melléknevek sorozat 48. (kb.)

Ilyen bejegyzés volt már, 2017-ben:

őszinte

Most arról írok, hogy a leplezetlen, hamisítatlan fajta őszinteség kétfélét jelent, éspedig életszakaszok szerint.

Fiatalon van az érzelmi őszinteség. Mindent élesen, intenzíven, fájdalmasan, telibe élünk meg. Nem is lehet másképp élnie annak, aki ilyen alkat. Őszinte és kétségbeesett: ki akarja maxolni önmagát, hatni akar a világra, és amit belé váj a világ foga, azt kiordítani, meggyógyítani. Szenvedélyes, mert szerelmes… mert lázad… mert művész. Jó hír: ez elmúlik, mert ugyan szép, értékes, elkerülhetetlen, és bánhatja, akinek kimarad ez az állapot, vagy gyáva hozzá, de ez az intenzitás és makacsság gyakran vezet tragédiához. Értelmetlen szenvedést hoz az őszinte, de viszonzatlan érzelem is. A lehetetlenség sérülései, amíg nem talál utakat az ember, ahol jó neki. Nem lehet mit tenni ezzel az önpusztító őszinteséggel, annyira elementáris a késztetés, hogy a leghívebben mondjam, közvetítsem, zokogjam, ami bennem van.

Minden valódi, például. A szerelem: aki érdektelen, aki nem vonzó, az nem játszik. Iránta nem erőltet magamra semmit. Nincs olyan érdek, hogy csak a szememet ráemeljem arra, aki NEM. Ezt a test üzeni, és az nem hazudik. Az őszinteség képtelen hízelegni, helyezkedni. Három intenzív állapota az undor, az önmagától való meghatottság és a rajongás.

Sok vagyok. Rengeteg. De micsoda erőmű a lélek ilyenkor! Kifejezem magam, mindenképp, erősen, még, még, nem törődve azzal, hogy hogyan hat ez a másikra. Nem érdekel, ha meggyűlöl, ha bajom lesz belőle, ha őrültnek tart. Csak az számít, ami bennem van, az érzelmi és spekulatív szövevény. Igen, magamnak csinálom a fájdalmat. Igen, lehetne bölcsebben. De legalább megszenvedem. Fiatalon érzelmileg lenni őszintének azt jelenti, hogy nem tudok igazán ártani, mert mindig én szenvedek jobban, én maradok ott könnyes szemmel. az őszinteségem lényege, hogy szeretni akarok, áldozatot hozni, tartozni valakihez és az ezzel törvényszerűen járó hiányt, fájdalmat.

Én nagyon éreztem legalábbis, olyasmiket és úgy, ahogy a legnagyobb íróknál olvastam.

Nem tartom őszinteségnek és ezért itt nem is tárgyalom azt, amikor az ember magabízón írja ki a “véleményét”, felhergelt közegben (neten). Amikor úgy ítélkezik, hogy ő nem veszíthet semmit. Azt sem, amikor elege van egy élethelyzetből, és robbant. Az önmagunk sebezhető megfogalmazását tartom csak őszinteségnek. Az igazi őszinteség fáj, de legalábbis sérülésveszélyes, a szeretéssel kapcsolatos.

Most könnyebb az élet. Nem érzek erőseket. Amit érzek, az a teremtett világhoz, a gyerekeimhez és a kedélyes napi élményeimhez fűz. Csendes ámulat inkább. Se az ismeretlen, se a veszélyes, se a szélsőséges nem vonz már. Nincs miben vergődni, nem sírok, nem bánkódom, és nem sértenek meg mások. Megértem, felfogom, elhelyezem, ki miért olyan. Néha döbbenek, de ki nem billent.

Van viszont a gondolat, a tudat, és most az az őszinte, az a makacs. Az nem hagyja magát. Mondatokat keres, figyel, mérlegel. Az érzelmi énje kimarad ebből.

De az elvek is sérülésveszélyesek, mert az igazság kemény. Ami nem az igazsággal kapcsolatos, az nem őszinteség. Indulatból röhögő fejeket rakni utált emberek kommentjeire sem őszinteség (negyven meg ötven évesen!).

E nyugodt életszakaszban már agyilag, világnézetileg vagyok erőteljes és tiszta szavú. Érzelmileg nem keresek már impulzust, nem hiányzik a nagy kaland, elcsitul a szív. Nem is kell semmi műs, kialakult, ami kialakult. Amikor sűrű a helyzet, diszharmónia van, visszavonulok a szeretteim elől is. Egyedül akarok lenni az agyammal, mert ott béke van. Nem ingatja meg senki azt, amit a múltamról és magamról tudok. Bármennyire szeretem az emberemet, felfogom, hogy ő másik lény, körvonalai vannak. Ha az derül ki, amit biztosan tudok – és újra meg újra kiderül ugyanaz –, már nem indulok meg, csak bólintok. Már tudom és nem bánom, hogy csak én állok teljesen a magam oldalán. Más az érdeke és az érzékelése, nincs összeolvadás, és nem is bánom. A közelség elég. Nagyon-nagyon szeretjük egymást.

Csak már tudom, hogy végső soron, a lényemmel egyedül vagyok. De a lényem nem a világ. Nem is árasztom ki magamból úgy az “őszinteséget”. Tudom az emberi dolgokat, és többnyire hallgatok róluk.

Mindenfajta hazugság eltűnik ebben az életszakaszban – aki még benne ragad ilyenkor, az testileg vagy lelkileg, de általában mindkét téren nagyon beteg lesz hamarosan. De érzelmi önkifejezésre már nincsen szükség: ez a része az életnek kialakult.

Az ember ekkor már kifejlődött lelkek között él, és derűsen gyakorolja, hogy érez valamit, vagy akár gondol arról, hogy mondjuk a gyerekei kikkel, miben vannak – és nem őszinte, nem mondja ki. Tudja, néha aggódik is, de nem szól. Majd rájönnek ők is.

Agyilag viszont szenvedélyes, izgalmas feladat egészen pontosan a saját értékrendet, gondolatokat megfogalmazni. A szellemi őszinteség az érzelmek félretételét jelenti. Az ember megszereti a saját lényét, életét, és ebben az a nagyszerű, hogy ha mindig magát, a valódi lényét választhatta, akkor nincs kit hibáztatni, megbánni a döntéseit. Nem húzza el az önvalótól semmi. Lehet foglalkozni az éntől és érdektől független, de legalábbis lazábban kapcsolódó valósággal.

És nem cserélnék senkivel.

Konfliktusokba sem megyek bele úgy. Az elmúlt napokban együtt dolgoztam valakivel, és azt hittem, utál. Voltak ennek jelei, csattant rajtam ez-az, és készültem megmondani, hogy ne már. Utolsó nap (ma) kiderült, egyáltalán nem, sőt, komoly elismerést kaptam tőle.

Jó, hogy nem mondtam semmit. Nem vettem fel.

Egy ifjú, tüzes lélektől nem lehet elvárni, hogy ne vegye föl, ne szóljon vissza. Jobban tenné pedig. De akkor még annyira fáj minden, hogy nem tudok fölülemelkedni. Aztán megszokom önmagamat, megszilárdul, aki vagyok, a sors, a tanulságok, és már energiaigényes volna búslakodni, vágyakozni. De éles szemem lesz közelre, szeretem és komolyan veszem a kis saját életem. Innen pedig már különösebb fájdalom, önmarcangolás nélkül figyelhetem a világot, annak törvényeit: mi igaz, mi nem. Ez az őszinteség már nem az énemhez, hanem az igazsághoz fűz. Világos igenek, nemek, és elnéző mosoly.