… akkor érdekes reakcióra számíthatok a bántalmazott környezetéből. Meglepően hasonlóak ezek a reakciók, mert ugyanaz a logika mozgatja őket. A bántalmazó, az ő szülei és a bántalmazott szülei, esetleg testvérei is hadjáratba kezdenek, amelynek célja, hogy elfedje, mi történt valóban.

Most itt lakik nálam a bántalmazott. Amint én, az egykori bántalmazott is laktam pontosan nyolc éve, nyolc hétig valakinél, aki olvasóm most. Egészen kísértetiesen ugyanazt éli át most a kisszobánk lakója.

A nő tulajdon: otthon a helye, ha nincs otthon néhány napig, hétig, vége a világnak. Úgy megijednek, tényleg nem érti az ember: ennyire rossz a lelkiismeretük? Közben a bántalmazott azt meséli nekem, mennyire szereti a férjét, így is. Ha fellázadt az ellen, amit annyi munkával, annyiszor és hiába próbált enyhíteni szavakkal, beszélgetésekkel, az katasztrófa: akkor ő a hibás, ő rombolja szét a kapcsolatot, hiszen ő ment el, pedig a Béla annnyira szereti! (Később ugyanők és ismerőseik fognak sopánkodni: de hát miért nem hagyta őt ott az első pofon után?)

Nem hisznek a bántalmazottnak: sem azt nem hiszik el, ami történt (pofonokat, nemhogy a lelki erőszak változatos eseteit — semmit), sem az érzéseit. Nem tisztelik az akaratát sem, és nem fogadják el, hogy nem megszédített, csacska, kiszámíthatatlan liba, aki fogja magát és elköltözik a bizonytalanba.

Megnő a házasság intézményének értéke hirtelen (önmagában is és az adott házasságé): ti annyira szeretitek egymást! Ha férjhez mentél, lyányom, az kötelességekkel jár, nem lehet elszaladni az első problémánál! Támadás, átverés, hitszegés az is, hogy bejelenés nélkül hagyta el a nő az otthonát: egyébként azért így, mert joggal félt a cirkusztól, a retorziótól. Borult a megszokott rend, ezért iszonyú dühösek.

Keresztények lelkiismereti válsággal fenyegetnek, engem is (az nagyon könnyű! valakit befogadni, elhinni neki, amit regél! de vajon vállalom-e a felelősséget a megtörténendőkért?), a bántalmazottat pedig az Úrhoz irányítják: tőle kérjen segítséget. Amúgy is, meg tudják beszélni! Fiatalok! Szeretik egymást! És nehéz (mert nem bocsátja meg talán a férj a szökést), de a gyerek érdekében! Apa nélkül nőjön föl?! Lelki sérült legyen? Anyámasszony katonája?

A gyerek hirtelen mindennél fontosabb lesz, mert váratlanul kikerült az anyjával együtt a kontroll alól. Jogokat emlegetnek, minden gyakorlati alap nélkül kiderül, hogy mostantól az apa akarja nevelni. Elrablást vizionálnak, azt, hogy soha többet nem találkozhat a gyerekkel az apja, szegényt rejtegetik. Ennek semmilyen alapja nincs: magam biztattam a bántalmazottat, hogy teljesen korrektül értesítse, hol van, és teremtsen lehetőséget a találkozásra, mert az apának joga van a kapcsolattatásra.

Én, akinél a bántalmazott most lakik, megmentősdit játszom, mi másért: mert ezt élvezem, a felelősséget persze nem vállalom, tönkretesszük azt a kicsi lényt, elszakítom az édesapjától (bármikor, ha védenénk a nő biztonságát, vagy ha a férj handabandázását nem tűröm az otthonomban — bizony, ha idejön, garanciákat kell adnia).

Érzelmi zsarolás: teljesen tönkremegy a Béla, hát gondolj rá! Nem tud aludni, dolgozni. Karikás a szeme. Hát annyira kivan, komolyan aggódom érte. És ha kárt tesz magában, ki lesz a felelős? Annyira rendes ember!

Megmondom én: a Béla lesz a felelős, amint az egész életéért ő a felelős. Nem azért szült a felesége gyereket, és nem is azért jött el, hogy vele jól kibabráljon. Ezt kéne megérteni.

Olyasvalaki, aki engem nem ismer, még csak nem is a feleségét fogja hibáztatni, hanem szép lassan átterelődik a szó rám, aki befogadtam a feleséget.

Egy-egy telefont, találkozót el lehet titkolni, de ha nálam húzza meg magát, azt nem.

Hogy én beleavatkozom a magánéletükbe. Tüzelem, telebeszélem a fejét, nélkülem nem csinálna ilyeneket, ha én nem lennék, minden rendben lenne.

Szét akarom bomlasztani a házasságot, nyilván ez a célom, beszerveztem, mint valami szektavezér, elszakítom tőlük.

Bármilyen külsőséget ha megtudnak: ha sok gyerekem van, ha újságba írok stb., ömlik a gyűlölet: az a nő!

Annyira nem lehet arról beszélni, ami történt, a valódi felelősségről, felelősökről, hogy ilyenekkel takaróznak. Nem, nem történt semmi, csak az a nő, a barátnőd…! Elsősorban a bántalmazótól és az ő szüleitől, aztán még a bántalmazott családtagjaitól is.

A maguk módján igazuk van: ha a bántalmazott elviselné azt, amit eddig, ha szó nélkül lenne csavar az ő gépezetükben, akkor nyugalom lenne.

Csak a bántalmazott élettere szűkülne lassan, de biztosan néhány négyzetcentisre. Elszürkülne az arca. Laposkúszásban közlekedne néhány év múlva. (Nézz körül a környezetedben, anyád generációjában: hány ilyen nőt látsz?)

Visszamegy? Nem megy? Az ő döntése. Itt jobban tud gondolkodni. Játszanak a gyerekeink. Naponta találkoznak a Bélával. Majd kialakul.