Mi, nem tagadom, vasárnap elmentünk az állatkertbe. Volt ott minden, legelsősorban is kiselefánt (egytől háromig látogatható eléggé szervezetten); aztán, de tényleg csak az élmények csúcsait megnevezve, az igen vicces éjszakai állat, a földimalac; a zsiráfok, akiknek én speciel a lábai előtt szeretnék meghalni, mert ilyen állat nincs; aztán a forma és funkció diadala, a menetrend szerinti szinkronúszó fókák; és egy dürgő, vagy hogy hívják, tehát aki a nők előtt nagyon domborít, páva, és gyönyörű volt, forgott, rezegtette a ménkű nagy dekorációját (és ami alatta van, a pelyhek, a szárnyakat tartó nemdekor, ezüstös tollak, és a fenekénél az az aranybarna tolltömeg, az is milyen szép!), és nagyon vicces volt, hogy ennyi szépség csak minket hat meg, a csajok egykedvűen szemezgetik a kukoricát, de RÁ SE NÉZTEK erre a tömény esztétikumra.
Jóban-rosszban velem tartó B-vel és három gyerekkel, jaj, de jó volt, cukik voltak.
De a lényeg most Mikes Kelemen, ez a nyelvújítás előtti stílusművész, aki nagyon meg van döbbenve, és ékesszól, leírja az elefántot, amikor, sőt, amidőn még magyar szó sincsen rá, 1737-ben, Konstancinápolyban. Ja, az ormány és az ív is nyelvújításkori szó. A poltura pedig korabeli lengyel aprópénz, kicsiny tárgy.
Minthogy még itt igen újak vagyunk, azért semmi új dolgot nem írhatok többet, hanem tsak azt írom időtöltésért, hogy olyan nagy állatot láttam, aki felől gyermekségemtől fogvást hallok beszélleni, és kívántam látni. Már ebből észreveszi kegyelmed, hogy az egy éléfánt. Ez a nagy állat egérszőrű, a feje olyan, valamint írják, a fülei, valamint az asszonyok legyezője. A szájából kétfelől két vastag fog nő ki, mint a karom, azok pedig hosszak, az ételre azok néki nem használhatnak, de az is bizonyos, hogy a természet azokot néki hasznára adta; az is bizonyos, hogy az esztergárosok sok szép drága munkára fordíttyák azokot. De amit leginkább tsudáltam abban az állatban, az orrát. De orrnak nem mondhatom, mert az orra végiből jő ki egy olyan fityelék, valamint a pujkának. Az pedig hosszabb fél ölnél, és vastag, mint a karom, az úgy hajlik, mint egy korbács. Annak a vége olyan, mint a disznónak az orra, két lyuk megyen fel rajta mind végig, valamint két szivárványon. Azon szíja fel a vizet, mikor iszik, vagy amikor magát mossa, azzal fecskendezi, azzal ád magának enni, az neki olyan, mint nékünk a kezünk. Ő azzal egy polturát felveszen, ő azzal egy csomó szalmát felveszen, és magát mindenütt legyezi, mert a farkának azt a hasznát nem veheti. Akit pedig azzal meg üt, meg vagyon ütve, egyszóval nem lehet kigondolni, az ki azt nem láttya, hogy mennyiféle hasznát veszi ő annak. A lábai mindenütt egyarányú vastagságúak, mint az oszlop, vannak olyan vastagok, mint egy embernek a Czombja. A magossága 13 arasz volt, de ez még tsak a kisdedek közül való. Tsudálatos az Isten az ő munkáiban. Elég már arról a nagy állatról beszélleni.
csak az olvassa. én szóltam 
Lehet, hogy új kedvenc bejegyzésem van…?
KedvelésKedvelés
Ajjj, de szép!
KedvelésKedvelés
édes anyanyelvünk, szépséges
KedvelésKedvelés
hát ez isteni! zsiráfról nem ír?
KedvelésKedvelés
Sajnos, nem, sírok.
KedvelésKedvelés
Hihi. Eszembe jutott diákkorom egyik kedvenc “olvasmánya”, válogatás olasz gyerekek dolgozataiból: “Nekem az én kedvenc állatom a disznó! A disznó az egy sertés, a disznóólban él, mocskos disznó, belehentereg a sárba meg minden undoksába, és maga csiklandozza magát. A disznó direkt imádja a ganyét!” – és így tovább…
KedvelésKedvelés
:-DDD Köszi!!
KedvelésKedvelés
Jaj, biztos cukik voltak! 🙂
KedvelésKedvelés
tsókolom a katsóját, imádom a letsóját 🙂
KedvelésKedvelés
Bájos!
“Elég már arról a nagy állatról beszélleni.” :DD
KedvelésKedvelés
Nekem ez a kedvencem: “Akit pedig azzal megüt, meg vagyon ütve.”
KedvelésKedvelés
Óriásit derültem azon én is 🙂 A teljes levélben a “herdiburdi módjára” szófordulat is gyöngyszem.
Igazán foglalkozhatott volna állatleírásokkal “hivatalból”, Herman Ottó csodás állatportréi mellett lenne még mit olvasni 🙂
KedvelésKedvelés
Meg hogy úgy köszön el a — fiktív — nénjétől: Ihol a gyertyám elaluszik, aluszom én is.
KedvelésKedvelés
Nekem is ez a kedvenc! Mintha a szomszéd Feri bácsit hallanám, ehelyt, Bikszádon. (Mondjuk, nem messze van ide Zágon.)
Most éppen édesanyáméknál vagyunk, de napi program a gyerekkel a tehenekhez menni, a szomszédba. A szomszéd néni megjegyezte: a gyereknek (kétéves) a tehenek jelentik a tévét: leül a kisszékre, és nézi őket 10-15 percen keresztül 🙂 Kíváncsi vagyok, hogy mit szól majd az elefánthoz 😀
KedvelésKedvelés
Istenem, ez de cuki, és milyen tiszta!!
KedvelésKedvelés
köszi:-) szeretem.
KedvelésKedvelés
Nekem a csúcs-zsiráf-élmény a győri állatkertben volt. Az ottani zsiráf (az egyik, a fiú) egy teljesen szemérmetlen, zsarolósan szodé állat. A kifutója körül mindenhová elér a buksija, úgyhogy ahol zoocsemegét lát, odahajol, és a végtelenül hosszú, lila nyelvével akkor is leveszi, ha épp nem neki szánták. Hihetetlen élmény volt, mikor a tenyeremről nyalta-vette el a kaját. Imádtam. Egészen közelről néztem bele a gyönyörűségesen szépséges szemeibe, ahol melegséget és persze féktelen mohóságot láttam. Azóta is sajnálom, hogy messzire költöztünk onnan, és már nem tudunk évente kétszer menni zsijáfot etetni.
http://eletfalun.blog.hu/2009/05/18/nyakonyak
KedvelésKedvelés
De szép, remegek itt, én is!
KedvelésKedvelés