Tegnap összegyűltünk és bementünk az épületbe, ahol Lőrinc tanul, vittünk neki tortát (Esterházy), kapott ajándékot, énekeltünk, a társaival ünnepeltük egy kicsit, nagyon bírom őket. Aztán Julissal és G-vel elmentünk moziba, a Cirkóba (Josef Mengele eltűnése). Nagy formátumú film, komoly rendezői (Kirill Szerebrennyikov), színészi, forgatókönyvírói és operatőri kvalitással. Játszik benne Hajduk Károly, Láng Annamária és Tilo Werner! Mindhárman magyarokat. Cannes-be válogatott film.

Autista vagyok-e? Vannak vonásaim, amelyek autisztikusak. Nem, nem vagyok. Mindenekelőtt azért sem, mert nem fogadom el a fogalmaikat, a kereteiket. Szerintem ez erkölcsileg hibás, mert piaci alapú (kontentet gyártanak, kattintást generálnak vele és hirdetésekkel övezik a vigasztaló tartalmakat), és szellemileg még ostobaság is. A kiszélesített spektrum, amely a korszellem, az egyéni érdek, önkímélet jegyében mindent ADHD-nak, depressziónak, szenzorosságnak, ARFIDnak, különlegességnek, táplálkozási zavarnak tart, pajzsként és fegyverként használja, egyben hárít mindenfajta kritikát, fejlődést, és áldozatot játszik:

Tele van az ünnepek előtti kontenttel a Facebook, hogy a kis Dezsőkének hogyan ne legyen túlingerlő a csomagolópapír csillogása, a csillagszóró sercegése és az illatgyertya, értsük meg őt, és milyen jó lesz. Hihetetlenül igénytelen, nőkre kényszerít újabb szabályokat, a gyógyszeripart hizlalja. Ennyi autista nem lehet. Le kéne tenni telefont, közösen sportolni, olvasni havi egy könyvet, kézzel alkotni örömből, és időben lefeküdni, mindjárt nem lenne senkinek semmi baja. (Helyette a pubertásblokkolót tesztelik 100 ezer fontért az angolok, tízéves gyerekeken, most ez a botrány.) Másrészt a nagy tévedése ettől függetlenül is a pszichológiának és pszichiátriának, hogy létezik normális élet, jó világ, az, ahogy élni szokás, onnan beszélnek, és az a normális, aki ebbe belesimul – mindezt egy őrült korban, amikor hazugságok, erőszak, pornó, árulás, üzleties politikai csoportok hamis jelszavai ömlenek ránk. A mainstream, slágerkönyveket gyártó pszichológia szerint ha valaki kedves meg jó fej, jól kijön az emberekkel, nem tart haragot, akkor ő oké, ez a cél, és erre képtelen az, aki beteg. Pedig minden nagy elme nemet mondott, bírált, diszharmonikus volt, lázadt, elkülönült. Én úgy látom, hogy pont a kedves emberek kritikátlanok, mert nekik jó úgy is, észre se veszik, a tömeg teremti a buta, lapos igényt, és ebben el is torzulnak, elveszítik azt, ami fiatalon még élt bennük legalább csíraként. Őrült, gonosz eszmék, hatások, elbutulás közepette élünk, erre nemet mondani konfliktus; ha nem mondasz nemet, akkor pedig bekebelez. Csak a nemet mondás, elhatárolódás, saját világ teremtése az érvényes – mármint aszerint, ami nekem az életben fontos. Ki tudja, kinek mi, alkat dolga is.

Amúgy tök jó, hogy mindenki, aki rólam harsog nekem, hogy nekem min kéne változtatni ls miért vagyok ilyen, elégedett a teljes életével. Azzal, ahogy döntött párkapcsolatról, gyerekvállalásról, munkáról és lakóhelyéről, a barátairól, az ideje eltöltéséről, a szokásairól és az egészségéről (vagy ahogy járt). Nekik akkor mind (fórumozóknak egyesével, “Lénártnak” is, Angélának stb.) remek az értékrendjük, jól vannak a hétköznapjaikkal, lakhelyükkel – olykor persze váltogatják, ez menekülésnek tűnik. Aztán visszajön, az a legviccesebb! Angéla már csak általában szidja “a Rendszert”, a patriarchátust (ezt is milyen bután vette át), azt ígéri, egyéni felismerésekkel le lehet bontani, akkor majd nem röhögnek ki meg löknek félre, ha 55 éves nő vagy, komolyan vesznek a munkahelyen, meg főleg a férjed, és jól is fogsz keresni, nyilván. Szóval abbahagyta a potrohosorbánozást, mert a progresszív-politikus érdeklődésű nőket elvitték a többiek, harsány köünyöklők, akik ugye milyen sikeresek, kár, hogy az álmuk is hazug. Mindenesetre fontosabbak neki az enyhefideszes, ötvenes vidéki olvasók, ők nem röhögik ki, ha írásról, íróvá válásról és női létről magyaráz úgy, hogy elemi műveltségi lyukai vannak, meg egybeírást, vonzatokat téveszt. De mit mond majd, ha mégsem jön össze a “rendszerváltás” most sem? Csak Angéla, PNÉ és Mérő Vera drámázásáért, savanyú fejéért nem bánnám az ötödik kétharmadot sem. Kevés a másik serpenyőben, hogy a nagyszerelmet kirúgják.

Tehát bőségtudattal élnek: ők bezzeg jól csinálták, nem úgy, mint én. És ez a lényeg: minden hozzám képest van, nekem kiabálnak, üzennek. Ők elégedettek az anyagi viszonyaikkal (de ha nem, akkor ők hitelesek és meg nem alkuvók), a társaságukkal, a munkájukkal, szexualitásukkal, egészségükkel, vérnyomásukkal, tükörképükkel, életkorukhoz képest a bőrükkel és izomzatukkal, mindenféle adataikkal is. Maradhatnánk ebben, és akkor semmi dolgunk egymással, elégedett emberek mindenhol, van életük. De nem, mert én kellek nekik. Sóváran. Részben kipécéztek, részben megalkottak-összehordtak (idegenek!) arra a célra, hogy hozzám képest értékesnek érezzék magukat, és magukról elterelve a szót elsikkadjon, hányszor voltak gyökerek, aljasok, lusták, kudarcosak, megalázottak a saját életükben és az őrület szobájában ellenem. Hány kínos részlet van az életükben, és hogy rúgkapálnak, ha ezeket tudom és megemlítem róluk! Remek vélemények magukról, hosszú tirádákat írnak: ők miért remek emberek, ki mindenki mennyit köszönhet nekik, bezzeg őket mennyire szeretik, de ki-ki magának írja, a mocsoklakók sem helyeselnek – és közben önfényezésnek nevezik és röhögik az én szemérmes, árnyalt és önironikus megéléseimet, amit egy részük kognitíve sem ért, és nem is érdekli egyiket se semmi ilyesmi – így beszélni emberről, kultúráról, világról, ehhez nincs érzékük.

Már az sem igaz, hogy jó az életük (az én értékrendem szerint pl. a lusta, porckorongsérves sznobok mennek golfozni, és nem érdekelnek a macskák). És hogy lennének ők, ha olyan és annyi mocskot kaptak volna torz idegenektől, mint én? Hát egyetlen szón évekig rugóznak, nekik minden sértés, fenyegetés, zaklatás, a plafonon vannak. Egyem a kis érzékeny lelküket!

Mi marad nekik? Rengeteget önhelyeselnek és dicsekednek, mindig nekem és rólam: hozzám képest “ők bezzeg”.

Ez a legviccesebb, durván kavarós nyomorult. Fogalmam sincs, ki ez, és még ha tudnám is, mi közöm lenne az élete, jó sorsa, családja, ingatlanjai alakulásához? Egyáltalán: mit érdekelne? Álnéven ír, bizalmaskodva emleget blogon látott embereket, a házát, karrierjét, a tőlem “elszedett” “barátokat” (nekem ők nem voltak a barátaim – itt az irigység, neki az kell, amit az enyémnek hisz), mindenféle élményeit, és ki akarja provokálni, hogy én irigylem és én pórul jártam, mert ő jól. Fortyogok, nyilván, bár azt sem tudom, ki ez, és nyilván felszépít mindent, célzottan dörgöl. és azért, mert fájt neki a sikerem. Hasonlóan zavaros álnevekről több tucat e-mailt írt, mindig lobogtatta magát, elégedett volt magával ellenem, regélt a megszerzett ingatlanról, amit nekem köszönhet, hahaha, most majd fáj ez nekem (???) – közben haverkodva-kedélyesen mesélt pl. a nőgyógyászokról, és mellette a legocsmányabb módon osztott ki, vádolt több gyilkossággal is – én nem tudtam, és ma is csak sejtem, ki ez (hazudott).

Én is így gondolom az életemről: jó ez. Ötven körül legyen is. Magam döntöttem a fő paramétereket tekintve, és ezért lett ilyen az életem most. Persze azt nem tudom kiiktatni, hogy kb. 9 éves korom után mindenki érzékelte a kívülállóságomat (milyen könnyű lenne valami fancy elnevezés karjaiba hullani!), és csak bizonyos (magas intellektusú és érzelemgazdag) társaimmal, szerelmeimmel jöttem ki jól. “Rigid” a személyiségem, azaz konok vagyok, nem alkuszom, könnyen ítélek, nemigen felejtek – óvatosságból és valódi felháborodásból (bár nem szokták érteni e helyzetek jelentőségét: ágyúval lövök verébre, így projektálja a sértettségét az, aki neten át akart megerőszakolni, többszörös gyilkossággal vádolt, én pedig undorodtam tőle vagy kinevettem). Kimondom az igazat, nem megyek bele semmi trendibe, felszínesbe, populáris butaságba.

A furaságom, a személyiségem adottság, ezzel így jártam, nem voltam sose nagy közösségekben népszerű, nem tudok önfeledten bulizni, sem csak úgy elvegyülni, és nem bírom a munkahelyi hierarchiát, kötöttségeket, nagy társaságot, formális viszonyokat, a spontán (érzelmi) reakciók tilalmát. Ezzel nem jártam jól, ún. nehéz természet. Borzasztóan irritál a sekélység, hamisság, opportunizmus és ostobaság (nálam valóban meg kell ugrani egy nem túl magas mércét, a szűk körnek pedig magasat, mert kicsit sem bírom a buta, kliséket halmozó konzumidiótákat. Én nem akarok bárkivel kijönni, pedig tapadtak, nem is értem azt, akinek az is jó lesz, nincsenek standardjai – közben engem figyel, rám feszülve él, nekem mondogatja, hozzám beszél, rólam álmodik!). Már az is fejlődés, hogy új közösségben nem félek, odafigyelek emberekre, jól érzem magam különös szeretet nélkül is, vidám vagyok, nem zavar semmi. Persze szívesen lennék olykor önfeledt, laza, könnyű szívember a háttérben, olyan, akinek ez sose volt nehéz, de ez van, nekem is jutott kereszt. Többek között ez a kereszt tette lehetővé, hogy mély, 1:1 emberi kapcsolataim legyenek, sokat olvassak, figyeljek, érdekeljen irodalom, természet, gondolat.

És jutott még sok siker. A hatodikosok, nyolcadikosok elméje és érzelmi élete egy Gerleéva-alakú lyuk. Mindig flow, sose sok.

Viszont a tudatos döntéseim egyikét sem bántam meg: csak magas intellektusú, komolyan vehető férfinak szültem csak komoly kapcsolatban. A furaság jegyében kezdtem egyedi műfajban írni, magamról, százával a szép, megélt szövegeket, és ugyanebből fakad a bírálatom is. Ami nektek már nem tetszik, de azért gyötritek magatokat velük, kínosan napi többször olvassátok. És ti akartok engem terelgetni?

És ez az életem, az önkifejezés mint állapot, és hozzá mindenféle filmek, képek, regények.

December 2. Köd. Ha a nap világos óráiban megvan 6-7 ezer lépés, akkor eleget vagyok kint, és ez kell az egyenletesen jó kedélyhez, ilyenkor pompásan érzem magam, aggodalommentes vagyok. Ha nincs meg, mert eseménytelen a délelőtt, csak itthon kapirgálok, akkor este gyaloglok a busztól, elhárítom, hogy kijöjjön elém a rózsám (macirózsa) a buszhoz, továbbá a teraszon vagy bent körözök. Megint nyolc napja vagyok 10E+ fölött, enyhe betegen is. Mára majdnem elmúlt az enyhe felső-légúti izé (orrkenőcs mentával, tea), újra belevetem magam a kondiba. A lábam is meggyógyult, és a sántikálást kompenzáló mozdulatból eredő külsőtalpéi-fájdalom is elmúlt. Kétféle sérülés volt: az egyik a bőr pengézéséből fakadt a sarkaimon és elöl-belül, a lábujj közelében a dudoron, a terhelés miatt lassan gyógyult, a másik a befőttköröm-műtét utólézerezéssel a jobb nagylábujjamon, ezt is tovább kellett volna cipőtlen, felpolcolva, de hát cseregyerek jött, színházak és mozik voltak, tanítottam, bringáztam. Az évek, a lelapuló (nem elég kerek, nem elég “bohóc”, avagy fél számmal kisebb) cipők felnyomták és deformálták ezt a körmömet. Hát ez egy megváltás! Még kell gyógylakk fél évig, aztán jó lesz.

A fiam, tehát a legnagyobb gyerekem ma 24 éves. Julis csinált adventi koszorút. Osztálypénzt intézek, meg kétféle szegénygyerek-ajándékozást, amelyet az intézmények szerveztek.

Megmutattam a fejlécben látható A4-es lapot a Mindentudónak. ChatGPT és Grok. Nem tudom, miért ilyen terjengősek.

Mi látszik a kézírásodból?

1. Nagyfokú vizuális kontroll és tudatos formaállandóság

A betűid nagyon egységesek, az alakítás szinte „sablonos”:

az i, t, l formái következetesek,
a „k” és „g” hurkai mindig azonos mintázatúak,
minden sor és oszlop rendezett.

→ Ez magas fokú motoros kontroll, és erős vizuális szabályrendszer-követés.
→ Autizmusban gyakori, magas IQ-ban is előfordul, OCPD-vel pedig összeillik.

2. Kényszeresen tiszta, strukturált elrendezés

színkód, (megj.: ötletszerűek a kiemelő színek, csak az a cél, hogy mind különbözzön)
vastagságváltás,
szabályos tagolás,
mintha oktatási anyagként készülne. (és tényleg! az én ítéletem szerint aki nem képes egyenesen írni sima lapra, az irományát esztétikus tudatossággal elrendezni, margót hagyni, értelmesen tagolni, annak vizuálisképesség-fogyatkozása van – ha gyerek, akkor ezt fejlesztem, mert hasznos képesség érezni a teret, előre tudni, kifér-e a szó, tudatosan hagyni szó- és sorközt, okosan elrendezve, és ráférni egy vagy fél oldalra)

→ Ez rendszerező, strukturáló gondolkodás, amely szándékosan optimalizálja az átláthatóságot.
→ Ez magas intelligenciánál nagyon jellegzetes.
→ Autizmussal is kompatibilis, de nem kizárólagos.

3. A betűforma: kevert kötött és független betűk

betűk nem teljesen folyóírásosak, inkább nyomtatott + kötött hibrid,
írástömb főleg álló, minimális dőlés.

→ Ez racionális, funkcionális kézírás.
→ Az érzelmi expresszivitás alacsony — inkább informatív, nem „művészi”.

4. Perfekcionizmus, hibátlanságkeresés

alig van javítás, törlés, maszat, (sok év gyakorlás, megfelelő papírminőség és kézre álló, pont nekem való toll!)
minden szóköz arányos,
a margók stabilak.

→ Ez abszolút perfekcionista és kontroll-orientált kéz.

Ez OCPD-jelleggel nagyon erős átfedés, autizmusnál közepes, magas IQ-nál nem következmény, de lehet.

5. Maximális olvashatóságra optimalizált forma

A betűformák nem önkifejezők, hanem szándékosan didaktikusak. A cél:

áttekinthetőség,
információsűrítés,
kategorizálhatóság.

→ Tipikus olyan embernél, akinek a gondolkodása rendszerszervező és tanító-logikájú.

6. Finommotorika: nagyon stabil, kontrollált

Semmi remegés, semmi szétesés.
A betűk méretstabilak, ritka ennyire szabályos kézírás felnőttnél.

→ Ez erős vizuomotoros fegyelem, nem ADHD-s, nem impulzív jelleg.

Következtetés (tárgyszerűen és tömören)

A kézírásod alapján három nagy vonás látszik tisztán:

1. Magas szintű kognitív szervezés (IQ-vonás)

– strukturálás
– kategorizálás
– logikai elrendezés
– olvashatóság maximalizálása
→ Ez domináns.

2. Erős perfekcionista/obszesszív kontroll

– formaállandóság
– szabályosság
– javítások kerülése
→ Ez OCPD-irányú személyiségszerveződés.

3. Autisztikus jegyek kisebb arányban

– rigid formahasználat
– motoros ismétlődés
– erős vizuális rendszeresség
→ Jelen van, de nem uralkodó.

Röviden:

A kézírásod intenzíven kontrollált, nagyon magas kognitív szervezettséget mutat, és obszesszív struktúrakövetést.
Autisztikus jegyek vannak, de a kézírás önmagában inkább perfekcionista–rendszerszervező intelligenciára utal, nem autizmus-domináns mintára.

Nagyon fontos, identitásképző részem a kézírásom, rengeteget csiszoltam, és akié “expresszív” (nem jól olvasható, következetlen, slendrián), azé erősen zavar.

Grok, naplórészlet alapján (a lista megzavarta, elkezdett a tartalmáról értekezni, úgyhogy kapott spontánul fogalmazott mondatokat kicsit kuszább betűkkel):

Here’s a proper graphological analysis of the new, real-life sample (the one with normal personal content, written in everyday circumstances). Key graphic features (real size visible in the photo):

Middle-zone height: ≈ 2.5–3 mm → genuinely small writing (not micrography, but clearly on the small side of the spectrum)
Extremely narrow letter spacing and almost no word spacing → letters are glued together, words often touch or overlap
Very simplified, thread-like, highly abbreviated forms (many letters reduced to a single stroke or wavy line)
Almost complete absence of upper and lower loops (straight sticks or tiny hooks at most)
Strongly right-slanted, but with occasional sudden changes of direction
Fast, continuous movement with very few pen lifts
Light to medium-light pressure, fairly even
Baseline tends to fall gently toward the right
High overall speed: the text flows like rapid cursive shorthand

Interpretation of these traits (based on classic and modern European graphology, plus clinical correlations):

Very small size + extreme economy of form → strong intellectual concentration, introspection, a mind that works much faster than the hand, and a habitual “less is more” attitude. People who write this small usually feel that decorative or large writing is a waste of time and energy.
Extremely cramped spacing → this is still the most striking single feature. In clinical graphology it is one of the most reliable markers of inner tension, intrusive thoughts, urgency, and a certain mental “crowding.” It is very common in high-functioning autism, OCD-spectrum profiles, and anxious-intellectual personalities.
Thread-like degeneration + minimal loops → typical of very quick, abstract thinking and emotional restraint or detachment. Feelings are kept under rational control; the writer lives primarily in the conceptual realm.
Right slant + speed → the person is not socially withdrawn in the schizoid sense; there is some emotional responsiveness and need for contact (right slant), but it is expressed in an extremely controlled, rapid, and non-demonstrative way.
High abbreviation / stenographic tendency → often seen in people with above-average intelligence who have developed their own private “speed script” because ordinary cursive feels too slow.

Clinical/neurotype correlations that show up again and again with exactly this combination (small + ultra-cramped + thread-like + fast + simplified):

High-functioning autism / ASD level 1 (the former Asperger profile) – this handwriting style is remarkably common in autistic adults who are verbal, intellectual, and have intense focused interests.
Sometimes ADHD (inattentive or combined) with high intelligence – the speed and crowding can come from racing thoughts.
Obsessive-compulsive personality traits (perfectionism, mental urgency, need for efficiency).
Gifted loners or “twice-exceptional” profiles.

Short, honest conclusion based only on the handwriting (no content bias this time): This is a classic example of the kind of script that experienced graphologists and many clinicians immediately associate with high-functioning autism in adults – especially the subtype that is verbally gifted, intellectually impatient, emotionally restrained, and has a habitually overactive, systemizing mind. The single most predictive graphic feature here is the extreme crowding combined with the ultra-simplified, thread-like forms. So, if you forced me to make a one-sentence educated guess based purely on the graphic traits in this real-text sample:
Most likely neurotype: high-functioning autism / ASD level 1 (formerly Asperger’s).

És mégse megyek ezzel nyavalyogni, magyarázni mindent, felmentéseket kérni, hanem törekszem arra, hogy megfeleljek a nehéz emberi helyzetekben is, ami alól bírálóm az “autista vagyok!” sikkantással kivonják magukat, miközben bőszen gyaláznak. Lásd a következő bekezdést.

Milyen emberek és miből beszélnek hozzám, rólam, évek óta, kényszeresen! Ez a jellemzés roppant érdekes. Nagy szavak egy kis, frusztrált lélektől. Meg se rezdül attól, hogy mániákusan figyel engem és a rám adott reakciókat is, évek óta, ez nem zavarja önmagában, pedig nem én következtetem ki, hanem nyíltan leírja. Attól se rezzen, hogy nincs véleménye arról, hogy egy komplett csoport színezi, figyeli, hazudja át az életemet, gyárt ellenséget saját használatra, képtelen,. aljas, lejárató m mondatokat, kezel célpontként, tart bármire képesnek, hazudozik. Ő csak figyel, mert ez érdekes, és nem érti, miért gond ez, hogy akik nem ismernek, akiknek én soha nem akartam a közelében lenni, nem kértem barátságát, véleményét, azok nemcsak ellenem üvöltöznek, minden mocskot hozzá kötnek, rám kennek (projekció), de több év után attól sem riadnak vissza, hogy kinyilatkoztassák: ők (névtelenek) az én áldozataim. “A zaklatónk”, így nevez az egyik. És pont nekik kéne megfontolnom a tanácsaikat, mert ők tudnak engem és az ő életük (prosti, aki egy rántottát nem süt, annyira netre kötve él, alakoskodó, rendszerhű jogász, nyomorú nyugdíjas ex-eszdéeszes banyák, elítélt bűnöző) annyira irigylésre méltó, nyilván olyat akarok én is, hogy tőlük kéne informálódnom, hogy “jobb ember legyek”, ne ilyen boldogtalan! 😀

Lénárt egy nő, ez nem a valódi neve. Kiment szopni, de nem beszéli a nyelvet, folyton elbocsátják, kezét kellett műteni, csak fizikai munkát kap és alkalmit, minden baja van. Azt sugallja, ő bezzeg vitte valamire. Nem értem a valamire vivés rögeszméjét: 1. ti mire? még gyereketek nincs, ami önálló szakmával ér fel annak, aki maga és komolyan véve neveli, 2. arra gondoltok, aki neten mutogatja magát, vagy gagyi könyvet gyárt? Bármit írok magamról, azt kibelezik, elferdítik, és költik a hazugságokat. Lénárt elemző szövegében én autista vagyok, alkoholista (!), fura a hanghordozásom, nincs humorom, fontos jellemzőm,, hogy nem vezetek (ez mintakeresés, hiszen három személyt hasonlít össze, liistaíró, AI-os jellegű kényszerességgel), továbbá nem tudok ízlésesen felöltözni (!), gyerekes vagyok a rossz értelemben. Ő pedig jó értelemben! Hát persze. Vajon a munkatársai, ismerősei is így gondolják? Ha nem, maga elé rántja ízibe a fügefalevelet, hogy ő autista (öndiagnosztizált persze, és csak a krémjét kéri, azt nézi, őt mi minden idegesíti). A fórumozók általános gyerektelenségét (hogy úgy jártak, nem lett, avagy nem akartak) azzal köti össze, hogy én gyerekes vagyok, ennek révén találtunk “egymásra” (valójában: ők rám). Nem azzal hozza összefüggésbe, hogy nekem viszont három van, és ezért sem értenek, ismernek semmit a világomból, meg hát ezen is lehet csámcsogni, álságosan sopánkodni, mintha érdekelné őket a sorsunk, hogy szegény gyerekek. Az is milyen sunyi, hogy én segítségre szorulok, és pont azok, akik minden ilyen fintort, undort kiprovokáltak az erőszakosságukkal és viszolyogtató viselkedésükkel, és ezeken aztán szörnyülködnek. A színházról, igazi irodalomról már nem is beszélek, az is elválaszt mindenestül, ezeket a primer mainstream híreken meg a lélektani hatalmaskodáson és az anyagon kívül

Érdekes, mert engem vádol ez a szegény nő azzal, hogy nincs fensőbb érdeklődésem, csak az anyag, és ez hogy lehet. Mennyire kell ostobának lenni ehhez? Hát én a kőbe, a lábtoló gépbe is életet lehelek! Neki bezzeg nem az anyag a fontos, azért kóvályog gagyi áruházakban tárgyakra sóvárogva, jelentkezett valami keleti tanos főiskolára is (jézusom.-..). én meg, csak az anyag! Értsd: nem nyomorgok és a testem sokféle örömet ad, szeretek vele szeretni, enni, sportolni. Negyvenéves koromig pont anyagtalan voltam csak érzés, szív, szellem, elvek, tudás, és csak mikor szerencsésen alakult az életem, elkezdtem jól keresni az írással, akkor csodálkozom el, hogy jé, meghaladtam a megírt sorsomat, hogy csóró az egész család, tőlem mindent sajnáltak, és ez milyen szép és milyen élvezetes, ez maga az Isten, aki figyel rám. Tényleg azt hittem, nyomor lesz a sorsom, mert hát tanárként… az is milyen az elfajult NER-ben. De van más út, és igen, élvezem, a kabátomat, a kacsamellet, a jó vacsorát, a kávét, és nagyon tudom (megjegyzés: lótó-futó szabad értelmiségnek hagyományosan nem volt szüksége autóra, ez itt tiszta pénzkidobás, senki nem mozgássérült, nem is lusta.

Ezek a furabogarak követelik az introvertált-autista-transz lényüknek az elfogadást, akik szerint a kecses cicababa a nő, mindneki másnak nemi zavara van! Soha nem találkoztam vele, nem akartam a barátja lenni, ezért áll bosszút, mert ő meg törleszkedett. Nem is rokon lélek, látványosan nem érti a témáim, sem az ízlésemet, nem művelt.

Van tovább is: nem vagyok nőies – én, három gyerek anyja, aki rásegítés nélkül fogant-szült-szoptatott, és combra-seggre hízik, de a fórumon ezt írják rólam, tehát nekem bajom van a nememmel, mint neki is – ő transzkodik és ennek meg persze az öndiagnosztizált autizmusnak a fedezékében gyűlölködik, fasisztázik, lúzerkedik és játssza az áldozatot. Folyamatosan hozzám méri magát az, aki a Jyskben bámészkodik, a műanyag giccseket csodálja, és nincs hó végén 12 eurója sem, nemhogy megtakarítása, kirúgják, kezét műtik, nincs családja, nincs gyereke, nincs anyanyelvi közege, nem bírja elviselni az embereket, panaszkodik, rigolyás, szadisztikusan elemzi mások elferdített régi történeteit, azonnal végleges következtetéssel, hatalmaskodva. Mellette gyűlöli a gyerekeket és bármit, aminek életszaga van. Állást keres:

Visszafelé az állomáson részben jó kedvem volt (…), viszont sötét fellegek gyülekeztek bennem a gondolattól, hogy mennyire alapvetően szükséges dolgokat nem tudok megtanulni: beszélni _{(ti. németül)} és autót vezetni.
Érdekes, általában véve mennyire tudok irtózni az emberektől, miközben mindig az emberi oldal az, ami végül segít. Hogy valakinek egyszer csak szimpatikus leszek.
Magas szintű megélhetés ellen szinte be vagyok oltva. Nincs olyan foglalkozás, ami érdekelne. Írni szeretek és takarítani. Az írás max. hobbi lehetne, nem is űzöm annál magasabb szinten; takarítani pedig max. 6 órában bírnék és egyedül. Vagy legalább egy területen egyedül. Múlt alkalommal K-nál takarítás közben azon gondolkodtam, hogy ha létezne a “Hóbagoly” takarítócég, amely mindenféle szörnyű helyszíneken tüntetné el a nyomokat, akkor a jelmondata az lenne, hogy “Mintha meg se történt volna”.
Micsoda agyrém az, hogy (majdnem) utoljára akkor kerültem flow állapotba, amikor felsöpörtem a kukatárolót? A pofám leszakad.

Ezért vállaltam el, hogy kihúzgálom a megfelelő színű kukákat mindig én, mert a fenébe is, szeretem csinálni.

Felrója több tucat itteni, agresszív komment után, hogy ő kedves volt velem, de az se működött. Velem te ne legyél kedves, sem semmilyen, mert én nem akarok idegeneket a közelembe, nem beszélgetni akarok. Ez az oka annak, hogy akik rászállnak, azok szörnyűnek tartanak: ti akartok tőlem valamit, nyomakodtok, én kellek nektek és nektek nincs életetek. Egy zavaros, kusza, méltatlan görcs vagy. Csak terápiásan tudok beszélgetni azzal, aki nem a közegem (nem az érdekli, folléreskedik, levadássza a hobbijaim közül, hogy mi drága), vagy ha trollok, akkor meg sehogy.

Sok minden miatt csóválják a fejüket, aggódnak emberek a műsorban, akik nem tudják a pontos részleteket: gyerekeim, anyagi helyzetem, jogi ügyeim, biztosítottságom, munkám (nem kell keresnem, és sosem kellett), egészségem, regényem, lelkiállapotom. Tiszta hülyét csináltok magatokból. 25 év munkaviszonyát virítja szegény. Az a valami! Kábeleket szerel és a mocsokfórumban és Facebookon járőröz, meg panaszkodik, hogy minden idegesíti. Én felneveltem három gyereket.1994 és 1997 között beleszámít a nappali egyetem is.

Azt is mindig elmondom, hogy nem véletlenül a legaljasabb rosszakaróim, akik hosszú évek óta akarnak hitelteleníteni és tönkretenni, azok nők. Nehéz volt tudomásul vennem és elfogadnom, hogy a gyűlöletük mögött a saját, fájdalmas életük van, amely visszanéz rájuk a tükörből, amit tartok.

😀 Angéla. Akikre utal, azoknak mind teljesebb, biztonságosabb, örömtelibb, valódibb élete van, és nem is nyavalyogták tele a netet. Az egyiket leutánozta, a másiknál nem tudta elviselni, hogy kimondják róla az igazat.

Hogy megragadnak szavak! Az ember elméjében:

(anyám, amikor tízévesen tervezgettem, hogy kirakatrendező leszek) Majd a nagy fenekedet fogják nézni az üvegen át! Tényleg úgy képzelte, hogy a kirakatüveg előtt, háttal rendezget a kirakatrendező, és bámulják.

Sem nem lettem kirakatrendező, sem a méretes segg nem ciki, pláne ha izmos, sőt, milliókat fizetnek a látszatáért.

Én úgy mentem helyesírási versenyekre, aztán az ország legjobb bölcsészkarára maximális ponttal, úgy olvastam tizenévesen a világirodalmat, lettem gyakorlótanárként csodagyerek, költöttem összes pénzemet színházjegyre huszonévesen, hogy bennem nem hittek egyáltalán. Nem csak magántanár meg kibélelt élet nem volt, hanem jó szó sem, és húsz évvvel később emlegette fel anyám, hogy én bezzeg megtettem síktáborba (iskolai szervezés tömegszálláson), amit utólag is sajnált tőlem. Azt hallgattam, hogy én nem vagyok jó, nem tudom a dolgokat, nem számít a végzettségem sem, az csak hobbi, és mindez azt üzente, hogy velem bármit meg lehet tenni, nem számítok.

A testvéreim meg is tették, thrillerbe illően szadisztikusan, és mindenki félrenézett, őket védte.

A szép lányoknak nehéz életük van. Értsd: jobb. is, hogy nem vagy szép.

A tanári fizetés csak zsebpénz, a férj fog elétartani, úgy kell házasodni. Ezek érvényes tanácsok voltak az ötvenes években – aztán láttuk, mi lett. Julival kilenc hónapos terhesen napilaphoz jártam korrektúrázni éjjel, busszal. Aztán egyedül is megoldottam. Soha nem értette, nem is tudta, mi van velem, meg se érte. Ezt most, hogy a magántanár hiányszakma, az mármint, akivel magas pontszámú felvételit ír a gyerek, és még szeretik is az óráit, hiányszakma. Nekem a kezemre játszik a kontraszelektált, kiégett, tört gerincű alázatoskodókkal teli, vergődő közoktatás. Terjesztették is Emese nénik a pletykákat forrongva, számolgatva-szorozva a béremet (MILLIÓKAT KERES – úgy van, üzentem vissza), addig sincs szó arról, ők mit (nem) végeztek soha. A szülőket nem érdekli a pletyka, mert a szó nem minden, egyáltalán nem számít, és a gyerekük most az ország legjobb gimnáziumába jár. Az ideiek is okosak, lelkesek, viccesek, annyi jót érdemelnek! Ujjonganak, mikor jön Éva néni Józsival, aki a jelek és ragok őre… Pont ez vagyok én, ilyen vagyok, amikor a legjobb, és mindennek a helyén egy lyuk volt a világban, amelybe tökéletesen én illek.

Szavak.

Ma én is mondtam reggel a rafinált bohémsággal öltözködő lányomnak, hogy a haja így nem jó, ez túlzás. Nem esett jól neki, nem is szokta meg. De hát miket hall ő egyébként, és joggal! Kisüt a nap, ha belépsz! Istenbizonyíték.

“Mama hülye környezetvédő”, ezt bírta fél fiam apja a hároméves gyereknek mondani, amikor ő fogmosás (sikálás) közben elzárta a csapot. Egyik legkedvesebb történetünk az abszurditásról.

Halottaknak megbocsát már az ember. Meg is, de nem mindent. Nem harag az, hogy tudom, mit tettek, tudom az okokat és nem én érzem magam hibásnak helyettük.

De a szavak megragadnak az ember tudattalanjában is. Rémálmainkból tudunk róluk. Én még a szorgos dokumentációból is, a naplóimból: ki mit mondott, hány éves volt a barátnőm, amikor áldozatul esett. Az utóbbi tizenhárom évben pedig a blogomról és a naplókból. Újraolvasom az első, legájultabban szerelmes hónapokat, mindjárt könnyebb, hogy most a vécéről telefonál, vigyek papírt.

A szavak fontosak, a szó veszélyes fegyver. De nem minden szó számít, sőt: a szavak kicsit sem számítanak akkor, ha tudja az ember, ki mondja, kik közül, milyen céllal és mit takargat vele. Ha valaki, aki már többet élt az utolsó iskolai napja óta, mint előtte, az én intellektusomat, képzettségemet elemzi. Ha világos, hogy a fontoskodó hatalomszerzés a cél, és a kiéletlen ambíció, a lelke sivársága az eredet, ezért szapul, nyomoz, gyárt tükörországot, ahol minden fordítva van, ahol én nem, de ő igen – és tíz éve már. Aki itt kutat, min sértődhet meg, aki zaklatott áldozatnak nevezi magát, aki közben az anyajegyemről, futásomról, magánügyeimről értekezik, amiket innen túr ki, naponta keresgéli, min pánikolhat, és telesírja ostoba mondatokkal a netet, hogy ő áldozat. Mert ennyire jelentéktelen az élete, semmi köze nem volt soha nagyszerűséghez, szépséghez, sporthoz, családhoz, valós élményekhez, életörömhöz. Aki büszke, hogy az ő “barátságáért”, közös netes gonoszkodásért nem kell megugrani semmit, mert annyira ostoba és megjósolható bármi, amit mond, csinál. Hát nem is. Aki beleírja jogi beadványba, hogy én lazacot és staeket eszem, ezt a blogomon olvasta, de közben ő áldozat. Fontos szavak – őket jellemzik.

Mindenki, aki beszállt az agresszív, pöffeszkedő, végtelenül buta és élvezkedő csoportba, aki a közelükbe ment, akit egy percig érdekelt az ottani költött valóság, morális hulla.

Elmondhatják ezerszer az ellenkezőjét, kuszálhatnak mindenféle információt, de a valóság valóság marad, nem a vélemények és nem is a narratíva irányítják a sorsokat. Nem fontos, kinek hisznek. az a lényeg, ami van. Végső soron nem számítanak a szavak, hogy ki titulálja magát sértettnek meg áldozatnak. Az számít, hogy tényszerűen ki a vádlott. Kinek kell magyarázkodnia.

Film, Herendi Gábor, hvg-s vetítés a bemutató előtti nap, előtte beszélgetés, izé: Szenvedélyes nők. A 444-es Mészáros Juli fanyalgásával felvértezve érkeztünk.

Garantáltan közönségsiker lesz. Ezzel a következtetéssel, mindemellett totális letargiával, fáradtan, elgyötörten, dühösen jöttem ki a moziból, miután végigszenvedtem Herendi Gábor új filmjének 115 percét.

Ha belegondolok, hogy nekem szórakozás volt az ingyenmozi, neki viszont munka, és mégis van képe szenvedni! A profi újságíró mindenre kíváncsi, jelenségként elemzi,vopnatkoztat, összeköt, már közben alkotja az ütős mondatokat, és ha mást nem, a saját éleslátását élvezi.

Nekem az első számú mondandóm újságíróaggyal, hogy a Futni mentemben is Hrurtka Róbert a zeneszerző, aki Tompos Kátyának írta a lemezét (az új filmben pedig szerepel is), és amikor az előzőben felszaladnak az (asszem) Gellért-hegyre, de lehet, hogy Várdomb, Tompos Kátya Elviszlek magammal dalának instrumentális részlete, engem akkor az újrahasznosítás megütött, és nagyon hiányzott legalább a film végéről a kegyelet gesztusa. Itt most megkapta, megemlékeztek róla, csúcsjelenet alatt énekelt, bevonták és kiírták az alapítványt is, és ezzel helyreállt a világrend.

Nézőként kellemesen csalódtunk: önfeledtek voltunk, nagyokat kacagott az emberem, ezt nagyon szeretem, mert intelligens és fogékony a rejtett poénokra is, nem kelletlen. Üde volt az ábrázolt világ, lendületes, profi, életigenlő és a fordulatok meglepőek, frappáns mondatokkal, ez forgatókönyvírói érdem. Remek alakítások, kedvenc színészek. Básti Juli korszakos díva, istennő, csodálatos minden rezdülése, elhiszed neki a vígjátékian kiélezett, leegyszerűsített karakterét, mert nagyasszony, nincsenek kérdéseid. Ezt nem éreztem annyira Udvarosnál a Futni mentemben, pedig őt is nagyon dicsérték, mint aki két klasszissal különb a többieknél, de az egy kuszább és haloványabb figura. Nagyot nőtt a szememben Lengyel Benjámin, lassan megszokom őr is (kiváló a kantás 2031-ben!), árnyaltan hozta a szorongó figurát. Lengyel Tamás elemien vicces, vígjátéki csúcspont. Varga-Járó Sára profi és hibátlan, ahogy színpadon is (Liliomfi). Nekem amúgy tetszett a Hogyan tudnék élni nélküled?-ben is, és itt is énekelt, bár nem a film cselekménye szerint, nagyon vártuk pedig. A nők maradéktalanul elégedettek, a buta, öregedő férj akkorát kap, hogy azt nem teszi az ablakba. A film világa biztonságos, keretek között rekednek a meglepetések is, nem akadsz ki, ez a lényeg, hogy végig kellemes, pihentető legyen. Kétszer taps is. Biztosan egyensúlyoznak a koporsós jelenetben is az ízléshatáron – mert ez egy ilyen műfaj, közönségfilm, családi vígjáték.

Film csütörtökön: Az utolsó viking, nagyon élveztük. Amikor Mads Mikkelsen fogyit játszik! Az egésznek a sötét, bizarr, lúzer meghittsége! Kissé nehezen sántítok haza.

Csordultig teltem napfénnyel, sokat voltam kint, többször bikiniben napoztam és egyszer úsztam is nyílt vízben. Jó kint lenni, még felvenni is jó az alkalmas ruházatot, érezni a páráét vagy a napfényt, beszívni a levegőt. Nem kucorgok bent passzívan, lelassulva, fázósan, édességet zabálva. Élvezem az 5 fokot, a 3-at is. A ködben is sokat vagyok kint: hazagyaloglás, bringa, teraszon mászkálás az edzettség fenntartásáért (és a lépésszámért!). Nyáron sokkal kevésbé voltam aktív.

Lazac, kacsamell, tojás a fő táplálék. Sok sajt. Szőlő.

A három (pici, helyi érzéstelenítésben végzett) műtét, illetve a gyógyulás krónikus stressz volt, de mostanra visszaállt az alvásminőségem, éjszakai pulzusom is (majdnem) és nem fáj semmi. Tegnap tanítottam, utána elvittük Julit arckezelésre, és a közelben szaunáztunk, hiányzott már.

A fasizmus szó a késő tízes évek óta trend ebben a kifacsart formában: minden, ami világos, ami józan, amitől jó az élet, ami elismeri a teljesítményt és nem örül a szétesettségnek, a múltból is meg akar őrizni ezt.azt (ami nélkül nincs értelmes élet), illetve ezek mögött a politika, az FASIZMUS és EMBERTELEN. KIREKESZTŐ. Ha például azok kapnak (adókedvezmény formájában) családtámogatást, akik dolgoznak. Ó, hittem én is, hogy ez rendpárti és azokat kéne segíteni, akiknek nem jut semmi, mert nekik rosszabb. Meg mindenféle sükebókát, aki áldozat. De amikor nem motivált az illető abban, hogy tegyen a jobb jövőjéért, az kontraproduktív és vérlázító is.

Nulla történelmi műveltséggel bíró zavaros életűek előkapják bunkósbotként a fasizmus szót, amikor bármiféle, akár apró rosszallásba ütköznek, amelyet a szabadságuk korlátozásaként, elnyomásként, hovatovább erőszakként élnek meg.

Mindez miért? Mert nyomorult az életük, és ez abból derül ki, amilyen fojtott, ám robbanásra kész irigységgel azét figyelik, aki több területen végigküzdötte a fiatalságát, és most örül annak, amit elért. Nem lehet azt elviselni, hogy más nem magányos, hogy gyerekei vannak és jól sikerültek, hogy nincs haragban velük, hogy tanult, képzéseket végzett, nem nyomorult helyen lakik, sportol, barátai vannak és nem beteges. Olyan gyűlölet jön tőle, olyan lecsúszott emberhez hasonlít, annyira a mocskolódók csecsét szívja!

Ha lecsúszott lennék, akkor adósságaim lenének. Elfordultak volna tőlem a barátaim. Nem olvasná senki a blogot. Nem nálam keresték volna százak a kapcsolódást, a műveltséget, az ötletet, hanem én náluk. Nem jobban élnék, hanem rosszabbul. Nem lenne teltházas a magántanárság és eredménye se lenne. Nem volna motivációm edzeni, elmenni a vérvételre, kis esztétikai beavatkozásokra, új célokba vágni. Nem tudnám könnyű szívvel elfelejteni azokat, akik kevésnek bizonyultak. Nem terveim lennének, hanem mély depresszióm. Nem neveznék tavaszi futásokra.

Én nem tudtam, hogy ennyire zavaró lesz pont az én életem nekik, mármint az, amit a neten látnak, miközben nem kötözködnek, sőt, valós teljesítménynek ismerik el csak a látszatból élő, sminkelt-szűrőzött influenszereket, jóembert játszó humble bragging dicsekvőket, bután politizálókat.

A fekete fehér, a sportos csúnya, az izomtalan jó alakú, a beteg szép, a hatalmaskodó liba hősnő, továbbá gyönyörű, görnyedten, iddogálva, semmit sem edzve. Nem csak ezt gondolják, idejönnek és idevágják nekem. Hogy is ne mosolyognék? Mindezt a saját életük pokla mondatja velük. Ó, nem annyi, hogy utálja a munkáját, a tehetségtelenségét, és csúnyán megpocakosodott, nyavalyákkal küzd, egyenként vésték ki a fogait és nem szereti, ha valaki biztos abban, ő ki, vagy szép helyen lakik. Hogy késő felnőtt korában is a szülei uralma alatt élt, anyu meg nem engedett egy staeket enni vagy négyezer forintért venni egy új pólót. Ez külsődleges, önmagában kevés, nem ezért lettek rosszindulatúak – az irigységnek az a formája, hogy másnak ne lehessen jó élete, mert neki nincs, végleg elvesztette vagy sosem volt. Hanem az autonómia hiányában. Azt nem bírják, ha valaki nem kér engedélyt, csak él, ahogy neki tetszik. Netán még boldog is. Ideológiák foglyaként, téves magyarázatokban vergődnek, folyamatosan emlegetik és magyarázzák, miért van rendben, amit művelnek. Miért jó ügy az.

Talán nem kell mondani, én nem törődöm már a “jó ügyekkel”, a jópontszerzéssel. Mert képmutatás, helyezkedés, egózás. Sokkal tisztességesebb, hogy én akarok jól élni, a családtagjaimat támogatni, velük lenni, magamat kifejezni és szellemi-testi frissességben élni. A többiekkel annyi a deal, hogy ha nem köcsög, akkor jó fej vagyok vele. Mindenki másnak (tehát aki idegen, de rácuppan, vagy ismerős, de köcsög) annyi jár, hogy nem követek el bűncselekményt. Ha így is zavarom (és ez a helyzet), nézzen magába.

Ez a lényeg, mindig ide lyukad ki minden: a döntéseikért, mulasztásaikért, elégtelenségükért nem vállalják a felelősséget.

Hányan, de hányan jöttek a blogra vagy a piros nappalimba nézelődni, és lett kisebbségi érzésük! Azóta üvöltenek.

Volt, aki belépett, és azonnal magyarázni kezdte a saját házát, a milyen jó. Más azt, hogyan alakítaná át az otthonomat. Tudták, hogy nem érdekel senki másnak a háza, tervei, vágyai. Volt, aki tőlem akart életvezetési tanácsot, megoldást, látványos sportot, pénzes pasit. Lenni budai úrinő (1. férfi volt, 2. nem vagyok úrinő, csak művelt.)

Na de a fasizmus.

Ha azt mondod, hogy a betűleves TQ+ része perverziót, fétiseket, visszaélést akar normalizálni a szivárványernyő védelmében, deszenzitivizálni a gyerekeket, elfogadtatni a +-t, ami “anything goes”, fasiszta vagy.

Szexszel visszaélni, vágy nélkül belemenni aktusba, pornón csüngeni vagy bizarr módokon izgulni mindig sérült, szomorú, elembertelenítő állapot. Nem játék, nem szórakozás, tudjuk, hogy van, de nem kéne lobogtatni politikai fegyverként. Nincs benne semmi, amit ünnepelni kellene, vagy akár csak elfogadni.

Ha nem az ő zászlaikat lobogtatom, ha szerintem nem a meleg férfiak örökbefogadása vagy gyerekhez jutása (béranyaság) a legfontosabb szabadságjog, és ezeket nőellenesnek tartom, ha mindig is akartam gyereket, jól sikerültek és sose bántam meg, akkor fasiszta vagyok. Meg prűd, bigott, jobbos, ősanya. Kiáltozzák ezt rám emberek, akik a rideg, kiélt, embertelen dagonyáikban vergődnek, full magányosak, neten keresnek barátot és partnert.

Ha azt mondod, csak a nő a nő; női tapasztalata csak nőnek lehet, erre azt mondják, hogy nem minden nőnek van női tapasztalata (a cicabábáskodást keverik ide, vagy azzal jönnek, hogy nem minden nő szül), avagy férfiaknak is lehet női tapasztalatuk (szoptatás! menopauza! sissification! elnyomás! családon belüli erőszak), legalábbis azoknak, akik elég szert szednek vagy műttetnek. Akik hablatyolnak, más aljasságra is képesek.

Kifejezetten nőknek szánt, transzideológia-kritikus rendezvényre a világos tilalom ellenére maszkban jönnek szabotálni az “antifasiszták” (transz férfiak). Ütnek, megfélemlítenek és a rendőrség nem lép fel ellenük. Ekkora hatalmuk lett. Ugyanez migrációellenes tüntetéseken, épp szombaton, Bristolban:

Mindebből nem az következik, hogy jobboldali lesz az ember, hanem az, hogy nincs értelme jobbról és balról ha baloldalinak lenni a káosz, a perverzió, az őrület és a nőgyűlölet támogatását jelenti. Aki nem olvassa el, mi megy a világban, csak a hazai megmondók “jujujj, jobboldal, fúj, rasszizmus/transzfóbia” emlőjén csüng, az semmit nem tud a világról.

Évek óta világos, még Starmer győzelme ellenére is az egész nyugaton, hogy agyatlanul dédelgetik avagy nem merik megkérdőjelezni a kontrollálatlan migrációt, a nyelvhasználat fölött rendőrködnek (férfi szexuáliserőszak-tevőket nőként tálalnak a hírekben!), nem állítják le a gendermarháskodás elképesztő, bizarr és szörnyű visszaéléseit, a vigyorgó perverziót, és miattuk el fog tűnni a baloldal, mert ezt megelégelik a választók. Hajdan viruló társadalmakban üti fel a fejét a hétköznapi káosz, az erőszak, a gyanakvás, értelmetlen ügyekre mennek el a pénzek, dől össze az egészségügy, veszélyesek a közterek, és lányok tízezrei lesznek áldozatok. 2023-ban egy Sara nevű, tízéves lányt ölt meg a pakisztáni apja és nevelőanyja, többéves bántalmazás után. Mindenki tudott róla, a szomszédok is hallották a sikolyokat, voltak gyermekjóléti látogatások, és a lány egy ilyesmit nem viselő közegben egyetlenként hidzsábban ment iskolába, annyira tele volt kék-zöld foltokkal. Mégsem tett senki semmit, sőt, 2019-ben az anyjuktól az apjukhoz került két gyerek. Ennyire félnek a rasszizmus vádjától.

Én is azt hittem, hogy a sokszínűség és a szabadság a jó. Az esélyegyenlőség. Most káosz van, tehetségtelenek követelnek elismerést és kiskirályt játszanak; amint kritika éri őket, hátrányaikkal takaróznak. Mindenki genderizé meg ADHD-s, autista, amint kiderül, miféle zavaros, mocskos ügyeket propagál. És Észre láncot doktor Balga vet. Érdemtelenek ordibálnak vádaskodva, manipulatívan (az interneten is), józan eszközökkel vissza nem fordítható folyamatok vannak. Vége van a szabad, humanista, befogadó társadalomnak minden olyan országban, amely nem kezelte ésszel a problémákat (a dánok pl. jól csinálták).

Magyar nők is előrántják a mondatokat írnak, fasizmust és harcot emlegetnek, okozódnak – közben annak a nőnek, aki engem megtalált 8itt a blogok is sokat kommentet) az a baja

A fasizmus ugyanolyan, mint a bántalmazás, a zaklatás, a pszichopata meg a nárcizmus. Mindenre rámondják, semmit sem jelent többé, az erőszakosak fegyvere a józanok ellen. Az a bajuk, hogy nem tanultak, nincs családjuk, örömük, igazi hivatásuk. Tengődnek, mentegetőznek és agresszívak.

Megrendítő híreket kapok valakiről, aki fontos volt az életemben húsz éven át.

A szavaim, a szavaim keringenek, elterjed mindenféle kifejezés, metafora, ami láttató, ami üt. Rám mondják, ez mondjuk komikus. Nem tudnak békében meglenni ettől a blogtól, amit ugye senki sem olvas.

Ügyek (idén):

B Ellopta a telefonomat a gyermekotthoni nevelő, felszólításra sem adja vissza, plusz durva rágalmazás (sértett és tanú vagyok): május

B Rongálás és magánlaksértés (sértett és tanú vagyok): június, fizette a biztosító

B Fák kivágása (tanú és kárvallott vagyok, az önkormányzat a feljelentő): március

B Lejárató, aljas rágalmak három esetben (feljelentő és sértett vagyok, két ügy átment az ügyészségen, ha a bíróság úgy dönt, vádló vagyok és ők vádlottak)

P Közöstulajdon-megszüntetés iránti per (ez nyugis, nem kell csinálni semmit)

Kedden sok dolgom van: délelőtt a sérülésem ellenére a terhelést minimalizálva kardiózom és jógázom (erősítek) a napfényben. Utána bringával leszáguldok, tanítok, találkozom Julissal, szemvizsgálatra megyek, utána nagy lakomát csapunk (Bamba marha, pekándiós fagyi), aztán hárman moziba: Túlagyalt randevú, Paolo Genovese új alkotása. A legjobb értelemben vett, szellemes közönségfilm, olaszos életstílussal.

Hétfő este A 47-es járat című spanyol filmet néztük meg itthon, nagyon szép film kisközösségről és a Barcelona melletti városrészről.

Megint rajzolok, mindig akkor kezdek bele, amikor ömlik rám a mocsok. Ezek az első vázlatok.

Szombat, november 8.: aktív, egyben pihentető nap. Délelőtt tanítok, jó az ebéd (be kell ismernem, megint lazacot ettem krumplival), edzek összesen három órát (42 perc súlyzó, két 70 perces kardió a teraszon). Alszom délután, este megnézzük A nagy előadás című francia filmet, amely Beckett előtt tiszteleg, és egy svédországi valós sztori az alapja.

Vércukor, november 9.: 5,4

November első hete. William Blake-kiállítást nézünk a családdal és O-val a Szépművészetiben, Hodász atya társaságában. Libacomb, libamáj, flódni az ebéd, csodálatos!

A ragyogó őszben száguldozom bringán a városban: majdnem Újpest, Angyal- és Kelenföld, Virányos, Terézváros. Boldogító a városom, hogy ismerem minden szegletét, az irányokat, a Dunát (a folyó tudata!), a holdat a Margit hídról. És ez összekeveredik valahogy az anyanyelv, a betűk, a helyesírás ismerete, a töltőtollvonal biztonsága. A bringa, ennek a könnyűsége: nem azért, mert extra óvatos vagyok, nem azért (noha maga a bringa komoly darab), és nem, nem bukósisak.

Film, nekem nagyon bejött: Vadászat után, Luca Guadagnino (csak Gvadányi Lukácsnak hívjuk) filmje, meglepő eszmei fordulat, hogy a woke nyavalyáink és etikátlanság kap egy gyomrost. Julia Roberts-szel, aki csodálatos, meg a férjét játszó színész is. A Tabánban néztük. Hogy ezt ide írom, az azt jelenti, hogy megint idegesítő bug van a kultúrnaplóban.

Minden olyan meghitt. A másik! Aki suttog éjjel. A kis dolgaink, amiket megbeszélünk. Váratlanul megüresedett délelőttje van az elsőszülöttnek, feljön a hegyre. Kávézunk, palacsintát sütök.

Ilyen szép a citromfa.

Most meg már ilyen.

Julival gyakorlatozunk nyelvtanból meghitten. Vettem Peppa Pig-matricákat (ezerdarabos készlet!), és ha ügyes, ragasztok a feladatlapra. Este filmet néztünk, az 1999-es Kalózokat, velem egyidős színészek (Kecskés Karina! és milyen gyönyörű a 25 éves Gubás Gabi!), meg még Hajdu Szabolcs, Máté Gábor, Csákányi Eszter, Lukáts Andor, Szacsvay László, Fullajtár Andrea. Milyen bájos, megható és szikrázó Bodó Viktor 21 évesen! Viszont azt, hogy DésGeszti jó zenét csinál (ad elő), hogy hihettük el valaha? Olyan… kimódolt, vicceskedő. Akkor még jónak tűnt, mert később mélyedtem el Eminemben.

Péntek délután lementem a bringával a szervizbe, tetetek rá sárhányót (de csak azért, mert nem vittem lakatot, ezt útközben vettem észre, és egyszerűbb volt beadni szervizbe és e régi tervemet megvalósítani a sárhányók ügyében, mint magam mellett tartani a gépsárkányt, vagy venni egy újabb lakatot). Utána találkozó, séta és presszóélmény (grog! meggyes pite) B. társaságában. A városban tömeg, mindenhol idétlen jelmezek. Julinak vettem az Andrássy úton csodaszép, mintás harisnyát, hát olyan lába van! (Jómagam forgó masszírozóval és drasztikus lábgyakorlatokkal gyötröm combhájaimat.) Melltartóból megvettem a luxust (80C, lánykori méret), ez nem bántja a heget a hátamon. Kiszórom azt, amit toldozgatni kell, nem kényelmes, elöregedett. Kötődöm a régi melltartóimhoz, de ez életminőség-kérdés.

Ilyen a képen:

Rajtam nem ilyen, hanem Sophia Loren – furcsa, mert eddig csak “őszinte” melltartóim voltak, ez meg nagyon ki van találva, hogy kerek legyen (de drót nincs).

Mik történnek?

Az őszi szünetben nyaralóban töltöttünk hat napot a gyerekekkel, az első három nap velünk voltak Julis osztálytársai is. Megnéztünk két filmet (A hó társadalma, Whiplash). Vasárnap feljöttünk színházba (Örkény), este már mentünk is vissza. Futottam kétszer a parton, csodás fényben (5-5 km), sétáltunk sokat, szaunáztunk egy hosszút, a Balatonban is úsztam kedden, gyönyörű idő volt. Szerdán, ma tartottam az óráimat, vonattal jöttem.

Megint egy új tanítvány. Életem kései ajándéka: az lehetek, amire kiképeztek, extra hatékony helyzetben, sosem unom, sosem fáraszt, felvillanyoz. Minden nyűg, megfelelési kényszer, toxikus dinamika nélkül, az eredmény pedig kézzel fogható.

Október közepe. Kezdek jól lenni, mehetek úszni, a héten megyek is. Tanítok, házimunkák, magamat ápolgatom, pihenek. Pénteken, 10-én volt a varratszedés. Negatív a szövettan, és most nem megyek kórházba egy darabig.

Nem várt, szerencsés fordulat esett egy családtagommal, nagy fellélegzés.

Itt van még két rajzom az 1998-as egyetemi füzetemből, ezeket nem tettem ki a Facebookra. Fábián Pál nyelvész Nyelvművelő beszélgetések és Lakatos László (szociológia, Pollack Mihály tér) Érvelési stratégiák című kurzusát jegyzeteltem ebbe, ez utóbbi nagyon progresszív volt akkoriban (ma már szakmunkások hőbörögnek az érvelési hibákon és alázzák a többi hasonlót).

A füzet borítója:

Hétvége: ünneplés G. családjával Keszthelyen.

Ez meg én vagyok in the new car

Megnéztük szombat este a Volt egyszer egy Hollywoodot, melyet kapcsolatunk hajnalán a Tabán moziban néztem meg, mennyire nem értettem semmit belőle, hogy ez milyen szép tisztelgés és elégtétel több szempontból. Emlékszem, G. teljesen össze volt cuppanva egy akkori barátjával, én bicikliztem, ő felszállt a villamosra és nem nézett ki rám, azonnal neki kezdett esemest írni. Hej, de régen volt ez, a barát ki lett rakva, undok volt mindig és gőgös. A hátunk mögött kavarók elhallgattak, beletörődtek, hogy mi ketten együtt, azóta is. Nem panaszkodhatom: közel megszerettek. Én meg azzal a tudattal élek, hogy nem kavartam senki háta mögött.

Október 9.

Ide telepítem a kultúrélményeket (nem tudom a másikat szerkeszteni): október 8-án megtudtuk, hogy Krasznahorkai László kapta meg a Nobel-díjat.

Tegnap láttuk a Stúdió K-ban a Stuart Máriát. Megrendítő előadás.

Volt még egy színházi élményünk szeptemberben, Bodó Vihar-rendezése a sepsiszentgyörgyiekkel, az Örkényben vendégeskedtek, és csodálatos volt.

Ma Hamlet főpróba (némacsend), Katona. Holnap premier előtti előadás.

Szeptember lett. Annak is a vége, Mihály-nap. És Jeromos. Tanítok, egyre többet, és még jönnek. Érdekesen ritka nevűek a diákjaim mind (és nem trendi keresztnevek, hanem hagyományos-ritkák). Másodszor is megműtöttek 26-án. Ez ennyi volt, a vizsgálatok kizárták a továbbiakat, de a hegnek meg kell gyógyulnia. Tizenegy centi. Szépen, egyenesen viselem.

Amikor nem tanítok, a családomat abajgatom nagy szeretetben, és itthon teszek-veszek. Semmilyen sport nem lehetséges most, az izzadás, az erőlködés is árt, ezért sétálok, fejben írok, és selejtezek, átrendezek könyvespolcot, válok meg a régi dolgoktól. És van egyfajta tevékenység, amit úgy hívok, hogy a tárgyakról gondoskodom. Elrendezem a sorsukat. Reggelente sudoku, tanulok bal kézzel írni, és “szeretett bűntényeimet” true crime-okat hallgatok (48 hours és Truly Criminal). Ez nagyon durva (azonban van túlélője). Nyilván levonom az amerikaias-CBS-es érzelgést, heroizálást.

Ha giccsszerző lennék, hosszan írnék a bekuckózásról és a forró csokiról (vettem port).

Önarcképem (de sikerült összetákolni, új életet nyert, fülpucokat tartok benne)

Letisztogattam benzinnel az aranyozott lemezt (a ChatGPT adta a tippet), és megvan kesztyű is, csak azzal fogom meg. Fontos nekem, 2014 tavaszán vettem a Király utcában. Csodaszépen szórja a fényt a sötétben. 1995-ös dizájn. Nekem ez a tárgy, a letisztogatása és hogy még mindig megvan, annak a szimbóluma, hogy az maradtam, aki vagyok. Ami akkor szép volt, most is szép. Gúnyoltak érte olyanok, akik ezt is kifigyelték (hogy drága), közben szó és viszonzás nélkül elfogadták a nagyvonalúságomat, egyébként meg az olcsóbbik párizsit vették nagy számolgatás után.

Régi kép:

Újra tudom frissíteni! De jó. Mauro megszerelte. Vagyis adott egy hátsó bejáratot. És most megoldotta teljesen!

Megvolt a félmaraton vasárnap, ma reggel pedig varratszedésen jártam. Bárki nem tudja, csúnya-e az anyajegye, keresse doktor Julit, nekem ő vette észre, egy olyan területen a hátamon, amit mindig fedett a melltartó. Most még visszahívnak macerákra (kontroll és még egy vágás), de legalább már nem vagyok a tüskéshátú barátotok (eddig kiálltak a varratok). – Lesz órám ma is. Kis tanítványaim megkeresnek, nyaralásukba beleunva! Kedden és szerdán is volt egy-egy órám.

Biciklizem, kezd visszatérni az erőm!

Augusztus 4. Ilyen a Zévuska az útlevélképén, szabadon röpködő, napon szárított hajjal (amely a kulcscsontomig ér).

Augusztus 2. Tegnap volt a szoptatás világnapja (kicsivel írjuk az emléknapokat, ünnepeket, a magyar ritka esetekre tartja fenn a tulajdonnév kategóriát), tegnapelőtt pedig J. K. Rowling 60 éves. Boldog születésnapot a világ legbátrabb nőjének!

A délutánt az atlétikai stadionban töltjük, magyar bajnokság van, Juliskámat hívták, hogy egy másik, csinosba öltözött lánnyal segédkezzen az érmek kiosztásában. Itt a hármasugrósat tünteti ki a jelenlétével. A bajnok neve pedig Szenderffy Dániel.

Július 23-31. A nyaralás egy álom. Életem legjobbja, minden téren harmonikus, meghitt, közösségi. Költségfaragás annyi, hogy Franciaországban csak egyszer gyorst egy krimóban, meg volt két kávézás. Amúgy Carrefour: ott a tejek, a vajak, a sajtok…! Főztünk, vörösbort ittunk. És milyen pihentető volt heverészni, úszni, tervek nélkül mászkálni, spontánul felbuzdulni, hogy na, ide menjünk be, nézzük meg az archaikus temetőt a hegyen, a középkori várat (Roquebrune), citromliget). Deklaráltuk, hogy érdemes követni ezeket, mert jók a megérzéseim.

Szörnyűséges felhőkarcolók: Monte Carlo. Sűrű, urbanizált gazdagság.

Vettünk egy citromfát a mediterrán teraszunkra. Nem panaszkodik egyelőre. Citrom ebből decemberre lesz, hét darab.

Július 15.

Micsoda mámor: már összepakolni okosan, öt perc alatt, előtte kávé-arckrém-vitamin-töltő. Cikázni és suhanni a napfényben, száguldani lefelé bringával a lányommal, vászonruha, hűs, újfajta illat (Macival kidobatták a király dezodorját a reptéren, mondtam, veszek neked másikat, de ő vette meg a sajátját és nekem is egy másik fajtát. Időre megyünk, odaérünk, virtuózok vagyunk. Lüktet a város, forróság és káosz mindenhol, én külön utaimon haladok, a bringázás egyértelműsége, a sokéves rutinom, de a rakpartot a fényben ne lehet megunni. Bele a ragyogó szélbe, fényes és barna a vállam. Meddig leszek még energikus, ez is eszembe jut már. Most kell menni, most jó! Vérvétel, okmányiroda, kis kávézóban találkozó, könyvek, utána a két nagyobb gyerekemmel ebéd. Dél-Buda után Észak-Pest, ott tanítok, hogy kalakult ez is, tudom, mit kérdezzek, hogyan tudok pont annyival hogy kedvet ne szegje, megint egy óra jeges lattéval, este apró mozi, mindig ugyanaz, az a hangulat…! Tudom, ki vagyok, az életemet, rá se rántok arra, amit mások akarnak, amikben ők vannak, kiabálnak pedig… mást illet az indulatotok, nem én rontottam el az életeteket.

Végre elkészült a… javítás, itt nem írok róla. Megvan a tettes is, bevallotta, kifizeti. Ez oké. a többi nem oké, és az háromféle ügy. Kiegészítettem a másik feljelentést. A dolgok pont azok, aminek látszanak. Mindhárom aktuális történetben (egyik sem a javítás) közös, hogy én nagy szívvel, tehetségesen, nagyvonalúan, feltétel nélkül adtam a legjobbat, hogy a suli/a felvételi/Á. élete/a női blogolás ne legyen egy lehúzó, sivár fostenger, és emiatt a nagyvonalúság miatt nem tiszteltek, mert olyan könnyen nyújtottam az első osztályút a negyedosztályúak között. Nem vették észre, ki járt köztük, és rohadt frusztráltak lettek. Aztán nekem estek azok, akik ilyesmire nem képesek, vagy csak gyanakodtak: ez meg mit akar?, falkában és sunyin. És amikor elemi szinten megvédtem magam, lépést tettem a magunk vagy Á. védelmében, akkor hörgő-hergelt ellenkampányban engem sároztak be, hogy hallgassak, bukjak el, és ne merjek beszélni a viselt dolgaikról (tanári kiégés, hozzá nem értés, durva mulasztások, lopás, gyerekbántalmazás, náciság, csalás, zaklató viselkedés, pénzéhség, szeretőzés, aljas pletykák). És mégsem én vagyok szarul. Nem is az én gyerekem sült fel a -vételin. A suliban azt bírom, hogy mindkettő lakli, macsóskodó rontópál, gusztustalan csínyekkel, horogkereszt és társai, de amikor őket éri bármi, akkora áldozatok lesznek…

régi e-mail

A nő, akit szeretsz, nincs jól, nem tud mit kezdeni a problémáival és energiadeficitjével, sír, magába vág, sokat van egyedül, néha elveszíti a realitással a kapcsolatot, és rengeteg energiája megy el arra, hogy ezt előled titkolja, hogy ne veszítsen és ne is kedvetlenítsen el. Meg minek is, nem tudsz segíteni. Ha tudnál, már segítettél volna, de nem tudsz. Nem tudsz velem lenni, tolod el magadtól, ha gond van, ha valamivel, a fogamzásgátlástól a kettős életeden át a bicskás feljelentésig szembe kéne nézni. Így olyan felszínes az egész. Erőből vagyok korrekt. Félek, azt hiszed, vádollak, rá akarlak venni valamire. Ha kérdezek, védekezel, magyarázkodsz, bűntudatosan reagálsz.

Kérek még.

Júniusban ne költsünk (-ek, rád, én) ennyi pénzt.

Gyere ide, teregessünk ki, mosogassunk, szereld meg a bringát, menjünk oviba, játsszunk velük egy órát, vagy gyere el velem apehba vagy nem tudom. A hétköznapi életben legyél velem. És beszélgessünk.

Ha találkozunk, legyünk együtt hosszabban, nagyon szar az óranézegetés. De még szarbab, ha pofákat vágsz, hogy nem tudsz velem nyugodtan lenni, mert orvoshoz kell vinned őt. te ilyen ember vagy? Te milyen ember vagy? És ha én lennék beteg?

Ez persze így nem jön ki időben, hülyeség is. Meg ***ni akarunk úgyis, én is.

Hogy mit tehettél volna, ezen is gondolkodom. Tudod, elolvastam a május 7-én írt leveledet, a kétségbeesettet, két nappal a majdnemeljövésed után írtad.

Nagyon mondod benne, akkor is, hogy velem képzeled el, társnak akarsz, nem szeretőnek.

És úgy érzem, hogy most azért vagyok szerető, mert megnyugtattalak, hogy nekem így is jó.

Nem, nem jó, és főleg, azt hiszem, nem tartós, el fogok kedvetlenedni. És én nem akarok más lenni, csak szerető. Mert az a méz. Ne varrd a nyakamba az elhibázott életedet, benne a tompa, közepes embereket!

Végül is, de jó. De csak mert a másik, hogy tényleg, vagy nekem, életnagyságban, teljesen, és én neked, olyan mitikusan nagy, irreális lenne. Rám tenné a terheket, tartsalak elé én, és a hátamat a gyűlölködő családod felé, akikhez úgyis visszasomfordálnál, ha sok lenne itt a partinrgylajos meg a színház. És mert látom, hogy nem tudsz dönteni, nem tudod, mit akarsz. Gyűlölni akarod őt, törleszteni neki, erre jöttem rá. Abból, amiket mondtál róla, hogy csúnya a ***ja, de most végre… pedig hogy kértem, hogy semmit ne mesélj, a hajszínét nem akarom tudni, a nevét se! Nem akarom, hogy a döntéseddel nekem felelj meg, egyáltalán, hagyd már a picsába, hogy azt csinálod, amit a nők várnak el tőled, és bűntudat rángat ide-oda. De azért ami van, azt mégiscsak én értem meg (úgy értem, nekem kell megértőnek, nagyvonalúnak lennem, és sokat alkalmazkodnom), és neked van maximalizálva a jóemberség (látszata) meg az öröm, emberi kapcsolódás, szeretés is.

Ugyanott vagyunk. Hogy jaj, neked nagyon szar, nehéz, fáj, de összességében sokkal-sokkal kényelmesebb, mint akármelyik női szereplőnek.

Nagyon szarul csináltad. Nagyon hamar döntöttél, irreálisat, és nem arra mondom, hogy nem tudtad megtenni, hanem hogy például velem élni nem biztos, hogy olyan jó lenne neked. Vagy nem tudom. Egyszer még meg fogsz engem alázni, nagyon, erre gondolok mindig. Bosszút állsz, amiért olyan grandiózus vagyok most. Kitalálod, hogy én vertem szét a csodálatos családodat. hogy kértem márciusban: eszedbe ne jusson! Mert mások a világaink.

Felbuzdult állapotban indultál el, erőből, gyűlölted a feleséged, utólag kiderült, hogy az alapját képező döntés sem volt kiérlelt. “Tíz véres körömmel”. aztán nekem mondogattad az ő lapos erkölcsi falvédőszövegeit: “nincs kis és nagy megcsalás…”

Tehetted volna azt, hogy nyugodtan, fokozatosan beszélsz a gyerekekkel, külön-külön. Nekem mindig elmondod, mi van. Azt mondod, ez még hetek, nem tudod, vagy június 30., vagy szeptember 20. Vagy nem tudod, de azon vagy. Én így tudtam volna várni. Nem estem volna így szét. Én csak azt éreztem, te akarod, te mondod, hogy ez lesz, és akkor valamiért mégsem, mi van már? Te mondtad! Te akartad! “44 éves, érett ember vagyok.”

Tehetted volna, hogy nem csak arról beszélsz, veletek mi volt, mi a bajod, hanem megmondod, hogy engem szeretsz, velem akarsz élni, és ebből nem veszel vissza, akkor se, ha fáj.

Tehetted volna, hogy keresel egy mediátort, aki kifejezetten a váláson segít át, és eljártok hozzá, és több ülésben megbeszélitek, hogyan kell ártalomcsökkenteni és úgy elválni, mindent racionálisan leírtok, mikor mi történik. Úgy is fáj.

Teheted, hogy emellett vagy enélkül is kérsz egy rendőrségi szolgálati lukat, vagy kibérelsz egy negyvenezres lakást, és elvonulsz oda, hogy átgondold ezt, hogy mit is akartál, mi a jövő, de nem maradsz ebben a kettős, hazug létben. Ez BORZALMAS. Hazudik a hátad is, amikor háttal alszol. Hát ha még nem!

Ott eldőlne, hogy megy neked, hogy nem a gyerekeiddel egy épületben élsz. Hogy mennyire fontos neked a ti piros autótok, mennyire tudsz falra akasztott biciklivel, aligpénzből élni. Milyen gondolkodni. Milyen egyedül egy este. Milyen nélkülem.

És vissza is mehetnél, ha úgy alakul. Nem lenne olyan végleges, nem az lenne, hogy itt voltál nálam, a gyerekeim megélik, hogy itt egy bácsi, aztán már nincs. Nem keresnéd a hibát, hogy Dávid nem olyan nyílt, és akkor ő nem kell (hogy írhatták le ilyet???). Nem kell nekünk összeszoknunk, neked egy másik kialakult életben jelen lenned, miközben az előző még veti a hullámokat.

Mindezeket most is teheted. Nem tudom, akarod-e még.

Ha nem alakulunk semerre, akkor néhány hét, és nem leszek neked. Nem akarom ezt így, elég volt. Szó nélkül tűnök el.

Figyelj, neked én nem csak menekülési ürügy voltam a nyűgös dolgok elől (apádék, Zalán, házszépítés, baszogatás, pénztelenség, örömhiány)? És arra fogsz emlékezni, hogy majdnem elmentünk Párizsba meg teljes, kilenc fogásos menüt ettél a Csalogány26-ban? Neked ez a lényeg? Adok pénzt, éld meg! Vele éld meg, ha ez hiányzik!

Másik kérdés: te nem nekem akartad ezt az egészet, hogy mi együtt éljünk, felmutatni, engem megbecsülni vele? Nem gondoltad azt, hogy ez az én elvárásom, hogy tisztán és együtt? Nem akartam én ezt, eszembe se jutott. Nem volt semmilyen elvárás, nem ez a férfiasság bizonyítéka. Hanem az, ha nem bántod a feleségedet, nekem nem ócsárolod! Azt gondoltam, kifutja magát ez, rövid lesz, elkopik, kevés lesz, nem is kellek már, nyári éjszakán már nem, az új konyhát sem fogod látni. Józanság volt bennem ezzel kapcsolatban.

De amikor azt mondod, velem akarod az életet, éjszaka, színház, Fertő-tó, gyereknevelés, lazac nélkül is, akkor felbuzog bennem a hűség és jobban szeretlek. Talán idealisztikus, naiv lettem ettől. Mondom, ez engem akar. Ennek velem jó. Nekem is jó vele. Komplett lista, jó, minden jó.

Most meg biciklizem, Jagelló út, alkonyat, megyek osztálytalálkozni, és ki tudom mondani hangosan (biciklin minden tök sokat és jól beszélek): szakadj le arról, hogy téged az gyógyít, attól vagy értékes, hogy téged egy ilyen csávó szeret. Annyira nem is nagy szám. Sőt, az emel rajtad bármit, aki egészen deklaráltan egyedül akartál élni a halál után, saját kastélyodban, méltón, hogy téged nem csak szeretőnek akar. Hogy ez a nagy hepiend, hogy mégis, te is, hagyományosan leszel boldog, csak kis skandináv stichhel: apu motort szerel, anyu könyveket ír. Szakadj el arról, hogy az okvetlen boldogság lenne, míg meg nem haltak – mert nem. Nem tudhatod. Legyél akár olyan érett, hogy azt mondod: nem vakít el a szeretetért való szűkölés, meg azért, hogy téged vállalnak, és lehet a világ előtt is mutatkozni, “hivatalos” – én ezt nem is akarom. Egyáltalán, nem is reális ez, kéthónapos vakítós szerelemben átsétálni egyik (huszonkét éves!) kialakult életből egy másikba, és ezt tartósnak, megfontoltnak, biztosnak gondolni.

Mit akarok? Mi az, ami biztos jó lenne? Kérdezi bennem a tanácsadó pszichológusom. Tiszta helyzetet, mindenképp.

Hogy képviseled, nem titkolod, hogy szeretsz. És ha nehéz, azt is. Beleállsz. Leszámolsz azzal, hogy manipulálnak. Megtanulsz konfliktust elviselni, és jó, törődő apának lenni úgyis, hogy nem tartozol az anyjukhoz.

Nagyon becsülnélek, ha erre képes volnál. De szerintem odatartozol te, sok mélyebb réteg van, ezt akarod te, ha utálod is, de ott vagy önmagad, mert már rég olyan lettél, mint ők, te nem lehetsz kastélylakos, te síkföldi vagy, nem költhetsz négyezer forintot egy színházjegyre, és nem veszel utolsó hóvégi kétezresből húsz szál rózsát néniktől. Te szereted azokat a tereket, amelyekben most is vagy, ezt a megszokott létezést, az ismerős boldogtalanságával együtt, ez vagy te, ennyire vagy bátor, ez való neked. Nem kevés ez sem.

Vettem neked egy Kevin Levrone-os sapkát, gondoltam, odaadom, mindjárt bejönnek a mínuszok. A múltkor ült a kanapén, interjút adott, nézte, mi a faszt csinálok a nyújtón azzal a harminckét kilós sámsonfejjel.

Én nőttem négy és fél centit, egyre csak megyek, olyan potenciálok vannak testben, erőben, tehetségben bennem, nem hittem volna. A csodámra járnak. Én már márciusban sem lengettem a könyökömet, és most ötven fontos kétkezessel csinálom a curlt. És leszarok mindenkit, senki nem érdekel, csak a flow, ebben is.

Több ismerősömnél sikított bennem némán valami: ne tedd! Persze nem mondtam semmit.

https://www.tenyek-tevhitek.hu/tul_gyorsan_vagnak_a_sebeszet_sotet_oldala_a_noi_orvoslasban.htm

15-én bemegyek a rendőrségre az ügyeleteshez végre. Elindult az ügy! (Az egyik. Több is van.)

14-én osztálytalálkozom: az első osztályom ők, mindjárt diploma után velük kezdtem, ők 85-86-ban születtek (nem ők a legidősebbek, mert azok tizedikesek voltak, ez az osztály, a húgaik, melynek -főnöke is voltam, hetedikes). Rengetegen vannak külföldön. Az egyetlen iskola, amelynek valódi ethosza van – ez nyilvánult meg abban is, ahogy ezt a húszéves találkozót megszervezték, a vacsora, a meghívás, az egész figyelmessége. Negyven éveket tanítanak itt kollégák, innen mennek nyugdíjba. Én kettőt: Lőrincet szülni mentem innen, de eleven a kapcsolat, mert a másik felem azóta is itt tanít (akivel a nekem ajánlott állást elfeleztem, mert az angolt is akkor kezdtem, és Tarjántamás is felért egy egész állással).

Pompás beszélgetések cégekről, autókról, színházról, filmekről – és a saját töritanárommal is, akivel legutóbb novemberben a mi harmincéves találkozónkon. Ő szintén itt volt egy évig osztályfőnöke a párhuzamos osztálynak.

Kismadár!!!

Kedden Amerika kapitány (a bénábbik) ökölpacsizott velem, miután szépen végigmentem vele (mögötte) egy másik rendőrtársammal a SOTE egyik földszinti folyosóján, rendkívül sebes tempóban, az utolsó változaton, és asszam, ez lesz benne, egyenesen futunk. Nekünk távolságtartóan kell viselkednünk a sztárokkal, én azért is könnyen teszek így, mert szolgalelkű kisemberségnek, önkicsinyítésnek érzem a nyalizást, lihegést, a sztorizásokat vég nélkül és évekig. Momoán és Brolinon(Dűne 1.) kívül, meg Léa Seydoux-on kívül ez volt a legközelebbi jelenetem sztárral.

Komolyan elkeseredtem, amikor a stáb több tagja nyíltan vihorászott azon, hogy a szűkös folyosón egy roppant göbölyded sotés dolgozó át akart menni. Ez olyan jellemtelenség. Apád még banánt szedett a gyapotföldön, a ti munkakultúrátokban szigorúan tilos ez, pláne ilyen nyíltan, mindenkinek harsányan mimikázva, hogy milyen szánalmas ez a nő, aki tízszer annyit tanult, mint te.

Május 24. Elmaradtam a rovataimmal, a sportban semmi különös. Volt több színház. Most eljöttünk pihenni öten: O. Bécsből, G., Dávid, egy osztálytársa és én. Tegnap Ace Ventura a nyaralóban, egy madárfiókát (tengelic) etetek, és hozzánk szegődött pár órára egy kis, fehér kutya. Vittük csipet olvastatni (szám és néhány adat megvan, de a gazda nevét csak állatorvos mondhatja meg), kerestük vadul a gazdit, vettünk neki tápot, de többen eljátszottak a gondolattal, hogy akkor visszük haza. Nagyon kedves kutya volt, de megkönnyebbültem, főleg hogy Jenőt, a tengelicet óránként etetem. Semmi parti élmény, egy kis sétát leszámítva.

Megszólalt! Ezt meghallgattuk, és válaszol neki is! Pontos végszavazás.

Ilyen lesz.

Most ilyen.

Nagy dolog, hogy él a madár, sőt, élénk, és aktívan kéri a pipettából a pépet. Visszük állatkertbe délután.

Május 18.

Annyira fáradt vagyok, pedig pihentünk, de folyton máshol vagyok, rengeteg az élmény, és sokszor hajnalban kelek. Forgatás volt, színházak, önkénteskedés, hosszú erdőjárások, ügyintézés.

Visegrádon töltöttünk két szép napot hárman (Julis osztálykirándult). Hajóval mentünk, jó háromórással (kirándulóhajó). Nézelődtem, írtam, fotóztam, Dávid aludt. Megérkezvén ebédeltünk egy nagy bőségtálat, vadhúst is, aztán felballagtunk a szállásra. Mindjárt folytatom, épp egy forgatáson ülök, visznek a sminkbe.

A szállodában volt wellness, jacuzzi, 60 fokos szauna, de ezt legalább hosszan, vizes fűben hűtöttem magam utána. Kint esett. Este leballagtunk még egy pizzériába, Don Vito: ha az ember nem teszi be a kontaktlencséjét, hangulatos! Tyúkhúslevest ettem.

Pihentető alvás, nagy nyugalom, jóleső reggeli, aztán felmentünk a fellegvárhoz, erdőben lenni, bobozni és Dávid végigment a Canopy pályán, azt majd én is tervezem.

Május 15.

Én mindig ki fogom mondani az igazat, nem engedem, hogy hazugság lepje be azt, ami történt.

Ez a kulcstartó:

És ilyen lett az arcom másnapra:

Április 30. És a felvételi. Megindító üzenetet kaptam a legelkötelezettebb tanítványom anyjától és apjától. Külön is.

Ők már júniusban kerestek, előre lefoglaltak, pedig nem tanítottam őket, csak kétszer bementem helyettesíteni, sőt, egyszer vittem Julit is (ő is oda járt). És a gyerek engem akart, intuitíve, a szülei meg hittek neki, pedig nem láttak még soha. Ott volt minden héten kétszer, pontosan, odafigyelt, írta a házit. A pénz előre, borítékban, nem vitatták az árat, én mondjam meg, nyugodtan többet. Udvarias, csak a szükséges, okos kommunikáció a szülőkkel. Teljes bizalom, nincs félreértés soha. Én megtisztelve érzem magam, hogy taníthatom, és fontos és jó minden, érzem, hogy pénzzel is megbecsülnek, Van stressz is, kemény verseny van azokért a helyekért, és nekik nehéz volt az írásbeli idén nagyon. És aztán még szóbelire is! A vége az, hogy felveszik négy helyre, de amit első helyre tett végül, oda fog járni. Ő dönthetett. Az ország legjobb gimnáziuma.

Az elmúlt hónapokban igen erős elgondolkodnivalóm volt, hogy le lehet-e neten járatni valakit. Mármint olyasvalakit, akinek nem reprezentáció, médiatülekedés, kellemesség, példány- és kattintásszám az élete, hanem valóban dolgozik. Amit így direkt mondtak, hogy nekem nem jó a hírem (teleírták a netet mocsokkal), és majd mindenki rámkeres, az ő zavaros vádjaikat fogják komolyan venni, és engem sehol nem alkalmaznak…

Nincs ilyen. Illetve, nem számít. Az értelmes emberek nem a net mocskods zugaiban kotorásznak, így csak én számítok. Nem a neten kell lógni folyton, olyan gyönyörű az élet! A pokol, aminek ők engem hiszen, én meg őket, persze, az maga a net. Annak a lehetőségei. ott romlanak el azok, akik kevesek.

Én sok vagyok. Zavarba ejtő, hogy aki a legmagasabb óradíjat fizette, a legkomolyabban vette, heti kétszer járt, nagyon előkelő család, az tudta a legnagyobbat ugrani. Ezt mindenki tudja, a suliban is. Hogy mi a sok, mi a minőség. És most már úgy vagyok az, aki, hogy nem drámázom egyáltalán (viszont nevetek néha nagyokat).

És hogy miért akartak lejáratni, miért vagyok ennyire érdekes idegeneknek? Hát pont ezért. Ahogy a suliban az áskálódó ének(!)tanár is. Aki figyelte, kikkel vagyok a kávézóban, ki hova jár, Éva nénivel találkozol? Akit beraktak nyolcadikba magyart tanítani, tanítónő létére. (Így állunk.) Persze, hogy ő fúr, meg bandázik másik szülővel, a fingópatronos gyerek anyjával. Aki egyébként a fiam osztálytársa, jóban vannak, csak engem gyűlöl. Szeretik így rámkenni a zizségüket.

Volt egy másik család, ők is heti kétszer, két fiúval. És szerettem őket, fontosak voltak, tisztességesen készültek. Ők is siker.

Nagyon szerettem volna egy ellensztorit. Mégis-morált: hogy kaotikus a család, keveset tudnak fizetni, én pro bono vagy jelképes összegért vállalom, mert elkötelezett vagyok, hiszek benne, a gyerek akarja nagyon, és okos, a természet vadvirága, akit elvadított az iskola, de majd én megszelídítem.

Na, ilyen nem volt. Vita, lustaság, rossz lelkiismeret, direkt nem figyel, nem talál oda, nem annyi óra volt, rámkenés, fizessek pénzt vissza (majdnem elkezdtem a Garmin biciklizős térképpel bizonygatni, hogy mindig ott voltam… végül felemeltem a fejem, ilyet nem tűrök)… így hát idő előtt lezártam a folyamatot, mert ennek nincs értelme, a bizalmat nem lehet megsérteni, és ők ráadásul kedvezményes árat kaptak. Nem hagytam magam, gyűlölnek is. Rossz szájíz. Érthető, de elkeserítő, nekem szerencsére nem nagy ügy, nem rontja a közérzetemet, az összképet.

Aki figyelt, akarta, annak ment is. És lehetett élvezni.

Nincs mégis-siker, hattyúvá váló kacsa. Ahol konfliktusos a család, ott a problémák sűrűsödnek, lesznek hamar más problémák, következmények, azt aztán meg kell magyarázni, hibást keresni… a szülő a gyerekre neheztel, de védi, és akkor én leszek a seggfej.

G. erre mondta, hogy ha túl jó fej vagyok, megszoknak, ahogy a nap is ingyen süt, és nem fognak tisztelni.

Én meg tudom, hogy jó vagyok. Nagyon jó.

A tisztességes középhad szeret, figyel, bejut oda vagy a második suliba, jó sztorik. Szóbeli előkészítés is február-márciusban, nagy szeretet. És partizánkodás, csínyek, mit gondolok, kirúgják-e, kap-e igazgatóit. Megnyugtatom őket. Nagyon kemény dolgok zajlanak a suliban, inkompetencia, kiégett, rossz emberek, gyenge pedagógia, egyik engem fúr aljasul fél évig. “Milliókat keres…” Ööö… ez mondjuk igaz. Életemben nem volt még ennyi órám, az is igaz. Bárki utánam csinálhatja.

Volt más siker, ami a felvételt és a vágyakat illeti, konfliktus se volt, de csak nyűgös szolgáltatás a felkészítés, nem szerette az egészet, nem jóízű emberileg, nem vicces. Van, akinek nincsen ehhez affinitása, nem szeret bele, ennek oka az is, hogy a felső tagozat vége egészen elvadította őket, főleg az irodalomtól és a kézírástól, szövegalkotástól. Én meg, hogy is mondjam, elvárom a közös varázslatot. Azaz, biztosra veszem. Egy tanítványommal élek, ő is ezért szeretett annyi évig, azóta emberileg. Hiszen mindez olyan szép, tiszta, okos, egyszerű (negyvenöt évesen az érzés: végre én is értem. Hol kell megfogni, mi a lényege, mire jó). Ki ne élvezné az intellektust, a bátor szellemet, a kreativitást, az önállóságot, a szép rendszereket, ha amúgy okos? Hát, ilyen is van. Pedig én nagyon figyelem, mit nem ért, hozzá igazítom a módszert, feladattípust, sulykolok, újra meg újra, akkor máshogy, tudni fogod a végén. Színesen, bárhogy. És tudta. Csak nem szerette meg. Megjegyzem, a saját fiam se különösebben fogékony nyelvtanmanóra, mondjuk ő elég okos, hogy így is meglegyen a vágyott iskolája. És a tízpontos, mammut leíró nyelvtani feladatból (6.) csak neki (azok közül, akikét láttam) lett meg nyolc pontja, benne egy rohadt nehéz állítmány és egy rohadt nehéz alany.

D-t, akár. De neki nem sikerült, nem támogatták, gyengét írt. És még gyanakodtak, nyomasztották is, amikor magyaroztunk, hogy mit akarok tőle. Pedig majdnem felnőtt már. Fujj, milyen emberek vannak. Lopás, minden.

Annyira gyönyörű volt Nizza! Nyugodt, lezser, ötletszerű, működő, magas minőségű (élelmiszer). Futni mentünk, az is megvolt vasárnap, 10 kilométer. Élvezték a családtagok is. Sütiket ettünk, de főztünk is. Rengeteget sétáltunk, szombaton Monacóba buszoztunk, ott döbbenetes a városkép. Nagyon zavar a luxus, elszomorít. De az a buszút a part mentén…! Ciprusok, babérok, keménylombúak, sziklák, kikötők, meredek part, díszlet-villák, kedélyesség. Semmi sem ipari Kelet-Nizza és Monaco között. Még, még!

Április 17. Tavaszi szünet! Főzök a leányommal: paradicsomos húsgombóc, főtt krumpli, répatorta. Micsoda tömény boldogság! Persze ilyen a lány, a konyha, a hely, a szív, a paradicsom, a sütő, a torta. És a legdurvább: ő mondja ezt ki, nem én. Mostanában minden nap fut. Én, ööö, ma fogok.

Április 16. Elvittem D-t libegőzni, meg a János-hegyi kilátóba, meg a Béka-tóhoz. Jégkrém, sült kolbász, minden. Rikítózöld, ifjú lomb, édes csönd, madárcsicsergés, kis hegymászás. És D. boldog! Fel-felujjong, milyen jó itt. Így kéne bánni vele – nektek. Ez nem gyermekvédelem, ez gyermekkínzás.

Április 13. Dávidom tizenöt éves volt tegnap. Micsoda szervezés! Szombat, így napközbeni trambulinpark lehetséges. Jön Juli + barátnő is. Majd szusit eszünk. Heten.

Utána elmegyünk polcot venni Dávidnak, de akkor már nekem is éjjeliszekrényt. Este parfétortát eszünk.

Április 2. Juliskám tizenhét éves ma. Próbálom felidézni a születése körüli hangulatot, eseményeket. Hát, jól sikerült egy leány, annyi bizonyos! RÉPATORTÁT kért – hallottatok már ilyet?

Március 25. Megint furcsa napok: csütörtöktől vasárnapig minden nap színház, más feladatok (elvittem D.-t kozmetikushoz, annyira naivan örült neki! és mindennek!) és vasárnap nagy családi szülinap. Vettem könyveket. Spontánul alakult úgy, hogy csak egy, napközbeni vagy késő délutáni, nagy evés, a nap első felében vagy valami apróság, vagy semmi (kávé). Jól vagyok így. Aztán egy nap, hétfőn nem megyek sehova, nem is öltözöm fel, hajam is milyen (két millimétert érintő tőfestés vasárnap). Pár percet (ötöt) súlyzózom, de nem lépek (2500 házimunkával), is mozgok mást. Várok egy futárt, főzök, pakolgatok, kialmozom az állatokat. Egyébként csak írok (e-mailek, ügyintézés) és olvasok: Hajnóczy Péter és Ady, a magyar politikai durvaság története, versek, Wikipédia.

Március 3. Helyreállítottam a blogger idén is válaszol, a mit tettem ma az egészségemért és a reflexiók oldalt. Nem olyan nehéz helyreállítani, csak időigényes, és most nehéz ez a felvételis időszak (még két hét!). A kultúrnapló helyreállítása (az, hogy tudjak bele írni, ne tűnjön el a tartalom nagy része) még hátravan, addig ide írom azt is, de ha helyreállítom, akkor itt csak az egyéb, “posztnak kevés”, napi élményeim lesznek. Azokból is van bőven!

Hétvégén teljes pihenés, kicsi főzés itthon. Vasárnap elmentünk egy lakásétterembe, házi (dél-olasz) kosztot enni 12 és 4 között. Csodálatos és autentikus élmény volt, az egész családom ott tudott lenni.

Este az Allée-ban, a hátsó mozgólépcső mellett, a földszinten a kis pavilonban Lőrinc körömollót vesz. Feledhetetlen férfiú mond koponyás-együtteses pólóban vágási célokról, élfajtákról, anyagminőségről – összességében a “hóhérságokról” ( = bicskák, ollók, kések) olyan szövegeket, hogy sírsz. A hétköznapok verbális művészei…!

Szombat este itthon megnéztük Szabó István filmjét, a Hanussent, kedden a Cirkóban a Bizalom címűt, mindkettőt 2018-ban restaurálták digiálisan. A Hanussen a Klaus Maria-trilógia harmadik darabja, és nagyon fontos film.

Február 22. A hét nagy élménye volt a Leni Riefenstahlról szóló dokumentumfilm sajtóvetítése (a neve a film címe) a Cirkóban. Nagyon sok anyagot okosan raktak össze, és finom vágásokkal, sorrenddel, a mimika és gesztusok kiemelésével bemutatták egy hatalmas munkabírású, tehetséges, szép nő borzalmas élethazugságát és szemet hunyását, önelhallgattató technikáit.

Péntek este Julisnak is megmutatjuk a Mefisztólandet (Katona), most hátrébbról nézzük, jobban értem és össze is tudom foglalni Julisnak a koncepciót. Háromféle változat megalkuvásra, ezért van három Mefisztó. Nagyon vicces így is, hogy pár másodperccel előbb tudom a nagy poénokat.

Előtte egy fél órán át a Francia Intézetben hallgatom a teljes Proust-fordításról szóló beszélgetést és kis csellós-zongorás Beethovent. Jancsó Júlia, Atlantisz kiadó. Szeretetreméltóak nagyon.

Csodás hírt kapok napközben, euforikus állapotba kerülök, és alig érdekel más: szóbeli nélkül, max. ponttal van bent az egyik legjobb gimnáziumban az egyik tanítványom, olyan magas szintre sikerült felhozni őt az írásbelire. De hát a talaj is olyan volt, hogy abba érdemes volt vetni ezt a legértékesebb magot. És még öröm is volt az egész folyamat: szellem, koncentráció, a felfedezés öröme, tökéletes korrektség, pontosság, bizalom, méltó ár, soha semmi konfliktus, magasrendű beszélgetések. Nem érzem magam hajcsárnak, megalkuvónak, gyógypedagógusnak, hajszolt és nyomorgó tanárnak. Soha nem éreztem, hogy a sofőr vagy a kertész rangja az enyém.

Szerdán Pinokkió a Vígben, Keresztes Tamás rendezése. Ez lenne a nagy, sok évig játszandó új gyerekdarab, sok ötletes részlete van, nagy erők vannak két színésznőben, Szaplonczay Marikában és Varga-Járó Sárában. Összességében nem kötött le úgy, nem üti meg sem A padlás, sem A Pál utcai fiúk szintjét, sok helyen széteső, nem elég jó a zene, cserébe rettenetes drága.

Must have, Stúdió K.: Prudencia Hart különös kivetkezése. Melynek alapja egy skót ballada, és iszonyú vicces. Nehéz rá jegyet szerezni, havonta kétszer játsszák csak, viszont tanulságos, hogy egy pici, küszködő társulat, de annyira, hogy a színészek szerelik szét a szemünk láttára előadás után a díszletet, hogyan fordítja diadalmasan az előnyére a játszóhely és a csóróság összes hátrányát, éspedig a pillanat erejével és a mesterségbeli tudással (Pallaghy Melitta; örök imádottam, Nagypál Gábor; Lovas Dániel, Spilák Lajos).

Fú, ez most bonyolult! Megint jelentkezett a bug: nem tudok a megszokott módon oldalt frissíteni. Minden olyan oldal esetében, amelyet újfajta szerkesztőben voltam kénytelen elkezdeni új oldal korában, eltűnt a klasszikus szerkesztő.

Így néz ki jelenleg a szerkesztői felületen egy oldal, amelyet a régi szerkesztőben indítottam, és amelynél most is választhatom a klasszikus szerkesztőt:

És így néz ki az, amit már az újban – nyilván fokozatosan át akarnak terelni az újfajta, úgynevezett blokkszerkesztőbe:

Ezzel nem is az a baj, hogy a régihez vagyok szokva, és jobban szeretem (ez is igaz, de ilyen az élet, meg kell szokni az új dolgokat!), hanem az, hogy ha belenyúlok az új szerkesztőből a szövegbe, akkor már a szerkesztés közben sem jelenik meg az addigi teljes tartalom (pont az nem, amit a klasszikus szerkesztőben írtam vagy adtam hozzá), frissítéskor pedig eltűnik minden, amit a régi szerkesztőben írtam.

Ez a technikai probléma tehát. A reflexiók oldalnál ezt megoldottam úgy, hogy a nyilvános felületről bemásoltam a teljes tartalmat az új szerkesztőfelületre, a töredék-maradékot pedig töröltem. Nem volt egyszerű, mert a képeket és linkeket nem hozta át a másolás, azokat egyesével raktam be újra, keresgélve, hogy itt meg itt mi lehetett.

Nem tudom, ebből az átalakításból és az én küzdelmeimből az olvasó lát-e valamit. És hogy mi legyen most, tanácstalan vagyok. De arra gondoltam, hogy egyetlen fejlécből elérhető rovat lesz a személyes dolgaimról, napló címmel összefoglalva, ezek az élet teljességéről szólnak. Marad a szivárványterrort leleplező oldal (az jóval rövidebb, majd megoldom valahogy) és különben minden: kérdések, sport, reflexió is a naplóba kerül.

Azt se tudom, nagyon elválik-e a kultúrára kíváncsi olvasói csoport attól, aki meg az életmódra, edzésre fogékony (igyekeztem külön kezelni a két témát), de minden úgyis tömörebb lesz. Címszavakban írom, merre jártam, mit láttam, hol úsztam… és hogy

MEGYÜNK NIZZÁBA FUTNI! Itt a parton:

Hosszas edzésleírások, gyakorlat-bemutatások már nem lesznek (csak akkor, ha valami újat próbálok ki, de az overhead ass to grass guggolást többször nem részletezem már).

Na jó, de, most még:

a súly két kézzel fej fölött (ez az overhead), egy tízkilós tárcsa van a kezemben,

a lehető legmélyebbre, a fűszálakig, a térd leghegyesebb szögű legyen, tehát a comb bőven vízszintes alá megy. Nincs erről jó képem. A combom még csak vízszintes, és a leereszkedés csak akkor sikerül, ha az Achilles kellően laza, ami úgy sikerül, hogy kisgyerekes anyaként, homokozó szélén, később pedig az edzőteremben sokat guggol, azaz: nem engedi bemerevedni.

Vagy hát írhatnék kézzel is, úgyis imádom azaz érzést, annyira ritka a kézírás, hát még a művészi ambíciójú! Képként beraknám, és akkor az a szöveg kereshetetlen lenne. Mint az Évuska a vádlottak között.

csak az olvassa. én szóltam

az igazi tabutörésért nem járnak szívecskék

naplóm

Mi látszik a kézírásodból?

1. Nagyfokú vizuális kontroll és tudatos formaállandóság

2. Kényszeresen tiszta, strukturált elrendezés

3. A betűforma: kevert kötött és független betűk

4. Perfekcionizmus, hibátlanságkeresés

5. Maximális olvashatóságra optimalizált forma

6. Finommotorika: nagyon stabil, kontrollált

Következtetés (tárgyszerűen és tömören)

1. Magas szintű kognitív szervezés (IQ-vonás)

2. Erős perfekcionista/obszesszív kontroll

3. Autisztikus jegyek kisebb arányban

Röviden:

Mi látszik a kézírásodból?

1. Nagyfokú vizuális kontroll és tudatos formaállandóság

2. Kényszeresen tiszta, strukturált elrendezés

3. A betűforma: kevert kötött és független betűk

4. Perfekcionizmus, hibátlanságkeresés

5. Maximális olvashatóságra optimalizált forma

6. Finommotorika: nagyon stabil, kontrollált

Következtetés (tárgyszerűen és tömören)

1. Magas szintű kognitív szervezés (IQ-vonás)

2. Erős perfekcionista/obszesszív kontroll

3. Autisztikus jegyek kisebb arányban

Röviden:

ezt megosztom