Harmadik házassági évfordulóm, egy éve kapott János stroke-ot. Ma rá emlékezem.

Rita vendégposztja, köszönöm.

*

Egy fecske hevert a betonon. Apa találta meg.

Soha, de soha nem hagyna ott semmilyen beteg állatot sehol. Ilyen. Mi ilyenek vagyunk.

Hát persze, hogy felszedte a fecskét.

A húgomat várta éppen, hogy hazavigye. Most már a fecskével együtt várták. A fecske kába volt és riadt, csak annyit észlelt, hogy csapdában van, de tenni ellene nem tud. A húgom végigsimította a kis madarat a szemével.

− A füsti fecske (Hirundo rustica) a verébalakúak rendjébe és a fecskefélék (Hirundinidae)
családjába tartozó, apró testű, villámgyors röptű madár – mondta apa, és arra gondolt, miért van az, hogy a gondolatainkat soha nem tudjuk igazán jól szavakba önteni, mert a gondolat anyagtalan, mint a napfelkelte, inkább csak érzés, és amikor megformáznánk, nyelvi elemekké alakítanánk őket, akkor a folyamat során valahogy elvesznek, kifacsarodnak, megkeményednek, sőt, mivel a nyelv egyenruhát húz rájuk, a kimondott szavak, a belőlük alkotott mondatok is egyenszavak, egyenmondatok lesznek, átitatva minden társadalmi konvencióval, minden szereppel, amit csak ismerünk, mintha az út a gondolattól a szavakig olyan hosszú lenne, hogy mindez rárakódik, mint a sár, és rajta kívül senki nem fogja tudni, hogy amit az imént mondott, valójában az, hogy semmi, de semmi nem menthet fel egy olyan embert, aki a betonon hagy egy égből lehullt fecskét, semmi, ezt értsd meg, lányom.

− Ez a madár rendkívül kicsi és könnyű: testhossza csak hosszú farktollai miatt éri el a 17–19 centimétert. Vékony, hosszú, hegyes szárnyainak fesztávolsága 32–34 centiméter. A füsti fecske testtömege 16–20 gramm között mozog – mondta a húgom, és arra gondolt, milyen elképesztően tökéletes, micsoda műalkotás egy ilyen madár, milyen hihetetlen, ahogy a tollai finoman egymásba simulnak, hogy a molekulák éppen így, éppen ezzé az apró repülő szerkezetté álltak össze, amely most az ő kezében reszket, lázas talán, és a benne pislákoló, semmivel soha meg nem magyarázható élet jelenléte most csakis őtőle függ, mint egy vékonyka, selymes falú léggömb, ha kicsit jobban szorítja, vége.

− Farka villás, és ahogy idősödik a madár, úgy válik egyre hosszabbá és vékonyabbá, alsó részén pedig néhány fehér toll is megjelenik – mondta apa, és arra gondolt, minden relatív, van ember, aki addig él, mint egy fecske, és van, aki ötvenöt évesen kezd csak el őszülni, s még egyszer annyi ideig él, és milyen jó, hogy ő ez utóbbi, és még itt van, itt van a valóságban, és dobozból kis várat építhet egy fecskének, ami tiszta hülyeség, de mégis valami, amit csinálni lehet, amit csak olyasvalaki csinálhat, aki él.

− A fiatal egyedek színei halványabbak, farkuk szélesebb – mondta az öcsém, és arra gondolt, ez a fecske még nem öreg, fecskeidőben számolva sem, és milyen beteg mégis,
és milyen rohadtul, rohadtul tanácstalannak érzi magát, és nem tehet mást, mint hogy kis
szemcseppentőből vizet próbál a csőréhez csepegtetni, amiről mindenki tudja, hogy csak
színjáték, igazából semmit nem tehetünk, és ez a tehetetlenségérzet, ez a legrosszabb.

− Az amúgy társas madarak májusban párokat alkotnak, és közösen fészket kezdenek építeni. A csésze alakú fészket szinte kizárólag emberi környezetben, épületek (istállók, pajták) fedett részeiben cseppenként és szálanként tapasztják össze a pocsolyák sarából és különféle növényi részekből – mondta anya, és arra gondolt, milyen védtelen is egy ilyen kis élőlény, mennyire ki van szolgáltatva nekünk, embereknek, mi pedig milyen dühvel verjük lefele a fészekkezdeményeiket mindenhonnan, hogy tele ne szarják nekünk az ablakpárkányt, pedig mi az, egy ablakpárkány, szemben egy fészekalja kisfecskével, és mi mindig az ablakpárkányt választjuk, mindig, és ez akkor is így lesz, ha ez tudatosul – muszáj így lennie, ilyenek vagyunk, rendnek kell lenni.

− A füsti fecske évente többnyire két – bőséges időben három – fészekaljat nevel fel,
bár elterjedése északi részén általában csak egyet. Egy alkalommal 4-6 fehér alapon
kékesbarnán pettyezett tojást rak, amelyek 14-16 nap múlva kelnek ki. A fiókák kezdetben csupaszok és vakok, mintegy 18-23 napon belül válnak röpképessé – mondta a húgom, és arra gondolt, mi is az, amit a kis herceg csinált a rókával, hogy mekkora közhely az ma már, amikor idézgetik, és mennyire nem közhely, amikor az ember rágondol és megéli, mert lám, egyetlen nap kellett csak, és ez a fecske már ügyesen megül az ember ujján, okosan pislog a szemével, mintha tudná, hogy ami most történik, az neki van, érte van, és a kiszolgáltatottságát most nem fogja kihasználni semmilyen ragadozó, mert ez a meleg kéz, amelyen ül, simogat és megvéd.

− Csillapíthatatlan étvágyukat addig mindkét szülő igyekszik kielégíteni. Ilyenkor egy
nagyobb fészekaljhoz akár naponta 400 alkalommal hoznak a torkukban eledelt – mondta
az öcsém, és arra gondolt, hogy a gyufaszálon felé nyújtott tojásfehérje, az este órákig,
egyesével fogdosott szúnyogok, az kommunikáció, az ő izmai kommunikálnak ennek a
fecskének a gyomrával, vérével, mert minden falat gyógyít, igazán vérré válik, szövetté,
izommá, csonttá, fehérvérsejtté, és segít neki küzdeni, bármi is az, ami ellen kell.

− A füsti fecske éneke csicsergő-fecsegő, hívóhangja „tszvit-tszvit-tszvit”, vészjelzéskor
pedig síró „tszink-tszink” hangot hallat – mondta apa, és arra gondolt, hogy ahogy fogy
a remény, úgy fogy a fecske hangja is, két nappal ezelőtt még trillázott, dalolt, csivitelt,
de ahogy távozik belőle az életerő, ez a megfoghatatlan, anyagtalan lélek, amely úgy
szivárog kifele belőle, mint a léggömbből a levegő, a szilárd anyag sejtjei között lévő apró
réseken keresztül, molekulánként, atomonként, és nincs semmi, amit tehetnénk, hogy ezt megakadályozzuk, úgy halkul el ő maga is, a teste úgy veszíti el a funkcióit, egyiket a másik után, gondolatai pedig egyre inkább befelé fordulnak, nem kommunikál már többé, készül az útra.

− Augusztusban-szeptemberben a fecskék kisebb-nagyobb csoportokba verődnek a háztetők gerincén és a villanydrótokon, készülve az előttük álló hosszú utazásra – mondta a húgom, és arra gondolt, miért nem lehet mindig minden ugyanolyan, miért kell mindig mindennek véget érni, mintha az élet nem is állna másból, csak búcsúzkodásból.

− A kecses, gyors füsti fecske hasznos madár: repülő rovarokkal, levéltetvekkel, kisebb
lepkékkel táplálkozik – mondta az öcsém, és arra gondolt, hogy ez nem lehet céltalan, hogy ez a kis madár most itt küszködik a tenyerében, hol bénán és szomorúan, hol görcsben fetrengve, az nem lehet, hogy ez mind nem jelent semmit, ennek mutatnia kell valamerre, ennek szolgálnia kell valamit, hiszen a világ nem más, mint a gondolataink összessége, talán, ha nincs is külvilág, talán, ha csak a mi percepciónk létezik, talán akkor ez most egy tanítás, és talán akkor nem hiábavaló ennek a fecskének a küszködése, mert talán akkor maradandó nyoma lesz a világban, a mi elménkben, a jövőbeni tetteinkben mindig ott lesz az ő lenyomata, a tollainak puhasága, sötétkék bársony fénye, a szemében a kihunyó értelem, a csillag.

− Lába csupasz – mondta az öcsém, és lehajtotta a fejét, és sírni kezdett.

Lassan ébredezett, érezte, még mindig egy tenyér melegében fekszik. Kinyitotta a szemét, és egy ember nézett le rá, békés erőt sugárzó tekintettel, haja ősz, akár a gerle.

− Szervusz – mondta az ember, bátorítón.

− Szervusz – mondta a fecske is, kissé még gyengén.

− Remélem, nem túl kényelmetlen a tenyeremben. Jól utaztál?

− Igen. Milyen szép itt, csupa zöld fák és lombsusogás. Tetszenek a léggömbök. Te kötözted őket az ágakra?

− Én. Begyűjtöm őket.

− Fekete és fehér léggömbök. Azok a fecskét szimbolizálják?

− Nem is tudtam, hogy a fecskék ismernek ilyen szavakat.

− Hát én sem. Szeretnék egy kicsit repkedni, ha most megbocsátasz.

− Hát persze, menj csak. Én még elücsörgök itt.

− Még látjuk egymást.

− Még látjuk.