nem tudtam, hogy ilyen

Csütörtökön hazahoztam. Az orvost kértem, szóljon, ha már mindegy, mert akkor hazahoznám. Hosszan beszélgettünk kedden. Ez nem is ember ez a nő. Tud, érez mindkettőnket, nagyon. Tisztel. Olyan fajta katolikus, akinek ez a halálközelben óriási, valódi támasz. Világít a nő. Deák Beáta, így hívják. Az Isten, aki minket öröktől fogva kitalált, azt mondta. Én az onkológián nem nagyon sírtam, akkor sírtam először. Még sokáig ment ez, hogy nem mondunk le róla, öntötték bele a vért, thrombocytát, infúziót. Aztán már nem látszott a vérképén semmi. Nincs fehérvérsejtje, thrombocytája, vérszegény. Nem lehet már kezelhető állapotba hozni. Mondtam, nem akarok több halált végignézni ott. És jól tettem, a váratlanul feltűnt baráttal-katonatárssal, aki engesztelhetetlenül haragszik rám, csütörtökön hazacipeltük, az Alfa Romeo hátrahajtott első ülésén. És a szobatársa (38) meghalt másnap reggel.

Reggel hosszan, hörögve ismételgetett egy kétszótagú szót. Még bólintott, hogy h-val kezdődik, és főnév. Nem tudom már meg. Nincs már velem. Azt hittem, megosztható, miben úszik, azt hittem, én ugyanazt fogom érezni, mint ő, de nincs már itt, már csak a nyelési reflexét tudom kiváltani (fecskendő, tízmillinként Alnatura kékszőlőlé), és elhúzza a kezét, ha vágom a körmét.

Én azt hittem, hogy mégis. Hogy mondják, hogy nem lehet már mit tenni, ez a kötelező szöveg, ezek ilyenek, de ők nem tudhatják, nem ismerik őt. Itthon én majd etetem, nem lesznek a csúnya mérgek, kiheveri a mellékhatásokat. Megerősödik. Még elmondja.

Nem mondja el. Nem hallja már, amit én mondanék. Nem nő már ki a haja. Nem olvassuk már el együtt a Harmonia Caelestist. Nem látja a lányát iskolatáskával a hátán. Nem lett nagydoktor. Nem fejezi már be a Lajta Béláról szóló könyvet. Nem válaszolt már kétszáz e-mailre. Nem kell már neki cipő soha többé. Nem kell pizsamanadrág sem. Nem lesz már szép foga. (Az egész egy kínos foghúzás, gyulladás után felírt antibiotikummal kezdődött, nyirokrákos beteg ne szedje be, beszedte, két hét múlva a diagnózis: nyirokrák.) Nem öltöztetem divatosan. Nem fogy el a borotválkozás utáni gél. Nem megy már el Indiába. Nem megyünk Alsó-Csehországba. Ezt az őszi utat még kierőszakoltuk az élettől, jó, hogy annyira akartam, a vége nehéz volt pedig.

Nincs tovább. Nem találnak már vénát. Nincs már pulzusa. Ha fullad, a Babadávidnak felírt hörgőtágítót adom neki, és az ő textilpelenkáit teszem alá. Elolvadt az infralámpa, fázott a lába, odatettem, aztán valahogy ledőlt – Babadávid születésekor a hősugárzó gyulladt fel, emlékszel, Judit?

Olyan furcsa egymás mellett ez a felfoghatatlan meg a normális élet. A kicsik jönnek-mennek, játszanak, sírnak, nem akarnak aludni. Volt, hogy ideültek, megfogták a félig öntudatlan apjuk kezét. Amúgy nem hagynak békén. A nagy fiammal itt ültünk szombaton az ágyában, mellém ült, átölelt, sírtunk. Ő akkor búcsúzott el, ő értette. A születésnapján, másnap három osztálytárssal társasjátékoztak, megfért egymás mellett a születésnap léggömbökkel meg a haldokló. Aztán másnap még hazajött, elhozta a szervizből a bringámat, és mondtam, köszönjön el tőle, mert egy hét múlva nem látja már. De lehet, hogy mégis. Meddig lehet még így létezni?

A telefonja már nincs velünk, megszólalt, lemerült, és már nem tudta megmondani a PIN kódot. Le kell majd mondani az előfizetést.

A fiamnak születésnapi meglepetést (héliumos léggömböket kapott, egy földgömböt és két könyvet: angol képes szótár; A leleményes Hugo) előkészíteni menet a buszon elolvastam a kórházi jegyzetfüzetét. Annyira szívszorító volt, még írt, még mindenféle foglalkoztatta, utazásokat tervezett, beszámolt a lánya életének eseményeiről, az anyja és engem utáló unokatestvére látogatásáról (megtudta tőle, hogy én valamelyik karácsonyon lehetetlenül viselkedtem, mi lehet ez, nem tudom meg soha, de a családnak az az ága nagyon hallgat). Már nem kell izgulniuk, nem lesz az anyja örököse.

A tesómék, akik nem találták a tiplit, erőt vettek a haragjukon (a tiplik is meglettek), és elvitték a kicsiket szombaton, ott is aludtak. Meghitt volt a fiammal takarítani, rendbetenni a lakást a születésnapja előestéjén. Jánossal alszom napok óta, átöntöm belé az erőt, melegséget, a véremet. Így képzelem legalábbis.

Vettem egy nagy levegőt, idehívtam János egyik segítséget ajánló munkatársát szombaton, ő őrizte, én meg a fiammal és G-val elmentem a vígszínházi premierre. A zöld kilences. Ahol a szünetben a kettővel mögöttem ülő szerzőnek, aki örömmel rámköszönt, gratuláció helyett elsírtam, miből jöttem én ide és kivel jöttem volna szívem szerint. Ez a szerző az én egyetlen rendezésem szerzője, innen ismerem, el is jött a bemutatónkra, és ennek a premiernek a rendezője rendezte a Katonában az ősbemutatóját is annak a darabnak, amit később a diákokkal én, tőle is kértem tanácsokat. A jegyeket a dalszövegek írójától kaptuk, mellette is ültem, és volt szerencsém egy cukorkáspapírt a hosszú hajából kiszedhetni, ezúton is köszönjük. Nagyon furcsa volt annyi ember között lenni. Ott volt a fiam apja is, az élettársával, és aki még délután itt játszott a gyerekeimmel, János esküvői tanúja is (nem tudtam, hogy ő is jön).

Tegnap itt aludt az egyik óvodástárs anyukája, az, akiről egyszer csúnyát írtam egyébként, és azt hiszem, tévedtem, és reggel hozott az onkológiáról az angyalszabású doktornő rendelésére néhány zacskó infúziót, és az óvodás adventi éneklés után azt is megszervezte, hogy mások is jöjjenek, úgyhogy ma is itt alszik egy anyuka. Szeretem, jó így. A gyerekek egy harmadiknál játszanak, és egy negyedik hazahozza majd őket. A rövidke világos órákat jól viselem, aztán nagy a csend, és én félek.

Jött a nővér egyébként, jöttek a gondozási központból, van segítség. A nővér megnézte a felfekvést: annyira csontváz ez a drága test, hogy a farokcsont átdöfte a bőrt. Hiába próbálta háromszor, nem tud vénát szúrni, ezért én fecskendővel és rimánkodva itatom. Csak néz nagyot a nővér, amikor azt mondom, nem lehet, hogy éhen haljon, kiszáradjon, azt mondja, ennél a férjemnek sokkal nagyobb baja van. Amit nem értek, van olyasmi, ami felülírja azt, hogy valakibe egy csepp víz, egy falat étel sem igen jut?

Indul a hajó, azt mondja, amikor értem. Én is menjek, siessek, indul a hajó. Nem, nem megyünk, én nem megyek, nem mehetek. Ne menj te se. Vagy engednem kéne? De ő egyetlenegyszer sem panaszkodott, nem borult ki, nem mondta, hogy elege van, nem akart meghalni, még tegnapelőtt is azt susogta, amikor valami célzás formájában felmerült a nyilvánvaló: ne hülyéskedj. Ő élni szeretne — van olyan, hogy mégis engedjem? Ez nem elméleti kérdés, a kórházban már meghalt volna, én tartom itt. Én nem akarom, hogy megtörténjem, mert így is, kába álomban, artikulálatlanul kiáltozva is van nekem, itt van, és mindig felfénylik valami remény.

A felhív, mit segítsen, aki az esküvői tanú exférje egyébként, kijárt neki egy díjat, amit építészeti szakírók kapnak. A díj alapítója telefonált, ott kell lennem csütörtökön, sőt beszédet kell mondanom. Az előző felesége lesz itt addig. Ő nem fogja ezt bírni, mert jó egy évvel ezelőtt, véletlenül az utcán látta utoljára Jánost, neki ez nagy sokk lesz. És én sem bírom.

Olyan méltósággal, szépen, szelíden viseli ezt az agóniát, olyan erős, olyan tiszta. Habzik a lénye legmélye, és nem jött föl semmi hordalék mégsem. Neki nem vagyok rossz, soha, semmiben, a gyengeségemben, gyarlóságomban sem, nincs rajtam semmi nyomás, csak az, hogy kellek. Egy hónapja ő szabadkozott, hogy kötekedő és morcos, amikor kiborultam, hogy beszólogatott, hogy mi hol van a konyhában. Most ahhoz képest templomi rend van. És nem hagyom abba, jobb így.

Én nagyon szépnek látom őt. Mindenét, a csontváztestét is, arányos, szép, nem értem magamat, mert nyilvánvalóan beteg, rákzabált test, és mégis.  Nagyon sokat sírok, nagyon megvisel, ha látom, ha eszembe jut, hogy ennyi volt, eltűnt az az energikus, kedves, szellemes, dús hajú maximális apa, aki ő volt, akivel színházba jártam, aki mindenben benne volt, és nincs remény. Fáj a fejem a sírástól.

gerle janos 1 copy 3

Nincsenek fájdalmai, és ez nagy kegyelem, csak kényelmetlenségei, és amint kilépek a szobából, kiáltozni kezd utánam.

És akkor kapkodva beleiszom a kávéba, visszajövök, levetkőzöm és mellé fekszem. Hozzásimulok, azt mondom: ezt nem lehet, minket vár az éjszaka, a gyerekek már nagyok, múzeumból megyünk kávézóba, onnan, persze késve, színházba, éjjel még egy mozi, és hajnalban indul a bécsi gyors, útközben Krasznahorkaival birkózunk. Ott pedig a recsegő parkettájú Café Sperlben reggelizünk. …!

https://i0.wp.com/www.mapplr.com/wp-content/uploads/2008/10/cafe-sperl-vienna1.jpg

Mennyi helyünk van, istenem. És nem lesznek már újak.

Egyszer csak utolsót lélegzik. Mit kell tennem akkor? Megvárjam, míg kihűl? Mit csinálok a ruháival? Felrakjam a polcra a negyven doboz könyvét? Az esküvői nyaklánc rajta maradjon? Vagy nekem legyen dupla?

Azt kérte, írta is végrendeletben, hamvasszam el, és a tihanyi mólóról szórjuk szét.

Most nem írok egy darabig. Nézzetek be azért, várjatok meg, vegyétek elő a régieket, kommenteljetek, legyen beszélgetés, az jó. Köszönöm.

***

Mindezt, amit eddig olvastatok, a halála előtti, nagyon csendes órákban írtam. Nyolc órakor, előző felesége és lánya jelenlétében meghalt.

IMG_7117b

IMG_7062b

56 thoughts on “nem tudtam, hogy ilyen

  1. Édes Évám!
    Legszívesebben rohannék Hozzád és csak ölelnélek, ölelnélek. Aztán sírnék Veled! Aztán gyönyörködnék Benned és a Jánost idéző gyermekekben (persze a legnagyobb is a miénk!) És csak lennék Veled. Holnap Kata viszi az én ölelésemet is. Mindig szeretettel várlak Nálunk. János lelkével együtt. Ani

    Kedvelés

  2. Másodszor is elolvastam. Folynak a könnyeim, és arra gondolok, hogy bár rövid időre, de megadatott számodra, hogy a férjed nem lát benned rosszat, hogy kellesz, hogy sok-sok szép tapasztalat van mögöttetek.

    Kedvelés

  3. A jóból keveset adnak – de mindennél többet ér !
    És minden vég valami új kezdete egyben.
    A közeljövő nem valószínű, hogy könnyű lesz, de biztos, hogy tartalmas és ihlető is.
    Sok erőt kívánok hozzá !

    Kedvelés

  4. részvétem. Könnyeztem.. kérdezték miért… hát mert elment egy barátnőm férje. szóval leírsz minden agóniát, amit végig kellet nézni. amit én nem tudtam megfogalmazni… Várlak vissza…..

    Kedvelés

  5. Tudom nem írsz, de ha olvasol, lásd, sokat gondolunk rátok, bár fizikailag messze, valójában veletek vagyunk. Szeretnék ott lenni, de azt sem tudom, mi esne jól, ha csak ülnék, és hallgatnék melletted, vagy egy forró leves esne jól? Lehet, hogy nem is foglalkozol most az anyagi világgal, vagy épp itt vagy nagyon élesen érzékelve mindent?
    Egyet tudok: fáj. És azt, hogy egyszer nyáron elmegyünk a Balatonhoz, és viszünk egy szál virágot. A hullámok majd odaviszik ahová kell.

    Kedvelés

  6. Megrendítő, mégis valahogy szép volt olvasni, neki biztosan sokkal-sokkal jobb volt, hogy ilyen körülmények között mehetett el.
    Nem ismerjük egymást személyesen, de így is nagyon megérintett a férjed halála, őszinte részvétem.

    Kedvelés

  7. Visszajelzés: az olvasó még mindig kérdez | csak az olvassa

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.