Kedves fanyalgók, kedves hamar továbbkattintók, ha nem értitek, minek erről ennyit írni, mit akarok én ezzel, miért verem el örökké a férfiakon a port: örüljetek neki, hogy nem értitek. Úgy látszik, nagyon jól csináljátok, és remek ember a partneretek is. De akkor ugye nagyon boldogok is vagytok? És a válaszban nem lehet de! Ha a ti életetekben nem jelenik meg, amiről írok, és semmi ilyesmi, ha ti más szemszögből szemlélitek az életet, nekem az is rendben van. De a szomszédasszonnyal sem történik hasonló? A húgotokkal? Az anyukátokkal? Annyian “nyavalyognak”, hogy talán szembe kellene nézni vele: nem nyavalyognak. A napi sok száz kattintás, az új olvasók özöne az épp két hónapos blogon világosan jelzi, hogy van miről írni, olvasni, eltűnődni.
Ha férfiként nem érted, ha irritál ez az egész, ha folyton az ellenpéldák jutnak eszedbe zsarnoki nőkről és hűtlen cédákról, ha könnyen odakened, hogy na, megint a feministák, akkor te is részese vagy az össznépi hárításnak, a szembe nem nézésnek, a gondolati, érzelmi és erkölcsi restségnek. Tehetnél valamit, de nem teszed meg. Vagy ímmel-ámmal megteszed, aztán jó férjnek, jó apának érzed magad, és a nagy elégedettségben behajtod a háromszorosát. Esetleg leöntöd a kényelmedet valamilyen ideológiai szósszal, hogy te vagy a fej és a feleséged a nyak — sajnos, a keresztények jelentős része ezt teszi. Szerinted igazságos így? A gyakorlati kérdés, ami mindent eldönt: boldog a feleséged? Megosztja veled a titkos gondolatait? Vagy látod rajta a kétségbeesést?
Azért bagatellizálják sokan a problémát, azért mondják, hogy ilyen nincs, mert nagyon nehéz lenne szembenézni azzal, mennyire eredendően rendezkedtünk be erre. És persze látszólag elműködget így, és még mindig jobb nekünk, mint az anyáinknak. Jobb, igen — de jó-e? Mindannyian nagyon jó véleménnyel vagyunk magunkról, ezért nagyon fájdalmas lenne dobni mindent, amit családról, nőről, férfiról gondoltunk, a gondolatnál is alapvetőbben hittünk eddig, átértelmezni a velünk történteket, és sokkal nehezebb lenne úgy élni, folyamatos önreflexióval, figyelemmel, több energiabefektetéssel, az életünk átszervezésével, hogy valódi (nem nagy, nem kicsi és nem grammra mért) egyenlőség legyen. Mert ez az értékrend, ez a magatartás sajnos nem jön belülről és magától. De ha beletanulsz, akkor egymás szemébe lehet nézni, akkor nem lesznek játszmák, fojtott szemrehányások.
csak az olvassa. én szóltam
az igazi tabutörésért nem járnak szívecskék
csak az olvassa. én szóltam 
Kimutatások szerint az emberek az ötvenes években voltak a legboldogabbak. Legalábbis Amerikában és Ny-Európában. Kelet-Európában pedig a hatvanas években.
Szerintem a kamasz lányoknak nem jobb ma, mint anyáiknak volt a hetvenes-nyolcvanas években, hanem határozottan nehezebb – mondhatni klasszisokkal rosszabb.
Én pl. fele ennyit nem foglalkoztam a higiéniailag szükségesen túli, felesleges szépségápolással, ami pénz- és időrabló dolog, ráadásul ha minden lány ugyanazt csinálja, mégcsak jobban ki se lehet tűnni az átlagból ezáltal a sok güri által.
De kötelező körré vált a fölkösleges pénz- és energiapazarlás, ami a mai lányokat eleve megrabolja. Ők persze ezt észre sem veszik, nem is bánják, hisz épp ez a lényeg benne.
nagyon is észreveszik viszont a szépségipar milliárdos császárai (úgy 95 %-ban férfiaknál csapódik le ez a haszon is), akik az ő mesterségesen keltett felesleges igényeiken gazdagodnak. Aztán észreveszi a munkaerőpiac, ami egyre felszínesebb tudású, ám egyre jobb megjelenésű női munkaerőt egyre olcsóbban tud alkalmazni.
Az adott esetben a jól fizető munkahelyekről félreállítani őket, és átterelni a “szolgáltató” jellegű, rosszul fizetett, gyakran önfeladást igénylő munkakörökbe.
Mi még a szépségiparnak való önpusztító hódolás helyett tanultunk, és fel is vettek a legnehezebb egyetemre 20-ból 20 ponttal. Nem volt kötelezően melltartónk sem, mert minek az, amikor a mell még nem lóg, és akkor nem kellett XXL-re felpumpáltnak tűnnie sem, nem volt ilyen durva és természetellenes, a férfi egyre eszementebb szexuális igényeit kiszolgáló a női test és szépségideál.
Maradhatott és védhetett minket az akkor még büszkén megélhetett fanszőrzet (hallod-e, te kőrösi lány…), úgy fertőzésektől, mint kamasz-szemérmünk természetes, tekintetektől óvó, ugyanakkor nagylányságunkat bizonyító része. (A borotvagyárosok persze jól hoppon maradtak, de ezt ők akkor még nem is tudták)
A fiúk nem a gép előtt ültek, sokezer idegen nő testén edzeni az idegeket – hanem hozzánk, valós lányokhoz közeledtek és szerettek minket, ahogy a maguk csetló-botló, de saját érzései alapján tudtak.
Senki nem állt a másikhoz viszonyítási alappal, tiszták voltunk épp ahogy Demjén énekelte :
“Azt sem tudtuk, hogyan szeressünk, csak fogtuk egymást…”
Nekünk még megengedte a sorsunk, hogy saját tapasztalatainkból tanuljuk meg a szerelmet,
és nem a legvadabb fizetett prostitúció forgatókönyvét adták el nekünk galádul szexként, mint a mai fiataloknak.
Boldogabbak, elégedettebbek, szeretettebbek, vállaltabbak voltunk, mint a mai lányok.
Szerencse, hogy ők ezt már nem tudják, hogy így is lehetett, mert akkor biztos sokkal rosszabbul éreznék magukat.
Én például pontosan és főként emiatt semmiképpen nem szeretnék fiatalabb lenni, minden más szempontból pedig jobb lenne – de pont azt érezném ezzel elveszni, amiért szerintem igazán érdemes volt megszületni.
És merényletnek tartom, hogy mindezeket az alap emberi élményeket a ma fiataljaitól erőszakosan és tömegesen elveszik, egyesek rohadt nagy üzletére megfosztják őket olyasmitől, amitől embert nagyon nem lenne szabad.
KedvelésKedvelés