Megnyilvánulási láz van, ez markáns trend lett: “kreatív”, “megálmodta”, “publikál”, “gyönyörű új weboldalán”, “megjelentették az írását” (faszomblog, hirdetésifelület-nőikontent), sőt: “irodalommal foglalkozik”, és amióta a wmn novellának nevezi a füzetesregény színvonal alatti, hisztis lelkizéseket (igen, ez az ő bűnük), azóta minden pletykás háziasszony “novellát ír”.
Meg regényt: “traumaírás”.
Amúgy fotósok, festők, zenészek is lettek gombamód, amióta neten lehet publikálni és nincs szigorú cerberus a galériák, kiadók bejáratánál, az is idegesítő, sokszor vicces – de most az írókról írok, mert én az irodalmat értem.
És hányan vannak… Minden második poszt egy új írónő, azaz: magát szerzőnek tituláló kereskedelmi szki-t végzett nő kontentje a facebookon.
Hát mi ezzel a baj, a sokféleség és a verseny termékeny, ugye a reneszánsz Rómában… ott pont nem, vagy nem így, de a századforduló Párizsában sok száz alkotó nyüzsgött, eleven kávéházi élet, csoportosultak és hadakoztak, egymással párbeszédben és ellentétben, ezerarcú művészi élet a maga párhuzamos irányzataival, stílusaival, iskoláival. Zsongott és reszketett tőlük a város. Ez a mienk itt Pesten (Rákoskeresztúron is járt az ősz) gyatra visszaverődése volt annak, pedig ez a helyi változat is aranyfényben ragyog ma már… – és a művek túlnyomó része ha divatos volt is, hamar feledésbe merült. Vagy eleve is klapancia, silányság, plágium és majmolás. Sokan Petőfi-szerű lírát írtak 1910-ben.
És milyen sértődöttek tudtak lenni az írók! Meg haragudni egymásra! A nagyok is. De aki nagy, az legalább nagy.
Jó, hát nem lehet mindenki nagy. És nem csak az öröklétnek írunk. A tárca, a blog eleve percműfaj. Krimi, csacska női témák, folytatásos regény. A bénábbak vigasztalódhatnak azzal, hogy nem akarnak ők világhírt, az írás számukra terápia, kikapcsolódás. Az olvasó úgyis eldönti, mit akar. Pláne a piac, ha lát valakiben fantáziát. Vagy ha felgiccselnek egy menő témát, borzongató zsánert. Vagy ha ráereszt egy jó szerkesztőt egy kellően csinos pofira. Pláne ha a kedvenc írója kúrja és “kinevelte”.
Elférünk. Sok jó ember…!
Az írónők megmámorosodnak, feledik az életkudarcot, szárnyalnak: hát ilyen írónak lenni? (nem), hátrahagyják a szar házasság fájdalmát, feldolgozzák, kielégülnek.
Ha.
Többnyire nem.
De akkor… akkor szerintem meg se kéne próbálnia? MOST INKÁBB IGYON HELYETTE?
Ööö… elnézést, de igen. Inkább igyon. Meghívom. Vagy írjon a fióknak, de lássa, érezze, hol van ő. Szar szöveggel traktálni az ismerőseinket, másokat majmolni, az elismerés vágyával (nyíltan vagy sunyin) tülekedni érdem, munka, tehetség nélkül, pláne irigykedni összevissza, hogy “neki miért jött be?”, “miért ő nyerte?”, a jobbakat savanyúan figyelgetni, az bűn.
Az utánzók ártanak magának az irodalomnak, elvi értelemben, annak devalválásával és inváziójával, és a gyakorlatban is: rengeteg kínos helyzet, sértődés van körülöttük. Másrészt rettentő kellemetlen, hogy sokan alanyi jognak tekintik az alkotó ÉS profitábilis tevékenységet, a sikert. Harmadrészt: az “én is kreatív vagyok”, “velem mi lesz?”, “éveket öltem bele” fíling érzékeny pontja a léleknek. Szembesül önmagával: hiába hajtja, gyakorolja, mantrázza, nem elég tehetséges, és nem eredeti. Vagy ami még durvább: amúgy tehetséges, úgy-ahogy, vagy nagyon, egy kézre álló divat sikeressé tehette volna, és mégsem futott be. (Nem mintha a tömeges kötetfogyás lenne a minőség mércéje.)
És nincs hol reklamálni, és esetleg eltelt az élete ezzel, hogy kergette az álmait, és a bénábbnál bénább projektjeibe vágott. Persze, hogy ha már annyi reményt, erőfeszítést beletett, szorgoskodott, akkor csalódott, és nem a saját képességhiánya vagy téves útja lesz a hibás, hanem mások, mindig mások.
Az igazi író egyébként nem szorgos, hanem dől belőle. A lélegzéshez hasonló neki írni. Akkor is, ha gyötrelmes lélegezni (ilyen is van). De nem tud nem.
És tudjátok, ezek soha nem olvastak igazán. A tízezer óra, az autentikus téma, bátorság, belső drive, a múzsa csókja, a kivárás, ez mind hiányzik.
Az olvasás sine qua non, de nem non plus ultra vagy garancia. Ha mégis olvasnak, akkor gagyit, fantasyt, fanfictiont, de a netflix miatt már azt se. Fél évvel ezelőtt reményvesztetten és mégis türelmesen magyaráztam valakinek, aki nekem mutatta, higgyem el: a fantasyban sok munka van, rengetegen szeretik!, hogy gagyi, kamu, és ahogy érvel, az meg önmagyarázás (ő szereti). Szigorú vagyok? Nem lehet másképp. A szórakozás mindenestül más igény, más cél, más rang, mint amikor agyi, lelki, élni segítő, sőt, ontológiai üzemanyagként veszed magadhoz a kultúrát: az érdeklődés nemesebb, mint az elringatózás. Ha igazi irodalomban nőtt volna fel, és nem akart volna ő maga görcsösen megnyilvánulni, szerepelni, akkor ezt ő is látná.
Én leszek a sznob.
Mit mondjon az, még ha van is íróvénája, aki elolvassa mondjuk Lucia Berlint vagy a kedvenc magyar novellaírómat (tudjátok…)? Hogy “jó, akkor én is írok!”…? Ide nézzen mindenki?…
Dehogy. Döbbenten ül. És nem írni lesz kedve, azt szégyellné, de eszébe sem jut. Hanem olvasni. Beszerezni a szerző minden könyvét. Eredetiben is. Újraolvasni. Felolvasni. Párna alatt tartani és sírva simogatni a címlapot. Nem az a kicsinyes ördög, hogy “és ha én is megpróbálnám…?” Ez blaszfémia.
Nem kihaénnem alapon beszállni a buliba. “Ilyet én is tudok.” “Én is szeretnék írogatásból megélni.” Mintha volna pár titkos fortély, követendő algoritmus, vagy valami kör, ahova beajánlanak. A gyenge jellemű, téves önképű wannabe-k gyakran riasztóan műveletlenek is. És rémisztő pofátlanság.
De olvasni nem is kell ma már az íróvá váláshoz: a piac, az piac. A trend egyik generálója, hogy az igazi írók sokat költenek piára se íróként, se tanárként nem tudtak megélni, ezért leszálltak a Parnasszusról, és elkezdték a facebookköltészetet és önnépszerűsítést egyfelől (az ismert turbulenciákkal, egészen döbbenetes, milyen szinten szövegértetlenkednek a júzerek, lásd ezt a videórészletet), másrészt pénzért tanítani az írást, hülye szemüvegben okosnak tűnni az említett megnyilvánulási ambíciótól duzzadó háziasszonyok körében. Imádatban fürdeni és rámozdulni a fiatal csajokra.
Haj, de könnyű is műveletlen, irodalomértetlen, befutni vágyó nőket elkápráztatni pár közhelyes anekdotával meg bézik irodalomelmélettel!
Na de kell a pénz, ezért az Írófejedelem azt mondja, “mindenkiben van egy regény”. Ki fog az jönni! Ad hozzá klotyópapírt is, ha közben olyan lettél. Én azon csodálkozom, hogy ezen a jelenségen nem hüledeznek többen.
Ír, hát ír. Nem igazi író persze, “nem jelent meg könyve”, de hadd írjon, ha élvezi (ugyanígy: hegedüljön csak a lakótelepen!). Rengetegen nem érzik a különbséget. Hát mi a baj ezzel? Öröme telik benne.
Hú, az érzéseink, a TRAUMÁINK, ide nézzetek, mennyire sírok, mennyire fáj, teszek bele természeti képet is, felhő, madárka, szivárvány, azt hiszed, a pasijáról ír, pedig a gyereke, micsoda csattanó!, és olyan érzések, amelyeket soha nem élt meg. Ez most mesterkontent lesz, ilyen durva nem volt még senkinek: halál, gyógyulás, házassági válság, szakítás, újra egymásra találás, nemi erőszak, LESZ BENNE FASZ, nincs tabu, vagy döbbentsem meg őket pedofil anállal, papos sztori, egy jó csecsemőmészárlás? Erre varrjatok gombot! Ja, amúgy társadalmi ügyeket képviselek, ez annak az eszköze. Vagy boldogságot varázsolok düledező viskókba, finoman felsejlik az erkölcsi tanítás. Leleplezem a képmutató, felszínes, szexre hajtó férfiakat és a klottgatyába nyúlkáló papkezeket, le én!
Izgatottan várják a megjelenést. Tessék-lássék gratulálnak az ugyanott nyüzsgőknek, de ők, ők mikor jönnek? Osztják buzgón, küldik a linket szét. Anyu lájkolja, a telekszomszéd (“vigyázz magadra, Zsuzsikám”), meg az autisztikus, kutyaszemű informatikus a cégtől (Az Írás Csak Hobbi Adrienn). Úgy általában e kínosan ügyetlen, igekötőket rosszul használó, jét-elipszilont keverő, gyakorlatlan, életidegen, didaktikus, erősködő, nőiesen érzékenykedő, vagy álvagány, drasztikus, hatásvadász szövegek nem sok vizet zavarnak.
A szerzők kire fognak haragudni? Nagyon komolyan hitték, álpozitív szövegekből, meg hát az a sok pénz és remény, amit beleöltek, hogy te is, te is, ha egy kicsit kísérletezel, felismered, hogy jé, lehet “magadról” írni, de máshogy ragozod az igét, akkor az távolítás, lehetőleg kurvára mesterkélt neveket válassz, aztán azt ismételgesd (vezeték-+kereszt-) hatvanhatszor, vagy legyen inkább a lány… és mindenképpen tegyél jelzőket, határozót: aranyszín haja bodrosan omlott alá, csillant az alkonyati holdfényben, ez mégiscsak irodalom…!, akkor majd elámulnak és megérinti őket – sztár leszel.
Vagy kapsz tizenkilenc lájkot!
És akik visszaélnek az ő visszajelzés-éhségükkel, lelki nyomorukkal, és hitegetik őket, pedig ők aztán világosan tudják: a büdös életben nem lesz még rétegíró, gyengécske novellista sem, egyikből sem. Ők teszik zsebre e rút iparág hasznát. És van pofájuk elvárni, hogy a palánták a profiljaikon egymást futtassák, igen szerkesszék a honlapot, egyszersmind vigyék hírét a remek íróképzőnek is.
Aki író, az kamaszkorától komolyan tanul, olvas, kísérletezik, külföldről szerez be kézikönyvet, keveset csillog, sokat őrlődik, van drasztikus valós élménye, ha az nincs, akkor gondolata, nem snassz témákról ír, és nem akar mindjárt publikálni.
*
És akkor idézném a másik danis videót is, “csak ne küldjék el”:
Mit szólsz ahhoz, hogy amatőrök…
Nekem is elmesélték jó páran az évek alatt, hogy jöttek a blogra, olvastak, mellkason taszította őket, szívüket facsarta, és felmerült bennük, hogy ők is írni fognak – a miért ne? esztétikája. Hát ha még be is lehet vele futni?
Fú, azt ne akard. Szétszednek. Azt akkor akard, ha a vértanúk hite van benned és négy centis a bőröd, azbesztből.
A bölcsebbje hamar belátta, nem való ez neki, az eggyel butusabb nyomatta hónapokig, és akiben hatalmas volt az űr, az aztán…! Hadd szóljon! Csikarja, erőlteti. A Domestos poézise. Nem vittem maszkot, poszt. Ráálltak a kocsimra, novella. Ma is gyűlölöm a főnököm, poszt. Főztem pörköltet, eposz. Leesett a váza, poszt.
Jó lesz az.
MEG AKAROM TILTANI A BLOGOLÁST? Én? Dehogy. De észre se veszik, amit csinálnak, hogy saját mondandó híján motyogják, amit felcsipegettek, szövegformákat mímelnek, áljópofák és gonoszak. Hirtelen, innen lelépve kezdődik az írókarrier, úgy, hogy azonnal hős akar lenni, nem érti nemhogy a szintaxist, a ragozást sem; “bálycsevely”.
Amikor -sa végű ige a blogod címe, és lehet tudni: két évet lógtál itt és látványosan imádtál?… Vagy beköszönsz, és az én blogom mottójául szolgáló vers utolsó két sora lesz az addig mottótlan blogod felirata hirtelen (mágikus gondolkodás). Netán nagyhirtelen, mindent jól megfigyelve pont azok a témáid, a lelkesedéseid, kommentelőid, blogsablonod, a trollkezelő mondataid…? Szerinted mit gondolnak? Minimum azt, hogy zaccot főzöl, ahelyett, hogy elvetnél egy másik növényt. Meg egy nappal az én posztom után parainesis, és csupa kérdő mondat a lányok felnövéséről, meg nyomorlicit, ja, és magyartanár vagy (nem volt az, és névtelen volt, vagyis, be akart alám férni, de visszakérdezett, amikor rászóltam: és mi van a többi írásával, amiket nem rólam másolt?)… És aki elküldi a blogját, gyereke költeményeit: mit szólok, korrigáljam, segíteném-e, kiraknám a linket?…
Amikor e-mailekben magyarázza: hát mindenki másol, őt is másolják… Engem ne. Én se másolok. Ja, nem nekem fáj, félreérted. Neked ciki. És jogod sincs.
Nők pszichológus helyett írnak. Sütisütés helyett. Pasizás helyett. Élet helyett. Miért? Mert valakik ezt eladták nekik. Fáj az élet? Menj terápiába.
Most nyilván lesz, aki kérdi, hogy én más vagyok? Nem tülekszem, nem neheztelek?
Nem. Nem is kesergek.
És: én nem figyelgetem a jobbakat savanyúan?
Nem. A jobbakat sosem. A wannabe-ket sem savanyúan. Ha Edinától kérdi valaki a Kőlevesben, mit szól az én szövegeimhez, olvas-e, rémülten leoltom, blaszfémia! Nem értitek, hogy ő ÍRÓ? Olvasok, van minőségérzékem, és a magam mérete, alkata szerint rutinosan írok. Fontosat, gyakran szépet. Józan önképem is van, erkölcsi normáim, és kiskoromtól szövegekkel foglalkozom. Mint írónak (vagy mi, alatta eggyel), semmiféle kielégületlenségem, komplexusom, fájdalmam nincs. Ami még ünnepelt íróknak is tud lenni.
Legalább ezen a téren nincs. Amúgy sok van.
(A luxusmagyarórák linkjei eddig nem voltak publikusak, ez az egész ugyanis sokba került, de sajnálnám, ha a net zárványaiban rekednének, pompásak lettek, élveztük, okosakat mondott mindenki, pörgött az egész.)
csak az olvassa. én szóltam 
De jó friss, ropogós! – Meg hogy ennyi Sárbogárdi Jolán van e hazában…! De ő legalább őszinte volt, nem a várt olvasóközönségre kacsintott, amennyire emlékszem. Elő kell venni újra Sárbogárdit és Dumpf Endrét is.
Így távolodóban lassan mindent másképp látok, valami újfajta jóindulattal, elnézéssel, nosztalgiával és néha aggódva odakiáltanék: vigyázzatok a testi-lelki egészségetekre! (Nem akarok “elmenni”, csak már másképp látom a való világot, mintha szerzetes lennék, aki néha lemegy a városba. Ennek azért a mostani izolált életmód is oka. És a valóságban tényleg távolabb költöztem nemrég, el a kerület másik csücskébe.)
Ez is egy életszakasz, mikor a valóság mintha emlékezés volna, az emlékek meg valóság erejével jönnek elő egy pillanatra. Békés állapot. De most nem is erről van szó, hanem hogy – miről is? Meglepett, amikor kiderült, hogy amatőr írókat egy alkalmi kiadó, kiadványkészítő műhely összefog, ők befizetnek egy bizonyos összeget azért, hogy a kötetben szerepelhet valamilyen írásuk, majd kapnak bizonyos számú példányt azzal, hogy adják el az ismerőseiknek, akik persze barátságból, esetleg őszinte érdeklődéssel megveszik és egymást túllicitálva gratulálnak, elmesélik, mennyire meghatódtak, könnyeztek, néha kacagtak rajta, jaj, de szép! Van húsz éve, hogy láttam az első ilyen szövetkezeti kiadványt, most meg már itt van a net, a végtelen óceán, mindent elvisz a hátán, csak előfizetés kell.
Írjál!
KedvelésKedvelés
Anyósom akvarellfestő, és nem áll távol tőle a versírás sem. A képei szépek. Mindent rövid i-vel ír. Pár éve megtalálta egy könyvkiadó vállalkozó, és bizonyos összeg befizetése után beleszerkesztette a verseit és a képeit is, csak azért kicsit többet kért. Következő évben (ez éves antológia volt) a nyolcéves fiam versei is benne voltak a kötetben. Apa ezzel büszkélkedett. Én meg inkább nem szóltam semmit, mert az “antológia” többi szerzője szintén ráérő, nyugdíjas wannabe költőnő volt, a vállalkozót kivéve, akinek szintén megjelent a könyvben egy-két írása, ő férfi volt.
KedvelésKedvelik 2 ember
Bizony, a tárgy, kép, könyv formában meglévő, polcra, falra helyezhető eredmény jó érzés a létrehozónak… És a barátok dícsérik, hiszen örömet akarnak szerezni vele, tudják, milyen fontos ez neki. Nem egészen idevág, vagy kicsit mégis: az “érzékenység” korában, kb. a 19. sz. első felében szokás volt a naplókat kölcsönadni olvasásra a barátoknak, még Széchenyi és Wesselényi is cseréltek egymás között olykor, pedig Sz. igazán spontán és gátlás nélkül írt, és akkor még nem is voltak tussal kihúzva a problémás részek – mint azt később, a halála után a titkára tette. A családi levelezés felolvasása a baráti társaságban szintén megszokott volt, a stílus, a frappáns megfogalmazás élvezetéért vagy az információk közreadása érdekében. Oda-vissza, nyilvánosan folyt ez a levélírók között, megírták egymásnak, hogy mennyire várják az ismerősök a következő levelet. Kicsit ez a blogolás kezdeteire emlékeztet.
KedvelésKedvelik 1 személy
Ez szerintem sokkal mélyebben kúszik az emberek életébe. Egy csomó nő, és jellemzően nők, felépítettek vállalkozásokat, amikkel körbenyalatják egymást. Egy példa: otthon vagy a gyerekkel, elkezdesz aliexpressről rendelt kínai, bizonytalan eredetű golyókból rágcsaláncot füzögetni otthon, egyedi termékként akarod adni, horroráron. Akkor kiderül, hogy ez milyen egyedi és fantasztikus, csak fizess egy honlapot, webshopot, cirka 150 ezerért havonta megseozzák, jah de ne várd ám rögtön az eredményt, az bizony nem mérhető konkrétan vásárlókban, pénzben, ha nem dől a lé fél milla belefeccölése után sem, akkor bizony ide design kell, a #csilliavillia #minidesign #goliatar #nullatapasztalat megtervezi, pasztellszínekkel és stockfotókkal, de 60 ezer alatt ne várj minőségi munkát, majd kellenek ám a blogbejegyzések is, jah, azon spórolnál? Akkor nézd meg a hasonló témájú blogokat, lopkodd el a szöveget, itt-ott írd át és sínen vagyunk. Majd a vállalkozás kb egy millió forint beleölése és számtalan munkaóra után megy a levesbe, mert az aliexpresszes golyókból nem lehet hivatalosan itthon rágcsaláncot árulni gyerekeknek, ahhoz engedélyek kellenek, az engedélyekhez minőségi alapanyag, amit meg nem tud beszerezni és ott van, ahol a kötél szakad. Szóval ezek miatt van iszonyatosan felduzzasztva a szövegíró szakma, ezek miatt keringenek a kimásolt, átmaszkírozott semmiről szóló szövegek és nincs egyedi, önálló kontent. Mert az emberek nagyrésze átlagos, és sokakban semmi különleges nincsen. #deénkülönlegesvagyok #tökegyedivagyok #ugyanittvágómalackapható
KedvelésKedvelik 3 ember
jaj, hát hú, és én is szerintem pont ezt csinálom, de ettől még teljesen igazad van 😀 bár mondjuk gigászi közönséget azért nem várok, de attól még, hát igen 😀 valószínűleg én sem olvastam eleget, és amúgy csak mostanában bátorodtam fel ahhoz, hogy egyáltalán bármit is írjak, ismert író apámmal úgy éreztem, és most is, hogy nekem nem illik. talán nem élet helyett, és óriási erőfeszítés, plane remény és pénz sincs benne, csak kedvem van, nagy néha olyanhoz is, ami nem szorosan munkához kapcsolódó dolog, hanem hangulatfestés/anekdotazas. pedig valószínűleg nem kéne nekem se. és ez NEM mentegetőzés, viccesen ráláttam magamra, mert egs része igaz, hogy azt kepzelem, hogy lehet csak úgy írni.
KedvelésKedvelés
szerintem nem ezt csinálod, hogy “én is, én is”, meg manírok, rajongáskövetelés, írók fúrása. meg témád is van.
KedvelésKedvelés
ja azt nem, persze, jézusom, dehogy. csak így titokban remélem, hogy elolvassak és egész jó, körülbelül ennyire 😀 de az viszont igaz, hogy nem dübörög bennem folyton az írhatnék, csak úgy néha, és nem is olvastam azért eleget.
KedvelésKedvelés
Jajj nekem most állt össze hogy ki vagy 😀 Szerintem nagyon jók az írásaid!
KedvelésKedvelés
Van mit magamra venni ebből, de remélem van más is 🙂 Egész heti frusztrációm oldódott fel olvasás közben, folyamatosan jönnek szembe a maníros, semmitmondó szövegek, egy napig volt vörös a fejem, mert blogon leírva szembejött a “sekéjes” szó /én bajom/, és egyre többször kapok agyfaszt. Ide járok pihenni. Nekem munka, ügy és persze önkifejezés is a szövegírás, de Éva, kérlek szólj, ha a ködömön keresztül nem látom magam.
KedvelésKedvelés
Eastern, G., tudom, látom, miket írtok, és ha nem tudjátok, akkor elmondom: nekem nincs komolytalan, udvariassági lájkom, soha, sehol. Ti nem aposztrofáljátok magatokat írónak, szépírónak. Kb. az a különbség, mint amikor valaki edz, akár egész komolyan, példásan, saját felhasználásra, és néha kirak erről egy fotót, VS amikor valaki bőven száz kilósan, csak mert már fogyott negyvenet, de hízza vissza és csak kajálni szeret, az egészet nem érti elvileg sem, és lusta, de már módszert, “mentorálást”, “programot”, munkafüzetet, csoporttagságot árul, edzőnek és éleztmódszakértőnek titulálja magát, honlap, ÁSZF, elképesztően buta dizájn, 990-re végződő áak (áthúzva, mellette egy alacsonyabb, szintén 990-es ár).
KedvelésKedvelés
Ja és tehetséges, intelligens, invenciózus embertől nemhogy nem irritáló a magamutogatás, de vonzó is.
KedvelésKedvelés
Nem hiszem,hogy aki blogot ir ,iro.
A te blogod kivetel,ezert is olvaslak ha idot szakitok olvasasra,mert itt nem lehet csak atfutni a sorokon.Orvendek a magyaroranak,Akartam is megjegyezni,hogy mennyire szeretnek vers meg mas irodalmi elemzeseket toled.Hat nekem nem volt az iskolaban luxusmagyaroram,erzekeltem is a silanysagot annak idejen. A Derengo rozsa elemzest neha el szoktam olvasni.Olyanok ezek mint
egy jo ital,,szeretem kortyolgatni.
KedvelésKedvelik 1 személy
A blog nem műfaj, hanem hordozó. Olyan, mint ahogy hatvan éve döntött valaki, hogy kézzel vagy írógéppel ír. (EP kizárólag, haláláig kézzel szerkesztője gépelte be…) Az igaz, hogy irodalmat vagy egyéb igényes szöveget ritkán találni a blogszférában, de bármelyik írónak lehet blogja, sokaknak van is, és a zsenge írók, köztük ígéretesek is gyakran a neten publikálnak.
Egyszer szervezek egy luxusmagyarórát, és eljössz!
KedvelésKedvelik 1 személy
De akik azt tartjak magukrol,hogy irok es blogon publikalnak ,es megsem azok…
erre ertettem …
KedvelésKedvelés
Nekik irodalmi oldalt hoz létre a futtatójuk, oda öntik a szövegeiket. Ez egy konkrét történet. Vagy Aux Eliza is példa. De nem azért hamis, mert a neten van, lehetne a neten jó is.
KedvelésKedvelés
Ó, igen, a nagy rádöbbenés, hogy valamihez kevesek vagyunk, akkor azt inkább ne. Vagy színész, vagy írónő akartam lenni (miután a gyerekorvosi álmot feladtam, mert nem bírom sem a vér, sem a tű látványát), aztán gimiben rájöttem, hogy mindkettőhöz kevés vagyok. Tanár azért lettem, mert abban jó vagyok, és kicsi van ebből is, abból is. Már ahhoz is iszonyú sokat kell tanulni, hogy szövegeket értsünk, ahhoz még többet, hogy élvezzük is őket. A szépirodalom és a művészfilmek élvezete mögött sok évnyi tanulás van, én örülök annak, hogy olvasó lettem végül.
Sose fogom elfelejteni azt az angol cserediákot, aki az egyetemen két félévet tanított minket tanársegédként. Kb három évvel volt idősebb nálunk, és ötször annyit tudott mindenről. Műfordító speckollt tartott, Weörest és József Attilát fordítottunk angolra, ő Ted Hughes Pilinszky-fordításai miatt kezdett érdeklődni a magyar költészet iránt (kb 18 éves kora körül, mert addigra a hazai szépirodalom javát elolvasta), és iszonyú sokat tudott róla, mire ideért. Pár év múlva elismert író lett Angliában, 2015-ig 5 irodalmi díjat kapott, a regényeit elismerendő. Már húszévesen is erre készült.
Mikor nemrég olvastam az “Egy regény mindenkiben benne van.” kezdőmondatot a regény elején, teljesen tudtam vele azonosulni. Ahogy öregszem, egyre jobban izgat a gondolat, hogy megírom az életemet. Vettem szép könyvet hozzá, nem számítógépen fogom ezt csinálni. Halálom után a gyerekeim fogják olvasni, reményeim szerint. Soha nincsenek ilyen teátrális gesztusaim, de ez jó poénnak tűnik.
Két kedvenc Szerb Antal-regényemet váltogatva évente elolvasom, és hiába egyszerű a borító (Fehér Holló Könyvek, zseniális a tipográfia is, minden kötetét szeretem), sokat simogatom. Így-így.
KedvelésKedvelés
Na, erre mondják hogy megszületni volt csak nehéz. Annyira cuki mikor a budai elit így körbenyalja egymást….
KedvelésKedvelés
Nekem kurva nehéz volt megszületni, negyedik gyereknek, agyonterhelt, történelemsújtotta családba, és hát valamiért egyik budai tesóm se lett értelmiségi. Én mindig a nehezebbik utat válaszotottam, én jártam a könyvtárba, én vettem a könyveimet, én vállaltam már 13 éves koromtól kifejezetten nem értelmiségi munkát, én írtam egyedül a pályamunkát és készültem fel az egyetemi nyelvtanból 17 évesen, hogy max pontom legyen, én nem mentem bele érdekkapcsolatokba, én jöttem el fillér nélkül a bántalmazómtól, én harcoltam gyerek életéért ótvar aljas rokonokkal, a magam erejéből lettem tanár is, író is, maratonteljesítő és fitneszcsaj is, úgyhogy bújj vissza irigykedni meg kifogásokat keresni a tanyára vagy az anyádba, te szerencsétlen.
KedvelésKedvelés
Pearl nem is budai. Imádom azokat, akinek a sima születési hely szitokszó, mert mással nem tudják magyaráznia kudarcaikat. Még ha ilyen újlipótváros vagy akadémikus szülők vagy színész vagy ELTE óvoda, vagy protekciós Radnóti, vagy Kádár-kori megalkuvás, de egyik sem. Csak tanultak, keményen. Ingyen volt a felsőoktatás, még nekünk is.
KedvelésKedvelés
Te, biztos ide akartad ezt kommentelni? Budai elit, édes jó anyám, ha hallaná! Kőbányán élek 43 éve, kis szünetekkel (hol Rákoskeresztúron, hol Piliscsabán, hol Angyalföldön, hol a Rákóczi úton laktam, egyik se Budán van, azt hiszem…) Soha, senki az életben ilyet nem mondott rám, úgyhogy köszönöm a bókot, már ami az elitet illeti… Annyira jót röhögtem most! Egyedül nevelek két gyereket egy kétszobás lakásban a tanári fizetésemből, de a szellemi elithez tartozom akkor, a te meglátásod szerint! Ez szuper! Első generációs diplomás vagyok a családban, és megszületni se volt egyszerű, bár erről anyám tudna többet mesélni, neki fájt a császár, nekem kevésbé, nem nagyon emlékszem rá. A lényeget kivetted, na, ez a fontos, más nem számít. :))))))))))))))))) (Még mindig röhögök. Ezen a héten másodszor, tényleg köszönöm.) Éva, szereted, ha a budai elit nyal körbe? Ha nem jó, szólj, átjövök (ja nem, megyek) Pestre…
KedvelésKedvelés
irigy, sunyi dög ez a remete
köszi, ki vagyok nyalva
KedvelésKedvelés
:DDD kapufa
KedvelésKedvelik 1 személy
mondom én, hogy a kelet-mo-i származás fáj nekik egész életükben (már akinek)
KedvelésKedvelés
haha, lehet. nekem csak azóta témám ez, mióta rendszeresen beleszaladok a helyi lokálnacionalisták/jobbikosok keletezésébe. előtte sosem gondoltam a születési helyre tényezőként, mármint ezen a picsányi országon belül.
de a másik posztod kapcsán (amikor arról írsz, hogy aki igazán ártott, onnan származik) gondolkozom ezen a kérdésen, mármint azon, hogy vajon véletlen -e? pro és kontra, időről-időre fölmerül bennem.
először azt gondoltam, véletlen. aztán most már azt, hogy inkább az a véletlen, hogy nem keveredett közéjük máshonnan származó.
nem megtagadva azt, ahonnan jövök, előnnyel és hátránnyal, valamint kerülve a hátra köpködés szép magyar szokását, azt kell mondanom, egy dolgot azért látok: mélységes frusztrációt. ami jelen lehet fiatalon is, de felnőtt korra válik identitássá, mert valahogy előtte nem végleges, hiszen úgy érezzük, az élet végtelen, ‘bármi lehet belőlünk, stb’. aztán nem lesz. és aki ezt nem küzdi le fiatalon igazán jó teljesítményekkel, vagy eleve nem úgy indul, hogy kilóg onnét is (ez vagyok én, és ennek minden hozadéka jellemzett: kirekesztettség, kellemetlen személyiség, koravénség, kortársakkal szembeni teljes értetlenség, emiatt más terepen való igyekezet, pl. sokkal nagyobb olvasottság, globálisabb gondolkodásmód – ugye ha nem ment a közvetlen közegemben, megpróbáltam hát tágabb értelemben véve értelmezni a világot. )
szóval azt menthetetlenül utoléri, ha nem lesz VALÓBAN értelmes élete.
félreértés ne essék: én sem vittem sokra, közepes képességű ember vagyok közepes eredményekkel. de, mivel a közeg, érthető módon ugyan de nem fogadott be, rákényszerültem arra, hogy kíméletlenül szembenézzek azzal, miért nem kedvelnek, mi a nyomiságom valódi oka. persze ahogy írtam az előbb, szakadékot nem ugrottam át, arra csak zsenik képesek, az meg nem vagyok.
de hogy rövidebben is megfogalmazzam: nem látsz rá magadra, a közeged jellemzőire, ha az befogad és abban már korán népszerű és sikeres és ‘helyeden lévő’ vagy.
KedvelésKedvelés
Annyira nem véletlen, hogy a szívemnek kedves, nem fővárosi emberek, úgy értem, az ilyen sok éve legközelebbiek meg dunántúliak. észak-.
és persze, hogy lehet nemet mondani a sunyi, provinciális, hierarchikus, lehúzó, gyanakvó, korrupt, diplomát luxusnak tartó, külsőségeket lobogtató, ügyeskedő, edzeni csak szextárggyá válásért hajlandó, műkörmös értékrendre!
meg felismerni, hogy a fővárosi mimikri (besimulási vágy) az oka annak, hogy annyira él-progresszívek lesznek a szegény megyékből, lapályról jövő* értelmiségiek, egymáson átesve szirváványcsaládoznak, transzhüppögnek, hátha befogadják őket az újzsélandiak
bocsánat a non-pc-ért, valójában elmúlt belőlem ezzel kapcsolatban a mentegetőzés, mindenki érti, mire gondolok
nekem nem lenne pofám edukálni, cenzorkodni, ha kibélelt, Kádárnak lefekvő, rózsadombi és újzsélandi fuknkci szüleim lettek volna, ja, persze, így sincs, művelt attól még lehetek
asszem, nem cserélném el semmire, hogy a származásom fővárosi, protestáns, értelmiségi, de csóró, igazi lúzerek, így tiszták maradtak, nem belterjes, nem protekciózó, nagy múltú, de nem helyezkedő, hogy nyilas vagy közeli van-e, a héten kiderül (levéltári anyagok épp készen)
*(szerintem a síkság, tanyavilág, alföld durvább közérzet, szellemileg is, mint a bármilyen domb, hegy, folyóközel, szőlőtermő vidék, de ezt nem tudnám alátámasztani, csak borzadok)
KedvelésKedvelik 1 személy
“meg felismerni, hogy a fővárosi mimikri (besimulási vágy) az oka annak, hogy annyira él-progresszívek lesznek a szegény megyékből, lapályról jövő* értelmiségiek, egymáson átesve szirváványcsaládoznak, transzhüppögnek, hátha befogadják őket az újzsélandiak” Nagyon pontos.
Úgy vélem, kompenzálnak miközben hátra köpködnek, de ezzel egyidőben még kevésbé tudják levetkőzni azt, ahonnan jönnek, sőt, épp ezért.
‘*(szerintem a síkság, tanyavilág, alföld durvább közérzet, szellemileg is, mint a bármilyen domb, hegy, folyóközel, szőlőtermő vidék, de ezt nem tudnám alátámasztani, csak borzadok)’
Lehet, de nem tudom, mert ugye nekem meg ez az első tizenkilenc évem, annyira elemi, magától értetődő. Erősen természetet meg életet tisztelő, időjárást, állatokat, növényeket, földet ismerő, józan. Ezek fontosak, megőrizendőek, de kurva kevés az üdvösséghez. A parasztságnak nálunk épp úgy fejlődnie kellett volna mint a városnak, oktatás, infrastruktúra terén, és ebből következően egzisztenciálisan is.
KedvelésKedvelik 1 személy
és amikor nem csak befogad a közeg, hanem nyom előre, egyenget, , elkeni, hogy dicső szüleidhez képest vagy közepes, de a dicső szülők és lekötelezettjeik miatt nyitva az út bármilyen gimibe, munkahelyre, vagyonba!
na, ez nem volt.
a szembenézés a fontos
amúgy a lapálytól, mint azt olvashattuk regényeiben, olyan kaliber is szenved és frusztrált, mint Grecsó
KedvelésKedvelés
Pearl, szerintem az eleted megirasa a gyerekeidnek az szuper otlet, mi anyammal szoktunk a mar nem elo nagy- es dedszulokrol info morzsakat gyujteni es annyiszor felmerul, hogy barcsak irtak volna! Csak ugy nekunk.
KedvelésKedvelik 2 ember
Apukam megirta.Mar tizennegy eve meghalt.Olyan jo.
KedvelésKedvelés
Ja,a nagybatyam is megirta ket reszben,o meg el.Neki nincs gyereke de inspiralo amit ir az eleterol meg a szemleleterol.
Pedig ez nem is az az orszag, es nem most 🙂
En leirtam nehany megszuletett gondolatomat egy nagy sima lapu fuzetbe zsenge koromban,gondoltam sok irnivalom lesz majd,ugy is ereztem.Emlekkonyvem(fuzetem)olyan rozsas, viragos,szerelmes kozhelyes idezetes nem volt,nem akartam pedig volt mindenkinek.
Elkotelezett koromban-munkaval de foleg csaladdal,gyerekkel -nincs semmi gondolatom,befagyott a gondolatkozpontom,pedig bennem van az bizonyos.
Majd nyugdijas koromban lehet felenged, apam is akkor tudott leulni irni.Mert hat ok is mindig robotoltak…
KedvelésKedvelés
és mennyi bizonytalanság volt Lucia Berlinben
“Ed aztán nem fogja szépíteni az igazságot”, figyelmeztetett Race, és mintha előre is sajnált volna egy kicsit.Remélem valóban így van, és örülök is neki, mert inkább legyen rossz az írásom, mint mesterkélt vagy hamis, márpedig te azonnal kiszúrod az ilyesmit, lecsapsz rá.
De kérlek, ne kezelj úgy, mint egy kollégát, zavarba hozol, szégyellem magam. Az én hibám, miért is beszélek olyan fesztelenül az “írásaimról”. Tudom és sajnálom, hogy csalódást fogok okozni, megdöbbensz majd, milyen szegényesek. Creeley szerint amatőr vagyok. De csak ennyit mondott, ezt is részegen. Igen, tudom, hogy rosszak az írásaim, hogy nem jön ki belőlem…de nem vagyok amatőr. Azt hiszem, tudnék…csak annyi mindent el akarok mondani, és azt valahogy le kell írni, ki kell fejezni. Hát igen.
Vannak jól megírt dolgaim, de azokat elküldtem lapoknak, úgyhogy most csak azt a gyengébbet mutathatom meg. A tanárom szerint rosszabbat még sosem írtam, és ez elkeserített, ugyanis nem mondta meg, MIÉRT. Úgyhogy, ha te megpróbálnád….semmi olyat nem mondhatsz, ami sértene vagy elvenné a kedvem, még a “Nem tetszik” sem veszi el. Olyasmiről szól, amit nagyon szépnek és érvényesnek éreztem. Nagyon, nagyon szeretném megtanulni, hogy írjak úgy, ahogyan érzek.”
ezeket a sorokat Berlin 1959-ben írta Edward Dorn költőnek.
Megosztom itt mert úgy érzem a témához illő gondolatok.
KedvelésKedvelik 1 személy
Az elneresedett kiadóval megszereztettem a mangószínűt. A harmadik történetig jutottam, a címadó Bejárónők kézikönyvéig, és azóta azt olvasom. Vasárnap a vonaton utazva először, tegnap elalvás előtt, ma reggel többedszer, és majd biztos fogok egyszer továbblapozni is. Keresem, hogy mi történik. Megbűvölt a közvetlen, személyes, keresetlen, hétköznapinak ható (el)beszélői mód, a humora, valami mélyen húzódó melegség és életöröm, a mégis élni, a közeli, apró megfigyelésekből építkezés, kiszólások, temérdek érzelmet mozgat meg bennem, miközben mégis békén hagy valahogy, nem akar rám erőltetni semmit, nincs póz, nincs üzenet.
“Nagyon, nagyon szeretném megtanulni, hogy írjak úgy, ahogyan érzek” Hát itt nincs kérdés, szerintem ő ezt tudta vagy megtanulta, mindegy, úgy ír, hogy leblincselve érzek, és mégsincs melodráma.
SZE legújabb kötete előrendelhető, biztos tudjátok.
KedvelésKedvelik 2 ember
Nagyon betalált. Na és pont most fejeztem be Knausgard-t. Amikor íróvá akar válni és erről ír. Mindig elgondolkodom, hogy a publikálás vágya az honnan jön. Amitől egy író végül író lesz. Grafomániás családból származom ugyanis. A szüleim egész életükben írtak, maguknak, az asztalfióknak és leveleztek is. Tonnányi írt és kapott levél, (kézírás! ha még emlékszik erre valaki) megőrizték mind a karácsonyi, húsvéti üdvözlőlapokat is. Még mindig nem volt szívem kidobni. De mit kezdjek vele? Elolvasni nem fogom én sem, más se. A naplók, a feljegyzések még mind megvannak, döbbenten olvasgattam, amikor hirtelen rám maradt minden. Eleinte én is füzetekbe írtam, de nem biztos, hogy szeretném, ha a gyerekeim elolvasnák. Én sem örültem, felnőttként olvasván, amit Anyám a születésemkor írt. De később lett volna alkalma megsemmisíteni. Anyám fiatalkori naplója kész lányregény, csak nincs hepiend, az öregkori naplója a saját leépüléséről szól; döbbenetes, ahogy a lendületes, fegyelmezett írás végül kuszává és olvashatatlanná válik. Apám az élete utolsó pillanatáig írt; a kézirat (szakmai) az íróasztalán, a fiókban pedig a töprengések, az emlékek, gondolatok, a leltár, és a szép sorban eltávozott barátokról saját kézzel írt összes nekrológ. Kijönne ezekből egy regény, bőven. És nem tudom, nem ezért hagyták-e rám? Az én füzeteim is megvannak még, főleg a kultúráról szólnak, mit hallgattunk, mit olvastunk (a megjelenés napján kellett lecsapni a jó könyvekre), kinek a kiállítása miatt zarándokoltunk Tihanyba 1972-ben, mi ment a Zeneakadémián, és az alternatív szférában. Syrius hajó, Marczibányi téri jazzklub, tiltott és tűrt kiállítások a szentendrei lépcsőkön. Na és a szerelmi téboly, kamaszkori szenvedések, dokumentálva. Húsz éve újra írok, de nem szánom a nyilvánosságnak, még az utódoknak sem, szerencsére csak a számítógépben vannak a bármikor kitörölhető fájlok, ennyivel könnyebb a mai fiatal nemzedéknek.
KedvelésKedvelik 1 személy
Kedves D_H, ki ne dobd! A régi ruhát, nem szabványméretű ágyneműt, felszerelési tárgyakat ki lehet, mert azokból több egyforma van, szeriálisak, tucatholmik, még ha régiek is – de a papír és a fotó, az megismételhetetlen és nem is foglal sok helyet, két-három tárolódoboz? (Csak nejlonba ne!) Sajnos, a digitalizálás nagyon sérülékeny, bizonytalan megoldás, még ha azt hisszük is, hogy de jó, elfér… A hozzátartozóim felmenői hihetetlen, szinte kényszeres precizitással mindent eltettek, és most kamatozik: a második kiadvány van belőlük előkészületben, mert mindez már mikrotörténelem, amiben a “nagy” történelem visszatükröződik és megfoghatóvá lesz. Vannak is ilyen kiadványok egyre növekvő számban. Az unokák, dédunokák majdani várható érdeklődése már nem indiszkréció, nekik is szükségük lesz egyszer azoknak a megnyilatkozásaira, akiket már nem ismerhettek személyesen. Megérthetjük őket, a régebbi nemzedékeket és általuk magunkat is.
KedvelésKedvelik 2 ember
Nahát, milyen érdekes!
Épp kedden beszélgettem egy festővel, aki rámutatott, hogy ugyan anno modernnek számított, mára mégis elavult videokazettákon őrzi a kedvesebb kiállítás megnyitóit, de nem biztos benne, hogy az egyre modernebb tárolási módszerek tartósabbak lennének. 🙂 Aztán mutatott egy fotót a nagyszülőkről és a szülőkről a húszas évekből, és minden vonásuk éles volt, megmásíthatatlan. Élő.
KedvelésKedvelés
sokan gondolják, hogy a bakelit, a mechanikus hordozó a jövő, hatalmas lemezjátszó- és magnóvásárlási láz van.
én is füzetbe írok, ha fontos és nem kötelezően elektronikus
KedvelésKedvelik 1 személy
ja igen: ‘ezért nem biztos benne’
így pontos
KedvelésKedvelés
Én szeretek írni. Szakmát írok, cikket, sőt, tulajdonképpen könyvet is írtam, szerzőtárssal, ami valójában munkafüzet is, feladatokkal. Nem nevezném irodalomnak. De nem írok folyamatosan és nagyon is látom, hogy ez a felszín kapargatása lehet csak így. Szóval író nem vagyok, az írás nálam egy eszköz, időnként előveszem.
Két közeli barátnőmet is láttam íróvá válni, mindkettő gyerekkora óta ebbe az irányba megy, és milyen sok dilemma volt nekik ebben! Egyikük ma már kifejezetten ismert erről, regények, elismerések, ő színikritikusként indult, másik speciálisabb, krimit ír, előtte műfordítóként dolgozott (pl. Márait spanyolra). Mindkettővel a sport hozott össze anno, ők lelkes futótársaim is. Iszonyú sok munka van bennük és még akkor is nem árt egy kis kegyelem a sikerhez.
A könyvpiac működése is érdekes, végül is én projektmenedzseltem is a könyvünket (na ez a szakmám egyik fele), hát, különféle üzleti konstrukciók között épp az íróknak nem túl egyszerű anyagilag 🙂
Érdekes ez a téma valóban. Örülök, hogy picit ráláthatok. Olvasni gyerekkorom óta szeretek, és izgalmas, hogyan készülnek a könyvek, szoktam erről kérdezni a barátnőimet.
KedvelésKedvelik 1 személy
A könyved nyert díjat is, gratulálok!
Szigorúan a maguktól oda- meg visszalevő, egymás szűk körében ajnározott csúnyairodalomírókat bíráltam.
KedvelésKedvelés
Köszönöm. A díj is szakmai. Egyenként nem lenne ilyen minőségű a szöveg, ha a műfordító és író barátnőm nem válik szerkesztőnkké szigorúan üzleti alapon.
Sokat tanultam ebben a folyamatban…
KedvelésKedvelés
Régen próbáltam én is azt gondolni, hogy a fércmüvekkel nincs semmi baj, mert biztos így ment ez mindig, és megjelentek a Cilike könyvek is, de az internet tényleg adott az önjelölt íróságnak (és az erre épülö iparnak) egy olyan löketet, hogy az emberek teljesen elvesztették a minöség alapú szürés képességét. Néha volt szerencsém ilyen wmn vagy wmn-közeli _nöi irodalomnak_ titulàlt firkálmányokat olvasni, és mindig megdöbbentem, hogy hogy volt képe a szerzönek ezeket a hitvàny dolgozatokat publikálni és miért nem szólt senki, hogy ne haragudj, de ez szar? (Bár ezen megmondom öszintén a Kemény Zsófi könyveinél lepödtem meg a legjobban, amik viszont papírformàban jelentek meg és biztos valami szerkesztö is átment rajta. Nem beszélve Bolgàr Györgyröl!)
Ha az illetö olvasott legalàbb egy igazi könyvet, akkor ennek nem volna szabad megtörtennie. És ha „teràpiàs céllal“ történik mindez, ami a védekezés szokott lenni a minöséggel szemben, akkor meg miért nem elég az asztalfióknak írni? Nekem példàul tökre elég nehéz helyzetekben a naplóírás, de inkább vágnám le a saját kezem, minthogy kipakoljam a netre, mert pontosan tudom, hogy kurva kínos lenne. De igen, eastern sugarral beszéltünk arról, hogy mivel màr mindenki lehet instagramon a sajàt maga paparazzija, nincs szükseg story magazinra se, pedig abba még be kellett kerülni.
KedvelésKedvelés
ált. isk 8. osztály színvonalú iromány
És amiért én íróként semmire, olvasószerkesztőként pedig kevésre becsüllek, Gabi (úgy, hogy e tevékenységeket magam is űzöm, hivatásszerűen):
érzelgősnek és önmagasztalónak lenni ciki és önmagában amatőr,
csak a nívós, eredeti és jól sikerült művészet érdemel tiszteletet, úgy általában az írogatás/festegetés/zenélgetes annyira nem, hogy kártékony (főleg ekkora öntudattal), egyszerűen NE CSINÁLD, vagy a négy fal között,
sunyiság magadat valódi (művész) írókhoz hasonlítani,
ez a darab sem több, mint egy átlagos értelmiségi ötperces alatt írt facebookposztja,
csak invenciózusat vagy aprólékosat írni meló, zseniálisat meg csak zsenik tudnak, ettől oly becses,
nem az a baj, hogy a cikkekben “maradnak hibák”, hanem rendszeresen típushibáid vannak (pl. időről-időre, kötőjellel, a minap Szentesi Évánál “hadd” helyett hagy”)
https://wmn.hu/wmn-life/56807-te-azert-kapod-a-fizetesed-mert-leirod-ami-eszedbe-jut–igy-irogatunk-mi
“Vajon miért van az, hogy az írást csak azok tekintik munkának, akik maguk is ezzel foglalkoznak, a külvilág pedig többnyire vagy értetlenül áll előtte, vagy lekicsinyli ezt a szellemi teljesítményt? Magam sem tudom a választ, de azért megosztom veletek, hogy mi az, ami eszembe jut az írogatásról. Both Gabi jegyzete.”
És az egész wmn rákfenéje, ezé az írásé meg SZÉ-éié is:
ÉN, ÉN, ÉN
SEMMI nem érdekel titeket a világból, talán csak Gyárfás Dorka kivételével, csak a különlegeskedés, menőzés, önigazoló magyarázatok fabrikálása, sértődöttségek frusztrált kiírogatása, néha (“ügy”) önpozicionálás a haladók közé
KedvelésKedvelés
Negyvenvalahány éves, kétgyerekes nő, és nem szégyelli a butaságnak, az amerikai romlomos világképnek ezt a mélységét így nyilvánosan. Van tenger, sziget, angolna, kastély és megannyi metafora.
Kiárusítják magukat, “flörtölnek” és randit sürgetnek, alapvetően nem értik, miért járnak a férfiak tömegesen randaoldalakra, ott miért viselkednek úgy ezzel a nőkategóriával, és képesek őszinteséget meg becsületet követelni.
Komolyan, inkább lennék bajszos leszbikusok babája, mint ez, hányok.
https://wmn.hu/wmn-life/56811-igy-irta-at-az-online-ismerkedest-az-elmult-ket-ev–randitrendek-egy-jarvanyhoz-edzodott-vilagban
“Situationship
Ami magyarul tulajdonképpen a kavarással egyenértékű. Összejártok, időnként randiztok, talán egy kis „Netflix és chill” is befigyel, de senki nem köteleződik el, és valamiért nem találtatok alkalmat rá, hogy definiáljátok, mi is a helyzet kettőtök között.”
“elhiteti veled, hogy tulajdonképpen világéletében téged keresett, te vagy álmai netovábbja, a sors is nyilvánvalóan egymásnak szánt benneteket. És miközben te ülsz elomló mosollyal az arcodon, a füledben már szinte hallod a templomharangok zúgását, és a jövendőbeli fészekalj nevein töröd a kobakod, nem veszed észre, hogy a hősszerelmes rég felhúzta a nyúlcipőt. Akárcsak a ghosting esetében, az ember ezúttal is hajlamos magát hibáztatni, magában keresni az okokat, netán még szégyenérzet is eltölti, ráadásul sokkal nehezebben áll egy ilyen esetből talpra, mint ha a másik pucájában lenne annyi vér, hogy kerek perec megmondja: ebből sajnos ilyen vagy olyan okokból, de nem lesz románc.”
KedvelésKedvelés
“Egyesek szerint az idei év egyik hívószava a büszke szingliség lesz.”
Mert a tavalyié… még a kétségbeesett szingliség volt.
KedvelésKedvelés
(Az egyik fórumosmocskolódó szerint Fiala Borcsa hiteles, vidám, eredeti, tehetséges, persze hozzám képest, ugye. Így aztán kicsit sem ciki, hogy FB képes cikknek álcázott, szánalmas-trendi “szakszavakkal” teletűzdelt irományban arról vinnyogni, hogy kirakta magát árucikknek, de nem kell senkinek, és még vádaskodik is, hogy a férfiak nem egyenesek, nem ugyanazt akarják vagy tartják illendőnek, mint ő, hogy lélektelenség van meg nem definiálják elég gyorsan a kapcsolatot…)
amúgy mindenki, akit úgy sztároltatok ellenemben, vagy csak szövetkeztetek velük ellenem, és ezért nem mondtátok ki róluk a tényeket, úgy bebukott az életével egy-két év alatt, hogy már nem is kell semmit mondani
“lehetett volna tanár, de nem” hahaha (Gumiszoba rólam)
KedvelésKedvelés
Már ebben is a spektrumot kérik számon.
https://www.es.hu/cikk/2021-10-29/varga-bea/magas-irodalom-es-lektur.html
KedvelésKedvelik 1 személy
Visszajelzés: mi van ezzel a traumaírással? | csak az olvassa. én szóltam
Visszajelzés: portrék 19.: aki művésznek képzelte magát | csak az olvassa. én szóltam
“Írni könnyű, jól írni nehéz.” Minimum tíz, de inkább húsz év olvasás, tanulás, gyakorlás, mire az ember tényleg megtanul írni. Sokan nem akarják elfogadni, hogy az írás kemény munka. Idegölő megtapasztalni a nyelvi pongyolaság szégyenét. Önmagam előtt szégyenkezek. “Hát, Anda, inkább menj kapálni. Több sikerélményt ad.” Józan belátás. Egyedül az “online hagyaték” projektem miatt vettem elő a történeteimet, hogy a szeretteim megismerhessék a rejtett lelki világomat, ha érdekli őket.
KedvelésKedvelik 1 személy
Visszajelzés: fejezetek a blogger csodálatos, ijesztő, lélekemelő történeteiből 9. | csak az olvassa. én szóltam