Az átlagos intellektus… azzal van itt a baj.
Aki ismeri és érti a látható valóságot, az anyagot, az érdeket: eligazodik a világban (gyakran nálam jobban), de értelmetlennek és nevetségesnek, sőt, gyanúsnak tartja azt, ami ezen felül, kívül van.
Pláne ha önmagáért való.
Mint a sejtés. Isten sejtése.
Mint a gyönyörködés.
Mint a megrendülés.
Mint az intellektuális feszültség. Amikor érdekes valami. Nem azért, mert ehető, vagy előnyöm lesz általa. Nem azért, mert öt plusz pont a felvételin.
Mint az erkölcsi kötelesség. Hogy én nem rúgok bele, sőt, demonstratíve felkarolom és külön bánásmódot kap. (Hüledeznek a népszerű gyerekek, megzavarodnak. Én, őt, Hamupipőkét? Miért? Ő tisztább, és van, hogy még okosabb is. A lesajnált osztályidegen, akibe verbálisan mindenki belerúg!)
Bő negyvenesként vettem észre, és akkor lereccsentem a felismeréstől: van, aki nem hallja meg a madarak virtuozitását. Pedig nincs gond a hallásával. Nem figyel. Nem oda.
Nem csak a műveltség különbsége ez, hogy tufa lesz valaki. Vagy hogy érzékeny léleknek nevelték-e. Inkább az, hogy a figyelem min van. Mire gondol elalvás előtt, mi van belül, mi torpantja meg, ha látja. Mert a lélek elsorvad, éspedig rohamosan, ha nem gondozzák. A legszomorúbb olyan középkorú emberek közelében lenni, akik nagyzolnak, magabiztosak, de a lelki érzékenységüket, istentudatukat, elveiket elveszítették. Sőt, megmagyarázzák, miért van rendben az erőszak, a nyomulás. “Nem lehet széllel szemben pisálni.”
G. is így kezdte mellettem: műszaki autistaként. Nem hallotta a madarakat. Hírolvasás, keresőmotor, politika, technika, számok, profit. Míg sétáltunk, csak az épületeket, a kocsikat nézte, esetleg a tulajdonosaikat. Nem érzékelte, mi nyílik, illatozik épp, pedig itt őrjöngő a virágzás, az erdő surranásokkal van tele. Aztán rengeteg beszélgetésünk volt, színház, magas irodalom. Erdőjárás, futás, kéktúra. Most már érdekli a teremtett világ. Megrendül kismadáron, egéren (elkapjuk és neres kertbe visszük!). Lefotózza a jázmint, gondozza a bonszajt.
Az átlagos intellektus, akivel nekem olyan nehéz, mert türelmesnek kell lennem, nem tudja, mi a gyönyörködés, a megrendülés, a lényekkel való együttrezdülés. Lény azért lehet a közelében: kutya- vagy macskatartó, és divatfajtákat választ szaporítóktól, abajgatja és birtokolja, mutogatja, meséli, szórakozásra használja a jószágot. Esetleg vegán, vagy menhelyi kutyusa van, de az sem a lények és a morál miatt, hanem mert kiszagolta, hogy a gyerekpótlék-állattartás a húsnemevés erkölcsi jópontot, azaz társadalmi előnyt ér. E kettő városivá, progresszívvé és középosztálybelivé avat bárki ostobát. És drága mulatságok: a kutyus, a kutyus trénere (kutyakócs! basszus!) és a műkaja is – az átlagos intellektus lehúzható, de ez valamiért nem zavarja.
Ha nem trendi, akkor nem tiszteli. Nem tart fontosnak semmit, ami nem látható, nem anyagi. Jellemzően a tudományt isteníti, szcientista: oltásról és laposföldhívőkről magyaráz, ha vélelmezi (turkálva firtatja) a merőben személyes és legális döntésemet, hogy én nem rohantam oltatni. Sőt, a halálomat kívánja (és képes leírni: “nem kár érte, a gyerekei hamar elfelejtik, jobb is nekik így”, még kalkulálgatta is, ki lesz a családból a gyámjuk). A tudománytisztelet egyébként egyfajta fura vallás (erről ír FAM, lásd lejjebb). De ott van neki a spirituálisra éhező lelke, mert a lélek mindig éhezik, és ha nem élhet meg eksztázist, elragadtatást, akkor pótlékokat keres. És a legkínosabb enneagram, asztrológia stb. magyarázatokba menekül, fogyasztóként, rosszabb esetben előállítóként, és papol róluk. (És megint lesz kommentelő, aki leírja nekem, hogy ezek, meg a tizenhat személyiségtípus, a rezgések, indigógyerekek, kristálygyógyítás, családállítás Nagyon Is Komoly Ám.)
Nagyon kevés valódi konfliktusom volt életemben. A valódi azt jelenti, hogy az volt a baj, hogy én csúnyán viselkedtem, ártottam valakinek, vagy kibékíthetetlenek voltak az érdekeink. Én szinte soha nem akartam semmit mások ellen, nem tapostam és nem könyököltem. Azon ment a vita, hogy kell-e tandíjat fizetnem (tiszta eset, jogszabály volt rá: nem kell), és ha valamit a gyerekeim örököltek, akkor miért nem adom oda távoli rokonoknak, csak mert hirtelen hízeleg (előtte leszarta, mi van velünk, de azóta, hogy nem adtam, ő meg feladta, nem köszön).
A perek: belékötés és bosszú, nem valódi konfliktus. Magával volt, van és marad baja. Mégis bíróság és bizottság előtt bizonykodtam az elmúlt négy évben vagy hússzor, ügyvéddel, több-kevesebb sikerrel. Manipulálgatás, csűrés-csavarás, jogásznárcizmus: “ugye, jó vagyok? Félsz tőlem? Meg tudlak büntetni, látod?”
A legutóbbi és legfontosabb ügy kristálytiszta győzelem lett, ami azt jelenti: felmentettek. És amennyire szügyig ér a gonoszság, ez már győzelem. Itt jegyzem meg: én találkoztam a Gonosszal. Létezik. Emberi tehetségtelenségből, életsóvárságból fakad a pusztítás szándéka: ha neki nem lett, ne legyen nekem se.
Most például képes beszédet alkalmazok. Ez a bejegyzésem témája: hogy nem értik. Folyton konfliktusaim vannak, “belekeveredem”, ami azt jelenti, hogy valós érdekellentét nélkül idegenkednek tőlem, furának tartanak, rosszat magyaráznak a tiszta szándékaimba, vagy olyan tetteimbe, amelyhez hasonlót maguknak simán megengednek, sőt. Én meg kénytelen vagyok erre reagálni. Aztán ebből lesz a pletyka, kibeszélés, fúrás. Feltűnő vagyok.
Belegondolni is rossz, hogy hány olyan ember taglalt engem éktelen indulattal és undorral, akiről szinte semmit sem tudok, nem is érdekel a személyük, ha tudnám is, kik azok. Ezt csak az a bőség ellensúlyozza, hogy hányan jegyezték meg mondataimat, tetteimet, jellegemet mint hasznosat, üdítőt, eredetit, szívvel teljeset.
És ugye, ha gondnokság alatt áll, és unatkozik, mert bezárva él a lakásban, akkor neki csak a net a valósága. Akkor Noémi uszítható és gyűlölködni fog. Elhasznált testtel, csak úgy, hogy érezze: létezik, ő is számít.
Tehát: az éterben volt zavar többnyire. Nem értik már a szójátékaimat, a vicces végződéseket sem, pláne az utalást, az asszociációt, a téma váltásait. És: mit akarok én? Fura az egész.
Miközben nincs valódi érdekellentét, az ilyen ember a saját korlátoltságától, anyagiasságától, butaságától zavarodik meg. Fél, hogy kiderül, mennyit mindent nem ért. És gyanús vagyok, hogy én meg igen. Persze ő azt sem érti, hogy van valami, amit nem ért.
Én is hibáztam: gyerek-önfeledtséggel egészen késő felnőttkorig azt hittem, hogy az én agyam a világ agya, mindenki érti, tudja, felfogja, amit én. Ő is viccesnek tartja, van rá ideje, megrendül, érdekli. Nézd, de szép! Milyen vicces! Minden történet (minden: alany, történet: állítmány).
Igen lassan jöttem rá, hogy ez a gond: nem értik és ettől idegesek.
De én nem butítom le magam. Sőt, van, hogy mosolygok rajtuk. Ez új képesség. Mélységes nyugalommal. Van, aki hetekig gyanakszik (a diákjaim némelyike), aztán vagy megszokja, és nem bánja, mert annyi jó érkezik különben minden óránkon. Vagy lassan elkezdi érteni. Az is lehet, hogy csak évekkel később ismeri fel, mi történik, miért mondtam az és úgy, amit, ahogy.
De mindig van, akivel én nem tudok. Akihez le kéne faragnom magam. A “nekem legyen meg a fizum, tudjak mit enni és lehetőleg ne kelljen túl sokat dolgoznom” ember. Aki egyetlen érvelő szöveget életében el nem olvasott, de olvasatlanul is arra használ engem, hogy a kommentekben levezesse mély belső feszültségeit, vadságát. És fölényt szerezzen.
Akik nem értik, azok sokan vannak. És újabban a kedvükért néha ékegyszerűen, tömören, racionálisan fogalmazok. Magasabb cél és lelkesedés nélkül.
A “törődjön mindenki a maga dolgával” emberek, “én elfogadom a nekrofilt, mi közöm hozzá”, akik szerint mit szólok bele mások életébe, amikor egy társadalmi jelenségről írok általánosságban. (Ő persze mindenhez hozzászól, abba is bele-, hogy én miről és mit írjak.)
Ők hogy találnak haza? A kanállal a szájukba? Ennyire nem értik, miért érdekes és fontos a Dolgokról beszélni?
A társkeresőzők, a lélektelen kattintgatók, a netflixnézők, akik az idejét nem tudják, mikor vettek könyvet (igazit) utoljára a kezükbe.
Egyszerűen em értették, mit beszélek, és ami idegen, ismeretlen, az zavaró, gyanús, talán ferde szándékú.
Érdekeset ír FAM az ateizmusról. Az afantázia a kulcsszó. Az érdemi része a legutóbbi ilyen posztjának:
Sokat töprengtem a jelenség (ti. a dühödt ateizmus) okain. (…) Az averzió tárgya minden olyan ember, aki valamiféle természetfelettiben hisz, és mintha a világ összes problémájának az lenne az oka, hogy valakik elképzelt dolgokban hisznek. (Az egykori ateistákkal szemben ezeket az “újateistákat” a társadalmi problémák és igazságtalanságok nem érdeklik.)
Először gyermekkori traumára, túl vallásos családi környezetre, vagy épp ellenkezőleg: az egykori kommunista vallásellenesség családi örökségére és hasonlókra gondoltam, de ez, ahogyan érzékeltem, az esetek többségére nem jellemző.
Végül (számos szöveget és kommentet elolvasva) rájöttem az irracionális vallásgyűlölet valódi okára: egyfajta kognitív problémáról lehet szó. Olyan emberekről, akik képtelenek felfogni a szimbolikus gondolkodást, az átvitt értelmű jelentéseket, s ennek némely esetben az afantázia nevű fogyatékhoz is köze lehet. Ezen belül is azokról, akiktől igen távol áll a művészet, a pszichológia, a bölcsészet és hasonlók (a természettudományok mentén megjelenő, a vallásos hiedelmeknél jóval fantasztikusabb spekulációkról nem is szólva), így a szimbolikus, elvontabb gondolkodással, ihlettel és hasonlókkal csak a hétköznapi életben, a vallás révén találkoznak. A szimbolikus gondolkodás elemi nem értése pedig olyan indulatokat kelt bennük, mint egyébként sokunkban, amikor nem értünk, vagy fogunk fel valamit, s ez feldühít bennünket, s ilyenkor hajlamosak vagyunk az adott dolgot ostobaságnak, hülyeségnek minősíteni – csupán ez normális, köznapi esetben nem válik mániákussá. Esetünkben viszont a kognitív probléma rezisztens identitást teremt, mely a vallásokkal szembeni önmeghatározást hozza létre.
Van emellett még valami, jelesül speciálisan a kereszténységgel szembeni ellenszenv kiemelkedő volta. A jelenség oka ez esetben vélhetőleg lélektani, melyet régi terminussal diabolizmusnak nevezhetünk. Mit fed ez? A jézusi alak reprezentálta ideáltipikus jósággal szembeni elemi, zsigeri dühöt. Ennek oka nyilvánvalóan valami trauma lehet, s ez telepszik rá a fentebb említett kognitív zavarra, s ezek együtt hozzák létre ama kórképet, melyet sokan tévesen “ateizmusnak” neveznek.
Rendszeresen ír erről:
Miért pont ez az irányzat a legdeficitesebb intellektuálisan? Vannak gonoszabbak, vannak szélsőségesebbek, vannak őrültebbek, vannak veszélyesebbek, vannak kártékonyabbak, de alulinformáltabbak, ismerethiányosabbak és inkompetensebbek nem léteznek, legalábbis évtizedek óta nem találkoztam olyan társasággal, mely hiányosságban verné őket. Meghozzá a saját témájukban, ami azért nem semmi
Először azt hittem, a hiányosság pusztán a “vallásellenes” arrogancia szándékos kifejezője, vagyis hogy provokálnak. Hogy a harciasság sarkossá teszi a mondandót.
Aztán döbbenten kellett rájöjjek, hogy egészen egyszerűen nem értik azt, amit mások mondanak, vagy leírnak. Ezenfelül nemhogy a vallásról, de a történelemről se olvastak egyetlen könyvet se. (…) Ismereteik valószínűleg a netről lehalászott bullshitek, vagy családi hallomások a szocialista időszak népnevelő prospektusaiból.
Hitvilágukat jobbára a szerelők teológiájának lehetne nevezni, s gyanítom, a természettudományokhoz is kb. annyi közük lehet, mint a bölcsészethez.
És ez a baromi érdekes még. A szerelők:
Évtizedek alatt megfigyeltem, hogy a műszaki emberek hajlamosak bekattanni, és elkezdeni hinni rejtett energiákban, vízerekben, varázsvesszőben, ingákban, ilyenekben, és a legdurvább áltudományos szemetet hordják össze. Sose hallottam bölcsészről, aki ezen a szinten lett volna ezomezo. Miért van ez? Mert a műszaki embernek egyszerű műszaki világa van, és nem képes az absztrakt gondolkodásra (a művészi ihletről már ne is beszéljünk), minden meg akar mérni, mert csak a megismerés legalsó szintjén képes létezni. Amikor pedig bekattan (mert a tudatalatti ördöge benyújtja neki a számlát, és kompenzálja unalmas, fantáziátlan és sivár materializmusát), az okkult hülyeségeket is csak mérnökként képes kezelni. Ilyenkor van az, amikor megmérik a lelket, és fizikai törvényeket hallucinálnak bele a Védákba, meg hasonlók. Egész burjánzó irodalma létezik a mérnökök által írt ezomezo gagyinak. (Régen, a háború előtt katonatisztek hülyültek meg ilyképp, tiszta példája Powell ezredes Asztrál c. könyve).
Nos, a mérvadó a sok ezer éves kasztrendszer alapvetése. Manu Törvénykönyve. A világkép a szellemi ember dolga és területe. A súdra dolgozzon, ne okoskodjon ateista műszaki emberként, mert úgysem érti az alapokat sem. Ugyanígy a kufár kufárkodjon, és ne álljon ki vallásról beszélni öltönyös prédikátor alakjában.
csak az olvassa. én szóltam 
Visszajelzés: isten nélkül, madarak nélkül tocsogni a szenvedésben – Szentesi Éva új könyvéről: A mai naphoz nincsenek emlékeim | csak az olvassa. én szóltam