portrék 18.: a lecsúszott értelmiség

Nekem megállt az idő, én még nemrég is ott tartottam, hogy ugye mostanában rendszert váltottunk, Európa, szabadság, jólét, szellem napvilága, mindjárt minden jó lesz. És hogy vannak ilyen ikonok, teljes életutak: Baló György, Bojtár B., Esterházy, Parti Nagy, Révész Sándor. A premierre járók, klikkek, szerkesztőségek, lapok, amelyeket én egyetemi éveimben, aztán Tamással, de még később, Jánossal is látogattam, olvastam.

Nem az idő múlásán vagy az öregedésen merengek most. Hanem hogy jönnek a hírek, és vannak ezek a találkozások egyre-másra. A szavazósátornál jeles költő: ön XY?, látszik rajta, nem szokták felismerni (én is csak a név miatt, az arc előtt amúgy is maszk), kedves és szerény, megbeszéljük, hogy Tamással egy tankörbe járt. Látom a jóval fiatalabb írófejedelmet, hatalmas Don Juan volt, velem is fölényeskedett, nyomorúan sántikál, egy nem is dekoratív nő támogatja. Meghalt Bitó László is, róla és intézményesült vendégségeiről itt írnak nagyon érdekeseket. Én, bár Tamással sokat jártam társaságba, nem érzem tisztemnek, hogy bármit gondoljak Bitóról, utálom is a nekro-fontoskodást, egyszer jártam nála, és nem önjogon, hanem partnerként, én csak egy huszonpár éves kezdő tanár voltam, vagy akkor talán már friss anya, nem igazán értve, ki kicsoda, de Macinak így is szórakoztatóak az emlékeim, és szerintem Bitó nagyvonalú volt, bár azt nem értettem még akkor, mit képvisel (amiről a cikk szól). Hallgattam, már akkor is hüledezve a saroklakásban Bolgárurat, aki szenvedélyesen beszélt a regényéről. Azóta meg is jelent e nagybecsű, tisztán irodalmi munka.

Mindenesetre van sok élményem arról, amikor röpködnek a belterjes becenevek (ÖrsiPista, Tyutyu, Lénárt Papi), és iszonyú pletykásak. És hát intézményes molesztálásról is, lásd az előző linket. A tokaji írótáborban hat hónapos terhes koromban utánam jött a szobámba, rámfeküdt, majd arcon hányt egy ünnepelt írófejedelem. Ma jogvédőként és felvilágosult ellenzékiként, sőt, feministaként parádézik, egyszer basztatott kommentben a testes nők védelmében vihorászva, nem-ismerősként egy sportos poszt alatt, és csak ennek az emléknek a felidézése után kotródott el.

Nehéz most szembesülni azzal, hogy nem csak én távolodtam el ettől a világtól és intézményeitől, kivéve a színházat, hanem minden megváltozott, még a színházak is… vezető színészből, fejedelemből bulváriparos lett a művész úr is, nem szeretek ezzel a műfajjal találkozni, már csak az uszodában látom alkalmanként. Látom viszont itt nálunk kutyát sétáltatni meg biciklizni nagyon menő szettben a régi igazgatóját, Szabó István korai filmjeinek férfihősét. A fontoskodó, roppant anyagias, kíméletlen mosolygó kulturális újságíró, távoli rokonom húsz éve ugyanúgy néz ki, médiumok megszűnnek alóla, de ő ír, jelen van. Csak érdekből van jóban bárkivel, csak akkor hív, ha kell neki valami, de azt aztán csikarja. Sose láttam embernek.

Az ifjúságom ködös ikonjai, tanáraim és bálványaim egyrészt meghaltak, másrészt megöregednek, lecsúsznak, szétisszák az agyukat, átállnak Orbánhoz (János legjobb barátja pl.), és nagyon kevesen maradnak szem előtt, minőséggel (ők meg betegek). Ment a rinya, hogy Index (milyen Index? annak vége volt Uj Péter távozásával), meg jaj, a Klubrádió, ami szerintem a fénykorában is amatőr volt, tele beszáradt bizonygatókkal, mindenhol ott pörgő nevekkel, a valódi médiumokból kihullott öregekkel, alkeszokkal.

Vagy azok, akik facebookra tették át a költészetet, esszéiket, az ennek megfelelő minőségromlással, ott illegetik magukat, panaszkodnak, hogy nem kaptak díjakat. Netán könyvelőknek, ötvenes családanyáknak árulják a szépírás titkait.

Aztán vannak azok, és ők az igazi szomorú sorsok, akik nem voltak híres vagy alkotó értelmiségiek sosem, csak e körök szélén sertepertéltek, tévében, rádióban, folyóiratoknál, nyugdíjas állásnak gondolt, ismerősi alapon szerzett pozícióban, amikor még nem volt verseny a csatornák között, sőt, csatornák se voltak nagyon. Mindenkit kirúgtak, ez a típus eleve sem nagyon értett hozzá, de ismeri a többieket, összejárnak, gyűlölködnek és a gerincbántalmaikra panaszkodnak. A mai napig becenevükön sorolja a nagyok neveit, folyton bennfenteskedve, hatalmas arccal regél arról, kikkel bandázott meg dolgozott, “bármilyen nehéz elhinni, mi imádtuk ezt az istenverte szakmát”, ilyet csak a kirúgás után mond nosztalgikus keserűséggel.

Ma koldusbérért alkalmi munkából él, magányosan, szétesve, betegen, íróasztalán cigis dobozok szanaszét, minden ragad. Letűnt időkön mereng. Naphosszat fórumozgat, a nagy időket idéző nosztalgikus kommenteket eü nyafogással (mindenki más hibás, rohadt kórház) és gyalázkodással váltogatja. Bandába verődni, a “közösség” erejét átélni, gonoszkodni, álszenten sajnálkozni haláleseteken (“jó barátom volt”), jobban tudni – ennyi öröme maradt.

És: MACSKÁK. Ez akkora sztereotípia, hogy leírni is ciki (de tartani és róluk ömlengeni miért nem?). Tényleg kialmozzák? Nem úgy néznek ki, mint akik képesek vagy hajlandóak lehajolni és tíz métert menni, pláne lépcsőzni a szeméttel. És ha lát valakit, akit nem ment tönkre, akinek van szépség az életében, akkor pszichopatává válik.

Nagyon sok vesztese van a meghiúsult rendszerváltásnak. És ezek a túl sokáig regnálók tragikusan hitték el, hogy nekik jár valami, pedig csak jutott, olyan korban, amikor nem volt verseny. Eközben Isten humorizál, azt élem meg, amit egy szabályos életben huszonévesen lehetett volna, hogy aztán megkomolyodjam. Ez csak vicces, igaz, sorsméretű vicc. De ami az igazi kincs: a névsor, sokakat tartok tisztának és nagynak, akiket már huszonévesen is szerettem és tiszteltem, és élnek és alkotnak, nem hullottak ki, és halálukig, sőt, azon túl is tündököltek. Mert nem szükségszerű belebukni, elromlani. Zoltán Gábor is rádiós volt, elbocsátották, és ő nem romlott el, hanem fontos és minőségi regényeket ír.

portrék itt

1 thought on “portrék 18.: a lecsúszott értelmiség

  1. Ez a nagyon szomorú sors, a magabízó, bennfenteskedő, komoly teljesítmény nélküli, protekcióból és nepotizmusból élő, éles nyelvű, rosszindulatú, mindenhol ott nyüzsgő állapotból a teljes magány és nyomor olyanokat is elért, akik a ,kilencvenes-kétezres években kifejezetten sztároknak számítottak a médiában vagy a kulturális közéletben. És erre improduktív választ is adtak sokan, unatkoznak, isznak, hergelnek. Valaha elvhűnek tűntek, de bármikor megtagadják egy kis pénzért vagy érdekből, bosszúból a korábbi meggyőződéseiket. Ezért becsülöm nagyra azokat, akik tiszták maradtak, írnak, alkotnak, tartalmas életet élnek, nem a nyüzsgésből étek, nagyjából akár vissza isvonultak, eleve nem is szerepelgettek, hanem komolyan veszik, amit csinálnak. Inkább egy ügynökmúlt, mint egy habtiszta médiamunkás, aki most liberális létére azon vihog a facebookra tapadtan, hogy haha, Szájer buzi.

    Kedvelik 1 személy

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.