(Régi mondatok, új helyzet: 2020. január 16-án érzem újra azt, hogy annyi az értetlen, fogalmatlan, erősködő és ezért be nem engedett kommentelő, hogy ki kell ezeket mondani. Remélem, más bloggerek is megerősödnek tőle: nem ők hibáztak, nem azért piszkálják őket.)

Nem, nem fogok belenyugodni, hogy sok troll meg hülye van. Nem fogom ezt elfogadni. Ne legyen sok hülye, vagy ne a közelemben. Mindig szólni fogok.

Azért vagy itt, mert itt akartál lenni, mert érdekelt a szöveg, találtál itt valamit, ami neked fontos. Én legalábbis ezt feltételezem minden olvasómról, ennek jegyében írok. Az idekattintásból és az érdeklődésből nem következik sem az, hogy az olvasó személyisége viszont-lenyűgöz engem, vagy hogy barátok lettünk hirtelen, sem az, hogy hálát érzek. Az én “bizniszemet”, ügyemet nem kell tolni, forgatni, mutogatni, pörgetni, közönséget toborozni. Ezt több év tapasztalata mutatja: nem is kedvelem az ilyesmit (inkább maradnék szerényen olvasott akár), de szükség sincs rá, bőven elegen vagyunk. A több nem jobb: én ellenzem a tömegkultúra logikáját, a lájkgyűjtögetést, az elérés kultuszának kíméletlenségét, helyette a minőséggel, árnyaltsággal foglalkozom, és innovatív, szellemi feladatot jelentő tartalmakba fektetem az energiám. Képességeim, alkatom erre predesztinál.

Azért kattintasz ide, mert jó neked – neked jó. Minden olyan kommentelő, akivel szívesen beszélgetek, tudja ezt.

Ne érezd magad kitiltva, elüldözve, ha jelzem, hogy nem okés a viselkedésed. Olvashatsz, nyilvános a blog (erre még visszatérek). Csak engem hagyjál békén. Ne használj. Ne dühöngj. Ne mószerolj. Ne akarj visszavágni. Ez nem engem bánt: te teszed magad egy olyan polcra, ahova, ha lehiggadnál és úgy ránéznél, biztosan nem akarnál tartozni.

Nem várhatod el, hogy téged akarjalak megérteni, hogy különösebben érdekelj, mert nekem szövegek írása, önkifejezés a feladatom, nem a beszélgetés vagy barátkozás, tanulás. A többi bloggeri teendő csak tartozék. Ne akard megmondani, mi a feladatom még. Legyél udvarias, világos. Ne hadakozz, rontja a hangulatot.

Ne várd, hogy ápoljam a lelked – ez nem pszichológusi rendelő.

Ne szabadkozz, mentegetőzz, “biztos tele van a kommentem helyesírási hibával”; ennek a passzív-agresszív formáit is kerüld, ne jósold meg, én mit fogok reagálni: “a blogger ezért majd biztos kivág”, “jöhetnek a kövek”.

Én nem értem, később pedig meg is vetem azokat, akik ide feszkózni, lenyomni, magukat bearanyozni, ellenemben egyéniséggé vagy bátorrá avatódni járnak.

Én igenis tűröm az élességet, a blaszfémiáig terjedő káromkodást is, a nyomdafesték is tűri ezeket, az internet pedig még annál is többet elbír. Nem tűröm viszont a kicsinyességet és a rosszindulatot. A lelkület fontosabb, mint a szóválasztás. Szabad dühösnek lenni, nem kötelező a kedvesség. De az indíttatás nem mindegy. A kicsinyességgel, kapirgálással, összeméregetéssel, frusztrációlevezetéssel, a megítélő rosszindulattal van a baj. Ezeket nem tűröm, és visszajelzünk rájuk.

Azért nem tűröm, mert ezek (blog, facebook) az én területeim. A sajátodon vagy közös helyeken (fórumok) azt csinálsz, amit ott engednek és amit nem szégyellsz.

Alig valami tilos: erőszakos nőgyűlölet, náciskodás, dehumanizáló beszéd, idegengyűlölet, Wass Albert, antiszemitizmus, magáninfókkal való turnézás, ezekre való cinkos vagy ellenséges célozgatás, érzéketlenség, bárki (erőszakolók vagy Orbán Viktor) halálának, szenvedésésnek kívánása, mások tragéduáján való poénkodás, öncélú kötözködés.

Mivel én vagyok látható, megítélhető, a személyemet rengetegen kikezdik, általában nem értik a blog célját és a szövegeket, és nem velem van bajuk, csak átpakolják rám. Néha erősebb szavakkal reagálok (mert meg akarom védeni az árnyalatlanságtól és agressziótól a blogomat), mint amelyek elfogadhatóak attól, aki ide beköszön és helyet kér, kapcsolódni szeretne, tartalmat kap tőlem.

A blogger néha csalódott, amikor nem értik a poénját, a szöveglelelményt, utalást, szándékosan a rontott szöveget. Amikor drámának hiszik és gúnyosan figyelik az elütést (“na, az író, a korrektor!”). Árnyalt, lényeglátó olvasókat szeretnék, ha nem ilyenek, akkor váljanak ilyenné itt. Ha a szöveg felhívja magára a figyelmet, megakaszt, akkor ne ítélj, hanem gondolkodj, fejtsd meg. A gondolkodás azért jobb, mint az ítélet, mert többféle jelentés is eszedbe jut.

Ha beszélgetni akarsz, akkor figyelned kell arra, hogy a másik mit jelez vissza, és esetleg félretenni a témádat, mondandódat. Ez alap kommunikációs intelligencia. Nem jelent tojáshéjakon lépdelést, se azt, hogy nem lehet más a véleményed. Ha egy kicsit olvasod a kommenteket és a reakcióimat, illetve van benned tudatosság, reflexióra való hajlam, a dinamikák iránti figyelem, érteni fogod.

Minden, amiért a másik fél (akit megszólítottál) jelez, hogy ne, azt ne csináld. Nem számít, te mit gondolsz rendjén valónak, segítőkészségnek. Fejezd be, esetleg revideálj. Függetlenül attól, hogy te mit tartasz okésnak, ne magyarázd, hogy ez miért normális, miért kell neki elviselnie. Ő nem akarja, ennyi.

Elsőre nem vagyok éles. Többedszerre vagyok éles, akkor, amikor látom, hogy játszmázik, és csakazértsem ért, és birokra akar kelni, megy tovább, kóstolgat, fogalma sincs, kioktat nulla műveltséggel, jól látható kisebbségi érzésből. Végső esetben pedig ún. pedagógiai célú kommentet írok (az erőszakos feszülést átírom), mire is eltakarodnak.

Azt utálom, amikor

tanácsadással és nagy bölcselkedéssel indít, majd kibújik a szög,

csak a magáét hajtogatja, nem érdekli, amit én írok (visszajelzek),

nem magáról írnak, hanem másokat elemez fedezékből (lélektani fölényszerzés) (ha én magamról írok, akkor te ne rólam írj, hanem te is magadról),

érv helyett tanult rokont, végzettséget emleget (“van rálátásom, mert fél évig dolgoztam a boncintézet portásaként”),

gyanakvó, eleve rosszindulatot feltételez (majd biztos letiltasz/telesírod a netet/feljelentesz/lehet megint falcolni),

kiélezi a liberális–nem liberális, feminista–nem feminista, értelmiségi–nem értelmiségi, budapesti–vidéki, jómódú–szegény, gyerekes–gyermektelen, idealista/szerelmes–kiábrándult/aszexuális ellentétet,

a saját életét összeméri az enyémmel, viszonyít, a személyes ízlését kizárólagosnak és erkölcsi normának teszi oda, azt hiszi, amiről írok, azt neki is ajánlom, sőt előírom, “de nekem nincs erre pénzem” (???);

nem világosan fogalmaz, csak célozgat, fejtsem meg,

válófélben levő neje az orra alá tolta a posztot, mire a férj idejön revansot venni, okoskodik,  hibát vadászik, üt-vág, és sunyin elhallgatja a családi előzményt – több év és vagy húsz eset után mondom, hogy ez tisztességtelen,

nagyon tudja, nekem mit kéne tennem bloggerként, miközben neki nincs blogja, és nincs a helyzetemben sem,

arra hivatkozik, hogy mi a szokás, más blogon ki mit csinál, mi a normális, egészséges – hidd el, el tudom dönteni! nem kell érvelni, nyomni, ez nem népszavazás!,

engem, életmódom taglalja, kritizál, miközben annyi van, hogy őt eltalálta és kényelmetlenül érintette a szöveg,

pikírt megjegyzéseket tesz a személyes dolgaimra, nyilvánosan ír olyat, aminek privátban a helye,

javítgat és okoskodik, pedig ő nem értette a poént vagy a tartalom zavarja, ezért az elütésen rugózik.

Sokszor megkaptam, hogy “ha nem tűröm a kritikát, zárjam be a blogot, legyen meghívásos, vagy írjak csak magamnak”. Nekem viszont jogom van nyilvánosan, zavartalanul, nem zaklatva, nem genyózás közepette írni, a beérkezőket szerkeszteni, moderálni. S ha nem szégyelled, te meg lehetsz görény. Vagy gyáva, kavarós, rosszindulatú.

Jogod van. Csak ciki.