gumiszoba

Röviden

A Gumiszoba csapata, az alapítók és a belső kör szinte kivétel nélkül itt, a csakazolvassán volt rajongó olvasó, aktív kommentelő, személyes ismerős és barát, 2013 és 2014 nyara-ősze között. Itt lettek feministák és barátok. Innen vették a felismeréseiket, az érveiket, fogalmaikat és a gyanút, hogy ez a beszédmód, a netes feminizmus és női deklaráció trendi is lehet.

Utána elnémultak, és új helyet és közösséget alapítottak, teljesen megszakították velem a netes és a személyes kapcsolatot. Néhány cirkuszra emlékszem, felháborodott levelekre, előzmény nélküli anyázásra és számonkéregetésre, meg eltűnésekre. Ma az innen ismerős nickek kommentelnek odaát, az Ügy alatt, vagy ugyanazok az emberek más néven, meg az ismerőseik, és baromi öntudatosak és viccesek, semmi nyoma ama a két évnek. Sokat segítettek, sokat segítettem többüknek. Egyikük a blog születésnapján bő százezres értékű ajándékot kapott, mert úgy szeretjük őt. Azon a születésnapon, amit én szerveztem és a blogomat ünnepelte volna. Mert én ilyen jó fej vagyok. Aztán pont ezek a nagy szervezők, mindig viccesek és életem minden részletére kíváncsiak távoztak innen nagy dérrel-dúrral. És most annyira vidámak és viccesek, akkora ott a pörgés… nem szép a sztori.

Soha nem említenek, de rendszeresen visszaköszönnek a gondolataim, blog-gesztusaim, egyedi szóalkotásaim és — gonosz célzásként — az életem eseményei. Ez a megvetésemet váltja ki.

Írni szakma, nem csak annyi, hogy beütögeted a gépbe, ami eszedbe jut — akinek nem megy, ne írjon, illetve írjon, de olyan fogja olvasni, akinek nem a minőségi szöveg az igénye.

(Mások is utánoztak sok mindent, és vittek egy csomó itteni olvasót, facebookos, de innen eredő ismeretséget — elég furcsa volt látni az öntudatukat és azt is, ahogy nem szólnak nekik azok, akik engem is olvasnak. Amit itt látsz, minden saját, a csakazolvassa hisztérikusan eredeti, szándéka szerint is.)

Nem értek egyet, pontosabban alapelvek szintjén tiltakozom az ellen, amit a Gumiszoba ügyként és feminizmusként csinál: a butuska, hangulatkeltő érveléstől a műveletlenségből fakadó tévedéseken, humortalanságon, agresszív önigazoláson, fogalmazási nehézségeken és a meg nem élt, de vágyott élmények sajátként való előadásán át addig, ahogy az önmegvalósítási kudarcaikat a férfielnyomásnak tulajdonítják. Mélyen nem szeretném, ha ilyen emberekkel és írásokkal egy sorban említene engem bárki.

Én nem vagyok így feminista, én nem így vagyok feminista, itt nincs ügy és harc és politikai cselekvés (ahhoz, jelzem, igen profinak kell lenni), és főleg nem csak feminista vagyok, engem ne nyomjon senki az elvárásaival: ember vagyok, kíváncsi, nyitott, erős, rékérdezős, egy-két dologhoz értős, és ekként tudom ezt a blogot írni.

Akkor kezdődött a gond, amikor, épp a 2014-es blogszületésnap idején közülük többen igényelték, hogy legyen egy védett női tér, férfiak ne jöhessenek. Miután én deklaráltam, hogy a blog nem gyanús, ne féljenek a férjek, társak, jöjjenek ők is. Nagyon örülök, hogy akik szerint egy tér attól védett, hogy ott nincsenek férfiak, férfiak nincsenek, azok már nincsenek itt. (Tudok ilyet amúgy: a Flex öltözője, de én jobban szeretem a crossfit részt.)

Itt részletesebben is érvelek konkrét felvetéseikkel kapcslatban:

ugyanaz, nőbe’

a feminizmus nem nyomorlicit

ne szűlj rabot, te szűz

Nem olvasom őket bő fél éve.

Ők viszont… kicsi ország az, ahol élsz, látom naponta a statisztika országlistájában. És azt is, hogy ha megemlítem az árulásotokat, azonnal itt vagytok csapatostul.

Hosszabban

Sokan rákérdeznek erre. Mi a sztori, mi a két blog viszonya, kik ők, miért nem kedvelem őket. Mások egyívásúként emlegetik a kettőt.

Sok minden elkenődik, ha nem mondom el, és ez nem az én érdekem. Lehetne persze jóindulatúan maszatolni: virágozzék ezer virág, másnak is szabad blogot indítani…

No igen. Egy: akik a Gumiszobát megalapították, itt találkoztak össze, nagyrészt itt tudatosodtak, váltak feministává, nyíltak ki és tapasztalták meg a női témákról való, trendi, zúzós, intellektuális beszédmódot, illetve azt, hogy efféle blogolással ekkora olvasottság és öntudat szerezhető.

Kettő: mindannyian nagyon aktívak voltak nem csak a blogon és a blogszületésnapon, hanem barátilag is. Jártak nálam, tudtak a dolgaimról, kedveltük egymást, segítettek és segítettem nekik.

Három: változatos okokból mindannyian elmentek innen 2014 nyarán-őszén, amikor én szarul voltam. Nem írnak, és privát sem vagyunk már kapcsolatban. Nem én robbantottam-borítottam. Nem én voltam kíméletlen vagy szélsőséges, ők fúltak a rajongásukba.

Van egy korábban távozott, zavaros lelkű aktív kommentelő, aki haragudott rám a sikerem és életmódom miatt, és egészen nyíltan turkált a pénztárcámban.

Általában nyitott, segítőkész voltam velük, kedveltem őket, de volt, akinek, amikor megkért, hogy segítsem valami ügyét, adjam hozzá nevem, blogfelületem, nemet mondtam.

Ketten közülük nagyon aktívak voltak a Kozma-ügyben, az eleinte igazságalapú, később heccé váló, még később napi sok órás őrületté torzuló petíciós kommentelésben.

Hogy ők engem védjenek meg, azt ők találták ki, ők akarták és alakították, én nem kértem és nem is nagyon foglalkoztam vele, főleg nem szerveztem és irányítottam. Eleinte viccesnek, de alapvetően az ő ügyüknek, később aggasztónak találtam, amikor puszta feltűnéskeresés és időrabló függőség lett belőle. Sokat ártottak nekem, és veszélybe is sodortak.

Négy: e nők egyike-másika megírta nekem, vagy célzott rá máshol, hogy a blogom már nem létezik (mert a maguk aktív jelenlétét hitték a blognak), elbukott, most jönnek ők.

Ebben tévednek. Nem csak új olvasók légiói érkeztek, ők, a régiek is itt kattintgatnak.

Öt: ők gyanúsan akkor haragudtak meg, amikor már nem nézhettek rám úgy, mint magányos, küszködő, dundi özvegyre és kezdő bloggerre. Vagy amikor épp az ő dívaságuk, önmegvalósítási vágyuk rajtam nem fogott, kiderült, hogy nem korrekt saját világot építeni a blogomon (sem mint ügyeletes bohóc, sem mint mindenkin segítő pszichológus, sem mint jól odamondó ideológus, sem mint díva — ha valaki akarsz lenni, ne engem használj, ahhoz saját hely és saját ötlet kéne). Akkor, amikor én nem viszonoztam a rajongásukat, nem tartottam őket hitelesnek, nem fogadtam meg a magánéleti (!) tanácsaikat. Bajuk volt abból, hogy szerelmes lettem, kölcsönös, sorsszerű szerelemben, ezt a sztorit végig figyelték, és csámcsogtak rajta. Bajuk volt azzal, hogy sikeres a blogom és megélek belőle, erre most is célozgatnak. És végül bajuk van és névtelenül is célozgatnak az én “fitneszőrületemre”, amiből semmit, de semmit nem értenek.

Képernyőfotó 2015-03-30 - 6.18.42

ezt, bizony, Villő írta. a hajdan oly lelkes, velem Kozmáék által egy lapon (egy súlyú ellenségnek) emlegetett, életembe belefolyó, folyton tanácsot adó, mindent lájkoló Villő (ez az igazán undorító: a dörgölőzésből gyűlölködésbe forduló olvasó). aki élvezte a cirkuszt, és most, 2017 januárjában is rám célozgat gyűlölködve, mert nem bírja elviselni az elakadt életét. Hajnalkámmal holtversenyben a legsúlyosabb szeélyiségzavar, de a dobogón Főgumi és hirlando is ott van ám. komolyan, nem hittem volna rólatok.

Nos, attól, hogy tónusosabb a testem, én nem lettem a feminizmus elárulója. Aki jót akar a nőknek, az hisz nekik, elhiszi sokféle valóságukat, és nem támadja meg őket azért, amitől jobb az életük. Nekem ezt jelenti a test. Az pedig önmagában senki áskálódót nem tesz hitelessé, ha feministának mondja magát.

Amiket én ősszel a Gumiszobán olvastam, az segített abban, hogy tisztázzam a magam blogírását (főleg hogy rendszeresen nekem tulajdonítják a Gumit):

Nem akarok olyan blogot, amely dühre és elégedetlenségre, elhatárolódásra, mások minősítésére, örök bírálatára alapoz, a valódi személyesség és egyéni út, önfelvállalás hitelesítő pecsétje nélkül.

Nem akarok gumicsontokat rágatni másokkal, magas labdákat, kiszámítható felháborodást. Nem ugrok, nem ugrasztok. Az ilyesmi nem erő: ha gombjainkat mások nyomogatják, az sem, és az sem, ha mi nyomogatunk másokon gombokat. Nem akarok olyan ügyekről írni, amelyeket manipulatívan azért dobtak be a sajtóba, hogy a nők/szegények/rendszerellenesek jól felháborodjanak (és ez legyen a facebookon a téma napokig).

A kulcsszavam az öröm és a jóra hangoltság, a minőség, és egyáltalán nem arról van szó, hogy szerencsés vagyok, és a villalakás meg a kockás has világából mit érdekel engem a képzetlen és bántalmazott nők nyomora. Nekik persze az az érdekük, hogy az én mergerősödésemet szerencsének vagy privilégiumnak gondolják, és ne saját teljesítménynek.

Hanem arról, hogy nem és nem alkuszom meg. Vállaltam a kockázatokat.

Arról, hogy látom az alkatomat és a hatókörömet. Magammal is keményen megküzdök. Itt is hideg van reggel. Látom, mi a dolgom és mi reális, mit bírok el. Tudom, hogy én csak írok, ennyit tehetek, a hatás viszont tízféle, rajtam kívül álló tényező függvénye. Majd az olvasóban megtörténik, ami megtörténhet, ha ez a blog neki való. Ez a legtöbb, amit én tudok: nincs ügy, közös zászló, jelszó és mozgalom, csak érzékenyedés, belső történések, finom alakulás. Kitapasztaltam, mit tudok hosszú távon jól és örömmel csinálni. Minden más lehetetlen, s ha az nem volna is, etikátlan és nevetséges: ciki a nagy akarás, a magunk kijelölése a világmegváltásra, amely mögül kilátszik a sikervágy és a kompenzációs igény.

Nem változtam meg, ugyanarról írok, mint két éve, ugyanazok az értékeim is: a demagógia ellen, a képmutatás ellen, az egyenlőtlenség és kirekesztés ellen, a leegyszerűsítés ellen, az improduktív kesergés és a gyűlölet ellen emelek szót. Akkor is, ha feministának nevezi magát az, aki gyűlölködik.

Olyan blogger akarok lenni, akinek — néhány év kitartó munkája után — a személye van annyira érdekes, transzparens és hiteles, hogy az élményei, nem-feminista gondolatai is érdekesek legyenek, átjöjjön belőlük az erő.

Sőt, olyan akarok lenni, aki úgy ír meg bármit, azt, hogy beszakadt a tejföl teteje, hogy, csak mert ő írta és úgy, az sodró élmény. Író volnék, ugyanis, nem mozgalmár. Döbbenet ugyanakkor, hogy a csakazolvassának ekkora nőmozgalmi jelentősége is lett.

Az, ahogy innen elmentek, és szükségesnek érezték új felület és közösség megalakítását, bírálat: csakazolvassa nem hiteles, csakazolvassa nem elég feminista. És hogy ezt igazolják, valamint elfedjék a nyilvánvaló koppintást, keltik ellenem a hangulatot, sötétre festenek maguk előtt és számos célzásban.

Annyira fellengzősen és magabiztosan, sajátos zsargonnal beszélnek arról, hogy ők aztán most megcsinálják, mintha a Gumiszoba valami szekta vagy üzleti módszer lenne.

A Gumiszoba hangneme, attitűdje, gondolati tőkéje, gesztusai és technikai megoldásai szinte teljes egészében a csakazolvassáról, stílusa részben tőlem, nagyobb részben Kisvikutól és a Nem vagyok MILF! facebookos blogról vagyon összeszedve.

Azt gondolom, hogy a Gumiszoba tévesen, öntetszelgően, izgatott olvasószámolgatással, sikerhirdetéssel és öncélú harsánykodással hiszi magáról azt, hogy ha rendszeresen prezentál, bírál, reflexiókkal lát el napi, társadalmi híreket, köztük a bulvárt, azzal sok nőt gyűjt maga mellé, és érdemi változást fog elérni a társadalomban vagy akár a nők személyes életében.

Emellett durván ítél el másokat, nem csak férfiakat, annak hangoztatása mellett, hogy nem ír elő semmit, elfogadja a női sorsok és szerepek plurális voltát.

Az írások hemzsegnek a tőlem vett fordulatoktól és gesztusoktól, és napi követéssel reagálnak az írásaimra, de engem meg nem nevezve (én a rájuk reagáló posztokat gumiszoba címkével láttam el): nekik pont az a dán film nem tetszik, ami nekem nagyon, éles álláspontjuk van a fitneszről és a szépségkultuszról, hirtelen bajuk van a szeretői léttel. Mindez olyan nőktől, akik szeretnének őszinték lenni, de magukat névtelenül sem merik feltárni, alakoskodnak, örökké reagálnak.

Visszatérő motívuma az alapítónak, hogy őt (a nőket) mindenki meg akarja dugni, szerintem ez nem igaz sem egyéni, sem rendszerszinten, és nem érdemes mindenhol ezt vizionálni, ellenben nevetséges. A szóhasználat: nem adunk puncit is árulkodó. A szex nem egyenlő a molesztálással vagy nemi erőszakkal, veszélyes összemosni a kettőt és a saját elkedvetlenedésünket (öregedésünket) általános női állapotnak beállítani. Hasonlóképp, pontatlanul és félrevezetően szépségnek nevezik a szexualizált megjelenést, és elutasítják (így válik a túlsúlyosak önigazolásává a poszt, és lesz gúny tárgya és elvi ellenség egy karban tartott, egészséges test is).

Eltűnődöm néha: a férjeknek hogyan adták be, hogy én, akiről két évig meséltek, már mégse…? Én soha nem fordultam ekkorát, és soha nem tagadtam meg ennyire azt, akitől annyit kaptam.

És soha nem is másoltam senkit.

Itt le vagyok kápózva, és valami olyasmit kér számon a szöveg, amire én sose esküdtem fel. A retorika szándékosan képez jó és rossz oldalakat, kirekesztő, agresszív, baja van azzal, ha valaki nem folyton Ügyben, mozgalmilag gondolkodik, hanem például attitűdöket, egyéni utakat mutat meg, vagy csak szép szövegeket ír. Nem csak problematikus metaforát (kápó) és háborús retorikát használ, hanem el is vitatja a nők helyzetének másként látásához való jogot, a más egyéni utakat, más célokat, miközben állítja, hogy ő aztán nem szól bele.

Szerzője barátnőm volt, utolsó találkozásunkkor, mivel elutazott, könnyes szemmel búcsúztam. Nem értem, mi történt.

http://gumiszoba.com/2015/04/09/level-a-kaponak/

Ez pedig itt gyűlöletbeszéd, ilyesmit lájkolni is kínos, és én mindent megteszek, hogy ilyesmi ne legyen a blogomon.

https://www.facebook.com/486052054814252/photos/a.781993291886792.1073741834.486052054814252/784219338330854/?type=1&permPage=1

A Női Passzív Ellenállás eredeti szövegében szerepelt ez:

3. Nem szülünk, nem vállalunk gyereket, és a most fiatal nőket, lányainkat is erre buzdítjuk.

Ez politikai céllal való turkálás a nők méhében, ami ellen épp mi szoktunk felszólalni. Nem igazolja, hogy ez reakció a másféle turkálásra. Később ezt módosították, kivették a szövegből.

Elgondolkodtató, milyen sokszor volt épp az a bírálatuk tárgya, ami az én személyes életemben fontos, szép, jó megerősítő.

Mindig a blogom érdekét védtem, néztem. És a blogom rengeteg nőt döbbentett bele az igazi valóságába, és törzsolvasók ezreinek javult az életminősége. Aki önigazolni, velem birokra kelni, teljesítményeimet rontani jön, az előbb-utóbb szarul fogja itt magát érezni, és ezért mindent meg is teszek.

A blogom hirtelen sikerét megfigyelve és elkívánva állítják magukról, hogy sokan vannak és ők valami sosemvolt jelentőségűek. Vegyes színvonalú szövegek, elvi tisztázatlanságok és minden báj nélküli, zavaró önfitogtatás húzza le a jó szándékot. A kommentelők között megdöbbentően sok az eltorzított név és álprofil (a fent idézett is).

Engem e kommentem után kitiltottak.

Képernyőfotó 2015-03-30 - 5.57.54

(erre utalok: én sem helyeslem, hogy a gyerekek sminkben járjanak iskolába)

Ha én nem tudnám, hogy kik az alapítók (azok, akik velem igen kínosan viselkedtek a kétéves itteni rajongás után), ha nem tudnám, hogy az életük, döntéseik sem példaértékűek; ha a Gumiszoba teljesen független blog volna, az elvi különbség akkor is kibékíthetetlen: improduktívnak és hamisnak érzem az örök elégedetlenség merev pózát, hogy kérlelhetetlen vágóeszközként sújtanak le, de közben fodrászati színvonalon dohognak folyamatosan (Hajós András hűtlenségétől kezdve a vasárnapi zárvatartásig). Az internet már tudatosodott alter sávjában, a kevésbé önálló gondolkodásúak körében pedig bízvást számíthatnak lelkes egyetértésre.

Nekem ebből hiányzik az önreflexió, a szembenézés, a fejlődés, a szuverenitás, az öröm, a szépség, mindaz, ami valóban javítja a nők életminőségét, mindaz, amiért én dolgozom. Érthető, ha ilyen nőkre nemigen akarnak hasonlítani, nem megy át az üzenet akkor sem, ha jó az Ügy. Ellobbantotta az értékes tüzelőanyagot a heves radikalizmus.

Nem hiszek a háborús retorikában, az ellentétek élezésében. Nem hiszek a pózokban és nem hiszek az akarásban.

Arról szeretek írni, amihez értek, ami jól megy nekem, az nem mozgalom, sem közösségépítés, hanem elsősorban publicisztika és irodalom, önkifejezés. Nem csinálok szemle típusú sajtófigyelést, hírvadászatot sem. Nem gondolom, hogy álláspontomat privilegizált helyzetem határozza meg, és különösen nem gondolom, hogy árulás vagy nők elleni cselekedet volna az, amikor megerősödöm és jól érzem magam: bőségesen visszajelzik az olvasók, hogy amit írok, motiváló, gyógyító.

A blogom amúgy utánozhatatlan: így, önmagát vállalva senki nem áll ki, egy nickes vallomásnak, keménykedésnek igazi tétje nincs.

Ez a történet nagyon csúf, és sosem lesz szebb.