vendégposztok hete 6.

Közzétéve Szerző:

Mau Palantír kiáltványa.

Mau blogja: vilaganyam.hu

Mi kell a nőnek?
Lehetőség a független megélhetésre és hivatásgyakorlásra,
Lehetőség a gyerekek és a háztartás körüli munka megosztására,
Lehetőség az életkornak megfelelő fizikai és érzelmi közelségre gyerekeivel,
Lehetőség az emberhez méltó, folyamatos társasági érintkezésre,
Lehetőség a pihenésre és tartalmas szórakozásra.
Lehetőség és támogatottság!
Nem akarunk megtűrt, félretolt, kinézett, másodrendű állampolgárok lenni.
Nem akarunk lemondani a szaporodáshoz való jogunkról azért, hogy emberszámba vegyenek.
Nem akarunk sem anyagi függőségbe, se kényszerpályákra kerülni azért, hogy családunk lehessen.
Nem akarunk örökké árnyékban, fizetetlenül és alulfizetve robotolni sem otthon, sem a szakmában.
Követeljük a közélet, a társadalom és a gazdaság átalakítását!
A méltányos normákat és eszményeket!
Az egyenlőtlenség rejtett ösztönzőinek felszámolását!
Olyan munkaformákat és -felfogásokat akarunk, amelyek rugalmasak, családbarátak ésvagy nem a korcsoportok és társadalmi rétegek szegregációjára épülnek;
Amelyeket nem a család mellett vagy helyett kell végeznünk, hanem amelyekbe a család integrálódni tud vagy kényelmes közelségben van a helye.
Vállalkozásokat, szabadúszó, rugalmas életpályákat akarunk! És cégeket hordozódajkával, óvodaszobával!
Egyenlő részt akarunk a családi- és életöröm, a karrier, hírnév és hatalom lehetőségéből.
Lehetőséget szabad, nő- és gyerekközpontú terhesgondozásra és szülésre, a szabad és informált választásra intézményes és független formák közül.
Olyan gyermekgondozási, nevelési és tanítási gyakorlatokat, szokásrendet, infrastruktúrát, amelyek nem frusztrált, zavaró, világidegen gyerekeket hagynak maguk után, hanem olyan érzékeny, kreatív, igényes lényeket, amilyennek mindannyian születünk.
Kis létszámú, ember- és munkaközeli, decentralizált, sokszerű intézményeket akarunk! Szabad, demokratikus, tanítót és tanítványt nem elnyomó iskolarendszert, és lehetőséget a független tanulásra és tanításra az első betűktől a diplomáig. Gyakorlati tudást és közösségi tudatosságot!
Helyet, hozzánk illő és méltó, nő- és gyerekformájú helyet akarunk magunknak: legyünk bár az utcán, az üzletben, a bárban; úton, parlamentben, színpadon, színházban; otthon és otthon az egész világban.

39 thoughts on “vendégposztok hete 6.”

  2. Ez így nagyon rendben van, mert kézzelfogható és praktikus. És így akkor lehetne ez egy kérlelhetetlen minimum, ahonnan el lehet indulni, s amelyből azonban semmiképp se lehet engedni.

    Jó, aláírva :). És ki a fórum/címzett/célszemély vagy -intézmény? Úgy értem, kitől várható/kinek az érdeke a mérlegelés, a megfontolás, uram bocsá’ a megvalósítás. Nem nagyon látok ilyet saját magunkon, az aláírókon kívül. Persze kötelessége lenne ennek, annak, sőt érdeke is akár, persze csak hosszútávú, de még el is várható lenne. Senki nem fogja azonban helyettünk, nekünk, mindenkinek, ha így is el lehet evickélni, ahogy eddig. Tehát azt gondolom, nekünk kell(ene), ha tényleg szeretnénk, lépésről lépésre kicsikarva kicsiben és nagyban … sajnos másképp nem fog menni. Ezzel nem kívánom a nyakunkba lőcsölni, de más válláról se levenni, s talán elég optimista sem vagyok vagy inkább reális lennék?!

    “Nem akarunk lemondani a szaporodáshoz való jogunkról azért, hogy emberszámba vegyenek.” – erről még az is eszembe jut nagy hirtelen, hogy csak azért sem akarunk szaporodni, hogy emberszámba vegyenek.

    Amúgy így hirtelen csak a hazában is legalább féltucat további olyan csoport jut eszembe akiknek ez ugyanolyan jogos és alapos kiáltványa lehetne.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  3. “Olyan munkaformákat és -felfogásokat akarunk, amelyek rugalmasak, családbarátak ésvagy nem a korcsoportok és társadalmi rétegek szegregációjára épülnek;
    Amelyeket nem a család mellett vagy helyett kell végeznünk, hanem amelyekbe a család integrálódni tud vagy kényelmes közelségben van a helye.”
    Többek között olyat, ahol nem csak akkor nem húzzák a szájukat, ha anyának mennie kell a belázasodott gyerekért, hanem akkor sem, ha APÁNAK kell menni. Ahova a már nem szopó gyereket apa is viheti magával. Ahol természetes, hogy ha mégis otthon akar maradni valaki GYESre, az akár az apa is lehet.
    Aminek révén a nők nem válnak “megbízhatatlanabb” munkaerővé a férfiaknál, a gyerekvállalással együtt járó “megbízhatatlanságot” a társadalom nem tolerálja, hanem kifejezetten értékeli.
    “Lehetőséget szabad, nő- és gyerekközpontú terhesgondozásra és szülésre, a szabad és informált választásra intézményes és független formák közül.”
    Szemben az otthonszülés kriminalizálásával.
    Hol kell aláírni? Petitiononline?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Blaci, Te hogyan képzelsz el egy olyan munkahelyet, ahová apa/anya viszi magával a gyerekét?

      Azért kérdezem, mert ezt a pontot én nem feltétlenül fizikai közelségként értelmeztem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ahogy Mau írta is. “És cégeket hordozódajkával, óvodaszobával!”
        Ahol ez nem lehetséges, ott normális bölcsődéket, óvodákat. A munkahelyhez közel.

        Kedvelés

      • Nekem szerencsém van. Itt egy nagyobb állatsimogató helyben, fedél alatti része is van, ott elvannak egy darabig 😉

        Kedvelés

      • Na, most aztán megállíthatatlanul érdekel, hogy mivel foglalkozol! Elmondod, csak úgy, hogy ne ismerjenek rád?

        Kedvelés

      • Úgy elég nehéz lenne 😉
        Állattenyésztés területén vagyok kutató, meg olykor oktatok is egyetemen.

        Kedvelés

      • Tőlem néha megkérdezik gyerektelen, egész naiv emberek, miért nem viszem be őket a munkahelyemre. Mert a gyerek majd elrajzolgat.
        Persze. Mondjuk negyed órát. Nem napi 8 órát mindennap. Szerintem úgy nem lehet dolgozni, hogy a gyerek ott van és az én felügyeletem alatt van. Oké, lehet a 12 éves mellett igen, de akkor sem az a jó neki.

        Kedvelés

      • Most úgy elképzeltem, ahogy egy egységsugarú munkahelyen az ötéves fiam és a hároméves lányom elrajzolgat. Másfél óra múlva már a katasztrófavédelem is kint lenne, és benne lennénk a híradóban.

        Kedvelés

      • Egyszer a főnökömnek be kellett hozni a gyerekeit az irodába- elfelejtette, hogy iskolai szünet van, egy napot volt mellettem a négyéves, és a tizenkétéves. A nagylány halálra unta magát és feszengett, a kicsi meg 100%ban lefoglalta a munkaidőben. És abszolút normálisan viselkedtek, de így is.

        Kedvelés

      • Nagyon sok olyan munkahely van, ahol egy-két szopós gyerek már most minden további nélkül elbóklászhatna megfelelő kialakítással meg mentalitással, az operatív feladatokra meg fel lehetne venni időseket, nagyobb gyerekeket részmunkaidőben. A nagyobbakból óvoda-tanulócsoportot szervezni független tanítókkal.
        Persze egy széles körű változást alkalmazni csak úgy lehetne, hogy újragondoljuk az egész munkaszervezési felfogásunkat (meg mondjuk valamit kezdünk az olyan embertelen munkaformákkal, mint egy mekdonáldsz), de nagyon sok helyen (multik, szolgáltatás) inkább a mentalitás hiányzik, hogy legyen erre odafigyelve.

        De erről szól az egész, hogy ami most van az nem jó. Az újragondolásról.

        Kedvelés

      • Szépen definiáltad a munkahelyi bölcsőde és óvoda intézményét 🙂 Ott még ráadásul szakképzett személyzet foglalkozik a gyerekekkel, ami szntén nem hátrány.

        Kedvelés

  5. Erről eszembe jutott a Johnny English második része: nagyon tanulságos, hogy válik egyre kisebbé az amúgy sem túl szupersztár férfi ügynök, mikor látja, hogy utolsó látogatása óta van gyereksarok, szoptató nő, nyílt tér és még a főnöke is nő.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  7. Bár nem szorosan ide tartozik, de a lázadó szüfrazsettekkel megosztanám: van olyan is, hogy nem a kisebb gyerekkel van a nagyobb gond, hanem a kamaszodóval.
    A mostani kisiskolás gyerekek egy jelentős részének (és egyre növekvő részének) idegrendszere nem képes elviselni a folyamatosan növekvő környezeti inger-terhelést. Ezek a gyerekek patológiás értelemben “hiperaktívak”, “aspergeresek”, “viselkedés-zavarosak”. (Az okok persze bonyolultak, evolúciós értelemben meg társadalmilag is, de ez most nem tartozik ide.)
    Ezek a gyerekek jobban működnek, ha nem vagy csak csak kis ideig vannak közösségben, azaz inger-terhelés alatt. Az én legnagyobb gyerekem sok fájdalmas kudarc után ehhez hasonló okokból hetedikes korában fél évre magántanuló lett.
    Nehéz volt elfogadni ezt a helyzetet, és nehéz volt napi 24 órában vele lenni (pár tantárgyat a barátaim tanítottak neki, de alapvetően együtt voltunk, ami különben nem oké, mert a klasszikus elvek szerint a szülő nem tanár). De megérte, és őszintén szólva a legjobb dolog volt, amit valaha tettem magammal és vele is.
    Bő fél év alatt a gyerekem beérte a saját korát (társas kompetenciák, idegrendszer), kisimult és boldogan tért vissza a kortársaihoz (egy másik iskolába, de ez mellékes). Napi másfél órában a tananyag egy átlagos képességű gyerek számára csillagos ötössel abszolválható, a fennmaradó időben pedig lehet játszani, vagy bármi mást tenni, amire igazán vágyik (például közösségben lenni – nem kényszerből, hanem kedvből).
    Szóval, a kicsik anyáztatása mellett a nagyok anyáztatása sem megoldott. Jog szerint bárki lehet magántanuló, a gyakorlatban ez adminisztratív okokból rettentő bonyolult és stigma marad örökké. (Eredetileg ezt az élsportoló -stb.- gyerekek számára tették lehetővé, ma azok lesznek magántanulók, akiket a rendszer kivet magából.)

    Vannak a városból kiköltözős kolóniák Magyarországon is, akik összefogva, közösen oldják meg a gyerekeik taníttatását. Ők azonban zárvány, főleg hippi, alternatív életforma, magamszövömszoknyámat-típusú családok (senki ne bántódjon meg, ez nem értékítélet, csak rövid akarok lenni).
    Holott az iskolai intézményrendszer ma alkalmatlan arra, hogy a gyerekek szocializációját, személyiségközpontú formálását gondozza. A pedagógusoknál nincs alkalmassági vizsga, nincsenek segítő szakemberek az iskolákban, és szerencse kérdése, hogy a tanítónéni klassz csaj (naná, csaj) vagy súlyosan terhelt, patolgiás személyiség, hogy olvasott-e a fősuli óta bármit, mint a Kiskegyedet és képes-e felnőtt módon kommunikálni. (Ugye ne folytassam, értitek.)

    Az én örök kedvencem, Libby Purves, amellett, hogy mulattató és okos könyveket ír, számos példát hoz arra, hogy Angliában az anyák hogyan oldják meg a közösségi ovit, bölcsit, taníttatást. Bécsben élő barátnőm is akkor járt legtöbbet moziba, amikor pici volt a lánya, mert munkaidőben egy kis moziban folytatólagos fimvetítés ment, akinek aludt a gyereke, az bement a terembe, akinek meg nem, az kint heverészett a futonon az előtérben és szittelte a magáéval együtt a többi gyereket is. Minden ilyesmi úgy lesz, hogy a csajok kitalálják és megcsinálják. Mint Éva blogtalálkozói. Ebben én nem látok fogyatékot, ebben én lehetőséget látok.
    A válasz tehát – szerintem- az előbbi kérdésekre: a kiáltvány címzettjei ti magatok vagytok, mi magunk vagyunk. A mi nappalink falán, vagy épp a belül, a homloklebenyünkön legyenek ezek a mondatok kiragasztva, mert ezek jó mondatok, és alkalmasak arra, hogy emlékeztessenek, mi dolgunk van még.

    (Én például érdekelt vagyok egy magántanulói csoport-szervező szülői összefogásban, mert még van két növekvő kisiskolás gyerekem, és nem lennék meglepődve, ha ismét előállna a helyzet, amit már ismerek.
    Név, cím, telefonszám a szerkesztőségben, az érdekelteket várom a strand bejáratánál.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Az én érdekeltségem a pedagógusok és diákok megtámogatása, iskolapszichológusnak készülök (és izgatottan várom, mi sül ki a mostani mindenféle törvényjavaslatokból, mire én dolgozni kezdhetek). Illetve most olyan csoport szervezésére gondolok, akik az egyetemista anyukák gyermekeire tudnának vigyázni. Hogy lehessen tanulni és gyereket szülni. Ott vagyunk egymásnak, különböző órarendekkel. Az egyiknek jól jön a szakmai tapasztalat, esetleg némi pénz, a másiknak a segítség, a saját idő.
      Sok sikert a Te csoportszervezésedhez!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  10. Sziasztok!
    Régóta olvasom a blogot, de nem szoktam kommenteini, mert nem szokott hozzáfűznivalóm lenni.
    Van, amivel egyetértek, de elegem van ebből a “nő=(leendő) anya, nőbarát=gyerekbarát” nézetből. Nem akarok gyereket, soha, semmilyen körülmények között, és szeretném, ha ezt felvállalhatnám, nem nézne senki tenyészkancának (a nemek közti egyenlőség mellett).
    (Mondjuk azzal is egyetértek, amit az oktatásról írtál, de az mindkét nem érdeke lenne egyformán.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Jah, ez kimaradt, de bele kéne valahogy venni. (Felmerült korábban az a félmondat, hogy „hogy nem akarunk csak azért szaporodni, hogy emberszámba vegyenek” – ezt bele tudod valahova fogalmazni, Éva?)
      Azért nem koncentráltam a családot nem akarókra, mert technikaliag, az általános nőellenesség meg a beszólogátás mellett egy csalȧdot nem alapító nőnek jóval kevésbé tér el az életminősége egy férfitől, mint egy olyan nőnek, akinek vannak gyerekei. És mert a családos életforma alkotja a „speciális” problémát, amiről nem hajlandóak köz-beszélni. És mert ennél a (többség számára értelemszerű) vágynál fogva szokás a nőket behúzni a csőbe.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  12. Sziasztok! Elkezdtem olvasni a blogot és az itt leírtak elkezdtek megerősíteni abban, hogy az általam és az ismeretségi körömbe tartozó nők problémáinak nagy része társadalmi eredetű. Gondolkodom azon is, hogyha az elvárásokat és a tanult viselkedésmintákat lehántjuk magunkról vajon mi marad, ki marad.
    Igazából most nem is erre akarok reagálni, hanem erre: “És mert a családos életforma alkotja a „speciális” problémát, amiről nem hajlandóak köz-beszélni. És mert ennél a (többség számára értelemszerű) vágynál fogva szokás a nőket behúzni a csőbe.” Valahogy szöget ütött a fejembe és nem tudom igazán a helyére tenni azt a kellemetlen érzést, amit ez a mondat kiváltott belőlem. Vagyis, hogy a nők gyerek utáni vágya az természetes és alapvető, tehát egy nő, persze vannak kivételek, de nem szükséges társadalmi nyomás ahhoz, hogy gyereket akarjon. Mert elfogadjuk, hogy fakad a létéből. Viszont a férfiak esetében nem fogadjuk el az erősebb szexuális késztetéseket. Vagyis elfogadjuk, de legyen képes kontrolálni, keretek közé szorítani, kulturáltan, párkapcsolatban megélni. És ez egy jogos elvárás lehet a nők részéről. Ugyanakkor viszont a férfiak is mondhatnák hasonló alapon, hogy csak akkor szülje meg egy nő a közös gyereket, ha ebbe mindketten beleegyeznek, mert miért hozzák őt olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amit nem akart, amibe nem egyezett bele. Egyébként is, ha egy férfi gyereket szeretne, kiszolgáltatott egy nőnek, mert önmaga nem képes a világra hozni, tehát ő ezt egyedül nem képes megvalósítani, míg egy nő igen. Ez is lehet frusztráló.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  13. Van egy pár dolog, ami fura nekem. Az első a férfi erősebb szexuális késztetése, mint axióma. Miért is az? Ki bizonyította, hogy nem szocializáció kérdése? A nő vágya dolgot nem is értem igazán, mit akarsz mondani.
    A férfi kiszolgáltatottságát sem értem. Ha annyira akar, talál olyan nőt, aki szintén akar. Ha nem annyira fontos, hogy elhagyja miatta a nőt, aki meg nem akar, akkor nem is biztos, hogy akkora a gond. Mondjuk a másik rész, hogy a nő akkor szintén választhat olyan pasit, aki akar gyereket, és nem kell belekényszeríteni a pasit, az igaz, de hát miért hagyná a férfi? Ha a férfi védekezik (tehát a maga részéről tesz azért, hogy ne legyen gyerek), és mégis becsúszik, és a nő a férfi akarata ellenére megtartja, akkor mondjuk lehet még egy kicsit vitázni, de tény, hogy a pasi azzal, hogy szexel a nővel, ezt a kockázatot már vállalta. Szóval hacsak nem erőszakolják meg a férfit, akkor nem mondhatja teljesen őszintén, hogy nem tudta, mi LEHET a következmény.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. Visszajelzés: Nő- és gyerekformájú hely | sztracsatella

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .