lekéstem

Judit, a drága Judit, nyári olvasó, aki egyszer eljött hozzánk családostul, elkérte a Kevint, és elhozta helyette Lionel Shriver másik, Ennyit erről című regényét, amelyben egy férfi ápolja rendíthetetlenül a rákos feleségét — János olvasta még –, Judit ezt írta a férjem haláláról szóló bejegyzés alá:

Veled vagyunk, amennyire ilyenformán lehetséges.
(Az Ennyit erről nem kell vissza. Már tudom, miért vettem meg akkor.)
Ölellek.

Judit nagyon beteg lett.

Előtte ült egy hosszú októberi délelőtt Babadáviddal a Villa Bagatelle-ben, elugrott a munkából, csak úgy, hogy be tudjak menni aznap is Jánoshoz.

Írt nekem és írtam neki időnként. Tekintetes vizsgálóbizottság, én majdnem elmentem Judithoz, de pont bevitték a kórházba, írt, hogy majd máskor.

A micsoda különbség alá írta fenchurch-Kata a gyerekeiről:

…egész velük töltött életemet végigkísérte az a tudat, hogy ha velem történik valami, akkor is boldog, egészséges, normális felnőttek lesznek, legfeljebb másképp lesz levágva a hajuk, mint ahogy nekem tetszene.

és erre Judit:

Én (…) ettől a mondattól bőgök most, de nagyon…!
Különben hasonlóan érzem, de mégis, LÁTNI AKAROM azokat a frizurákat, és ígérem, egy rossz szót se szólok rájuk!!!

A majd máskort forgatom április óta, írok, ír, és telnek a hetek, megyek majd, Judit.

Nyár közepe van, belém hasít: de hát Judit? És a facebookos idővonal tanúsága szerint Judit május legvégén már halott volt. Lekéstelek, Judit, nem látlak már.

Judit utolsó kommentje május 6-iki — a miénk a jövő alá írta. Édes Istenem.

Judit, gondolunk rád és gondolunk a tieidre, és itt vagy velünk a blogon.

18 thoughts on “lekéstem

  1. Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején, rád, Judit, (noha többet az itt írtaknál rólatok nem tudhatok, de az is elég, hogy látva lássalak), meg persze a saját lekésettjeimre (mert tudunk-e ott lenni, jól érkezni, én meg szoktam magyarázni magamnak, hogy miért igen, mikor a kétség mardos), azt erősen híve legalább, hogy ti viszont mind ODAÉRTEK.

    Kedvelés

  2. Nemrég ez történt az apámmal, egy gyerekkori barátját veszítette el. Nem tudott (akart?) elbúcsúzni tőle. Elkésett. Sokat gondolkoztam akkor, vajon mit érezhet.

    Kedvelés

  3. Jaj, szörnyű ez. És te mindig ismerőseket írsz, hogy hogyan, nem is értem: meséltem az egy szem nőrokonról a “már nem képzelt ház üres telken” posztnál. Amikor meghalt, akkor már két éve nem láttam, merthogy ó, majd ha Pestre költözök, lesz még sok idő. Nem lett. Juditnak békét!

    Kedvelés

  4. Istenem, nem látok a könnyeimtől! Mennyire nem számítanak a porcicák az ágy alatt, az összemaszatolt csokis falak…a széthagyott játékok! Csak láthassam őket felnőni! Én hiszem, hogy Judit látja őket!

    Kedvelés

    • Nekem is sokszor eszembe jut, hogy így kéne élni, hogy mindent bele, és a kicsi, hülye dolgokon nem felhúzni magam. Ha nem járok a halál árnyékában, akkor hogy lehet mégis napról napra tudatosítani, hogy mit kell megbecsülni, mit kell elengedni? Élek, jól vagyok, ők is jól vannak, és veszekszem, ha túl nagy a rendetlenség, de ugyanakkor könnyekig meg tudok hatódni, ha azt látom, hogy szeretik egymást és milyen nagyot nőttek, fejlődnek, aranyköpéseket mondanak. Hogy lehet tartósítani a mulandóság tapasztalatából származó látásmódot, ha nincs veszélyeztetettség?

      Kedvelés

  5. Szépséges búcsú Judittól! Megkönnyeztem, s eszembe jutnak saját félszeim, …!….Oh, jaj ebben az általam nagyon megkedvelt elektronikus levelezésben és barátságokban nekem mindig megrendítő, bennem van a “félsz”, “mi lesz, ha nem lesz többé”, és soha nem lesz meg az esélye annak, hogy egyszer megölelhessem, a valóságban is! Hogyan tovább? Hogyan lehet csak így egyszerűen elengedni valakit, akit megszerettünk?
    Nagyon szép az írásod, remélem Judit is olvassa, lélekben valahol biztosan itt van….!
    Elkéstem, …én is már késtem el, mert nem hittem el, bár súlyos beteg volt Nagyanyám, hogy meghal. Csak “tizenkétóra” hiányzott. Mikor megszólalt a telefon, már tudtam halott, pedig senki nem szól bele.Mozdulni sem bírtam, csak dermedten néztem a süket telefonra. Anyukám volt, de csak két óra múlva tudott beleszólni is és elmondani mi történt. Én akkor már készülődtem haza. Örökre lekéstem, hogy utoljára még foghassam a kezét. Hét évig próbáltam visszafordítani az idő kerekét.
    Lélekben velünk vannak vigasztalóan, de azok az utolsó búcsú érintések, pillantások örökre elvesztek….s marad a gyász, emlékek, és a könnyek.

    Kedvelés

  6. Jaj. Nekem is van Juditom, csak ő Kriszta. Barátnőm falujából való, szintén magyartanár, poétikát tanított. Nevelt három gyereket. Elkezdett gyöngyözni, népművészet ifjú mestere lett, ő fűzte az esküvői ékszereimet. Boltot nyitott, és én azon a három beszélgetésen kívül még sokra vágytam vele, tanulni tőle. Zűrös házassága volt, aztán el is vált. Mindig gondoltam rá, ha elmentem a boltjához közeli utcában, de sose mentem be, mert mindig időre siettem. Persze. Tavaly mondta barátnőm, hogy fél éve meghalt, elvitte a rák. Jaj.

    Kedvelés

  7. Emlékszem az áprilisi blogtalálkozón beszéltünk Juditról, hogy miért nem tudott eljönni, de azt hiszem, sokan gondoltuk, hogy talán van még remény, mert vannak csodák. Nagyon sajnálom, hogy nem így történt, olvasom a kommentjeit és elszorul a szívem…
    Nyugodj békében Judit!

    Kedvelés

  8. Az én Juditomat Évának hívták, nyolc éve nincs már itt, és most a nagylányom a fiával jár. (Gyöngyi, én is fűzök gyöngyöt, és készült neki egy karkötő annak idején. Mikor felpróbálta, már nagyon bő volt, kérte, hogy szűkítsem be. Mire kész lett, már nem volt szüksége karkötőre. Gondoltam, hogy majd én hordom az emlékére, aztán két év múlva inkább bedobtam a Dunába.)

    Kedvelés

    • Jaj. Én őrzöm a láncait, karkötőit, fülbevalóit, és mindig eszembe juttatják, hogy én fel fogom nevelni a gyerekeimet, még akkor is, ha el kell válnom, mert rákos nem leszek.

      Kedvelés

  9. Az en apukám nagyon félt , kemény katona , uniformizalt lét, amibe a betegség nem fér bele.Senki nem merte megmondani a családból , hogy nagy a baj. nem volt szívem osszetorni es úgy magyaráztam el neki az egyik kórházból haza fele vezeto úton mint egy kisgyereknek es láttam , hogy képtelen felfogni nem azért mert hülye, hanem annyira tudott élni, hogy ezt nem kalkulálta be, egyszerűen hiányzott ez a kifejezés a szotarabol. Az utolsó pillanatig meg volt győződve ,hogy ez most valami rossz alom es fel fog ébredni,es megy tovább a buli. Gyűlölte azt a korhazi szobát aki oda került mar csak tepsiben
    távozott, ezért két naponta haza akart jönni, otthon pedig az ápolás nehézségei miatt inkabb vissza kórházba. Utolsó nap Bálintot megszoptattam es amíg aludt bementem hozza,vittem citrom ízű dobozos jégkrémet az volt a kedvenc, megetettem,aztán hozza bujtam, úgy mint kislanykent,a védelmébe az en erős apukám karjanal nem volt jobb párna egy sem a világon, nem érdekelt semmi simogattam a kezeit es tudtam ez az utolsó, az en egykori puha párnam Csontos lett es aszott de az enyém. Aztán másnap reggel csorgott a telefon.

    Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.