A vadevezős nők általában kedvesek, vidámak és néha csinosak. Főleg a kormánynál ülnek, és szívesen veszik, ha valami jóképű vadevezős ül előttük a csónak padlóján, hátratámaszkodva az ölükbe.

Ne feledjük el azt sem, hogy szeretik, ha gramofón is van a csónakban és valami érzelgős tangót danol a Szedő Miklós, a Vig Miklós vagy a Sebő Miklós. Az ilyen Miklós-nótákért nagyon lelkesülnek, együtt énekelnek a lemezzel, aminek a halak tudnak csak igazán nagyon örülni.

Mert a hal nem hall. De a vadevezős hall és elkomorodik. Egyébként a vadevezős nagy nőbarát. A nő pedig nagy evezősbarát. Még nem fordult elő, hogy Farkas Imre ilyen tartalmú levelet kapott volna:

“Tisztelt lelki klinika. Négyen voltunk csónaktúrán, két fiú, két lány. Volt egy szép sátrunk, de egész nap csak ültünk és unatkoztunk. Legközelebb mit csináljunk…?”

Színházi Élet, ez a korabeli BRAVO magazin, 1935. 32. szám

Homályos internetes csonkok és egy cédéborító van előttem, de tény, hogy mindhárom Miklós zsidó volt: Sebő Miklóst a származása miatt letiltották a színpadokról és 1970-ig ugyan, de eléggé megtörten élt, Víg Miklóst 1944-ben a nácik gyilkolták meg, Szedő Miklós pedig 1939-ben Dél-Amerikába emigrált.

Sebő Miklóstól van cédénk, és az valami egészen szívszorító elképzelni, mit élhetett át a harmincas évek végétől, ő, a zsidó származású magyar énekes, aki a sok bohókás, mondén, “nem nősülők soha” kuplé mellett olyat is énekelt, hogy

Legények ajkán csatakürtök hangja,
Sodor mint orkán, vihar, zokogás.
Hazámba vágyom, Duna-Tisza partja vár.
Szebb ott az álom, szebben dalol a madár.

(Rákóczi megtérése, Kacsoh Pongráctól, akinek a nevét rövid meg hosszú o-val is írják, sőt, cz-vel is)

Inkább ezt érezte akkor már át, hogy

Csinált a jókedv, nem igaz e fény

— ugyanebből a dalból.

(A férjem századfordulós építészekről ír könyveket, és mindig megkérdezem: na, ő is zsidó volt? — Igen, ő is. A Nyugat köre, a világháború előtti főváros építőmesterei, a színészek, az egyetemi tanárok, az orvosok messze felülreprezentáltan voltak zsidó származásúak és alkottak maradandót, sokszor zseniálisat. Erre volt válasz a numerus clausus. Én, a gyanútlan partiumi-sváb(?)-felvidéki keverék, a mindenféle származású magyar állampolgárok teremtette kultúra öntudatos és mámoros élvezője nem fogtam fel korábban ezeket az összefüggéseket.)

Farkas Imre meg amúgy korrekt író volt, operetteket írt leginkább, és a Színházi Élet főmunkatársaként évtizedekig adott tanácsot a Lelki klinika rovathoz forduló úrleányoknak.

A teljes vadvízi összeállítást az 1993. őszi Ökotájban olvastam, ide fel is tették (“Dunaidák”), páratlan élmény. A kép is onnan.