33 thoughts on “a halál és a lányka”

1. Sajnos én nem hallom az anyukám hangját. Mi nem beszélgettünk eleget. Pedig kíváncsi lennék rá, hogy mit szólna most hozzám, az életemhez, a partneremhez, az unokájához. Olyan korán ment el, hogy őket nem is ismerhette. Néha hiányzik.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

2. nahát, ez milyen megható 😥
   most itt szipogok

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

3. Szép, köszönöm.
   Hadd emlékezzem itt.
   Emlékszem egy öreg nénire, egy sötét és kicsi lakásra, sok színes fonálra, hímzett képekre. Emlékszem arra, hogy szeretem őt, de már nem tudom miért. Emlékszem egy délutánra, amikor — talán hat éves lehettem — anyukám azt mondta, hogy a Dédi meghalt, és akkor én sírni kezdtem, és facsarodott a szívem. A kép, amit nekem hímzett, mindig kint volt a falon, most is kint van, fő helyen. Egy kendős kislány ül a fűben, virágok között, és egy madárka, mintha beszélgetnének. Ha ránézek, mindig eszembe jut, hogy ezt a Dédi hímezte, akit szerettem, és aki biztosan szeretett, ha ilyet hímzett nekem. Gyógyszert vett be, sokadik próbálkozásra sikerült. Azt mondták nekem később, nem tudta elviselni a leépülést, mert a szelleme az mindig nagyon friss maradt.
   Emlékszem egy férfira, aki mindig nyugodt volt, okos, tájékozott. Valahogy úgy áradt belőle a nyugalom, a szeretet és talán a bölcsesség, mint aki már túl van valamin. Nem mindig éreztem különben, de már nem tudom, hogy is volt ez, egy kissé talán idealizált emlék maradt meg belőle. Megrendített, amit a gyerekkoráról megtudtam. Szeretettel vezetett, szeretettel kertészkedett, és nagyon szerette a lányomat. Én pedig örültem, hogy a gyerekemnek egy igazi nagypapája lesz. Tüdőrák vitte el, a végén már nem bírta elviselni a gyerek hangoskodásait, akár nevetett, akár nyafogott, akár sírt, akár visongott.
   Emlékszem egy kislányra, levelező-barátnőm kislányára, az én lányomnál valamivel idősebb. Néhányszor találkoztak is a gyerekek, és a lányom barátnőjeként tartotta őt számon. Néha eszébe jut, akkor elpityeredik. Én néha felidézem a fényképét, amit az anyukájától elkértem, festmény-szerű, de a falra végül nem tettem ki mégsem, az elpityeredések miatt, elszorul a szívem, és arra gondolok, sosem tudhatom, mennyi időnk van még, és nem utoljára látom-e a gyerekem. Baleset volt, vonat, autó.
   És emlékszem olyanokra is, akik élnek, de az életemből kiléptek, és úgy léptek ki, hogy a szeretet nem veszett el, csak valami elmúlt, elvitte őket az élet. Emberek, akikkel ma már nem beszélek, és nem találkozom, és nehéz volt elfogadni, hogy nincsenek, és őket is idealizáltam. Sokat jelentettek nekem. Egy barátnő, aki a levele végére írta, hogy szeretlek, és rám sírógörcs tört, mert mintha életemben először mondták volna nekem. Egy szerető, aki végre megmutatta, hogy lehet engem szeretni, engem, és igazán — de magas, és árnyat adó, számtalan szépséget ágat, lombkoronát növesztett fákat nem lehet átültetni már, és miért is akarnánk, úgy szép, ott szép és attól szép, ahogy van, gyökere is mélyen, erősen kapaszkodik a földjébe.
   Emlékszem rájuk most is, és máskor is, sokszor. Talán gyújtok egy gyertyát, és közben azt gondolom, hogy ezt a napot sem szeretem, olyan mint a Valentin — akit szeretek, nem egy évben egyszer szeretem.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Ha szeretnek és pluszban ott a Valentin (amit még soha nem ünnepeltem, de nem bánom, ha más igen), az nem gáz szerintem. Ha emlékezünk és pluszban ennek még van egy kiemelt napja is, az sem gáz. Ha egyébként egymást megbecsülve élünk és a házassági évfordulónkat is szépen megünnepeljük, az is nagyszerű. Az a nagyon nem oké, ha egyébként mellőzzük, nem emlékezünk, hidegülünk, de egy nap alatt be szeretnénk hozni a lemaradást. Örülök az ünnepeknek, nekem nagyon jólesik, hogy vannak kiejlölt pontok, amik az egyébként meglévő érzéseket felerősítik és segítik táplálni.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Én egyre kevésbé szeretek bármiféle ünnepet.

       KedvelésKedvelés

   • Huhh…

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • “Baleset volt, vonat, autó.”
     Uhh, csak nem a fiam óvodás társa volt? A fiam emlegeti, ha annál a sorompónál járunk, pedig már negyedikes.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • nem tudhatjuk, azt hiszem, nem illene itt többet mondanom, és nem is az a lényeg, hogy ugyan arra a kislányra gondolunk-e

       KedvelésKedvelés

     • Nem, persze, miért is lenne ugyanaz, csak bennem is nagyon megmaradt. A kislány is, az anyja is, meg a fiam reakciója is. Akkor különösebb szó, könny nélkül fogadta a hírt. Aztán sokkal később kezdte el emlegetni.

       KedvelésKedvelés

4. Eltört a lába, ostoba baleset, 6 hét mozdulatlanság vagy azonnali műtét. Altatási kockázat jelentős. Felébred? Túléli? A szive… Két hete ilyenkor vidáman ébredt, kritizálta a brokkolilevest és biztosak voltunk benne, hogy innen már minden ok. Juhúú, egy nap pihenés, aztán ágy szélére kiülés és jöhet egy rövid séta. A kiülésből nem lett semmi. A séta megvolt, de lényegesen hosszabbra sikerült.
   Nagyanyám, Gedeon Baba, jól megvezettél. Láttad, ahogy összeszaladunk, aggódunk, megkönnyebbülünk és amikor már hátra is dőltünk, akkor te szépen távoztál a hátsó kijáraton.
   Még nagyon friss és ismeretlen az érzés, nem vesztettem el eddig senkit azok közül, akik felneveltek és máig mindent tudnak rólam. Igaz, nincsenek is sokan: rajtad kívül még egyvalaki.
   Nem értem, minek halogattam a terveimet veled, 95 éves voltál. Már nem kell ezeken gondolkodni: okafogyottá váltak.
   Figyelj ide, Gedeon Baba, úgyis mindig az történt, amit és ahogy te akartál, hát most jól bevésted a felkiáltójelet a halogatásról, az elmaradt jóról meg arról, hogy mi a francnak pazaroljuk az időnket semmitmondó hülyeségekre meg idegenekre a fontos dolgok és a szeretteink kárára. Most látom csak, milyen biztos kézzel tudtál választani és milyen egyértelmű voltál. Jól lehetett tudni, mi való, mi tetszik neked és mi nem, mi méltó és mi nem, mi áll jól és mi nem. Erősen válogattál: 33 év tökéletesen pasimentes özvegység után, közel a nyolcvanhoz olyan szerelmes lettél, mint az ágyú. Egyetlen buta kompromisszumodra sem emlékszem. Jól itthagytál minket, őriznénk az emlékedet, de senki sem akkora papucsállatka ebben a családban, hogy ezt lerendezettnek tartaná két teamécsessel. Máshogy kellene, végül is megmutattad, hogyan. Hát jó, belátom, kénytelenek vagyunk felkötni a gatyánkat.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Ahogy láttam, korombeli vagy. Nagyon szerencsés, ha még nem vesztettél el senkit. Nekem az összes nagyszülőm elment már jó tíz éve.
     Most nagyapám utolsó élő testvérét szeretném elcsípni, 93 éves. Nem szoros a kapcsolat, de szeretném még kikérdezni nagyapámról. Kétszer lemondta, nem érzi jól magát. Reménykedem, még sikerül.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Nem élnek a nagyszüleim, a többiek gyermekkoromban mentek el. Ő volt az utolsó. Vele sokáig együtt éltem, szoros kötelékben. Csak nők, három generáció, egy nagy házban. Különös, védett világ volt. Anyám pár évet leszámítva az egész életét vele töltötte.

       KedvelésKedvelés

     • Ó, én most irigykedek. hogy volt ilyen szövetség, vagy legalább valaki, aki ismert téged. Én is gondolkodtam már, mi lesz, ha meghalnak a nagyszüleim, akik sokáig neveltek engem és anyámat, de rájöttem, ők sem ismernek engem.

       KedvelésKedvelés

     • Egy ilyen burok lehet segítség is, de legalább akkora a veszélye, hogy elzár a világtól. Megvéd, de a felnövéstől, felnőtté válástól is, könnyen.

       KedvelésKedvelés

     • Ha végiggondolom: ez igaz. Van hátránya.Tőlem kevesebbet kevesebben tudnak pl. a férfiakról. Ámulattal vegyes csodálattal figyelem nagy, arab családokban felnőtté váló barátnőimet, akik az unokatesók-nagynénik-anyósok-fivérek-nagycsalád káoszában elképesztő emberismeretre és magabiztosságra tettek szert. Azt, ahogy egymással bánnak, ahogy a helyzetekben benne vannak, viselkednek. Hozzájuk képest egy kimeredt porcelán egér vagyok a vitrinben (pedig nem). Nyolcévesen biztonsággal tudják mindazt, amit én ötszörös előnnyel még mindig összeszedni próbálok. Összességében nagyon gázos családom van, de ez az a vonatkozás, ami miatt mégis szerencsésnek érzem magam.

       KedvelésKedvelés

     • Nagyon gázos környezetben lehet egy ilyen erős burok hasznos, elhiszem. Akkor, ha komoly traumáktól kell gyakran vagy épp folyamatosan védeni. De általában, meggyőződésem szerint, többet árt, mint használ.

       KedvelésKedvelés

5. Három nő hiányzik az életemből. Nagyon szerettek, csak úgy magamért. Egyiknek sem volt egyszerű, de megoldották emberül. Jók voltak másokkal önzetlenül, sokat adtak magukból, talán emiatt nem jutott erő az életbenmaradásra. Amikor elvesztettem az elsőt, ketten támogattak, amikor az utolsót, már nem maradt, akinek a feltétlen elfogadásába bújhatnék.
   Néha észreveszem magamon őket, máskor tudom, hogy én nagyon más utat választottam.

   Amíg voltak, nem tudtam, hogy milyen erős a kötelék és fogalmam sem volt róla, hogy ennyire szeretem őket. Sejtem, hogy ők érezték.

   Nem ma hiányoznak, csak akkor, amikor süt a nap, szivárványos az ég alja, érzem a meleg kenyér illatát, látok egy Matisse-t, ölembe ül valamelyik gyerekem.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • de jó, hogy ezt leírtad! köszönöm szépen.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • Néha észreveszem magamon őket, máskor tudom, hogy én nagyon más utat választottam. – Ez nagyon tetszik. Én is így érzek kedvenc nagymamámmal. Hiányzik, őrzöm őt magamban és közben nagyon más vagyok. Egyszer talán írok itt róla.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • A negyedik szerencsésen(?) kitöltötte az időt, mindig megengedte, hogy szétpakoljam az összes selyemsálat és mesélt vég nélkül, pedig semmi “vérszerinti”.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • Az egyik virágkoszorút font a hajamba, a másik vörösre színezte, a harmadik minden névnapomra szempillaspirált vett nekem, a negyedek megvette a sálat, amiért majdmeghaltam. “Nehogy már egész életedben azon gondolkozzál, hogy mi mi lett volna, ha…”

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Az, hogy engem nem bántalmaztak, nekik köszönöm. Nem engedték és nem engedik a síron túlról sem.

       KedvelésKedvelés

     • De szép, köszönöm, hogy meséltél róluk!

       KedvelésKedvelés

6. http://www.origo.hu/egeszseg/20131101-mese-halal-meseterapia-nepmese-grimm-mesek-mondoka.html?sec-2

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

7. Meglep, hogy ennyire kevés a hozzászólás. Arra számítottam, beszélgetünk arról, hogy lehet a gyereket felkészíteni a halálra, miért akkora tabu, mit mondjunk róla a kicsiknek, kábítsuk-e éggel meg mennyel, ha mi ateisták vagyunk…
   Engem a szüleim gyerekkoromban “meg akartak kímélni” a haláltól, rosszul értelmezett védelemből. Ez nem volt téma. Mikor meghalt a dédim, hetekig eltitkolták előlem. Aztán, persze, kiderült. Sosem vittek temetőbe.
   Máig emlékszem a riadalomra, amikor hétévesen rádöbbentem: egyszer ÉN MEG FOGOK HALNI, és nem lesz utána semmi. Zokogtam. Nagyszüleim voltak ott, vigasztaltak, mondták a szokásos érveket: de az még soká lesz. De ha mindenki élne, nem férnénk el a földön. Nem vigasztalt.
   Kicsit ma is ez a rémület van bennem.
   Épp ezért szeretném, ha a gyerekeim már otthonosabbak lennének a halállal. Mivel nem hiszek túlvilágban, nem fogom megcukrozni nekik mennyországgal meg viszontlátással, de legalább legyen téma, halljanak róla. Sose fogom azt felelni a kérdéseikre, hogy “te még ehhez kicsi vagy”, vagy “nem kell ezzel foglalkozni”.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Tegnap megírtam, de valami elnyelte.
     Most akkor még egyszer nekifutok.
     Szerintem is így kell beszélni erről, meggyőződésből és kristálytisztán. Az én univerzumomban van metafizikus távlat (nem vallás, hanek hit kérdése ez), de mégis majdnem szó szerint így beszéltem a gyerekeimmel a halálról, különösen az ő saját és a magam haláláról, mint te. Nem maszatolásra használom a világnézetemet.
     Nekem tetszett ez a vendégposzt.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • Nálunk szerencsére nem volt ilyen probléma, a szüleim természetesen álltak a dologhoz, és a mai napig rendszeresen szembesülök azzal, hogy mennyivel ismerősebb, közelibb a viszonyom a halállal, mint sok más embernek.

     A falunkban sok volt az idős ember, és a szüleim mindig elmondták, ha valaki meghalt, és el is vittek a temetésre. Az egyik legkorábbi emlékem, 2 éves koromból a dédipapám halála, otthon halt meg, a szobában volt felravatalozva, akkor láttam először halottat, bár csak a cipőjére emlékszem. A másik nagymamám halála 4 éves koromban. Rákos volt, tudta, hogy meg fog halni és mi is tudtuk, még én is – míg betegeskedett, sokat voltam vele, ő tanította meg nekem a kontinenseket és sok kifestőt kifestettünk együtt. Emlékszem, mikor reggel felébredtem az ágyamban, bejött anyu és elmondta, hogy meghalt a mama – akkor sokáig sírtam, és a temetésére is emlékszem, arra, hogy milyen ruha volt rajtam és a tesómon, hogy milyenek voltak az árvácskák és hogy rengetegen voltak. Tudtam, hogy aki meghalt, elbomlik a földben és nem jön vissza, nem fog beszélni, nem játszik velem többet – ez szomorú volt, ami miatt sírni kellett, de elfogadtam. Valahol az is megnyugtat, hogy én is meghalok egyszer – ha depressziós korszakomat élem, kész megkönnyebbülés a gondolat, hogy nem kell örökké itt lenni és dolgozni, szenvedni, kínlódni, hanem végre nyugtom lesz. Ettől persze mindenki másnak égnek áll a haja.

     Gyerekkoromban sok állatunk volt, és közülük sok el is pusztult, volt amelyikkel végigültem a haláltusáját – lehet persze mondani, hogy egy állat más, mint egy ember, de mivel gyerektársaságom, barátaim egyáltalán nem voltak, számomra az állatok is ugyanolyan fontosak voltak, a haláluk ugyanúgy megviselt. Volt, akit napokig, hetekig sirattam, de anyu mindig elmondta, ha valamelyik kedvencemet baleset érte és ő találta meg – ilyenkor együtt eltemettük őket. Döbbenten szembesültem vele, hogy pl. a férjem szülei mindig eltitkolták az ilyesmit a gyerekeik elől, és azt mondták, hogy az állat elveszett, hogy ne találkozzanak a halállal és ne legyen nagy sírás-rívás.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Tényleg nagyon klassz a családod hozzáállása. Már a temetős hozzászólásodat is irigyeltem. Az különösen jó, hogy otthon halt meg a dédapád és láttad is.

       Én halottat csak akkor láttam, mikor 18 évesen elvitt az iskola egy boncolásra.

       Én már abban is szerencsésnek érzem magam, hogy mindkét, szeretett nagymamám utolsó hónapjaiban, leépülésében ott tudtam lenni, el tudtunk búcsúzni. Mindkettő kórházban halt meg, de az utolsó hónapokban sokat voltunk együtt, tudtam, hogy nincs sok hátra nekik, és el tudtam búcsúzni. Mindkettő olyan időszakban halt meg, hogy nem sokkal később külföldön éltem egy ideig, tehát szerencsésnek érzem magam, hogy nem akkor haltak meg, mikor én messze voltam.

       Az állat elveszett: ez nagyon kegyetlen.
       Ilyenkor azt érzem, amit a szexuális felvilágosításnál: hogy a szülő maga nincs még kész, nem tud mit kezdeni a témával, így végképp gőze nincs, hogy adja át a gyereknek.

       Most az ovis úszáson mondta a gyerekem, hogy az egyik edző “örökre elutazott”, legalábbis ezt mondták neki az uszodában. Hmm. Nyilván nem akartak ebbe belemenni egy csapat, másképp nevelt, más hátterű kicsivel.

       Én a saját halálomtól nem vagyok lelkes, nem sikerült még megbarátkoznom a gondolattal. Talán egyetlen kontextus van, amilyen szempontból jól jön: hogy a világ számos problémája, felmelegedés, egyenlőtlenség, háború stb. 2080 után már engem nem érint, onnantól nem kell ezen izgulnom.

       KedvelésKedvelés

     • Nem tökéletes családom, sok traumám ered tőlük főleg a szüleim válása miatt, de szerencsére ebben a kérdésben mindig nagyon normálisak voltak.

       Sajnos mind a mamám, mind a papám úgy halt meg, hogy én nem lehettem ott, mivel távol élek a családtól. Voltam náluk a kórházban párszor, de nem tudtam huzamosabban ott lenni soha. Anyum, a nagynéném és a húgom viszont ott voltak, mikor a papa meghalt, és azt mondták, hogy jó volt, hogy mellette tudtak lenni és el tudtak köszönni tőle, bár a papám már régóta nem volt magánál akkor.

       A férjem szülei, főleg az anyukája nagyon aggodalmas típus, és túlféltette a gyerekeit, valószínűleg a saját önbizalomhiánya miatt. Sok dologhoz esetükben is okosan álltak, de s halál és a szexualitás nem tartozott ezek közé.

       KedvelésKedvelés

   • Hányok a cukrozástól, de a “biológiai lebomlás és utána semmi” ijesztő és hasonlóan hamis.
     Úgy képzelem (hiszem), hogy egy csomó csoda bennünk van. A Mikulás és a nyuszi a valóságban nincsenek, de a szívünkben igen. Ugyanígy vagyok a halállal, a szeretteimből fa és virág lett és a szívemben pedig ott van a túlvilág. Amíg gondolok rájuk, a mozdulataimban, fiaim és leendő dédunokáim mimikájában ott lesznek, addig mégse olyan végleges az elmúlás.
     Ha valamelyik rákérdez, ezt mondom. De nem akarom felkészíteni őket, amikor elvesztünk valakit, együtt sírunk, mert fáj és ez nem elkerülhető. Később fényképeket nézünk, beszélgetünk róla, ha akarják, vagy ha nekem kell.

     Temetésre viszont eddig nem vittem őket, ritka, amikor nincs hamisság és álság.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • “biológiai lebomlás és utána semmi” ijesztő és hasonlóan hamis.” – a famíliám egy része aggályosan hithű kommunista volt, a másik se volt túl spirituális, így nekünk ezt mondták – gyerekként nem volt ijesztő a számomra, logikusnak tűnt, vallásról, mennyországról, pokolról, lélekről amúgy sem igazán beszélt nálunk senki, így fel sem vetődött bennem, hogy van olyan, hogy lélek, és mi lesz vele a halál után. Azóta persze sokat változtam, de azóta se tudom, hogy van-e halhatatlan lélek, és ha van, mi az, honnan jön, hova megy, mi lesz vele, jó-e nekem, ha van, és fontos-e ez egyáltalán.

       Nem tudom, mit gondoljak, mit higgyek, és a sok-sok vallás, hiedelem és egyéb között, amit megismertem, még mindig az a legszimpibb, hogy nem lesz utána semmi. A csendes megsemmisülés és az örök nyugalom még mindig jobban bejön, mint a kénköves pokol, a purgatórium, vagy az állandó újjászületés, vagy bármi ilyesmi. Szép elképzelés még, és én is szeretem, hogy ami maradt belőlem, abból fű, fa és virág lesz – én is szeretnék a síromra majd valamilyen fát.

       Temetés – nálunk a faluban mindenki ismert mindenkit, szokás volt elmenni a temetésekre – a szüleim egyszerű emberek voltak, szerintem nem mérlegelték se a hamisságot, se az álságot, csak egyszerűen elmentek, vittek virágot, koszorút, sírtak egyet és utána hazamentek.

       KedvelésKedvelés

   • Ez azért nehéz téma, mert aki nem hiszi, hogy van élet a halál után, nem nagyon tud mit mondani. Én hiszem, hogy van, ezért a gyerekeknek is ezt mondom. De az is szimpatikus, ha valaki azt mondja, hogy a testekből nem semmi lesz, hanem föld, növény, levegő. nem tudom most kellőképp átérezni azt, hogy milyen lehet úgy gondolni, hogy vágás, utána semmi. A szívünkben mindenképp tovább élnek a szeretteink.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Nem hiszem, hogy nagyon nehéz téma. Nem hiszem (pontosítok: nem tudom), hogy van élet a halál után. De ott van pont az, amit te is írtál: hogy a szívünkben igenis tovább élnek. Gondolunk rájuk, szeretettel. Nem gondolok rá én sem úgy, hogy vágás, és semmi.

       KedvelésKedvelés

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .