Az egyenlőtlenségnek, amely a hagyományos férfi-nő munkamegosztás szükségszerű velejárója, a sok nyilvánvaló mellett van egy igen nehezen látható, de annál súlyosabb következménye.
Nemigen látszik, mert hiány.
Pedig igenis nagy teljesítmény egy, két, három, öt gyerekből, akármilehet-kezdeményből egészséges lelkű, alkotó felnőttet nevelni. Rengeteg munka van a vasalt ruhájuk, a bekötött füzetük, a hegedűóráik, a cserediák-félévük mögött. Már amögött is, hogy nem esnek le a mászókáról a kelleténél többször, nem nyúlnak a konnektorba, nem buknak meg öt tárgyból és nem járnak rá a kristálycukorra. De a gyereknevelés már csak ilyen: ezerféle apró teendő végtelen sorozata, figyelem, igazodás, kommunikáció — ha remekül sikerül, akkor az van, hogy nincs semmi különös. Akkor nem csóválják a fejüket a népek. Persze a tehetség is szemet szúr, de hát nem lehet mindenki Polgár papa. Ami feltűnő, az a kudarc: az elhízás, a drog, a munkanélküliség. Meglehetős csendben nyertem lettem én is második az országos tanulmányi versenyen meg adtam elő konferencián huszonkét évesen, ún. jó tanuló, leteszik, elvan (nem voltam egyébként jó tanuló, ez valami tévedés).
Szóval, neveljük a gyerekeket, esetleg mellettük valami éppenhogy-munkát is végzünk kevés pénzért, elismerés helyett viszont leginkább újabb követeléseket és vádló kérdéseket kapunk, hogy miért nem vagyunk képesek egy kicsit rendben tartani a lakást, vagy miért vagyunk örökké rosszkedvűek. A férjünk karrierje, phD-je, új könyve, kinevezése, kiállítása, fizetése, az viszont…! Ragyog az anyós szeme.
Nagyon sokan nem is jönnek rá, hogy igen, a gyengédséget is, a szabadidőt, a pihenést, a döntések szabadságát is hiányolják, de voltaképpen és legjobban az alkotást, a sikert irigyelik keservesen a társuktól. Az az igazán nagy éhségük.
Harmincsok éves nők nemhogy nem alkotó lények: azt sem tudják, miben lennének jók.
Ez olyankor derül ki, amikor valami szívós akaraterő, lefojthatatlan tehetség vagy sajátos véletlen következtében egyszer csak felfénylik a nő. Mesekönyvet ír, blogot, beindul az üzlet, vagy Prima Primissima díjat kap váratlanul. Az anyós tekintete tompa, nem kéne többet foglalkoznod a gyerekekkel? Nem. A Dénes úgy szereti a házi tyúklevest, hát miért nem főzöl neki. Ági, ide stiláris okból nem teszek kérdőjelet, pedig mellérendelő mondat, a helyzet triviális voltát, a kérdés nem valódi jellegét érzékeltetem ezzel.
Hirtelen színes lesz minden, és azt mondja az ember lánya: hát ez hiányzott. Ezért voltam én keserű és kedvetlen, ezért volt olyan rossz a férjemet látni, ahogy izgatottan telefonál. Nekem nem jutott semmi, én nem számítottam, engem mindenki készpénznek vett, pedig ott szunnyadt bennem is a lehetőség. A lehetőség, ami rombol, ha nem tud kitörni. És ha nem tud kitörni, csak azt vesszük észre, hogy valahogy idegesek leszünk, amikor másokat dicsér az anyánk, anyósunk, hogy, teszem azt, az unokatestvér publicisztikáját közölte a Bács megyei Néplap. Ezt persze a kitörés után is csinálják, a teljesítményed vagy láthatatlan marad, vagy gyerekellenes tevékenységként enyhe/durva, örök korholás tárgya lesz.
A színességben magányosak is vagyunk, mert a környezetünk minimum furán néz és mivel a kiteljesedés időigényes, sőt, van, hogy háromnegyed embert kíván, sajnálni kezdik a gyerekeinket. Minden nő, akinek nem a gyerekei és a konyhája az élete közepe, ezt a fura nézést kapja. De ők nem annyira érdekesek, a társunk viszont igen: őneki kellene a sikerünket először is komolyan vennie, aztán pedig jól és örömmel viselnie, ami roppant nehéz, pláne ha neki viszont se könyve, se phD-je, pedig lenne rá ideje és lehetősége, de szívesebben bulizik vagy sajnáltatja magát a kanapén. Mi pedig megismerjük, milyen a belefeledkezés (ez az, amit a gyerekekbe kevésbé lehet: cukik, de aludjanak), és hogy létezik olyan, hogy az ember jól elvan magában, alkot és nem kuncsorog az együtt töltött estéért, érintésért, visszajelzésért, sőt, nyafogásnak érződik a másik panasza, lehúz valahogy: hát nem örül a sikeremnek? Az elején leng az inga, de ha komolyan megbillen az egyensúly, hogy kinek kell tapsolni, még az is lehet, hogy dühösen leönmegvalósítóz a partnerünk, és valami alázatosabb példánnyal vigasztalódik.
Nóra is ezért ment el: az áldozata nem látszott, sőt, még ő lett az erkölcstelen, annak a messzire hangzó ítélete szerint, akiért hozta. Elment hát oda, ahol ő lehet más is, mint anya és feleség és cukros mandula. Hogy jobban érezzük a döntés súlyát, otthagyja a gyerekeit.
Úgy megnéznék egyszer egy olyan adaptációt, amelyben Torvald költözik el.
csak az olvassa. én szóltam 
Nekem az ilyen írásoktól van aha-élményem.
KedvelésKedvelés
Valamely nap “ugattam le” a nagyobbik fiamat és menyemet, hogy miért kell felvenniük a csongrádi házaspárok stílusát. Az asszonyok gondterhelten szaladgálnak össze-vissza a városban, hogy megvegyék a farhátat a hülye férjüknek, s még meg is főzzék, mert az nem tudja. Az asszony majd megy a kuytaszargyárba, a férj meg ne éhezzen, aki napi 3 órát jó, ha dolgozik, de maga után sem képes elpakolni, nemhogy ebédet csinálni, vagy mosni mire hazajön az asszony. A férj nagyon élvezi a “hagyjad majd megcsinálom inkább én” mondatokat, hiszem hülyének lenni, s az asszonytól kikapni a férjség alapja.
KedvelésKedvelés
megint jövök egy kicsit vitatkozni, és megint csak a személyes tapasztalatokkal. Én elég sok elismerést kapok azért, amit csinálok (gyerek, férj és háztartás mellett) két egyetem és tanítás. Nem a szülőktől, persze, hanem azoktól, akik értékelni is tudják ezt a teljesítményt. Én első perctől kezdve tudatosan döntöttem úgy, hogy nem hagyom a magánéletemet, és nem érdekel, hogy ezért mások hogy néznek. A lakás fut, hetente kétszer főzök, és sokszor vigyáznak az anyámék a gyerekre. És persze szerencsés vagyok. De miért kell mindig azon gondolkozni, hogy mi a mások véleménye arról, hogy mit csinálunk? Miért keresünk mindig magunkon kívül megerősítést?
Én igazából a nőket nem értem. Annyi barátnőm veszett el az anyaságban. Okos, értelmes, igényes nők, akik csak a szaros pelenkákról tudnak beszélni. Nagy élmény az anyaság, de nem csak ebből áll a világ, és mindig úgy érzem, a gyereket kölcsönbe kapom, nem az enyém, hanem önmagáé, és egyszer le kell válnia rólam, hogy önmaga lehessen. És akkor kell legyen valami, amivel a fennmaradó időt ki tudom tölteni. És akkor most lehet kövezni, hogy szaranya vagyok.
KedvelésKedvelés
A második résszel teljesen egyetértek.
Az elejére írom: nem, nem a megerősítés vágya vagy pláne mások véleménye a lényeg, az csak tovább inspriál. Az alkotás vágya akar kitörni, és az annak megkérdőjelezhetetlen megnyilvánulása, hogy én is létezem, nem csak funkció vagyok. És hát nem rossz a visszajelzés. Nem rossz, ha éreztetik: kell az, amit te tudsz. Nem rossz, ha ebből aztán más is kinő.
Tanárkoromban is menet ez, hogy nem kell a megerősítés, széllel szemben, akkor is, ugyanúgy. Hát nem. Ha van visszajelzés, szárnyal az ember. Nem is a támadás fáj, inkább a némaság, annak az átélése, hogy mindegy, csinálod-e vagy nem.
KedvelésKedvelés
igen, ezért hagytam ott a lelkészi pályát, hogy nem volt semmi visszajelzés, vagy ha igen, csak a kritika.
Csak én azt gondolom, hogy a saját sikertelenségünket sem lehet mindig a külvilágra fogni, kell ahhoz az illető személyes akarata is, hogy legyen valami alkotás.
KedvelésKedvelés
Nagyon is!
KedvelésKedvelés
Ez így van, de senki nem él légüres térben, ahol az egyetlen érdemes vélemény saját magunké, igenis számít, hogy mit kapunk kívülről, hogyan látnak minket: valakinek kevésbé, másoknak sokkal többet, és utóbbiak között csak némelyeknek sikerül megtanulnia azt, hogy ne foglalkozzon másokkal. De teljesen kiiktatni nagyon nehéz, sokaknak lehetetlen. Kevés embernek adatik meg, hogy tudjon nyugodtan és felszabadultan (!) élni úgy, hogy egy szemernyit sem hat rá a környezete.
KedvelésKedvelés
nekem a munka-gyerek-házasság-család természetes egység. soha nem volt ez egy tudatos döntés eredménye. ezt láttam otthon. nekem a nagymamám sem járt már templomba és 70 évesen felháborodott, hogy nem járhat dolgozni.
szóval ezen sosem kellett rágódnom, ezért aztán a munka-család ÖSSZEEGYEZTETÉSE (én pedig ezt a szót töröltetném, ha én lennék egy napig az erről döntő férfi), mint olyan, akkor került elő, amikor kismama koromban a kezem ügyébe kerülő idióta nőknek szóló lapok ezt a kérdést feszegették.
ekkor mélyen magamba néztem és megkérdeztem magamtól: emese! te hogyan egyeztetted össze a munkádat a családdal? sehogy! van. vannak. mind a kettő/három/száz. csinálom a dolgom. ennyi.
igaz én is csak hétvégén főzök (főzöm?), de a környezetem (gyerekeim, férjem a többiek nem érdekelnek) nem is vár el többet. elmegyek esténként futni és nem mindig tudom már kinyitni a szám a meséléshez (bevallom nekünk volt olyan kazettánk, amire felvettem azt hogy mesélek és fáradt estéken ez volt mese helyett- kövezzetek meg!). sopingolok a barátnőimmel, sőt három nap egyedül welneszezek.
szaranya?
ki ítéli ezt meg? azt aki ítéletét elfogadom, vagy egy külső társadalmi elvárás/kontroll?
miközben teszem a dolgom nem analizálom a szaranyaságomat.
Ui. éljen a szocializmus és a traktoros nők!
KedvelésKedvelés
Nem tudom elítélni azt, aki amellett, hogy anyuka, tud foglalkozni azzal is amiért rajong, amiben kiteljesedhet. Azt sem, aki az anyaságban teljesedik ki. Mert mindkettő boldog abban amiben van. A baj szerintem ott van (jelenleg én is itt stagnálok), ha az anyuka érzi,tudja, hogy van valami ami kitörni készül, és nem találja azt. Meg akadályozva érzi magát. És itt nem elsősorban a praktikus dolgokról beszélek (főzés, takarítás, stb), hanem a nem megfelelő társról, aki nem partner, akivel nem lehet ezt megosztani, aki nem segít hogy örülhessek annak amiben örömömet legyen. Akkor inkább ne legyen. Itt tartok jelenleg. Hogy nincs. És várom, hogy kitörjön aminek ki kell törnie 😀
KedvelésKedvelés
Szerintem az is baj, hogy ha esetleg valaki tényleg az anyaságban és a háztartásban teljesedne ki, attól lenne igazán boldog, azt élné meg alkotásként, az meg nem kapja meg az elismerést, még a nőktől sem, mert a nők szemében is az a siker, ha tömegek tapsolnak és dől a pénz. Főleg ha dől a pénz, a mindennek mércéje. Hiszen férfi esetében is hiába a PhD, a sok diploma, ha nem keres sok pénzt, akkor nem sikeres, hanem lúzer, persze a szemébe nem mondják majd, csak udvariasan mosolyognak.
Aki/ami nem termel pénzt, azt a mostani rendszer és társadalom nem érzékeli és nem becsüli, maximum költséges hobbiként lehet számon tartva, akármekkora zseni vagy teljesítmény is áll mögötte.
Én például nem tudom magamról eldönteni, hogy azért irigylem-e a férjemtől a látványos alkotást, a sikert, mert úgy érzem, hogy valami ki akar belőlem törni, vagy az övéhez hasonló kaliberű elismerés hiányzik valójában a mostani otthoni-gyereknevelési tevékenységemért, amellyel egyébként elégedettebb vagyok, mint eddigi szakmai teljesítményemmel.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: soha nem tudják meg, miről maradtak le | csak az olvassa
Visszajelzés: soha nem tudják meg, miről maradtak le | csak az olvassa