Hogy jól érezzük magunkat, valóban, hogy találkozzunk a saját valóságunkkal, és az ne külső tényezőktől függjön, ahhoz le kell emelnünk a szemünket a festett horizontról. Az nem lesz könnyű, az sokaknak, akik a szappanbuborékokat markolják, nem fog tetszeni. Konfliktus lesz az ára.

Én már lefelé nézek. Nekem az ég nem kell, csak a levegő. A föld nem köt, nincsenek ellensúlyozandó, ijesztően materiális ügyleteim, ezért lehetek szárny nélkül is szabad. Olyan jó a van, ha én is vagyok. Csak járok rajta, ring a léptem, surran a kerék, és meglepően messze jutok. Ember vagyok, nem madár. Meleget lehel az aszfalt. Az eszményem: maga a nézés. A fejem van magasan, nem a víziók, ködök. Lent van a kín is, bokáig, térdig merülök bele.

Ott lent nincsenek délibábok, csalóka fények. Ott sár van, bodobács, de fű is nő, az ég a pocsolyában tükröződik, és ott látom a botlóköveket is.

Ott számolhatom a kockákat, nem botlok meg mégsem, ott léphetem át a repedéseket, s a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre lépek én. Milyen szépek a kavicsok! A döngölt föld hűvöse a talpamon. Homokba markolni is jó. Az olajfolt: szivárvány. Valaki fekszik a földön, és én lehajolok. Márványba merevedett csigaház! Találni fogok kétszáz forintot, eszményeim rég nem lesznek akkor már, de fél liter tejre futja még.