Olyan régóta vagyok együtt a férjemmel, hogy szinte már nem is emlékszem rá, milyen voltam azelőtt.
Sokáig teljesen jól megvoltunk együtt. Tanultunk, dolgoztunk, összeköltöztünk, éltünk… túl voltunk az első bűvös hét éven, mire gyerekünk született. Minden barátunk szerint mi voltunk az ideális pár. Tulajdonképpen még most is ezt gondolják rólunk, de miért is ne gondolnák, hiszen látszólag semmi sem változott. Bennem viszont nagyon átrendeződtek a dolgok.
Hogy mi történt? Nem tudnám megmondani. Semmi nagy dolog. Nem történt bántalmazás, krízis, (valószínűleg) egyikünknek sincs plusz egy fője… én mégsem tudok a férjemre úgy nézni, ahogy régen.
Sok minden zavar benne, ami korábban nem. Ahogy telefonál. A hétköznapi cipője. Ahogy egyre jobban hasonlít az apjára, akit ő maga sem szeretett.
A távolság köztünk egyre nő. Beszélni nem nagyon tudok róla, a torkom összeszűkül, hang nem jön ki rajta. Ha mégis sikerül, a választ előre tudom: drámázok, feleslegesen kombinálok, rosszul látom. Igen, benne van a pakliban, hogy nem látok tisztán. De azt gondolom, ha valaki rosszul érzi magát, akkor annak oka van, azt elvitatni nem lehet. Piszok aljas dolog egy legyintéssel elintézni.
Írtam neki levelet. Hosszút, magyarázósat, nem hibáztatósat. Úgy tűnt, értette. Legalábbis pár napig amikor engem nézett, akkor engem is látott. De persze hosszú távú változást nem eredményezett. Talán hetente el kéne neki küldenem újra és újra.
Ő sincs jól, látom én. Borzasztó sok stressz – ó, igen, a stresszre legalább úgy rá lehet aggatni mindent, mint a terhességre, mindig jó ürügy, ha az embernek nincs kedve ehhez-ahhoz. És esténként meg nem jön haza. Azt mondja, nem tud magával mit kezdeni, mert én pacsirta, ő meg bagoly, a bioritmusunk nincs igazán átfedésben. Ezért a barátaival tölti általában az estéket, akik szintén nem tudnak mit kezdeni magukkal a családos apa szerepben, pedig mindegyiknek volt ideje hozzászokni bőven.
Természetesen (és most itt jól megnyomom a szót, naná, hogy ez így természetes) én nem megyek esténként sehová. Legfeljebb a virtuális világba, de már az is csak megszokás, nem élvezet. Elolvasom a jól bejáratott blogokat, a fórumokat már csak kívülállóként szemlélem. Kinézek magamnak és megszerzek jó könyveket, mert mostanában sokat olvasok. A belső utazás újfajta jelentőséggel bír az életemben.
Nem érzem magam férjes asszonynak. Ha bemutatkozom, csak a lánykori nevemet mondom, pedig én -né vagyok papíron – erre valóban büszke is voltam sokáig. Ma már nem igazán. Nem vagyok fele-ség. Nem egészítek ki senkit, és engem sem egészít ki senki. Nincs MI. Csak ő, meg én. És persze a gyerekeink.
Úgy érzem, mélységesen fáradt vagyok. Nem érdekel már, hol van, és mikor jön. Már nem akarom magamhoz szorítani a pólóját, hogy beszívjam az illatát. Nem akarok éjszaka hozzábújni, ha rosszat álmodtam. Nem akarom megosztani vele a kávémat. Nem akarom, hogy eljöjjön velem helyekre. Nem akarok neki felolvasni a könyvből, amit jónak tartok.
De nem akarom ezt az életet nélküle se.
Hogy meg lehet-e javítani? Azt hiszem, igen, meg lehetne, hiszen nincs végképp eltörve. De nagyon erősen koncentrálnom kell, hogy emlékezzem rá, miért is AKARJAM megjavítani.
csak az olvassa. én szóltam 
hm……..ilyenkor mi lehet megoldás? vajon……
KedvelésKedvelés
Engem a erdekelne, hogy miert nem akarod az eletet nelkule? Ha ennyire nem jo, na nincs koztetek mar semmi kozos, akkor miert nem probalod meg egeszen nelkule? Az legalabb egy esely lenne valami ujra, igy csak gyotrodsz. Termeszetesen tisztaban vagyok a vallas anyagi vonzataival, ha ez a maradasod oka azt is. Elkeserito, hogy mennyire nincs az embernek VALODI valasztasa neha.:-(
KedvelésKedvelés
Nem mondom, hogy nincs már semmi közös, mert még valami van.
Ez a gyötrődés olyan, mint egy állandósult hátfájás: először csak ekörül forognak a gondolataid, folyton fáj, de egy idő után annyira hozzászoksz, hogy észre sem veszed.
Nem hiszem, hogy egyedülálló anyaként jobb lenne. És azt sem hiszem, hogy 20 évet ki kéne dobnom a kukába.
Nem tudom, mi lenne a megoldás. Valahogy újra bele kéne szeretnem.
KedvelésKedvelés
Neked? Benned van a hiba? Szükségszerű és törvényszerű ez, ahogy látom, minden második kapcsolatban megtörténik, a középkorúvá válással, megszokással, lassulással, a gyerekek felnövésével párhuzamosan, gyakran depresszióval és alkoholizmussal párosulva.
KedvelésKedvelés
igen, nekem, mert ha úgy érzem, nem szeretem már, attól búskomor leszek. És olyankor sokkal sötétebb minden. Nem tiszta a látásom.
KedvelésKedvelés
Búskomorabb, mint ha azzal kell szembesülnöd: ő nem szeret (eléggé)?
Vajon a férfiak is így vannak vele? Hogy etől búskomorak lesznek?
Nagyon nehéz lángolva szeretni valakit, aki nem szeretetreméltó. Talán az ilyen síkságokat törik meg a traumák, betegségek hegyei a középkorúaknál. Az ápolás, féltés mint szeretet.
KedvelésKedvelés
Nehéz rájönnöm, a férfiak búskomorak lesznek-e, ha rájönnek, már nem szeretik (eléggé) a feleségüket. Jöjjön ide egy férfi, mondja meg! Az enyém nem beszél ilyen dolgokról. Faggassam, mit gondoltok, van értelme? Akarom én azt hallani, hogy esetleg nem?
KedvelésKedvelés
Ő is igyekszik megmenteni a kapcsolatot? Beszéltek erről egymással? Vagy mindketten kerülitek a témát? Van közös programotok?
KedvelésKedvelés
Most látom, többéves poszt. Vajon mi történt azóta?
KedvelésKedvelés
A segítő szándék a fontos! Napóleon is kérdezne valamit, lehet?
KedvelésKedvelés
🙂 Kösz, Főcső!
Napóleon? Honne.
KedvelésKedvelés
Gratulalok a cikk irojanak, mintha az en eletemrol olvasnek.
Lelinka, itt szerintem mar nem arrol van szo, hogy valni vagy nem valni. Hanem arrol, amikor mar belefaradtal hogy egyedul probalod megoldani amit ketten kene. Amikor semmi mar nincsenek ervek, minden szo elcsepelodott es csak az jon la belole, hogy mar megint “nem tetszik valami”. Vagy, hogy “most megint mi bajod van?” Mennyire ismeros erzes … Az en ferjem meg beszelni sem all le velem. O nem beszelget, hallgat mint a sir. Ilyen termeszet, azt hiszem az anyjatol tanulta. Neki minden mindegy. Lassan mar nekem is. Ami a kettonket illeti.
En valhatnek, fel mernem vallalni az ezzel jaro nehezsegeket, ehen sem halnek nelkule. De nem akarok. Nem hiszem, hogy jobb lenne nelkule. En meg elvagyok vele, van amikor kivanom is az egyuttletet. De valahogy megsem jo valami. Es el is jarok itthonrol, o az aki sehova nem akar menni.
KedvelésKedvelés
Egész pontosan ezt érzem én is, amit írsz, Cica (én írtam a cikket). Nem hiszem, hogy nélküle jobb lenne. Nem vagyok ott (még?), hogy végérvényesen fel akarjam számolni ezt a társas magányt, nem akarok válni.
Az a baj, hogy lassan megszokom, szinte jó így. De persze az agyammal tudom, hogy ez így egyáltalán nem normális.
KedvelésKedvelés
Ez a poszt azt az erzest erositi bennem, hogy mindannyian ugyanazt az utat jarjuk be? Kerdezem es mondomis. Mert nemtudom, hogy igy van tenyleg.
Es mondd csak nalatok is gyakori, hogy szolsz hozza es pont neki nem jo arrol beszelni?Aztan o szol hozzad es pont neked nem alkalmas arrol beszelni?
Es igen nalam ugyanez : nem erdekel hol jar, mikor jon haza, mit csinal, mi jar a fejeben, mi zavarja, mi bantja. Olyannyira nem erdekel, hogy ez mar fizikailag faj. Ot sem erdeklem en, hiszen oda vissza mukodik ez a dinamika.
KedvelésKedvelés
Borzasztó, hogy ez ennyire tipikus jelenség.
Eddig nálam nem volt olyan, hogy nekem nem alkalmas valamiről beszélni. Nekem -jó feleséghez híven- mindig alkalmas volt.
Most pár hete azt figyeltem meg magamon, hogy úgy viselkedem, ahogy ő: nem kérdezek rá, mit csinált, nem válaszolok, ha monologizál valamiről, nem kommentálom, ha felolvas pl. egy hírt. Még nem mondta, hogy ez feltűnt volna neki.
KedvelésKedvelés
Tehát akkor nem határoztad el, csak így alakult? Belecsúsztál? Mit gondolsz, ha észreveszi, mit csinál majd? Csak elkedvetlenedik?
KedvelésKedvelés
Nekunk mar olyan is volt, hogy némán vitatkoztunk.lényegében már pontosan tudjuk, hogy adott helyzetben kinek mi az álláspontja, és hogy ez az álláspont totálisan különböző. Mindketten belül mondjuk el, majd szárnyszegett madárként egymásra nézünk és ki-ki megy a dolga után.
Ez kb.4 éve tart.
Néha jobb ( pl ma reggel hosszú idő után EGYÜTT néztunk meg egy filmet, és még beszélgetni is tudtunk róla, de ezek igen ritka pillnatok, igazàból ilyenkor úgy érzem kis időre otthonunkba látogatott egy angyal, de mindjárt indul is tovább).
KedvelésKedvelés
Engem a címe fogott meg a legjobban. A hol vagyok én. A mi kapcsolatunkban számomra ez a legnagyobb kérdés – hogy a mi-ben ott vagyok-e még én is valahol, vagy szép lassan elsorvadok. Amik fontosak voltak a számomra, egyre kisebb teret kapnak, egyre kevesebb tápanyagot. Ahogy ez történik, én is veszítem el a motivációt, hogy foglalkozzam velük. Minek? Olyan számítógépes játékokkal játszom a kedvéért (vele), amiket elvi szinten teljesen károsnak tartok és elítélek. Cserében egy évben négyszer végigszenved velem egy színházat (jó, utólag általában nem bánja, de a darab kezdetéig nagyon látványosan tud szenvedni :)) és elviseli, hogy a tinédzserkorú testvéreim kéthavonta eljönnek hozzánk egész hétvégére. De számomra a világ korábban annyival gazdagabb, sokrétűbb volt, annyi élmény volt benne, sok barát, akik tovább gazdagították, akik elismertek és láttak, és a szemükben én is szerethetőnek láttam magam – ez a párom mellett sajnos sokszor nincsen így.
Én arra jutottam, hogy a hiba az én készülékemben van. Hogy lehetne mi, ha feladom azt, aki én voltam? Ha újra megtalálom magam, azt, aki akkor voltam, amikor megismerkedtünk és megszerettük egymást akkor talán ő is újra érdekesnek talál majd, élvezni fogja a társaságom, kíváncsi lesz arra, amit általam tapasztalhat meg, és nem gubózik be a saját világába, ahol csak akkor érhetem el, ha utána megyek. És akkor talán igazán ki tud alakulni a MI.
Szóval most erre próbálok elindulni egy 5 hónapos babával a hasamban.
Amúgy nálunk is működik ez a bioritmus probléma is. Nem könnyíti meg a dolgokat. 😦
KedvelésKedvelés
Szívszorulva olvaslak. A keressük a megoldást, amúgy is… ilyesmivel foglalkozik, igaz, reményvesztetten-ironikusan: találd meg önmagad és újra megszeret.
KedvelésKedvelés
Azért egyáltalán nem olyan veszélyes a helyzet 🙂 Csak néha sötétebben látom a dolgokat. Meg aztán nálunk van egy érdekes dolog, amire már rájöttünk egy beszélgetés során: számomra nagyon fontos az, hogy mit mond, és nem feltétlenül tudom értékelni, hogy mit tesz, márpedig ő nem elsősorban szavakkal fejezi ki a szeretetét, hanem azzal, amit tesz. No és persze ez is játszma – egy verbálisan bántalmazó egyedülálló anya mellett felnőve olyan párt választottam, aki nagyon bántóan tud fogalmazni néha és észre sem veszi (ha kicsit kiakadok rá, akkor miért hisztizek, ha nagyon elszomorodok, akkor először sértődött miérthisztizek majd bűnbánó bocsánatkérés). De nem az ő visszajelzéseiben kell keresnem az erőmet, az értékeimet, a szépségemet – másrészt meg azért hiszem, és sokszor érezteti is velem, hogy szeret. Na, ez most jó össze-vissza, de a lényeg – van itt sok minden, ami jó, van sok minden, amit magamon kell gyógyítanom (és ha keményen is, azért ő is lökdös a gyógyulás felé – nem biztos, hogy az általam vágyott gyöngédebb hozzáálás hatékonyabb lenne), és vannak dolgok, amiken neki kell dolgoznia, hogy jól működjön, de látom az ő részéről is a törekvést. Látom azt, hogy azt szereti látni, ha jól érzem magam a bőrömben, ha boldog vagyok. Addig, amíg ez motiváció a számára, szerintem egyáltalán nem reménytelen a helyzet. Na, de ez a bejegyzés nem rólam szól, csak a címe fogott meg, amit így utólag belegondolva lehet, hogy nem is úgy értett a szerző, mint én gondoltam 🙂
KedvelésKedvelés
1. a szavak is tettek
2. egy jól működő kapcsolatban a partnered az elsődleges személy, akinek a tükrében jól érzed magad, szép vagy
3. szereti látni, hogy elégedett vagy — mégse tesz érte, például a szavaival kifejezetten rombolja; azért szereti, mert akkor nincs gond, meló veled, a magyar férfiak 99,9 százaléka imádja, ha a nő elvan és nem zavarja őt a nyűgjeivel, és nem kell szar férjnek érezniük magukat, BÁRMI is történik közben
4. amúgy szeret — hát persze, emberek, kapcsolatban élnek, te is szereted őt, ő is téged, hosszú történet, közös élmények, összetartozás — és valahogy mégsem jó
5. a (verbális) agresszor mindig felejt, a másik fél, akit bántottak, mindig emlékszik (hacsak nem sokkos emlékezetkiesés), ezért is teljesen más a valóságotok
KedvelésKedvelés
Szerintem a kapcsolatok elhalnak közös élmények nélkül. Élmény az értelmező szótár szerint: “Személyessé vált tapasztalat; lelkileg is átélt esemény, történés, amely mélyebb hatást tesz rá.”, “Nagyon kellemes esemény, amit jó átélni.” Vannak közös élményeitek? Milyen gyakran? Ha nincs, ha csak a megszokás van, keres élményt a férj magának, neked meg maradnak a könyvek. (Nem mellesleg, ha a férj későn jár haza, könnyen lehet, hogy van valakije…)
KedvelésKedvelés
Azért azt nem hinném, hogy tényleg van valakije. Vagy ha igen, akkor szörnyen vak lehetek.
Megszokás, igen, jól mondod, nagyon kevés közös élménnyel. Az a közös, ha oda megyünk, ahová ő szeretne. Az ő haveri körébe tartozó programokra. Hm. Ebbe még bele sem gondoltam. Köszönöm a ráébresztő sorokat.
KedvelésKedvelés
Ha ennyi erdektlenseg, fasultsag es oda nem figyeles van egy kapcsolatban, ha mindegy a masik, ha csak “kolonc” akkor miert nem lenne jobb nelkule?
Komolyan nem ertem ezeket a kategorikus NEM-eket a vallassal kapcsolatban. Egy vallas egyertelmuen nehez, sok-sok fajdalommal jar, de legalabb valaminek a kezdete, valaminek, aminek van perspektivaja, mert az ilyen hazassagoknak vajon mi a jovoje? Mi lesz beloluk ujabb 20 ev mulva? Szerintem ket zsortolodo, elegedetlen ember egymas mellett, akik egesz eletukben valami masra vagytak es megsem mertek meglepni. Szerintem ez szomoru.:-(
KedvelésKedvelés
Kérlek, ne írd le többet, hogy vallas, mert mindig vallásnak olvasom.
Nem akarok elválni. Nem tudom, mi ennek a házasságnak a jövője, szerintem 1-2 éven belül kiderül. De nem tudsz rólunk többet, mint amennyit ide leírtam, az pedig nagyon-nagyon kevés ahhoz, hogy már a második kommentedben forszírozd, hogy miért nem válok akkor el.
Nem érzem azt, hogy ezt kéne tennem.
KedvelésKedvelés
Elnezest, nincsenek ekezeteim, ha tudnam, szivesen leirnam az altalad vagyott szot.:-)
Nem forsziroztam, csak rakerdeztem, hogy nem lenne-e opcio. A masodik bejegyzesem pedig nem neked szolt hanem egy altalanos kerdes volt, amit az altalanos “a vallas nem opcio” reakciokra irtam.
A tortenetedben tobb olyan pont is van, amik szamomra elviselhetetlenne tennek az eletet, de tudom, hogy mind masok vagyunk, mas tureshatarral, nem itelkezni akartam csak reagaltam.
KedvelésKedvelés
Arra gondolt az állandó olvasó, hogy írd _valas_nak.
KedvelésKedvelés
Igen, erre gondoltam.
KedvelésKedvelés
Te elváltál? Vagy jól működik?
KedvelésKedvelés
Elnezest, ezt tenyleg rosszul irtam, fogalmam sincs miert.:-)
A mi hazassagunk 10 eve tart hullamvolgyekkel es hegyekkel, mint minden hazassag.
Sokszor vitatkozunk, neha veszekszunk, neha mi is hallgatunk, de a kapcsolatunk elo. Van benne dinamika, tudom mi az, amit szeretek a ferjemben, tudom mik a gyengei es ezeket szova is teszem, ha szukseges, mint ahogy o is. Ugy erzem sok-sok minden van, ami jol mukodik, ami pedig nem, azon megprobalunk kozosen valtoztatni, neha sikerul, neha pedig ujra neki kell futni. Osszessegeben, igen, jol mukodik.
KedvelésKedvelés
Amit a vendegposztolo leirt az egy resze az eletenek, a
kapcsolatanak, a hazassaganak.bizonyara egy resz, ami lenyenyeges, de ettol meg az elet megy tovabb.
A valas az elet feladvanyait nem oldja meg. Ha jol ertettem a valaszat.
KedvelésKedvelés
Ha ti, akik házaspár vagytok, következetesebben kommentelnétek saját néven, akkor egy kicsit könnyebb lenne megérteni, ki kicsoda. Bár én sejtem. Az nem baj, ha több néven, de hogy ugyanazon a néven ketten, az megnehezíti a beszélgetést.
KedvelésKedvelés
Jól értetted.
Az élet megy tovább. Ma is csak a gyerekekkel. Holnapra csináltam magamnak programot.
KedvelésKedvelés
Szegeny dzsoni itthoni gepen vagyok, arnika pedig az irodain. Bocsanat, ha ez zavar barkit. Es ez utobbi ket komment szegeny dzsnokent: mindketto en voltam.
Bocsanat meg egyszer.
KedvelésKedvelés
És van olyan is, hogy a férj ír? Én sem értettem, miért írsz két név alatt. Ha a gép más is, a név nem lehet ugyanaz?
KedvelésKedvelés
De, lehet.
KedvelésKedvelés
Megijeszt az az egész, vajon mi is ide jutunk? Ez torvényszerű? Hogyan jut ide egy házasság/kapcsolat? Elkerülhető vajon? Észre sem veszi az ember, csak utólag? Engem ezek érdekelnének….mi még nem vagyunk régóta házasok, 4 éve, de már 14 éve egy pár vagyunk, a hetedik év átka minket is elért, de azóta már két szép gyerekünk van és persze vannak viták, veszekedések, de alapjában minden rendben, meg tudunk beszélni mindent.
KedvelésKedvelés
Nem akarlak rémisztgetni, de én sem gondoltam volna magunkról ezt sosem. Még csak meg sem tudnék neked nevezni egy pontot, hogy ez és ez történt, próbáld meg elkerülni.
KedvelésKedvelés
Szerintem ha 14 év van mögöttetek, sokminden már nem történhet – ami kettőtöket, a kapcsolatotokat illeti. (Fabula)
KedvelésKedvelés
@margaréta ezt azért nem hinném, hogy így lenne. Ha elolvastad a fentieket, már írtam hogy mi 20 éve vagyunk együtt, mégis történt ,,valami”.
KedvelésKedvelés
Azt gondolom – lehet, hogy rosszul -, hogy ha a házaspár 14 év után is “mindent meg tud beszélni”, akkor az elég ígéretes kapcsolat. Nem garantált happy end, azt nem állítom. Más tényezők is vannak, de szó ami szó, a megfelelő kommunikáció igencsak sokat nyom a latban.
Jelek. Nagy benyomást tett rám a tény, hogy a párkapcsolati problémákkal küzdő nők kb. 80%-a már az első hetekben lát(hat)ta, hogy a férfi olyan, amilyen (a nőnek nem tetsző attitűdjei, személyiségjegyei vannak), csak a nő nem kívánt ezzel szembenézni, magának is hazudott, terelt, becsukta a szemét, másra koncentrált. A jelek ott voltak kezdettől.
(Csernus: A nő) – a lényeget idéztem emlékezetből
KedvelésKedvelés
Szerintem meg minden kapcsolat elején vannak jelek, utólag könnyű okosnak lenni, de a jelek hetven százaléka nem igazolódott be, jelentéktelen volt. Amellett fogalmunk nincs, mivel kellett volna szembenézni, mert a kultúránk szerint e jelek (lásd az annyira rendes ember c. bejegyzést) a férfiasság, a szerelem és a szenvedély jelei. Csernus téved, ha ő is azt gondolja, jobban kellett volna választani. Nincs választék, és nincs garancia, nem lehet okosnak lenni. Az ellaposodásnak, tohonyaságnak, a tűz későbbi kialvásának pedig nincsenek jelei.
KedvelésKedvelés
Az utolsó mondattal teljesen egyetértek.
Viszont az általam említett jelek normál esetben nem sorolhatók be a ‘férfiasság, szerelem és szenvedély ismérvei’ kategóriába. Sőt, azokról van szó, amiket nagyon meg kéne erőszakolni ahhoz, hogy beletuszkoljuk őket azokba a csoportokba. Éppen ez a megerőszakolás történik akkor, amikor a hölgy elhiteti magával, hogy ez végülis férfias.
Egy-egy apró(?) attitűd, ami olyan személyiségjegyre utal, ami nem tetszik, de nagyon nem (másnak lehet, hogy bejön), valószínűleg nem fog elkopni az évek során.
Itt arról beszél(ek), amikor a nőt akkor, kezdetben is zavar valami, de azt elnyomja magában így vagy úgy.
Talán mégis lehet jobban választani. Nem jól, jobban. Meg aztán előfordulhat az is, hogy jól. Ez a fehér holló.
És hát igen, utólag könnyű okosnak lenni.
KedvelésKedvelés
Értelek Állandó olvasó, csak hogyan tudná elkerülni az ember, ha nem is sejti, hogy a folyamat már elindult netán, ahogy írod, észrevétlen. Vajon mik lehetnek a jelek, mikortól gyanakodtál rá, hogy valami nem oké, és tényleg elkerülhető e vagy csak valaki eljut oda, valaki nem, de mitől függ ez? Az én szüleim igen hamar elváltak, pár évnyi házasság után, és mindig is bennem volt, van a félsz, hogy csak nehogy velünk is..talán ez észre térít, nem tudom. Nekünk is voltak mélypontok, szakítás is, még a gyerekek előtt, tényleg sok mindenen átmentünk már, de sokat tanultunk is ezekből. Az,hogy családdá váltunk, szintén próbára tett minket, kozben pár évig külfoldon is éltünk. Az az idő is nagyon nehez volt. Valahogy azt gondolom, a nehézségek, amik osszekovácsolnak, a kozos cél, nem tudom, ez véd e minket?
KedvelésKedvelés
Nem akarok olyan lenni, mint a várandós nőt ijesztgető többi asszony, akik csak arról tudnak beszélni, hogy bezzeg nekik mennyire szar volt a terhesség és a szülés.
Ha nem gondolod azt, hogy veled nem történhet meg a kapcsolat ellaposodása, akkor biztosan jobban ráérzel a kritikus pontokra, és hamarabb ki is tudod védeni azokat.
Vigyázz magatokra jól.
KedvelésKedvelés
Az én tapasztalatom szerint két olyan, szinte minden kapcsolatban előforduló jel van, amire érdemes felfigyelni. Az egyik, ha eltűnik a csók. A szex még sokáig megmarad utána is, de ha már nem csókolóztok, azon érdemes gondolkodni kicsit. A második, ha már nincsenek kettesben töltött közös programjaitok. Nem a gyerekekkel közös, hanem csak kettesben közös (és itt minőségi időt kell érteni, a sima ‘elmegyünk moziba, és egy szót sem szólunk egymáshoz közben’ nem ér).
KedvelésKedvelés
Egy ideig en is kerestem az okot. Aztan elovastam a vagy csendje cimu konyvet. Itt a blogon mar szoba kerult ez a konyv. Nekem sokat segitett abban, hogy felismerjem, elfogadjam: semmi kulonos ok nincs. Ez csak jon, jott. Es nem jo szo ra az elhidegules, a nem szeretes, mert nem errol van szo.
A konyv vegen ezt mondtam mantrakent ismetelgetve. Hiszen o ( a ferejm) nem tehet rola. Mert addig folymatosan holverbalisan, hol tettekkel, hol magamban szidkozodva ot hibaztattam (talan mert az a legegyszerubb). A konyv ota nem hibaztatok senkit.
Nem tudom. Eddig jutottam.
KedvelésKedvelés
Nagyon jókat írtok, én ehhez már nem tudok hozzáfűzni semmit. Minden itt van amit én is el tudnék mondani. De ez nem azt jelenti, hogy minden ami itt van, én is elmondhatnám! 😀
KedvelésKedvelés
A cikkből én valami miatt újra meg újra azt olvasom, hogy az első gyerek után kezdődött ez a távolság növekedni közöttetek. Nekem az a véleményem, hogy a szülésekkel, meg a szoptatási időszakokkal járó hormonkoktél olyan mértékű VISSZAFORDÍTHATATLAN lelki változásokat indít meg a nőkben, amiről a legegyenlőbb partnernek sincs halovány elképzelése sem. Ahogy a terhességi csíkok megmaradnak, legbelül sem leszünk soha ugyanazok, mint a terhesség előtt. Persze a férfiak is változnak, de lassabban, kisebb lépésekben.
Az anyává válással belépünk egy olyan birodalomba, ahová ők soha, ők -ha jófejek- csendben fogják a kezünket szülésközben, tisztába teszik a csecsemőket, elviszik őket az oviba, lelkesen játszanak velük szabad idejükben. De nincs hozzáférésük az anyaság spirituális részéhez. Magyarul két külön világban élünk. A legfurcsább dolog ez, hiszen a gyerek éppen az örökítőanyagunk összeforrása. Ezt a távolságot lehet még fokozni az egyenlőtlenség különbözőformáival, a szexuális diszharmóniával…stb.
Jó, ha még vannak közös élményeink, de soha nem lesz ugyanaz az érzés együtt megnézni egy filmet, beszélgetni, de még táncolni sem, mint a gyerekek előtt. Én legalábbis ezt látom magamon és magam körül. Hogy a szerelmet kinőjjük, mint a lánykori fehérneműt….Ami a helyére léphet az egy nagyon, mély, erős barátság,de ez mindkét fél részéről folyamatos és kemény munkát igényel. Vagy egy mélységes űr. De leggyakrabban ennek a kettőnek a váltakozása a KÖZÖSEN ide mozgósított energiákkal arányosan.
Különben gyanítom , a gyerektelen pároknál is hasonlóan történhet, csak ott talán fokozatosabban, de ez csak találgatás részemről.
KedvelésKedvelés
Van ebben igazság, amit írsz. Azzal egészíteném ki,hogy a két külön világban élés nem feltétlenül az anyasággal van direkt kapcsolatban, illetve csak részben. Nekünk már 5 éve volt közös gyrekünk, korábban pedig szintén 5 éve már egy család voltunk az én gyerekeimmel.
Igy aztán amikor bekopogtatott hozzánk ez a csend, teljesen tanácstalan voltam, főleg, hogy a felismerésig még egy év eltelt. Persze ez a felismerés megoldást nem hozott.
Azóta: néha egészen kivülállónak érzem őt, idegennek. Néhakevésbé, de alapvetően ott van bennem.
A posztoló kérdése, hogy. ” hol vagyok én?” nálam igy hangzik “hogy került ide, és meddig marad még?”
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: a vendégposztoló visszatér | csak az olvassa
Vajon hol kezdődött? Akkor, mikor zavarta a tévénézésben a lámpa, és már olvasni sem hagyott? vagy mikor külön szobába ment, a tévével, a füsttel, mert a cigi része az életének, és nekem úgy kell elfogadni, ahogy ő van… Mikor már nem csak átmentem a gyerekhez, ha felriadt, hanem együtt is feküdtem le a babával, a kicsikkel, ő meg jó éjt kívánt, és elvonult, várva, hogy majd én megyek, és ő enged a kérésnek, ami kvázi amúgy is kötelesség. És akkor egy szép napon a hálószoba helyett is gyerekszoba lett, és én nagy lendülettel szedtem szét a sosem használt dupla ágyat. Ő pedig újabb szobát, pincét, fürdőt (wc!t) áldozott be, ahol füstölöghet. Nekem maradt a konyha, a jószagú gyerekek, és egyszer csak arra ébredtem, hogy nem tudom, hol vagyok, ki vagyok. És rendszeresen álmodom, hogy van férjem, van férjem, de ijesztő, hogy arca meg nincsen.
KedvelésKedvelés
basszus, ezen a napon volt az esküvőm, és ugyanígy kezdtük. egy gyerek van. nem akarom így folytatni, sem így végezni. de hogy? írtam én is levelet. de ha szeret, változtasson, mert én bizony kilépek, bármi lesz. én nagyon félek ettől, de nem bírnám ezt hosszútávon csinálni.
KedvelésKedvelés