41 thoughts on “emigrációs pszichózis”

1. Magyarország élhetetlen, jogállamiság nincs. Ezt a rokonok, régi barátok életén látom. Vidéken munka se nagyon. Kinn élek 15 éve, a határ jobbik oldalán, Vas megyeszékhelye 40 perc, így itt is vagyok meg otthon is. Színházba járok át, meg töpörtyűért. Lepusztult a város odaát, de a határt átlépve az országban minden (utak, házak, falvak) Ha nem férjhez jöttem volna ide ki, akkor maradtam volna, vagy ki tudja, lehet később jövök ki. Odahaza jó életem volt, bár nem láttam huszonévesen át a politikai rendszert, védett közegben, értelmiségiek között éltem, dolgoztam.
   Itt vagyok, de nem érkeztem meg, pedig túró van, meg mák is, sőt gesztenyepüré is, de a nyelv soha nem fog menni úgy, színesen, kifejezően, árnyaltan mint az anyanyelvem. Osztrákok között így idegen maradok, az itt élő magyarok (van kivétel azért) meg hát olyanok amit itt a posztban írtál.
   Nem tudom, ha a határ másik oldalán élnék mennyivel lenne könnyebb, jobban megtalálnám-e a hangot másokkal. Van egy egyre erősödő introvertáltság és rezignáltság bennem. Anyagilag itt jobb, vagyis biztonságosabb talán,
   Itt is sírnak és hangosak facebookon, otthon is, nem látok különbséget ebben, mindenki lassan őrül meg, tendencia nemzetközi szinten.

   KedvelésKedvelik 2 ember

   Hozzászólás ↓

2. Már vártam!

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

3. Fogalmam sincs, milyen fórumokon miket írnak idegenbe szakadt hazánkfiai, mert nem olvasom, de ha körbenézek a barátaim között, azt látom, hogy csak az nem jön haza, akinek valami miatt mégis bejött, jól beszéli a nyelvet, nem zavarja, hogy idegen, mert megbecsülik a munkáját, és van egy faktor, ami itthon nem stimmelt, kint meg jó, és ez mindent visz. Biztos nem reprezentatív, amiket most példának felhozok, nem is a saját életem, biztos van benne torzítás is, ahogy mesélik, de szerintem valami miatt mégis tipikus expat mindegyik.
   De pl. van egy pár, ők pontosan tudták, hogy esküvő után Anglia és mosogatás, spórolás, két év után hazajöttek, vettek egy lakást Győrben hitel nélkül. Itthon erre tanári és szociológus kezdő fizetéssel az esélytelenek nyugalmával vártak volna valamelyik anyós házában. Eszükben sincs máshol élni, egyszerűen használták az EUs útlevelüket, hogy megalapozzák a jövőt.
   Van olyan is, aki azért ment ki, mert Magyarországon a félig magyar, félig külföldi származású férjét folyton basztatták az ázsiai kinézete miatt, holott itt született, anyanyelve a magyar. Döbbenten látják minden évben a különbséget, mikor Londonból hazalátogatnak, mert a nagyszülők kíváncsiak az unokára. A barátnőm meg olyan képzéseken vett részt, amik itthon nagyon rosszul vannak szervezve, iszonyú provinciális urambátyám világ, és nem volt kedve évekig szopni vele. Angliában elvégezte, és kb ugyanolyan alacsony bérért dolgozik a szociális szférában ott, mint itthon, viszont vannak hozzá normális bizonyítványai. Nem élnek jobban, mint itthon, de legalább el tudnak vegyülni, teljesen egyenrangúként léteznek London egyik olyan külvárosában, ahol sok-sok bevándorló lakik, és ez a budai villában érzelmi nyomorban felnőtt barátnőmnek eléggé bejön. Egyelőre.
   Aztán ott a keresztapám lánya, aki ideig-óráig elkutatgatott biológusként hazai cégeknél, de mikor a madisoni egyetemre meghívták előadni olyan fizetéssel, hogy egymaga eltartotta az egész családot, nem habozott. 6 éve élnek kint, eszében sincs hazajönni. Soha, egyetlen nyivákolós kommentje sehol nem született, szinte nincs is fenn a közösségi hálón, mert van valódi élete, ami jó. Mondjuk találtak a férjével olyan buddhista közösségeket, amilyenek itthon nincsenek, és ez nekik fontos.

   A többiek, akiket ismerek, hazajöttek. Vagy azért, mert a jólétet felülírta az anyanyelv utáni vágy, meg hogy a gyerekei magyar iskolákba járjanak. Van egy kollégám, tök jó sportkarriert futott be Németországban, idén jött haza, mert azt mondja, 13 év alatt annyira elmagányosodott, hogy nem ismert magára. Kell neki az itthoni közeg, lubickol benne, amíg nem volt ilyen durva lezárás, színházba járt, romkocsmába, és rettentően élvezte.
   Én egy teljesen új világba csöppentem, mikor felvettem a kapcsolatot huszonéve nem látott unokatesóimmal. Peruban nőttek fel, aztán Olaszországba költöztek a gazdasági válság idején. Az egyik azóta hol itt él, hol ott, mert a felesége diplomata, a másik letelepedett Bécsben, ahol hozzáment egy Olaszországban felnőtt bajor férfihoz. Mindketten min. 4 nyelven beszélnek, két alapdiplomájuk van, amiket továbbfejlesztettek, mindig megélhetésnek megfelelően. Szerintem csak nekünk, magyaroknak ekkora deal a külföldi élet, ők rengeteg expattal tartanak baráti kapcsolatokat, és kicsit beleláttam abba, hogy mi itten mennyire be vagyunk gyöpösödve. Mert hiába járhatnánk a világot, akár csak tapasztalatszerzés vagy egy-két év látókör-tágítás miatt, ha egy idegen nyelven a többség képtelen megtanulni, mert rohadt lusta (igen, ezt határozottan állítom, tapasztalom nap mint nap a diplomamentő csomag országában, ahol évről évre butulnak le a nyelvvizsgák követelményei), hiába megyünk el valahova dolgozni azzal a reménnyel, hogy majd ott magától ránk ragad a nyelv, mert a futószalag vagy a pizzériakemence mellett nem fog. Hiába lehetne ösztöndíjakra pályázni, az továbbra is keveseket érint, mert bele kell tenni a munkát.
   A többiek vagy itthon maradnak, rinyálnak, sírnak, és igen, ahogy írod: lehetne jó életük itthon is, de nincs. Vagy kimennek, és a tájékozatlanság miatt azonnal beleharapnak a csalódásba, ami borítékolható, mert önmagukat vitték, nem lettek más emberek idegenben sem.
   Én sose szerettem volna külföldön élni, de azt sajnálom, hogy nem tudtam az alapítványok bénázása miatt önkénteskedni még gyermektelenül Írországban, oda nagyon vágytam. Hiába illeszkednék be, mert valamennyire képes lennék, hiányozna az itthoni közeg, mert van jó életem, szép az országom, iszonyú sok helyre még itthon sem jutottam el, és azt figyelem, hogy tanárnak lenni nagyon kevés kivétellel kb mindenhol ugyanakkora szívás, mint itthon. De semmire nem cserélném el. És a seattle-i táncháztalálkozó nem ugyanolyan, mint itthon.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

4. Köszönöm.

   Majdnem tíz éve élek kint, én ezt gyerekként meg tizenévesként már önmagában izgis, vágynivaló dolognak láttam, voltak nem magyar származású osztálytársaim, és lenyűgözött ennek az élethelyzetnek a különlegessége, nem tudom megmagyarázni, hogy miért, én enélkül is különcnek számítottam, a valóságban inkább beolvadni igyekeztem, persze sikertelenül.
   Azért tizenhat meg huszonkét évesen valami egzotikusabbat keépzeltem el magamnak, próbáltam is úgy navigálni a lehetőségek közt, erasmus, gyakornokcsereprogram, nyelvtanulás, aztán a válság közepén kikötöttem azon maroknyi európai országok egyikében, ahol (még) létezett valós és fizetőképes igény a frissen szerzett diplomámmal járó készségekre. A tetejében sikerült viszonylag hamar és alaposan összegabalyodnom egy nemitteni nemmagyarral, azóta is töprengünk, hogy mi legyen velünk, mert mennénk is innen, meg nem is, de bárhogy csűrjük-csavarjuk, mindig az jön ki, hogy ittmaradva járunk legjobban, és nem csak anyagilag (bár az a legnyilvánvalób).

   És ez egy tipikus történet: volt, hogy több volt évfolyamtársam dolgozott itt, mint Budapesten (na jó, szakmában mármint, tehát a gyorstalpalós személyi edzőket nem számítva), és tele vannak a munkahelyeink hasonló felállású, mindenfelől származó keverék párokkal.
   Igen, az expatok külön állatfaj, és nem csak a magyarok. Semmi romantikus, bátor vagy grandiózus nincsen benne, ugyanolyan mindennapi mindennapi élet, mint bármelyik másik, csak gyakran per default sztorivá van keretezve.
   Az expatok gymással lógnak leginkább, egyrészt mert a helyiek jobban idegenkednek tőlük, másrészt mert a helyiek remekül megvannak a meglévő emberi kapcsolataikkal, nem törik magukat újakért, harmadrészt mert a közös élethelyzet megértést, bajársiasság-érzést teremt.
   Vicces módon mindkét duma remekül megy, akár egy beszélgetésen belül is: a bezzeg nálunk otthon plussz a helyiek lesajnálása, ők nem is tudják, hogy máshogy is lehet, MAJD a nyomorlicit, kinek a hazájában uralkodnak tarthatatlanabb állapotok (szegénység, korrupció, beszűkültség), hol lehetetlenebb élni. És olyan, mintha minden népnek kb ugyanazok lennének a sztereotiípiái a legjobban látszódó bevándorlòiról vagy kisebbségeiről, és mindenhol ugyanazt vetnék az expatok az őshonosok szemère. Mint egy beragadt lemez.

   Igyekszem nem nyígni, ha szorít valahol: ezt én választottam, látom az előnyeit és látom a hátrányait, sok van mindkettőből, és én döntöttem úgy, hogy ez nekem deal. Az ismerőseim, akik meg el sem jöttek, vagy hazamentek, máshogy vonták meg a mérleget, és látom, hogy miért.
   Persze hogy van szerepe annak is, hogy milyen a közhangulat, a politika, a korrupció egy országban, és persze, hogy vannak, akiket ezek a munkájuk természetéből adódóan közvetlenebbül érint, de én csak nézek bután, amikor a gazdag országban külföldön élést politikai tettként mutatja be valaki, meg kívülállókènt pofázik bele abba, hogy mi legyen otthon, hát hogy jöjjek én ahhoz?

   … Meg különben is, hová lenne akkor az erkölcsi alapom, hejj, amivel lendületesen orrára suhintok minden Magyarországot vagy általában a régiót nagyokosan, félinformáltan kritizáló jóllétben felnőtt ismerősnek, hogy “nektek könnyű, azt képzeled tán, ti abban a helyzetben olya jobban csinálnátok?” Ugyehogy.

   KedvelésKedvelik 1 személy

   Hozzászólás ↓

5. Az anyanyelvi közeg hiánya az, amit én biztosan nem tudnék megszokni, legfeljebb eltűrném. Ezért nem mentem soha tartósan külföldre.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

6. Egy, max. két évre terveztem maradni. Kalandvágy, nyelvtanulás, meg persze menekülés is. Az ittlétem 6. napján aztán megismerkedtem a késöbbi férjemmel, és borult minden. Lángoló szerelem, drâmai (de annál élvezetesebb) szakítás az otthoniakkal. Több okból sem jöhetett volna szóba, hogy bármelyikünk országában vagy egy harmadikban éljünk együtt, úgyhogy kizárásos alapon maradt Anglia. Hogy beilleszkedtem-e? Hât a meghasonlottság érzését valószínüleg sose leszek képes teljesen feloldani, de én alapvetöen már ide tartozom, nagyon régóta. Ahogy múlik az idö, egyre kevésbé értjük egymást az otthon maradt családtagokkal. Nem azért, mert ez itt a Kânaân, nekik meg milyen szar, csak annyira más az értékrend, a gondolkodásmód, az életstílus, egyre nehezebb kapcsolódási pontot talâlni. És hát ahogy nem a vérségi köteléken múlik egy kapcsolat minösége, úgy nem is az egy nemzethez való tartozáson. Az hogy ‘jé, te is magyar, én is, honnan, mióta és mit csinâlsz itt, valamint hol a legközelebbi magyar bolt😂’ egy beszélgetésre elég, többre aligha. Többségük egyfajta magyar közösségi buborékban él (ahonnan min. gyanakodva kukucskál ki néha a nemmagyarra) és olyasmikkel küszködik, amikkel én nem, vagy mâr nagyon régen nem. Udvarias vagyok meg kedves, de öszintén szólva nem nagyon tudok velük mihez kezdeni. Az itt töltött évek alatt egy magyar barátnöm volt (meg két angol és egy nigériai). Anyanyelv. Igen, ez elemi, csontig hatoló, valszeg a meghasonlottság egyik fö forrása. Ezért is határoztam el anno, hogy márpedig én megtanítom a gyerekeimet magyarul, ha törik, ha szakad, eleve nem is lettem volna képes az anyaságomat más nyelven megélni. De ez sem elég, így is hiányzik a magyar közeg, akár egy hónap is eltelik anélkül, hogy egy másik felnöttel magyarul beszélnék. Amikor is jön a ‘szia-hogy vagy-nâlatok is esik’- mélységü társalgás😂

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

7. Érdekes ez. Talán kicsit generációs különbség is, mi voltunk az a generáció, aki még kisgyerekként érte meg a rendszerváltást és jól megtanult angolul már a suliban. Az én egyetemi évfolyamtársaim fele kiment, fiatalon, nem doktorandusznak vagy nem valami nagyon fain helyre meghívottként, de nem is mosogatni, akinek diplomája, jó szakmája van, azt felszívják pillanatok alatt és hamar jó helyre jutnak. Sokan visszajöttek harminc körül/után, családalapítási tervekkel vagy a már meglévő kisgyerekkel, hogy magyarul neveljék fel (akinek magyar párja volt), aztán vagy maradtak, vagy kimentek újra. Van, akinek van honvágya, van, akinek nincs – akkor lesz necces a kérdés mindig, amikor jön a gyerek és szembe kell nézni újra sorskérdésekkel. Több ismerősömnek is Bécs lett a kompromisszum egyébként, szeretik nagyon. És ebből a szemszögből azért kérdés tényleg, ami piszkál engem, hogy bátorság-e, rátermettség-e ez tényleg, és rossz-e nekünk (és a gyerekeknek), hogy mi nem indultunk útnak, mert ez nem a “harmadmagammal lakom egy lyukban, mosogatok és max az afrikai másik mosogatóval tudok beszélgetni, hogy “rámragadjon az angol” és cserébe elveszítem az identitásomat” történet, amiről a cikk szól. Van egy ilyen réteg is, tényleg nagyon irritáló, ahogy a netet használják, de az ostobácskák itthon is ostobácskák lennének. Szaktudás, kitartás kell, ha valaki boldogulni akar, itt is, ott is.
   Na de én látok egy jelentős korosztályos plusz kicsit fiatalabb réteget, aki tényleg szaktudással, nyelvtudással megy ki (amit itthon szerzett meg az államilag támogatott rendszerben, by the way), kimondottan fiatalon és lesz ott az a középosztály, ami itthon annyira hiányzik. Ebből a szemszögből nem mondható, hogy a java maradt, bár értem, hogy kikre utal a cikk. (építész, orvos, mérnök, informatikus, diplomás szakápoló (nem öreg néniket gondozni), óvónő (pedagógiai állás német állami oviban), gyógyszerész, sőt zenész – mind a mi ismerősi-családi körünkből). Na, de ők nem is hőzöngenek a neten, van intelligenciájuk felépíteni ott egy életet barátokkal, kapcsolatokkal, továbbtanulással (nem nyelvtanfolyam, lol, azon már rég túl vannak itthon), szabadidős tevékenységekkel. Azt látom még, hogy az próbálkozik lelkesebben itthon, akit valahogy (főleg lakhatással) segít a család és kihagyhatja a “kis albérletért fizetek sok pénzt és nehezen jutok egyről a kettőre” kategóriát. Olyanokat is ismerek, akik szakmunkával, rendes bizonyítványokkal mentek ki (villanyszerelő, szakács (rendes, nem pizzasütő), ők pár év alatt nagyon jó pozícióba és fizetéshez jutottak. Három gimnáziumi osztálytársam is elég jól asszimilálódott mára, mind lányok (jó kérdés, hogy vajon ffiként hogy működik ez), fiatalon mentek ki (közvetlenül diploma után) idővel helyi párjuk lett (WashingtonDC, Anglia, Hollandia). Ők pl egyáltalán nincsenek emigrációs pszichózisban (de jó ez a kifejezés!) nem magyarkodnak a FB-n és évekig nem jönnek haza. Az egyik lánnyal pár éve találkoztam, aznap szállt le a gépe, talán emiatt, de komoly akcentus érződött a beszédén. Ő él Angliában, echte angol (kerekképű, szalmaszőke) férje van, egy dél-angliai városban laknak, egyáltalán nincsenek magyarok körülötte, az angol közigazgatásban dolgozik, a férje angol vezetéknevét viseli, a gyereke nem tud magyarul. Klassz csaj egyébként, jól járt vele Anglia.
   Tudom, ezek mind anekdotikus történetek, de az én látóteremben ezek vannak.

   KedvelésKedvelik 1 személy

   Hozzászólás ↓

   • Én úgy látom, ott még ostobábbak lettek. Itt csak kudarcos egyszeri emberek voltak, ott már, az önigazolás, az elidegenedés, a magány és a honvágy miatt ez tényleg pszichózis. Ennek olyan példái is vannak, mint Náray Tamás, akinek pár éves távon egészen világosan látszik a leépülése.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Igen, lehet. Idősen, dacból, kudarcos élettel kimenni nem hoz sok babért. Rendes nyelvtudás, szaktudás nélkül fiatalon sem.
       De Náray Tamás nem az én generációm. Én 83-as vagyok és tanult, rendes végzettséggel, az évfolyamtársaim fiatalon kimentek és bizony nem mondhatjuk, hogy a java maradt itthon. Aki kint be tudott kapcsolódni az egyetemi életbe (akár vmi kiegészítő szakképzésbe) illetve vmi ifjúsági mozgalomba, az sokkal stabilabb szociális helyzetet szerzett magának. Nem is tudom, idősebb korban ezt hogy lehet elérni, ha nincs helyi társad. Talán ha van kisebb gyereked, akkor az ő közösségein keresztül. Vagy leginkább sehogy. És akkor jön az elidegenedés meg a magány meg a hazai élet kukkolása, stb.

       KedvelésKedvelik 1 személy

     • Azért fogalmaztam úgy, hogy van olyan szemszög, és mindezt én azokon figyeltem meg, generációtól függetlenül, akik a facebookon igazságosztanak iszonyatos stílusban, ez a hashtag áldozat típus. Plusz megkülönböztettem a keresett szakmájúakat, meghívottakat az alkalmi munkásoknak meg cselédnek kimenőktől, akikkel ez a “prekár” helyzetük megutaáltatja az életet és az országot is, de az ottani viszonyokat nem annyira szidják, inkább (áttolás, hárítás) az óhazát. Én kevés kint élőt ismerek, vagy nem tartom velük a kapcsolatot, de szerintem sokkal többen függenek rá a facebookra, főleg ebben az átokéveben, az anyanyelv hiányzik nekik (érthetetlen a net korában, hogy miért nem filmekre, regényekre).

       Valójában nincs kedvem magyarázkodni a poszt miatt, sajnálom, ha valakinek rosszul esik, vagy az jön le, hogy én minden kivándoroltra gondolok, mert teljesen világosan meg van írva a poszt.

       KedvelésKedvelés

   • Lehet, hogy a tényleg nyelvtudás a kulcs. Ha vagy olyan intelligens, szorgalmas vagy igényes önmagaddal szemben, hogy beleteszed az idöt és energiát egy felsöfokú szintbe még mielött elindulnál, akkor ezzel annyi nyomorúságot meg lehet spórolni. Amikor én kijöttem, a kilencvenes években, még szinte mindenki igy indult. Most meg, ha segitséget kèrnek tölem az elindulók, de nem tudnak németül, leesik az állam. De ök azzal érvelnek, hogy most létkèrdés kivándorolniuk, én meg csak kalandvágyból jöttem anno, szerintük.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • A nyelvtudás elengedhetetlenül fontos, bár a férjem úgy jött ki, hogy egy hónapot tanulta otthon a nyelvet csupán. Viszont itt heti 4X járt két évig munka után tanfolyamra, otthon az itteni filmeket néztük a vakoknak szóló felirattal és szótáraztunk keményen. Volt vmi partnere is, akivel összejártak beszélgetni (a fiú magyarul akart szerencsénkre megtanulni). Így hamar megtanult. Én elég jól beszéltem a nyelvet, így a hétköznapi dolgokat tudtam intézni itt és nem volt így probléma. Ha egyikünk Sem beszélte volna a nyelvet rendesen, nem jövünk ki. És a férjemnek határozatlan idejü munkaszerzödése volt – szóval nem a semmire jöttünk ki. Ha csak úgy nekiindulsz, bármely életkorban, szerintem nem szokott jól elsülni. Fiatalon még rugalmasabb az ember és kialakulhat valami ebben az esetben is, de minél idösebb valaki, annál nehezebb beilleszkedni.

       KedvelésKedvelik 1 személy

8. 19 éve külfölön élek. Mi a férjemmel jöttünk ki, itt születettek a gyerekeink. Emlékszem az elsö hónapokra, mennyire magányos voltam (otthon igen széles baráti köröm volt), rengeteget sírtam. Aztán, persze, megismerkedtem emberekkel és jobb lett. Ezek az elsö ismerösök mind külfökdiek voltak (szlovák, albán, francia) és igazából csak a gyerekeimen keresztül ismertem meg az itteni “öslakosokat”. Voltak elötte is ismerettségek a munkám ill. az új egyetemi tanulmányaimon keresztül, de azok nagyon felületesek voltak. Most látszólag “integráltak” vagyunk: jó munkánk van, vannak itteni haverjaink, a gyerekeink kétnyelvüek. Én mégsem érzem magam itt otthon. Hiába a 19 év, másként gondolkodom, másként viselkedem, nem ismerem az itteni szokásokat még most sem teljesen. Otthon is nehéz egyébként, ott sem ismerem már a szokásokat teljesen, de gyorsan vissza tudok szokni az ottani életbe. Valahol a kettö között vagyok: itt még nem vagyok teljesen otthon (és sosem leszek), otthon már nem vagyok otthon (de ott hamarabb tudnék újra akklimatizálódni). Vannak ennek persze elönyei is. Én mindig szerettem kicsit kívülálló lenni, ami ebben a helyzetben elég könnyü. Mi nem vmi politikai okból jöttünk ki: volt egy jó álláslehetöség a férjemnek. Ki akartuk próbálni. Én pedig szintén fel tudtam itt építeni valamit, amire elég büszke vagyok, mert nem volt könnyü. Sosem könnyü. Meggyözödésem, hogy otthon is felépítettem volna valami hasonlót. Mindenütt bele kell tenni a munkát. Sokan kijönnek minimális nyelvtudással, valami olyan diplomával, amire itt nincs sok szükség. Aztán egy-két évig dolgozgatnak itt és visszamennek, mert itt Sem adnak semmit könnyen. Amikor kijönnek, elmondják mindenkinek, panaszkodnak Magyarországra, küldik a csilli-villi fotókat. Amikor hazamennek, arról már nem szólnak senkinek. Otthon pedig sokszor eljátszák a világlátottat, tapasztaltat és tovább szidják Magyarországot, pedig itt sem sikerült nekik semmit elérni.

   KedvelésKedvelik 3 ember

   Hozzászólás ↓

9. A külföldi lét egyik nagy előnye számomra hogy részletesen meg tudom válogatni kik alkotják a magyar nyelvű környezetemet (is). A posztban említett réteg például teljesen kizárható. A ritka követségi ügyintézés így válik szociológiai kirándulássá, főleg ha sokat kell várni.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

10. Én azt az oldalát vélem látni, amely amúgy önmagában tényleg létezik, miszerint a “kiművelt emberfők” hagyják itt leginkább az országot. Ritka nyelvet tanítok amúgy szintén ritka meg nagyobb nyelven is, szerencsére tágabb értelmezésben, tehát nem csak magyarokat, hanem embereket az egész világról. De bárhonnan jöjjenek is ezek emberek, azért az mindig szíven üt, mikor vége egy-egy orvoscsoportnak és megint 5-8 ember hagyja itt az országot. Lehet, vákuumban élek, de szerencsémre a fent leírt példákkal nem találkozom. Olyan van, hogy valaki itt hagyja az országot, jól menő állása van és mondjuk posztol valamit Magyarországról, de ha éle is van, valahol jogosnak találom. Pl. fotók arról, kinn mennyibe kerül egy csomag pelus és hogy itthon mennyi. Hogy kinn mibe veszi a cég a dolgozóit és itthon milyen ez. Hogy mennyit csökkent amúgy a hazaküldött pénz vásárlóértéke. Az már vegyes sztori, hogy ki mennyire marad idegen. Érdekes tapasztalatom az, hogy a magyarok inkább érzik magukat idegennek, írják le magukat így, mint azok a diákjaim, akik más országból származnak. Az olasz rögtön tud kávézni az új országban, a perui megtalálja a közös hangot az intenzíven, az amcsit elhívják sörözni, nem kell otthon maradnia péntek este. Valahogy jobban alkalmazkodnak, elfogadják, hogy ez lesz most az új otthonuk. Nyilván ennek kulturális okai is vannak, más a percepció egy nyugati és egy kelet-európai esetében, de nehéz nem észrevenni, hogy némely magyarnak szüksége van a pátoszra, a kitettség érzésére, ami amúgy így leírva nagyon fura, de a neveltetésünkben valahol mégis megjelenik ez a különbözőség, amely talán a nyelvi vagy identitásbeli “egyedülállóságra” vezethető vissza. Nyilván egy dán Svédországban és a Feröer-szigeteken is otthon érzi magát. Sokkal érdekesebb viszont, és ezt gyakrabban is látom, hogy magyarunk kimegy adott országba és az adott ország embereit, szokásait ócsárolja. Ezt sem testközelből szerencsére, inkább fészbúkon. Ezt viszont sosem értettem. Kimenni egy teljesen más kultúrkörbe, gondolkodásmódba és elvárni, számon kérni a logikai különbözőségeket.
    Szóval ja.

    KedvelésKedvelik 2 ember

    Hozzászólás ↓

11. Tök érdekes a cikk meg a kommentek. Én Ausztriába mentem ki, aztán évekkel később hazajöttem. Hotelben dolgoztam először, ott rengeteg jó fej, intelligens magyar volt, azt hittem, ez a tipikus. Később, amikor már másik helyen dolgoztam, rájöttem, hogy nem. Nem a java megy ki, a java inkább otthon marad, a hotelesek üdítő kivételek voltak. Sokuknak bejött a kinti lét, nyugis környezet, élhető kisvárosok. A cikkben leírt pszichózis nem volt jellemző, max. egy-két ismerős tolta a fb-on, őket hamar le is tiltottam. Ami viszont jellemző volt a hoteles közegben és ugyanúgy az ’56 után disszidált nagybátyámnál, az az, hogy egy idő után nagyon akartuk hinni, hogy érdemes hazajönni, javultak a viszonyok, jobbak a munkalehetőségek, kevesebbet politizálnak, pedig nem (ezeket sem fb-on hirdettük, hanem az esti borozás alkalmával került elő néha). Éles ez az emlék, meglepett, milyen intenzíven akarták ezt hinni. Aztán én hazajöttem. Agyamra mentek a hegyek, a hideg és az érthetetlen akcentus (pedig jó nyelvtudással mentem ki) és…egyszerűen azt éreztem, nem oda tartozom. Amikor hazajöttem, egyből megnyugodtam hogy eltűntek a szürke hegyek és a sejtjeimben éreztem, hogy ide tartozom, Magyarországra. Ezt az érzést nem tudom pontosabban megmagyarázni. Munkám is lett.

    Az viszont az emigrációs pszichózisnál is jobban idegesít, amikor a két ‘tábor’ (kinn élők és itthon élők) fikázzák egymást. Ismerős lányt hülyéztek le, mert hazatért külföldről a gyerekeivel. Nem is ismerik a szempontjait, hogy hiányoztak a barátnői, akik vele egy időben szültek, meg a szülei. Azt sem viselem jól, amikor valamiféle erénynek fogják fel azt, hogy én hazajöttem. Mintha azért tettem volna, mert igazi magyar volnék, vagy mi. Sok dolog hiányzott itthonról, színház, könyvtár, piac, barátok.

    Rengeteg emléket hozott vissza ez a poszt.

    KedvelésKedvelik 2 ember

    Hozzászólás ↓

    • “kevesebbet politizálnak” a szabad társadalmakban az okos, saját érdekeiken túllátni képes emberek mindig politizálnak, de legalábbis civilkednek. A kiábrándultság az aggasztó inkább, meg az, hogy milyen ez a politikai szcéna.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

12. Egy időben nálunk is komolyan felmerült, hogy kimegyünk külföldre. És akkor körbenéztem. Beléptem facebook-csoportokba, olyan magyarokéiba, akik az adott orszgában élnek kint. Megnéztem a fizetéseket, átlagbérek, megélhetés stb… És a vége az lett, hogy odakint is az itteni életszínvonalon tudnánk élni, már ha egyáltalán. MIndenhol lenne valami ami rosszabb és ami jobb is. Viszont az anyanyelvi közeg hiányát nem tudnám és igazából nem is akarnám megszokni. A facebook-csoportok hangvételével kapcsolatban kb annyi, mint ami a posztban is van: megkeseredettség, rosszindulat, nyomorgás… A nyomor átsüt sokszor mert a svájci 700.000 forintnak megfelelő fizetés csak itthon hangzik jól, az ottani életre alig elég. Nyomorogni meg itthon is lehet. A kinti élet azoknak jön be, akiknek olyan szakmájuk, végzettségük van, amiért odakint is vetekednek a cégek és ezt megfizetik.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • itthon is ugyanaz:
      https://femina.hu/kapcsolat/oldd-meg-egyedul-a-covidot-is
      a sok liberális követelőző hirtelen gondoskodó államot akar
      mindig röhögök azokon, akik 5-6 éve még gőgösen menőztek és hatalmaskodtak, most meg publikban sírnak a MEGÉLHETÉS miatt

      KedvelésKedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

      • Azért az szerintem nem nagyon vicces, hogy már a 20. században se túl forradalmi vagy túlgondoskodó ellátási struktúrákról is bebizonyosodik mostanában, hogy valójában papírmasé paravánok, nem a kommunikáltak szerint működnek. Egy meredek úton jobb, ha nincs semmilyen korlát mint egy olyan, amiről kiderül, hogy mondjuk hungarocellből van, csak nem mondják. Mi lenne, ha hirtelen elkezdene elcsúszni a gyes, a nyugdíj, a csp, ahogy most már csúszkál a táppénz, az egészségügyisek ellátmánya. Miért ne lehetne ezekre valamennyire stabil bevételként támaszkodni? Én nem tartom nagyon balosnak magam egy csomó “piaci folyamat” esetében, és azt is látom a szabályozás is gyakran túlbiztosít, túlvéd már most is (legalábbis papíron), de még a puszta “nincs”-nél is rosszabb számomra, ha valamit észrevétlenül kiürítenek vagy esetlegessé tesznek, de kifelé azt kommunikálják, ezekre lehet számítani mondjuk córeszban – gyermekvédelem, természeti katasztrófák vagy hasonlók esetén nyújtott támogatások, áldozatvédelem, vagy akár egyszerű közszolgáltatások, lásd hulladékkezelés. Elvileg van, egyébként meg nincs, vagy nem úgy, és kín hozzájutni. Egyszer talán még Polcz Alaine köreiben mondtak ki egy ilyet: tőlünk nyugatabbra több “fizetős” szolgáltatás elérhető és könnyíti meg az életet, keletebbre pedig bizonyos hagyományos, informális-kölcsönösségi formái jobban elérhetőek a segítségnek (családi-rokoni támogatások, kaláka, gyerekfelvigyázás stb), mi meg itt középen beszorultunk, az egyik még, a másik már nem igazán elérhető sokaknak. És most előjött sok olyan probléma is, ami nem “rátermettség” kérdése, hogy megoldom-e, mert egyéni szinten valójában nem kezelhető jól, csak közösségi szinten. Hogy most ez a “közösségi” épp “állami”-e – az megint más kérdés.
        A sokak által lenézett társadalomtudományok épp ezzel foglalkoznának, most mintha az adatok is esetlegesek lennének, meg eléggé szívósan kell néha utánuk menni. A tisztánlátás hiánya is irtóra zavar.
        (és tényleg zárójelben: azt meg irtóra nem szeretném megérni, hogy a “liberális” lassan itt is szitokszóvá váljon, azon most lécci engedd meg hogy egy pillanatra nagyon sheepish fejet vágjak. )

        KedvelésKedvelés

      • Vágjál, ami akarsz. De későn vágod. Az egyik, hogy a liberális attitűd nem igényli a gondoskodó államot, piaci a szemlélete, a szabadságra szavaz, HH-ra nézve leíró volt, nem szitokszó. A másik, amiről lassan 10 hónapja írok posztok sorában, hogy ráébredtem, hogy átvertek, naiv és jóindulatú voltam, és ezért nincs többé ilyen tabu bennem, hogy jaj, ha azt mondom, a transzhiszti/abortuszkövetelés/örökbefogadás mint jog igénylése melegek által nekem nem oké, akkor majd ki mit gondol. A nyavalygós, áldozatiaskodó, az emberi jogok megcsúfolójává vált liberalizmus bírálatáról írok, amely riasztó mmártékben szolgál üzleti érdekeket és gazdag, unatkozó fehér férfiakat, illetve szinte-incel lúzereket. Semmiképpen nem a nőket. De a gazdasági neoliberalizmussal sem vagyok oké, nagyon nem. Ennek tetejébe amit a magyar liberál-bal-civil-ellenzék művel facebookon, levlistákon és közösségekben, vagy az amigrációból, attól lasan jobban hányok, mint a NERtől. A NER sose mondta, hogy okos, nem is az, de ezek meg elhitették hogy okosak és a világról gondolnak valamit, nem csaka saját érdekeik szerint.

        Akinek ez nem fér bele, olvasson liberálisabbakat. Az én világnézeti fejlődésem szerves, évek óta az van, hogy amit kimondok, hogy de hát ne már! vagy: ez a jó út! (csalber, ketó, semmiárusok, gym, vegán hazugság, tévézombik, álökóság…), az öt év múlva lesz tömeges megértés. Én védekezni biztos nem fogok.

        KedvelésKedvelés

      • Ja és a személyes kapcsolataidban nyavalyogni egészen más, mint közírásban. Ez a nő egy gyereket nevel házasságban, mindig is volt állása, és ő hápog. Menjen már, de tényleg.

        KedvelésKedvelés

13. Ahogy korábban jeleztem, ezekben a csoportokban semmilyen módon nem voltam közvetlenül benne, ha úgy vesszük “liberális” is azért lettem, hogy hagyjanak már békén ezekkel, minél kevesebb kötelező rítus, pecsét, tabu, szent tehén, pátosz, öncélú tekintélytisztelet és hierarchia meg előírt gondolkodási séma legyen körülöttem, meg kötelezően levonandó akváriumos logikák, a vonatkozó viccet nyilván ismered. Nem örülök, hogy elkezdték valami másra használni ezt a kifejezést, mint amire én eredetileg elkezdtem, mert amire én használnám, arra nincs másik szavam, az meg hogy sok helyen szitokszó lett belőle, nekem kifejezetten riasztó. Ahol szitokszónak használják, onnan általában gyorsan eltűnök, még ha nem is pont arra mondják, amire én eredetileg gondoltam, mert ilyen helyeken általában a vitákat csúnya szavakkal és kisebb-nagyobb erőszakkal szokják lerendezni. Itt nyilván nem erről van szó, de nekem lassan automatikusan bekattan, hogy ahol a “liberális” szitokszó, ott ordítozás vagy kioktatás van, neadjisten virtuális vagy valós ütés, ergo nyúlcipő. Kár hogy kifordulnak a szavak, és mire használják őket nyilvános terekben.

    És hát bár nem vártam tehát semmilyen platformtól csodát vagy akár tökéletes gondolatmeneteket és elfogulatlan okosságot, de aazért a kifinomult NER-aljasságoknál (Igazgyöngy Alapítvány nyolcmilliója és hasonló iszonyatos pitiségek a nagy disznóságok mellett) azért még mindig képes vagyok csodálkozni, hogy miért kellett még ezt is, és ez nekem egyszerűen nincs semmiféle pariban a “másik oldalon” elkövetett bármikkel, még ha nem is tetszik elég sok minden, és ezért nem bírok “jobban” kiábrándulni másokból, mint belőlük – ahogy korábban írtam már talán, a hatalmi helyzet elmondhatatlanul nagyobb felelősség.
    A lábszagot pedig nem bírom megszokni, pedig annak egy része -belterjesség, szűklátókörűség, a buborékunk sémáinak ráhúzása mindenre – egyszerűen abból is fakad, hogy az ország ekkora, nyelvileg, kulturálisan, történelmileg stb – sok szempontból zárt, hajlamos bizonyos állapotokban sokáig megrekedni, az anyagi nehézségek pedig anyagiasságot szültek és görcsös félelmet akkor is, amikor még messze a híd alja. Ehhez nem kellett a NER se, illetve a NER ezek kinagyított görbe tükre valamennyire. Igen, van aki viszi a lábszagot külföldre is, a környezet ugyan sokat alakít rajtunk, de csak ha hagyjuk.
    Én ahogy öregszem, egyre kevesebb dologra mondom hogy “helyes” meg “nem helyes”, inkább hogy “én ezt csak így” meg “én ezt így semmiképpen se” – de kifejezetten izgalmas néha a saját szent teheneimet is megpiszkálni, még ha a végén nem is billenek ki az álláspontomból, legfeljebb belátom, ezek nem mindig logikus észérveken nyugodnak, vagy nem mindig lesz ezekből teljesen következetes viselkedés. Érdekes követni, te merre mész ebben.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Na, akkor elmesélem neked, hogy az áhítattal hajtogatott “az áldozat nem hibáztatható”, “a trenszneműség/buziság nem döntés”, “az abortusz jog”, “mindenki az, aminek érzi magát (és ezen az alapon lehetnek politikai követelései)”, “mindenkinek joga van úgy élni, ahogy szeretne”, “a család az család”, “sexwork is work”, “bűnmentes pornó” stb., stb. IS dogma. Egyebekben én is szabadelvű vagyok, semmi címke, dogma, hagyomány. De ezek kínjukban kreálták ezt a sok hülyeséget.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “azért a kifinomult NER-aljasságoknál (Igazgyöngy Alapítvány nyolcmilliója és hasonló iszonyatos pitiségek a nagy disznóságok mellett) azért még mindig képes vagyok csodálkozni, hogy miért kellett még ezt is, és ez nekem egyszerűen nincs semmiféle pariban a “másik oldalon” elkövetett bármikkel” soha ilyesmikről nem írtam, nem hoztam pari-példát, nem érvelek így. Mindenben aktívan állok a civilek, szabadok, kicsik mellett, HA ez nem politikai opportunizmus, mint a férfiként kudarcos faszos nők. HA nem köpik szembe az igazi áldozatokat a jóléti problémájuk lobogtatásával. Tény, hogy nem írok Boldvaszilasról, Tarnabodról stb., általában Budáról a szegénységről nem írok, de érzem és cselekszem ellene. Arról írok, ami az én közegemben látható, átélhető és amiről nem szokás.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Azért is érdekes, mert ugye más körökben mozgok – nekem ez tényleges vakfolt, ezek a mozgalmak vagy mik kimaradtak, akit meg mondjuk melegként (vagy akár tartósan külföldön élőként stb) személyesen ismertem, azok nem illettek ezekbe a mintákba, másik buborék. És persze, lehet minden erkölcsi alapvetést vagy kijelentést dogmaként (meg bunkósbotként) használni, hogy ne úgy tegyük, lehetőleg ne legyünk mélyen frusztráltak és rendkívül ostobák egyszerre….meg lehetőleg pszichopaták sem.

        Meg hát vannak ügyek, amik ellen valóban jobb tenni, mint csak beszélni róla – évekig hánytam borsót falakra, ilyen kétnapos-kéthetes felbuzdulásokat elértem ugyan velük, meg talán volt aki újdonságként csodálkozott rá dolgokra, de egy idő után inkább már csak trollok jöttek a témára, nem vetem el annak lehetőségét sem, hogy nem mindig maguktól (ha valahol nem tetszett annyira, hogy erről folyton ugat valaki itten..), én meg meguntam hadakozni velük, az időm is másra kellett. De így se jó. Kevésnek érzem a valós cselekvésem ott, ahol valós hiányokat tapasztalok, ugyanakkor nem tudom, mennyire igaz, hogy tényleg kevés amit csinálok. Meh.
        (és most eldugulok, mert elvittem a témát, bocsánat)

        KedvelésKedvelés

      • a fétiseknek zászlaik vannak
        https://gayprideshop.co.uk/collections/gay-pride-flags

        KedvelésKedvelés

      • ennek az egésznek az iránya, valóságtagadása, sértettsége a gáz

        KedvelésKedvelés

      • ennek az egésznek (jogvédő, másságlobbista liberalizmus) az iránya, valóságtagadása, sértettsége a gáz.
        amúgy ha én írok valamiről, de a t. olvasó nem ismeri azt a jelenséget, amit épp LEÍRTAM NEKI, miért kezdi el nekem kvázi tagadni, hogy “nem ismerem/nem mélyedtem el benne/én nem ilyen körökben mozgok/nekem erre nioncs időm”?
        miért kell a témánmat devalválni, tagadni? véleményt nyilvánítani? ha egyszer nem ismered azt, amiről írok?
        ennek a technikának van neve?

        benne vagyok most csoportokban, figyelek. egy csomó minden döbbenet nekem ott, például az örményeket ellenző, az ázsiai népekért rajongó, 68-as balosokat gyűlölő, a tanárlefejezésről “megérdemelték, minek gúnyolódtak” álláspontú kommentek.
        de ezek okosak. vannak érveik, tanultak társadalomtudományt, tőrténelmet, tudnak nyelveket, magabiztosak.
        nem vitázom, nem kommentelek.
        néha kérdezek, maradok, figyelek.

        KedvelésKedvelés

14. A poszt az emigrációról szólt, illetve csoportokról, illetve FB-megnyilvánulásokról, illetve NER versus olyanok, akik szembeállnak (vagy valójában nem, de nagyon mondogatják). Erre reagáltam eredetileg, hogy számomra bizonyos viselkedésformák nem igazán az emigrációhoz köthetőek az én fejemben, hanem az illetők általános megküzdési sémáihoz, hiedelmeihez vagy berögzüléseihez, amiből a kiköltözés sokkja se lökte ki őket láthatóan.

    Aztán bekeveredett a beszélgetésünkbe általam mélységében nem ismert téma is, amiről direktben szóló posztok alatt nem véletlenül nem kommenteltem soha egy vak hangot sem, nem követem a transztémát vagy jól definiált “balosnak” mondott értelmiségi csoportok belső ügyeit vagy adott esetben fétiseit/szentteheneit, ettől nem tagadom a témát, nem devalválom, de nem akarok se egyetérteni, se vitatkozni ha egy alapvetően másról szóló beszélgetésben feljön, hanem azzal ütöm el, hogy sorry, hülye vagyok hozzá és nagy valószínűséggel az is maradok. ERRE és nem az eredeti témára írtam hogy nem követem. És már olyan téma is van, ahol eszköztelen is vagyok lassan, mert ‘jogvédő’, ‘másság’, ‘liberalizmus’ kifejezéseket már annyira az eredeti jelentésüktől megfosztva, átértelmezve használják ma már tömegek, hogy ha valahol szembejönnek, lassan komolyan el kell minden esetben gondolkodnom, a kifejezés aktuális használója mi az isten haragjára gondolhatott éppen.

    az utolsó bekezdésed irtó érdekes, én könyvben-tanulmányban kb. bármilyen nézeteket el bírok olvasni (most egy bizonyos szellemi színvonalat elérő munkákról beszélünk ugye), de direkt kommunikációba, csoportba még megfigyelőként se nagyon merek ereszkedni, ha ott valami olyan fősodor van, ami az én alapvető hiedelmeimmel vagy meggyőződéseimmel nagyon élesen szembeáll. Tudom, hogy nincs rám írva, ha nem mondom – és ugye nem kötelező mondani. Pedig valahol néha érdemes ezekről is többet tudni, közelebb merészkedni – de eleddig maradtam a könyvek-tanulmányok biztonságosabbnak tűnő világánál.

    KedvelésKedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

15. Hogy a posztindító vers miért nem ejtett titeket rabul, nem is értem!

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Látszik a versen, hogy olvasott az úriember Petőfit meg talán Heltai Jenőt, Szép Ernőt is…
      De nagymamám emigráns (zsidó származású) régi barátnőjénél Londonban én a kilencvenes években Ottlikot is láttam a könyvespolcán, pedig már több mint negyven évig nem járt Magyarországon, csak akkortájt nyílt lehetősége rá. Ő tényleg emigráns volt, ellentétben velünk, akik többé-kevésbé tálcán kaptuk a lehetőséget, hogy élhetünk, dolgozhatunk külföldön is, átmenetileg vagy tartósan, és ezért nem jár hatósági retorzió, maximum egyes esetekben kisebb adminisztratív kényelmetlenségek. Az említett házaspár semmit nem adott fel azért, hogy Olaszországba költözhessen, se tulajdont, se egzisztenciát, megengedhetik maguknak, hogy házeladás nélkül béreljenek lakást, és mivel nem is munkavállalóként mennek ki, nem kényszerülnek az olasz rendszerrel, társadalommal a turistáskodásnál szorosabb kapcsolatra. Nem politikai emigráció ez, hanem olyasmi, mint amikor az angol író vagy nyugdíjas (vagy nyugdíjas író) Dél-Franciaországba vagy a spanyol tengerpartra költözik, semmi gond nincs vele, de se nem hős, se nem áldozat egyik sem.
      A versikéről az jutott még az eszembe, hogy külföldön élve jön rá az ember, hogy a haza az mennyivel szűkebb meg tágabb fogalom is, mint az ország meg az állam – a szűkebb pátria, az ismerős tájak, emberek hiányoznak igazán, én nem az anyanyelv, hanem a tágabb anyanyelvi közösség. Szerintem a közösségi média is ezért ilyen vonzó külföldről – arra kíváncsi a “külföldre szakadt”, hogyan élnek, hogyan beszélnek, hogyan gondolkodnak otthon. És persze rengetegen önigazolnak, vagy legalábbis ők a legharsányabbak, legláthatóbbak.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

16. Bevezetés:
    „Éljetek értelmesen.”
    Azaz okosan, megfontoltan, körültekintően. A felszólításnak engedelmeskedve rögön leszögezném, hogy a fentebbi szöveget is figyelmesen kell olvasnunk.
    Amikor azt írja:
    Az van, hogy emberek mindenféle okokból kiköltöznek külföldre. Ez régen is így volt, ott találták meg a számításukat, vagy a szerelmük miatt.
    De most többen. Tömegesen. És a másik különbség, hogy ott megőrülnek.
    Ennek az őrületnek pedig a napi netezés, önmegosztás révén mi, a nyomorú itthonmaradottak, a tanúi leszünk.
    Akkor mi tudjuk, hogy valójában azt mondja, hogy „Az van, hogy emberek mindenféle okokból kiköltöznek külföldre. Ez a közelmúltban ( Mert a régmúltban már persze volt rá példa, „Kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.”) is így volt, ott találták meg a számításukat, vagy a szerelmük miatt.
    De most többen. Tömegesen. És a másik különbség, hogy egyesek ott megőrülnek, amire sajnos a régmúltban is volt már példa.. ( „Volt, aki úgy vélte, kolomp szól s társa, ki tudta, ily bolondtól pénzt eztán se lát a család.)
    Később ki is veszi az őrültek közül azt aki „meghívott kutató matematikus Saarlandban, ceus doktorjelölt Bécsben, banki középvezető Genfben, és így ötször meg hússzor annyit keres, mint amennyit Magyarországon tudna. Meg vannak, akiknek a szakmája, szakiránya, egyeteme alig létezik itthon, vagy abban a szakmában itthon nagyon alacsony a karrier plafonja. Olyan is van, aki a külföldön munkát találó vagy külföldi házastárssal költözik. Meg a diplomaták.”
    Írásában velük nem foglalkozik, marad az emigrációs pszichózisban szenvedőknél. Meg persze a szép új ezredév kultúrájának, politikai pszichózisainak bírálatánál. Főleg a dogmatikus liberális gondolkodásénál. („És persze, lehet minden erkölcsi alapvetést vagy kijelentést dogmaként (meg bunkósbotként) használni”Vakmacska)
    Bizonyos módszertani kifogásaink még ilyen megértő olvasat után is lehetnek.
    „Két ilyen ízes-lelkes híradás közé az elszármazott hős beszúr némi Orbán-ellenes sopánkodást. Honvágy ellen a hazagyalázás mindig beválik.”
    Az Orbán, Gyurcsány, Karácsony Gergő, stb. gyűlölet természetesen jól megférhet a haza szeretetével, hisz egyikük sem testesíti meg a hazát.
    „Olyan emberek, akik soha nem tettek semmit másokért,” Ilyen embert még nyilván senki nem látott, max olyat, akinél a jó cselekedetek rokonaira, barátaira korlátozódtak.
    A beszélgetés során is merül fel olyan mondat, amire összerezzenünk: „férfiként kudarcos faszos nők.” Sportolók, művészek közt élve az ember megtapasztalta, hogy egyes melegek, leszbikusok bizony inkább nemük „csúcsragadozói”, végtelenül megnyerő gazdag, értékes személyiségek.
    A legfőbb probléma persze:
    „jogvédő’, ‘másság’, ‘liberalizmus’ kifejezéseket már annyira az eredeti jelentésüktől megfosztva, átértelmezve használják ma már tömegek, hogy ha valahol szembejönnek, lassan komolyan el kell minden esetben gondolkodnom, a kifejezés aktuális használója mi az isten haragjára gondolhatott éppen. „ Vakmacska.
    Amikor olvassuk a fentebbi szöveget, a kommenteket, attól függően bólogatunk, vagy rázzuk zavartan a fejünket, hogy milyen tartalmakat vetítünk a fentebbi fogalmak mögé.
    Tárgyalás és befejezés:
    Jó volt olvasni a szöveget, a kommenteket!
    Kár, hogy nem jöttek át a Word félkövér és kurzív formátumai.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Köszönöm a kissé iskolás dolgozatot. A faszos nő nem leszbikust és nem is meleg férfit jelentett.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Akkor f. sz. n. ügyben tévedtem. Egyébként tavaly, Manchester-Hegyeshalom biciklitúrám során egy belga kemping kivételével mindenütt több éve kinn élő barátoknál, volt tanítványoknál aludtam, egyikük sem szenvedett migrációs pszichózisban. Nagyobb városok előtt szokásom megkérdezni a helyi sportmezes bicajosokat, nem tudnék-e valaki mögé beállva áttekerni a városon. Ilyenkor persze megkérdezik honnan hová? Mikor megtudták, hogy magyar vagyok, többnyire kaptam résztvevő pillantásokat. Egyszer még Orbánt is emlegette a kolléga.

        KedvelésKedvelés

      • “E”migrációs pszichózis. A két-három ismerősöd nem tudom, hogy jön ide, azt sem értem, miért magyarázkodsz, mire írod ezt. Én egy létező jelenségről írtam.

        KedvelésKedvelés

      • Te biztosan megértetted a poszt érvelését? Vagy miért írsz ilyeneket?

        KedvelésKedvelés

17. Érdekes kérdés ez, illetve tapasztalattal és rálátással eggyel kevésbé.

    Sommásan azt mondom, hogy aki itthon felépíti, az felépíti kint is, és aki kint felépíti, az felépíti itthon is. Persze mindennek a megélése már más kérdés, a nehézség lehet más mértékű vagy eltérő természetű.

    Nyilván, ebben nincsenek benne azok az esetek, amikor, egy – jobbára a külföld/haza tengelyen nem is értelmezhető – speciális körülmény segíti az egyént. Például megtalálja kint a nagy szerelmét vagy épp, olyan különös adottságok jelentik neki a boldogságot, amit csak az a hely tud. De én összességében és elnagyolva azt látom, hogy a helyi körülményekre hangszerelve, de nagyjából egyazon ívet futnak be emberek mindenhol.

    A nyelvet tartja a többség a kulcsnak, ami szerintem a megértés, akár a gondolkodás struktúráját illetően is, és értetés szempontjából is logikus. Ugyanakkor én először megdöbbentem, mennyire fontos is a nyelv, majd az első két-három évben kihívásként éltem meg a hiányosságot, idővel pedig már az angolt is ugyanúgy élveztem és kezdtem kiélvezni a sajátosságait, a posh lehetőségeit, mint az anyanyelveméit.

    Engem nem ez hozott haza. Engem a magány hozott haza, amit akkor éreztem amikor arra gondoltam, hogy ha minden optimálisan alakul és lesz gyerekünk akkor családdá fejlődünk. És akkor ütött meg a magány igazán, mert felismertem, hogy ettől én még borzasztóan egyedül leszek, a barátaim itthon, a szeretett munkám nyelvspecifikus és váltanék, de amit csinálni akarok, annak ugyan jó táptalajt biztosíthat a brit brainy üzleti gondolkodás, de nem tudom máshol jól csinálni, csak itthon. Mert kultúrafüggő. És én szeretem a miénket így, ahogy van. Benne van nagyon a vasfüggöny, a népies tradíciók, az elit és a proli örök szembenállása, a vízfejű főváros és a tekintetét ráemelő vidék fitymálló büszkesége, az őrületre való hajlamok virtuozitása. A polgárság vágya, mint eszmény egyúttal de felrúgnánk, ha volna! A távol-közel viszonylatok kifordult, abszurd működése. Mi jobban féljük azt, ami távol van mint azt, ami közel.

    Persze olykor hiányzik Anglia, néha meg nagyon. Én ott bármikor tudnék élni néhány évet, de sokat csak akkor, ha valami különös változás eredményeképpen nem érdekelne többé a közeg kulturális vetülete. Azé, amiben épp élek. Vágyom még egy-két helyre, de kalandvágyból, kiégés miatt már nem mennék, azt már meg tudom oldani idehaza is. Mennék időszakosan, ha a céljaim azt kívánnák illetve, lehetőséget adnának rá. Így pontosabb, és ezt azért remélem is.

    Én soha olyan jól nem éreztem magam, mint mióta hazajöttem. Komolyan, a hazai élet minden abszurditásának ellenére és azzal együtt, akár. Nem mertem én önmagam lenni azelőtt, mielőtt kurvára nem számított, hogy ki vagyok.

    A valóban szenvedőkkel, a komoly bajban lévőkkel együttérzek, segítek a magam lehetőségeihez mérten és az ügyükért kiállok. De egyre hangosabban röhögöm pofán azt, akinek van képe panaszkodni és áldozatkodni a kikímélt, kihátterezett életéből. De azt is, aki erőfeszítések híján panelben hippiskedik negyven felé és sírja az elnyomást úgy, hogy közben sápasztóan aljas mondatokkal hirdeti az értelmet és a fölényt.
    Sokáig éreztem én is ám azt, hogy idehaza van az az örökös nyomás, amivel, vagy aminek ellenében kell létezni. Aztán rájöttem, hogy ki lehet ám bújni a nyomás alól és akkor, jön az a helyzet, amiben felelősséggel eldöntöm, hogy mi mellé állok oda teljes mellszélességgel és mi az, ami egyáltalán nem az én ügyem. Ez a szabadságom.

    Ágostontól ver a víz és nem értem, hogy tanult, értelmes ismerőseimet miért nem. Jó, dehogynem. Önigazolásra bárki szorulhat olykor :)) Szerintem Náray is ezért népszerű. Beléptem a csoportjába egyszer, kíváncsiságból és komolyan, tőlem döbbenetes mértékű alárendelődési hajlamot és egy kis hétköznapi Stockholm-szindrómát kívánt az, hogy elviseljem őt rendszeresen.

    Elnézést a vesszőhibákért, de nagyon elkopott, vagy tán sose volt stabil az abbéli tudásom.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ez nagyon jó kis írás, tényleg ilyen lehet visszatérve sommásan látni hazánkbeli állapotokat. Köszi a többit is.

      KedvelésKedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

    • Leirtad helyettem. Csak a helyszin volt mas.

      KedvelésKedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

18. Érdekes kérdés ez, illetve tapasztalattal és rálátással eggyel kevésbé.

    Sommásan azt mondom, hogy aki itthon felépíti, az felépíti kint is, és aki kint felépíti, az felépíti itthon is. Persze mindennek a megélése már más kérdés, a nehézség lehet más mértékű vagy eltérő természetű.

    Nyilván, ebben nincsenek benne azok az esetek, amikor, egy – jobbára a külföld/haza tengelyen nem is értelmezhető – speciális körülmény segíti az egyént. Például megtalálja kint a nagy szerelmét vagy épp, olyan különös adottságok jelentik neki a boldogságot, amit csak az a hely tud. De én összességében és elnagyolva azt látom, hogy a helyi körülményekre hangszerelve, de nagyjából egyazon ívet futnak be emberek mindenhol.

    A nyelvet tartja a többség a kulcsnak, ami szerintem a megértés, akár a gondolkodás struktúráját illetően is, és értetés szempontjából is logikus. Ugyanakkor, én először megdöbbentem, mennyire fontos is a nyelv, majd az első két-három évben kihívásként éltem meg a hiányosságot, idővel pedig már az angolt is ugyanúgy élveztem és kezdtem kiélvezni a sajátosságait, a posh lehetőségeit, mint az anyanyelveméit.

    Engem nem ez hozott haza. Engem a magány hozott haza, amit akkor éreztem amikor arra gondoltam, hogy ha minden optimálisan alakul és lesz gyerekünk akkor családdá fejlődünk. És akkor ütött meg a magány igazán, mert felismertem, hogy ettől még borzasztóan egyedül leszek, a barátaim itthon, a szeretett munkám nyelvspecifikus és váltanék, de amit csinálni akarok, annak ugyan jó táptalajt biztosíthat a brit brainy üzleti gondolkodás, de nem tudom máshol jól csinálni, csak itthon. Mert kultúrafüggő. És én szeretem a miénket így, ahogy van. Benne van nagyon a vasfüggöny, a népies tradíciók, az elit és a proli örök szembenállása, a vízfejű főváros és a tekintetét ráemelő vidék fitymálló büszkesége, az őrületre való hajlamok virtuozitása. A polgárság vágya, mint eszmény egyúttal de felrúgnánk, ha volna! A távol-közel viszonylatok kifordult, abszurd működése. Mi jobban féljük azt, ami távol van mint azt, ami közel.

    Persze olykor hiányzik Anglia, néha meg nagyon. Ott bármikor tudnék élni néhány évet, de sokat csak akkor, ha valami különös változás eredményeképpen nem érdekelne többé a közeg kulturális vetülete. Azé, amiben épp élek. Vágyom még egy-két helyre, de kalandvágyból, kiégés miatt már nem mennék, azt már meg tudom oldani idehaza is. Mennék időszakosan, ha a céljaim azt kívánnák illetve, lehetőséget adnának rá. Így pontosabb, és ezt azért remélem is.

    Én soha olyan jól nem éreztem magam, mint mióta hazajöttem. Komolyan, a hazai élet minden abszurditásának ellenére és azzal együtt, akár. Nem mertem én önmagam lenni azelőtt, mielőtt kurvára nem számított, hogy ki vagyok.

    A valóban szenvedőkkel, a komoly bajban lévőkkel együttérzek, segítek a magam lehetőségeihez mérten és az ügyükért kiállok. De egyre hangosabban röhögöm pofán azt, akinek van képe panaszkodni és áldozatkodni a kikímélt, kihátterezett életéből. De azt is, aki erőfeszítések híján panelben hippiskedik negyven felé és sírja az elnyomást úgy, hogy közben sápasztóan aljas mondatokkal hirdeti az értelmet és a fölényt.
    Sokáig éreztem ám én is azt, hogy idehaza van az az örökös nyomás, amivel, vagy aminek ellenében kell létezni. Aztán rájöttem, hogy ki lehet ám bújni a nyomás alól és akkor, jön az a helyzet, amiben felelősséggel eldöntöm, hogy mi mellé állok oda teljes mellszélességgel és mi az, ami egyáltalán nem az én ügyem. Ez a szabadságom.

    Ágostontól ver a víz és nem értem, hogy tanult, értelmes ismerőseimet miért nem. Jó, dehogynem. Önigazolásra bárki szorulhat olykor :)) Szerintem Náray is ezért népszerű. Beléptem a csoportjába egyszer, kíváncsiságból és komolyan, tőlem döbbenetes mértékű alárendelődési hajlamot és egy kis hétköznapi Stockholm-szindrómát kívánt az, hogy elviseljem őt rendszeresen.

    Elnézést a vesszőhibákért, de nagyon elkopott, vagy tán sose volt stabil az abbéli tudásom.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .