nem, gyereket nevelni nem nehéz 1.

Túl van ez gondolva, lányok, asszonyok. Ne féljetek!

Gyerekvállalás előtt állsz, és beléd dumálta a világ, tele van a net is ezzel, jótanácsok, szakértők, facebook, magazinok és sulykolják főleg a roskadt, teljes életüktől keserű anyák: gondold meg! aggódj! légy gondos! biztosítsd be magad! tervezz! szorongj! Van ez a 21. századi emberben, hogy nem rohan bele a csillogó vízbe, hanem nézi a telefonján a hőfokát, viharjelzést, károsanyag-koncentrációt… és csak ezektől nyugszik meg (de addig nézegeti, amíg nem igazolják vissza a félelmeit).

És az a lényeg, hogy ők (a külvilág, a tekintély, a hagyomány, az intézmény) mondják meg. Elképesztően értelmes nők is olyan szervilisek és bizonytalanok lesznek, ha ilyen témákról van szó. Nagyon Kell Vigyázni. Azt akarja az intéz- és hagyomány, hogy bonyolítsd, hogy aggódj, vegyél meg minden szart, hogy uralják a tudatodat. Pont mint a sportban, a test eredendő, jó állapotának megőrzésében: az is magától értetődő, szabad, boldog, biológiai alapú, egyszerű tevékenység volt és lenne, de rátelepszenek, iparosítják, eladják neked termékként. Azt, amit TE csinálsz és TE tudsz egyedül.

Jujuj, nagyon meg kell ezt fontolni, sőt. Inkább nem is szülni, ez feminista tett és bátor is, mert “szembemegy”. Nos, szerintem meg szülni és jól csinálni, rinyálás nélkül, akár egyedül is, az a bátor, és szövegelni meg gyengeség, gyávaság, butaság, főleg ha egy termelékenységi zavarral küzdő, már nem is fiatal nő csinálja, aki társat sem talált. A nemszülés lélektanilag és biológiailag veszélyes, benne reked a gyerek, a teremtő erő, a hormon, a szoptatási kapacitás, a szülés elleni kiabálástól, abban a közegben meg gonosz lesz. (Én nem tudtam, hogy ez ekkora darázsfészek, csak amikor bedobták a tavalyi szülős posztot egy pöcegödörbe, és akkor láttam, kik és miket reagálnak rá, eredetileg értelmes emberek is – rettenetes frusztráció van.)

Se lelkesen helyeselni, propagálni nem kell a gyerekvállalást, se ellene kiabálni, ideológiák mögé bújva áskálódni. De aki szülne, csak bizonytalan, azt meg kell nyugtatni.

A képzett, igényes nő (pont az, akinek érdemes is volna az osztályhelyzetét reprodukálni, vagyonát és társadalmi erőforrásait továbbörökíteni, “nem úgy, mint AMAZOKNAK, akik nyakra-főre szülnek” – ezt persze csak gondolják), nem is fordul elő huszon-harmincévesen jó adag, szüléssel kapcsolatos neurózis nélkül. Őt mindenki nyomasztja, mikor szül már, és erről a neten kell sírni. Mindenekelőtt az unokára vágyó anyja. Mintha nem lehetne ezt leszarni: anyukám, lehet, hogy szülök, de nem a te kedvedért, és te nem jöhetsz a kívánatosnál közelebb akkor sem, legyen saját életed.

Meg persze, majd elfelejtem: tinder van, pasi nincsen. Csupa rövidke, szerencsétlen történet. Nem azért nem szül, mert tanul és karriert épít, nem azért, mert milyen pasik vannak már, hanem azért, mert szorong, és mert amit a jó életről képzel, az ellentétes azzal, ahogy a gyerekkel létezni kell és lehet.

Majd, valamikor. Mert az nagy döntés. Él még előtte: utazik, karriert épít, külföldre költözik, ismerkedik (alkalmi kapcsolatai vannak), bulizik. Ha közelről nézem, olyasmit neveznek életnek, szabadságnak, amik nélkül, vagy a gyerekkel módosított változatával simán el lehet lenni. Sőt. Minden hétvégén koktéltól rúg be, és úgy érzi, szabad. A hasában endometriózist, PCOS szindrómát, fekélyt növeszt, nem gyereket.

Szóval éppen a legjobb helyzetűek, akiknek volna bőven erőforrásuk a gyerekre, ők rekednek meg e neurózisban.

Van a világban eddig négy olyan “bloggyerek”, akinek a kétkedő anyjának megnyugtatásában, hogy vállalja-e, megtartsa-e, szerepem van. Az élet nem kérdez, nem aggódik, hanem sarjad. Volt egy kép, majd berakom, mert megyek még a héten kiállítást nézni (26-ig lehet, ne hagyd ki!), fekszik egy bebörtönzött férfi a börtöne udvarán, és az menti meg a széteséstől, hogy a kövezet réseiből kihajtott virágot nevelgeti, nézegeti, szereti.

Tele a net azzal, hogy a gyerekvállalás milyen nehéz, mennyi teher, jól meg kell gondolni, meg, ugye, a klíma! hát titeket aztán nagyon érdekel a klíma, ez köztudott. Egyet vagy egyet se, lakossági feminizmus, azoké a frsztréáltaké, akik nem és nem tudnak szépen élni, felelősséget vállalni, értékesen-nyugodtan létezni, és a fickójuk is cserben hagyta őket. De Ónodi Egon-Adél is vicces: “jobban szeretem a meg nem született gyerekeimet annál, hogy lehozzam őket a Földre”, mi a fasz?, hova le, hogy tudnál te gyereket vállalni, és kit szeretsz te? Micsoda kamu-spirituál.

Tele a net kismama-tudatipar habzó lihegésével: a párommal babaprojektbe vágunk, ideális körülmények, bordűr a csendes fekvésű, ám kellően napos gyerekszobában, jaj, nem jön össze, mi a gond, stressz, kurva drágán összejött, akkor meg átengedik a férfifejű szülészetnek, hogy irányítsák a legelemibb, legnőibb, legsajátabb történést az életükben. Az orvos mondta! A hazai szülészet-nőgyógyászatnál és gyerekgyárosoknál taszítóbb maffia nincsen. Biztonság, felkészülés, tanfolyam. Terhesvitamin, magzatkorában agyonvizsgáljuk, majd a dilemmával magadra hagyunk, egészséges magzatok tömegeit abortálják elővigyázatosságból. Vagy ha nem, akkor így-úgy fejleszd, figyeld a tüneteket, őssejt, fotózás, tehetséggondozás, babaangol, minden kiütésre külön gél (by Lobster), kövesd GPS-en a gyereket, vitaminozd, keresd meg a legjobb magániskolát, járj utána, disz(valami)(minden)-e, rajta van-e a spektrumon, jól lát-hall, lábfeje ép, nem hízik el, vagy ha igen, akkor gyárts ideológiát, hogy az nem baj, ellenben TESTSZÉGYENÍTÉS megállapítani, hogy elhízott. A kis lelkére külön figyelj, nehogy aztán meg kelljen küzdenie valamivel!

Mesélj neki minden este, de ne merd élvezni, ne engedd, hogy érdekeljen téged is, azt olvasd-hallgasd, amit gyűlölsz, de kötelező: bartoserika, gryllusvilmos. Hurcold balettra, olvasd el az erőszakmentes kommunikációt, nehogy legyen valami sérülése, aggódd magad betegre ovis karácsony, zeneiskolai koncert, agyműtét, jogosítványszerzés közben egyformán, várd haza ébren huszonkét éves korában (ő mindig az én pici fiam marad!), kérdezd meg, evett-e és noszogasd, egyen, valamint NÉZD evés közben. Mindenhova vidd-hozd kocsival, kontrolláld, hogy mit lát a neten. Meiyik orvos diagnosztizálta félre, erről beszélgess részletesen mindenkivel (nem unják még, dehogy!), akard a legjobbat, kutasd át a zsebeit, aggódj a tanulmányai, gendere, a cigije, teherbeesése, barátai miatt, protezsáld be ide meg oda, óvd a széltől, fotózd le ünnepen hetvenszer, büszkélkedj vele, ne telhessen el nélküle egy hét se, és ha nincs feladat, találj ki valamit, szervezd, intézd az élete legapróbb mozzanatait, késő felnőtt koráig, a halálig…

Ne lehessen egy percre sem csend, meg ne halld a saját üres életed. Élvezd ki, amíg kicsik, mert hamar megnőnek ám, akkor már nem lehet őket SZERETGETNI! (Ki az az érzelemkoldus, aki ölelgetni akarja a kamaszát?) Mindeközben ne fáradj el, ne utáld meg, örülj neki, rajongj, életed értelme legyen ő, meg a sok stressz vele, hát hiszen létezik, egészséges, vagy majdnem az. Valahogy ne legyél idegbeteg és szélsőségesen boldogtalan attól, hogy mindenért téged vádol, nyúz, ugraszt, neked nyafog, rád vágja az ajtót, az apja meg sehol, nem bírta hát… vagy, bé terv: nyomasd az ideológiát, beleroskadva az eltékozolt életedbe, hogy ennyire nehéz az anyaság, ezt is a nők csinálják, nem kellett volna, csak ránk nyomja a Rend, meg se kérdőjelezzük… lehetőleg mindezt a neten, hadd olvassa, hadd érezze, hogy ő a hibás, amiért nem vitted semmire és még boldogtalan is vagy.

Anyatárs, két óvodással: folyton zaj van, állati hangosak, kikészültem. Teraszra szökik cigizni, kutyát vesz, egyre többet szív, egyre nagyobbakat sétál (ez mondjuk nem hülyeség, de miért üvöltöznek a gyerekek?). Másik anyatárs: áll sírva az egyetlen kamasza bezárt ajtaja előtt, mert összevesztek, tényleg mint a szerelmesek, várja, hogy beszél-e vele a fia. Vekerdy: a gyerekek lerágják a húsunkat… Valahol éreztem, ez nem lehet, ez beteg, ez nem evolúciós. És hogy pont az a baj, amit annyira tolnak, hogy még, még, küzdenek, próbálkoznak, veszekedések, némaság, könnyek… Hogy is nevelhetne ép lelket egy megroskadt, megkeseredett, elnyomott ember?

Akkor most elárulom, három gyerek anyjaként (egy felnőtt, kettő kamasz), akiket nagyrészt egyedül neveltem, és akiket általában mindenki mindenhol szeret és tisztel, hogy nem ekkora macera ám az egész.

Holnap folytatom, nem írok 2000 szó fölötti posztokat már.

5 thoughts on “nem, gyereket nevelni nem nehéz 1.

  1. Intézmány?

    Az a gyanúm, hogy evolúciósan nem csak egy felnőtt jutna sok gyerekre.

    Olyan nagy számnak tűnik ez, én sem hittem el, meg se fordult a fejemben, hogy szakirodalom nélkül csak úgy magamtól jól tudnám csinálni. De akkor is nehéz, főleg egyedül.

    Kedvelés

  2. Ez jókor jött, megint.
    Múltkor egy kollégámmal utaztunk haza együtt, ugyanígy bő két év van az ő (már kamasz) gyerekei között is. Jót mosolygott az utazó vándorcirkuszunkon, aztán így belémhasított, hogy basszus, most panaszkodom, hogy nehéz (jó, tényleg nem egyszerű két ovist a bringáikkal hurcolni reggelente időre), de valahol élvezem, hogy pörgünk és milyen jó lesz majd erre visszaemlékezni, ha kamaszok lesznek és majd utálják egymást, engem meg a világot. Lesz a mindennapi nehézségeinkből egy “bezzeg akkor mennyivel könnyebb volt” anekdota.
    A kamaszkortól azért félek. Szeretem ölelni őket, biztos szeretném kamaszokként is, de nem akarok égő lenni, meg koldus, teher. Ha nem lesz senkim, majd veszek egy nagy ikeás plüssmacit vagy nem t’om. 😀

    “Anyatárs, két óvodással: folyton zaj van, állati hangosak, kikészültem. Teraszra szökik cigizni, kutyát vesz, egyre többet szív, egyre nagyobbakat sétál (ez mondjuk nem hülyeség, de miért üvöltöznek a gyerekek?)” Cigi = tea + instapörgetés, kutya kizárt, malac van. A gyerekeim azért üvöltöznek, mert én is. Rosszabb napokon sokat. Jobb napokon kétségbeesve az égbe mondom, hogy a francért kell már megint egymást csépelni azért, mert a másik nyomta meg a hívógombot a liftnél. (Napi probléma. Ki az első, ki ér oda előbb, ki nyomhatja meg. Ovisok.)
    Dolgozni kell az erőszakmentes kommunikáción.

    Munkaidő vége, kollégák: “jó pihenést” – haha, mondom, milyen pihenés 😀 most kezdődik a második műszak. Fárasztó, ja. De nem, nem bántam meg őket egy percig sem és remélem, nem esem abba a hibába, mint körülöttem az idősebbek sokan, hogy életük végéig a hálatelt viselkedést várják a gyerekeiktől, amiért felnevelték őket.
    Azt se tudom még, kiket nevelek.

    Jól nem csinálom, az tuti. Elég jól? Talán. Mindig lehetne jobban.

    Nagyon várom a folytatást 🙂

    Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.