…akarjuk nagyon ezt az egészet. A kapcsolatot a nehéz férfival, az elköteleződést, igen, akkor is, az esküvőt és a kitüntetést, hogy elvesznek. Lelkesek vagyunk.

Aztán meg sírunk. Nekünk nem jó, beszélnünk kell, mi adjuk be a válópert, sokan, és még így is hányszor, hányan nem adjuk be — komikus is sajnálni a “széteső házasságokat”, “értékválsággal küzdő korunkban mindenki lecserélhető”, “inkább eldobják (kik is?), mint hogy megjavítsák”, az egész keresztény kritika, hogyisne, hát hányan maradnak így is az iszonyatban? Gratulálnunk kellene azoknak, akik meglépik.

Mi sírunk, mi nők. És mi vagyunk ki az oly igen akart csemetéktől is.

És akkor ott áll az a szegény férfi, és a társai is mind a sörözőben, teniszöltözőben avagy a kártyaasztalnál, és együtt nem értik: hát te akartad ezt az egészet. Ez ilyen. Most meg sírsz.

Mert hogy milyen, azt viszont ők szabják meg. Elsősorban a mulasztásaikkal és az eleve adott egyenlőtlen viszonyokkal (erről szól az egyenlőtlenség formái sorozat), amiről egyrészt nem tudunk (ezért sírunk csak később), másrészt lassan kiderül, hogy azt hittük, bírjuk, bírni fogjuk, mindig továbblendít a mégis nekibuzdulása, de végül nem bírjuk. Mert a bírás nem lehet kell. Nem szándék és nem is megszokás kérdése, hanem matematika. Oxigén nélkül nincs élet, napfény nélkül fotoszintézis, kész.

És mi, bár ismerjük anyáink történetét, a barátnőkét és a celebekét, makacsul úgy gondoltuk, hogy a nem is olyan rossz Bélánkkal önmagában megvált az, hogy esküvő, nagy akarás és gyerek. Minket megvált. Minekünk olyan otthonunk lesz! És olyan gyerekeink! Mi majd megbeszéljük a problémákat. Mi majd nem felejtünk el nők maradni. (Ez is kedvencem.)

Nem bírjuk. Pedig nincs baj (vagy még nincs), és mégse bírjuk, a lélekgyilkos egyszerű hétköznapokat nem bírjuk, a hiány kiált, belerokkanunk. És sírunk.

akkor meg mit sír