Libri.

Például.

Nem tudok erről semmi újat mondani, és nem is szeretem a reakciórohamokat, ahogy mindenki még hozzáfűz valamit az Épp Aktuális Zsizsegéshez, és akkor hetekig egymásra reagálgatnak.

De azért fura, hogy sokan csak most kapcsoltak, mi történt. Nekem az Ulpius szétesésekor, az pedig jó rég volt (2015?), már voltak aggályaim, mert az ottani silányirodalmat a Libri szívta fel. Aztán ahogy az Alexandra is bedőlt, és a v árosban mindenhol csak Libri volt, az se tetszett. Akkor már agresszív marketing volt, mindent bekebelező üzletpolitika, erőszakosan tolt, gyenge könyvek százával.

Évek óta kerülöm a Libri kiadót, nem komálom a zászlóshajóikat, se Nárayt, se Szentesit, se Péterfyéket (a Kalligram is a csoport része, meg a Jelenkor is). De nem annyira politikai-világnézeti megfontolásból, inkább a minőség miatt. Amikor az MCC kisebbségi tulajdont szerzett a Libriben (az is már jó két éve volt), akkor a boltjaikat is kerültem.

Hol veszek könyvet?

Antikváriumban, az Írók Boltjában, Líra és Magvető boltokban és neten. Meg cserélgetek, kölcsönkérek.

De nem erről akarok írni ma.

Az elnevezési kényszerről, csak épp híreket olvastam előtte.

Nem tetszik, ami a nyelvvel történik, se a forma, se a tartalom (vagyis, az üresség).

Az angol nyelv hihetetlenül leleményes, amikor a vadonatúj kulturális, közéleti jelenségeknek tömör nevet talál, és ezek a szavak, különösen a gúnyos, parodizáló jellegűek utána közkeletűek, konszenzusosak, összekacsintósan ellenkulturálisak lesznek. A Reddit ennek melegágya. Hamar mindenki érti, mi az a heroin chic, big dick energy, de aztán a kifejezés jelentésváltozáson megy át, kiüresedik (ugyan, mit jelent ma már az, hogy transzfób?), túlhasználják, végül nem jelent már semmit, sőt: sunyi szándékokat leplezendő használják az eredeti jelentéssel ellentétesen is.

A magyarban egyrészt lefordítják a frappánsságokat (ez nem mindig sikerül jól), másrészt keletkeznek új magyar szavak is, amiket hirtelen mindenki menőnek hisz. Egy sor egyedi szóalkotásom így járt, nem csak ellenem forgatták, hanem minősíthetetlenül ostoba, nyomorult emberek kezdték magától értetődően ismételgetni, hogy fostestű, piszi (ezt a helyesírás szerint), semmisárus, hatodik cé, fülzsírsárga irigység. Kellett a menőség, mert nekik viszont nem csak saját szavaik, hanem önálló gondolataik sincsenek. Rajtam számon kérni azt, amivel én bíráltam másokat.

Én nem szeretem a divatszavakat, amelyek deklarálják, hogy használóik benne vannak a történések áramában, egy bizonyos közösségben, ők tudják ám, mi a kúl, illetve bizonyos csoportokkal közös a szókincs. Az se, amikor egyszerű jelenségeket fontoskodva, fura szavakkal adnak elő. “It’s a thing.”

A hideg futkos a hátamon, ahogy köznevesült és rövidült az eredeti podcast címe, a Borízű hang, de a gumizni se kevésbé nevetséges.

Azon is meglepődtem, amikor intermittent fastingnak titulálták, hogy kora délutánig nem eszem, kérdezgettek, mi a véleményem róla. Én meg nem értettem a szót.

Megy a sok okoskodás, győzködés, mit hogy csináljak, én meg közben csendben és csoszogva futok. Nincsen neki neve. Wim Hof, mondták, amikor, 2019 novemberében átúsztam a kilencfokos bánki tavat. Nem értettem, miről beszél, mire elkezdte magyarázni, mi ez, s hogy ő már kétszer is ült jégkockákkal dúsított fürdőkádban. És az ilyesmihez könyvet vesznek, oktatóvideókat néznek! Nehogy elrontsanak valamit.

Az elnevezések révén találmányként, levédett módszerként sajátítható ki egy sor pofonegyszerű, név nélkül is kitűnően működő, közös tapasztalat. És persze pénzre lehet váltani.

Nekik fartlek – én meg hallom a vaddisznót zörögni, és pánikszerűen nekiiramodom, vagy épp rájövök, hogy mindjárt érkezik a házhozszállítás, előbb haza kell érnem (másért soha nem gyorsítok). Jojózás, fontoskodnak riogatva, “szakemberre” hivatkozva a soha nem izmosak, edzést unók, amikor csak arról van szó, hogy tél meg nyár van, hol így, hol úgy kajál az ember – de mindig sportol.

Minden tananyag és szekta. Tülekedés.

A legidegesítőbb az egyszerűsített-becézett furaszó: futi, 5×15 p karcsi (ez kardió volna), meg a bennfenteskedés, AMRAP, WOD, MetCon és társai. Ezek ahelyett mondják, hogy igazán csinálnák. Pontosabban, mindenki mondja a szavakat, ez közös nevezőre hoz, de kevesen kiválóak.

A fontoskodó elnevezési kényszer a fő eszköze annak, hogy bármilyen egyszerű felismerést szakértelemnek lehessen eladni, felhabosítva sajátos módszerré avatni, és igen szerény testátalakítási eredménnyel, ám “őszintén”, “egykori kövér lányként” “harmincötezer fős zárt csoportomban eszköz- és célrendszert adok a kezedbe”. Azt sem értem, miért lány egy közel negyvenéves nő.

Persze ahhoz, hogy az ember ne vágyjon a fontoskodó szavakra, nagyon jól kell tudni magyarul, takarékosan, erőteljesen, tömören, és még annál is jobban csak élni, ami jóleső. Semmi más nem számít.