Egészen egymásba bújva léteznek a friss szerelmesek. Végre megtaláltam Őt. Szép, érzékeny, gazdagító időszak ez. Kamasz tanítványaim órán is egymás kezét fogták, és együtt írták a leckét (…). Sok huszonéves is szimbiózisban él, és van, hogy évekkel később is mindenhová együtt mennek, tízpercenként beszélnek telefonon, a hajgumi színét is egyeztetik. Barátaik csak közösek vannak. Egy kis külön program, fél óra belefeledkezés valami másba, és máris áll a bál. Összetartozunk, vagy nem?

Van, hogy csak az egyik lesi a telefonját, van, hogy mindketten tapadókorongot növesztettek. Zavaróan sok mindenük látszik, olyan érzelmek és reakciók, amelyeket mások inkább egymással vagy egymagukban intéznek el — iszonyatosan idegesítő egy baráti társaságban a társfüggő páros lelki hullámait, jeleneteit elviselni.

Nem az a baj, hogy nagyon szereti: a társfüggőnek más helyett van szüksége a partnerére. Valami torzság, hiány termeli ki ezt a nagy, infantilis csüngést. Például retteg a társa elvesztésétől, mert alapvetően nem hisz abban, hogy ő valakinek, másvalakinek kellhet. Talán okkal fél, de az a baj, hogy a nagy szerelem nem megváltás, mert nem arra való: közben a társfüggő egyáltalán nem fejlődik a gondjával, nem erősödik meg, csak még önállótlanabb lesz. Csak a párkapcsolat a perspektíva a számára: semmi más nem ad neki identitást, sikerélményt, ez a valaki viszont lehajolt hozzá és megajándékozta a szerelmével. A feltétel nélküli elfogadást, amit a szüleitől kellett volna megkapnia, de nem kapta meg, most a partnerétől reméli, és mindig csalódni fog, mert feltétel nélküli elfogadás csak a szülő adhat (nem szokott ő sem, ezért van ennyi társfüggő).

Az érett személyiség viszont képes az önálló létre, és arra, hogy álláspontját, valóságát, érzéseit a másiktól függetlenül, akár a másik ellenében is felismerje, megélje és kifejezze. Ettől autonóm, ez segíti fejlődni, szeretni, ezért van biztonságban, és ettől képes kiteljesítő, gyermekvállalásra is alkalmas kapcsolatra.

A párkapcsolat mint életcél pótlék. Keretnek kellene lennie: a boldogság keretének, a célja a benne lévők épségének-szépségének növelése, és ha szisztematikusan és konzekvensen nem működik, céljával ellentétes, akkor ki kell róla mondani, hogy romboló, és nem “megjavítani” meg kidumálni meg cukrozni a szart, hanem fel kell számolni, amíg nem késő.

Társfüggővel élni ép személyiségként tragédia, biztos kudarc. Két társfüggő meg csak egyre mélyebbre húzza egymást, és ritkulnak a harmonikus pillanatok, belezuhannak egymásba, az egyre mélyebb bugyrokba, és már csak a hol voltál?, már nem szeretsz? típusú számonkérések gyűlnek.

A társfüggő nem lát semmit új fényben, horizontja fél négyzetméter. Elfogadja, vagyis természetesnek tartja és igényli a kontrollt, és ezért nagyobb eséllyel ragad benne a romboló kapcsolatban, hiteti el magával, hogy ami történik, normális, szükségszerű, és talán nem is lesz szeme a változás esélyére.

A társfüggők viselkedését, kapcsolatuk poklát, mint annyi más párkapcsolati torzulást, remekül leképezik és eszményítik a slágerszövegek. Only you és társai, komentben kérném a példákat, köszönöm.

Összefoglaló, nem rossz, egy csöppet vak a bántalmazásra: “olyan kapcsolatból sem lép ki, ami egyértelműen romboló” — nem csak azért, mert társfüggő, ennek számos oka van, a bántalmazás és a bántalmazó kapcsolatban maradás például nem magyarázható pusztán a társfüggőséggel. A bántalmazásért a felelősség a bántalmazóé, a bántalmazást a patriarchális viszonyok és minták termelik ki, és ez akkor is fontos distinkció, ha sok társfüggőt bántalmaznak, vagy sok bántalmazott válik társfüggővé. A társfüggőt ugyanúgy rombolja a bántalmazás: ő sem erőszakot kér, hanem kapcsolódást, a kapcsolódást erőszak árán is elfogadja, és nem képes felismerni, mit tehetne maga a boldogulásért. De valóban: ha a nők tömegesen öntudatossá válnának, méghozzá nem úgy, hogy vargaistvánosan egyetemre járnának, hanem speciális öntudatuk lenne és még helyes információik is, valamint (és elsősorban) valódi társadalmi hatalmuk, akkor a bántalmazás egyre inkább letenné a fegyvert, és megszűnne létalapja, a patriarchátus is. A társfüggőknek meg kell erősödniük, a nőknek is meg kell erősödniük, de abban a közegben, amelyben nemi szerepekről, szerelemről, házasságról, anyaságról így gondolkodunk, és amelyben az efféle erőt szankcionálják, károsnak tartják, nem lehet megerősödni.

Olyan ez, mint a leszbishow: mmmmmmm, elvben a férfiak is bólogatnak, hogy a nők ne hagyják magukat, ne legyenek lábtörlők, legyenek csak az értékük tudatában. Aztán, ha kiderül, mit jelent a megerősödés, netán a szemetet is le kell vinni, visszahőkölnek: fúj, mint az igazi, egymásnak örülő leszbikusok láttán.

(Nem vagyok szakember: járjon erre szakember, és mondjon valamit.)