mi nem drága érte?
KedvelésKedvelés
És dühös azért vagyok, mert nem méred föl, mennyi érték vész el, lesz semmivé, pusztítássá az ilyen házasságokban.
KedvelésKedvelés
az az igazán építő, hogy teszel érte! valóban. (a gyerekek, a család. rosszul érzed magad? de hát olyan szép családod van, óh azok az édes gyerekek…)
aztán jön a borítás. (lehet nem az borít, aki lapátol, hanem az akiért, akikért lapátoltunk, akkor még szebb a mártírhalál. valóban.)
lapátoltál, lapátoltál, évtizedeken át lapátoltál egy kapcsolatért. na onnan tényleg jó nagyot lehet zuhanni, amikor a borítás jön.
(vö. Ványa bácsi)
KedvelésKedvelés
Szép, és sajnos igaz.
KedvelésKedvelés
Most kezdtem az ismerkedést a bloggal. Örülök , hogy idetaláltam ehhez az íráshoz.
Amikor én közöltem anyámmal hogy elmegyek a férjemtől annyit mondott: -Jó de az apádnak ne mondjuk még el.
Itt döbbentem rá, hogy magamba hordoztam a bántalmazást, bár sose kiabáltak hangosan sose verekedtek, de mégis annyi-de annyi mindent nem lehet elmondani apának, mert “kiakad”.. ez egy fura módja a bántalmazásnak az állandó hazugságba kényszerülés a békesség miatt..
Én már a nyersebb verziót kaptam a lelki terror magasiskolájával…
Remélem velem megszakad a láncolat és a gyermekeim már nem viszik továbbá bántalmazás fáklyáját…
Bocsánat a zavarásért de ez nagyon szíven ütött..mármint az írás.
KedvelésKedvelés
Szia! Nem zavarsz, Isten hozott! Írj bátran! Érdekes ez a bántalmazási forma. Beszélgessünk — sok sorstársad van!
KedvelésKedvelés
epp ma dobbentem ra, annyi idos vagyok mint anyam mikor kozepiskolaba mentem – es mennyivel jobb/konyebb nekem,
kicsit szerencsem volt, kicsit meg a sajat donteseim.
sajnalom anyamat, innen visszanezve eselyei se voltak. ez persze nem magyarazza hogy miert nem tudott legalabb idonkent egy kicsit az en oldalamon allni, mostanaban probalkozik. vegulis ez is valami, csak faj a szivem, mert lehetne egy jo kapcsolatunk, de nincs.
nemkis reszben azert mert minden probalkozas ellenere meg mindig ha valami razosabb feljon, akkor jon a “nem is ugy volt” meg az “en mar oreg es faradt vagyok ehhez haggyal beken”… aha. duhos vagyok ra es sajnalom egyszerre. ez van.
KedvelésKedvelés
*hagyjal*
KedvelésKedvelés
Sziasztok, új vagyok és inkább csak olvasok rendületlenül, de most muszáj megszólalnom.
Először a ” Szeret a fiam, de ”, most meg ez. Mintha rólam írtad volna, Adél. Illetve a kapcsolataimról.
Amúgy, anyámnak ez volt a reakciója, mikor mondtam, hogy elválok: ”…Olyan férj …i is van, amilyen feleség te vagy, egyébként meg nem iszik, nem ver, nem nőzik….mit akarsz ennél többet?! Gondolod, hogy más férfi jobb lesz?! És azt hiszed fogsz kelleni bárkinek is két gyerekkel?! ” Nem estek túl jól a szavai.
Sok dolog van, amin már nem tudok változtatni, viszont arra koncentrálok, hogy úgy ”neveljek”, hogy a lányom ne ismerjen majd magára az ilyen írásokban, a fiam pedig, ….. hát, csak remélni tudom, hogy ”felébred”.
Ja, és van olyan férfi, akinek kellettem ”így” is.
Köszönöm, hogy olvashatlak benneteket. Sokat tanulok itt.
KedvelésKedvelés