Mondtátok, hogy igazságtalan voltam itt, amikor azt mondtam:

Mert fáj nekünk, hogy őket kívánják, minket meg nem.

Hiszen tudom én, mennyivel könnyebben élheti meg és virágoztathatja fel a szexusát egy férfi, és azt is, mennyire az arcukba tolják az ingert, mennyire illegetik magukat a fiatal nők. Tudom, hogy nagyon sok házasságban élő nő egyszerűen leszokik arról, hogy ő nő. Rengeteg teher van, az önfeledtség pedig bűn, de legalábbis gyanús. Nincs idejük sem ezzel foglalkozni, szoronganak, jól csinálják-e, amit kell, és főleg nincs pénzük normálisan kinézni, sportolni, rendesen enni, hajat vágatni, ruhákat venni.

Még fontosabb viszont, hogy ami miatt ez így lehet, az ugyanaz az egyenlőtlenség, ami miatt elfelejtettek tiltakozni feleségként. Amit jól aládúcoltak, és aminek a menedékében rendes asszonynak érezhetik magukat.

Asszonytársaim. Én nem kérem, hogy gyűlöljétek a férfiakat, nem őket kell gyűlölni. De tegyétek meg, hogy most, hogy napszemüvegben ugyan, de süt a nap, kiültök a világ, a saját világotok egy nyugodt pontjára, és tesztek valamit, ami végre nem másokért van, és amitől majd utánatok fordul a postás. Lakkozzátok ki a lábkörmötöket, vagy képzeljétek el, hogy az ifjú dzsimmorizon epret eszik a köldökötökből. Intimtorna is lehet (azt észrevétlenül el lehet lógni).

Megteszitek?

És holnap meg üljünk össze képzeletben egy nagy körbe, mi, szinglik és ötgyerekes anyák, szeretők és egykori feleségek, leszbikusok és aszexuálisok, érjen össze a talpunk, és kérdezzük meg: neked is fáj? Neked mi fáj?