arról, hogy mi a groteszk

Döbbenetes estém volt tegnap (28-án). Kicsit in medias, de aztán mondom az előzményeket is.

Képzelj el színészt, aki Zsámbéki osztályában végzett 1998-ban, olyanokkal, mint Elek Ferenc, Kecskés Karina, Rába Roland, Tóth Anita, Fullajtár Andrea, Ónodi Eszter (és most Zsámbéki–Fullajtár osztály van-volt!).

Láttam hajdan őt számos előadásban és filmekben is. Szinte egyidősek vagyunk. Belegondoltam tegnap, ő mit érez, ilyen múlttal, ilyen szellemi rangból, ha mára, 2020-ban, és én nem értem, hogyan, egy pöffeszkedő, sértett náci zárványtársulatában rekedt. Ott kell helytállnia. Naponta tennie a dolgát, próbálni, fellépni. Mint egy katonának egy torz cél érdekében, fegyelmezetten, alázattal. Hiszen katona.

És helytáll. Mit tehetne? Itt akar-e lenni? Hisz-e a művészetében? És lenne-e máshol, ha lehetne?

Én tudom, láttam az arcán.

Másodszor jön el a pillanat. Hogy hallom a laposföldszerűen buta, aljas agendát, háborúról, kommunistákról, Trianonról, mert mindenbe beleerőszakolják didaktikus mondataikban, és mi jelezzük, hogy mi is itt vagyunk ám. És elővesszük a szalagot a taps végén (második kijövéskor), és tapsolok (én mindig nagyon), és azt kiáltom be, mindig elöl, mindig középen, maszk egy villanásra leránt:

FREE SZFE!

Azok az arcok. A színészek arca.

Ülünk azok között, akikről elképzelni sem tudjuk, mi hozta őket ide, mit gondolnak a világról, hol lennének ma este, ha nem itt, mit csinálnak amúgy, miket olvasnak. Tényleg rejtély.

Én miért? Szeptemberben Gergővel, tegnap Lőrinccel voltam. Az én édes szerelmemnek durva, cinikus, ám elegáns, agyas humora van, szakadok, és belemegy mindig a helyzetekbe, mert kíváncsi és kemény. Komolyan vette a Valentin-napot, írt egy gyönyörű, virágos kártyát: A mező legszebb virágának, a falu legnagyobb bikájától! És akciósan kétszer két jegyet tett mellé az Újszínházba, aka Dörner György, “mi vagyunk a szakma, nem a Katona”:

Volt itt sok Katona, egyikük éppenséggel az ügyelő, aki be is jött jelmezben a szünetben nézők jelenlétében díszletet igazgatni… csak néztünk: hogy, mi, miért??? A játék tere szent, a kint és a bent ugyanis átjárhatatlan (e hagyományos) színházi felfogásban. Színész előadás előtt, után, szünetben nem lehet jelen, jelmezben nem láthatja őt a játékon kívül nézői szem.

Na, és G. vett egy polgári vígjátékra: A vörös bestia, írta Vaszary János, benne Gregor Bernadett mórikálja magát szinte meztelenül. Sajdul a szív, a nőkért, a művészetért és mindenkiért, nincsenek szavak. Kis át-trianonosítás, nemzeti önsajnálat a végén rendezte Pozsgay Zsolt. Megjegyzem, ebben Pikali Gerda (még mindig) igen jó színésznő, ő igazi vesztesége a szakmának. És még egy “komoly” előadás, hogy a másik maszk is legyen.

Ez a Megszámláltatott fák című történelmi dráma, ez volt tegnap, de G-nek más dolga volt, így erre Lőrinccel mentem. Fiam! Nagyon sokat tanulhatsz abból, ha valami retek, nem működik, hatásvadász, ötlettelen és ideologikus. Én is láttam vagy ötszáz értelmezhetetlenül gyenge előadást édesapáddal. Én aztán értem, mi a nehéz az igazi színjátszásban. Meg tudom becsülni a tiszta hangot, a jelenlétet, a valódi csendeket.

Nem tévedtem: pont olyan volt, sőt. Mondjuk nem hittem volna, hogy ennyire kimaxolják. De nem bántjuk a színészt soha, tapsolok, figyelek, mintha. A színész szent.

Egyvalamiben tévedtem. Ők nem egységes, összeszorított fogú, makacs, vahkhitű ellenzéke mindannak, amiben én művészileg hiszek. Ők is onnan jöttek – és onnan űzettek ki. Ezt meglátni volt az igazi megrendülés.

A szöveg egészen elképesztő: nácimentegetés, felelősségelkenés, hazug pátosz, zavaros esztétikai minőségek és nyilvánvaló, mégis sunyi antiszemitizmus. A német Ranke őrnagy megtagadja új állomáshelyén a felettesi parancsot, egy bányászsztrájk leverését, mert olvasot egy könyvet, és meg akar igazulni. Ennek érdekében jogtalanul letartóztat egy civil intellektuellt, a könyv szerzőjét (ennek ürügyén lehet a háborúkról, hatalmi viszonyokról, Trianonról és Istenről, lelkiismeretről értelmetlen terjedelemben beszélni). Ranke (aki Viczián Ottó, és nem azonos a fent jellemzett színésszel) sokat vihog, hadar és ugrál, ezen kívül moralizál, emberek alapvető, szent érzelmeivel szórakozik hatalmi helyzetéből, pisztollyal a kezében, parancsot ad ki és von vissza másodperceken belül. Gondolhatjátok, érzékeny és hiteles lelkiállapot ez. Mártírnak nevezi a színlap ezt a karaktert. Sokat töröm aztán a fejem, mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen fikciót találjon ki, így hajlítgassa a magyarázatokat és a lelkiismereti konfliktust. Egyrészt jó és rossz erőkről beszéljen, másrészt ezt relativizálja, egy apró gesztussal törölje el a mészárlást, és áldozatok millióiról elfeledkezzen. Ó, mennyire műveletlen az a néző, és milyen olcsó magyarázatokba nyugszik bele, akit feltételeztek ehhez. De félház van, ott ülnek azért.

1981-ben írta a drámát egy eredetieskedő erdélyi szerző, Kocsis István, aki utóbb átköltözött ide, és 87-ben még József Attila-díjat is kapott (de gyanítom, a trianonos, terjengős rész nem volt benne még akkor).

Nem lehet elképzelni, abban a korban miért írta meg. Miért, hogyan adta ezt ki akkor a Magvető. Miért veszi ezt elő Csiszár Imre (Kossuth-díj 2019), és mit mond magának, a színészeinek, ki hisz ebben az erőltetett, sértetten felelősséghárító, hamisan mártírkodó maszlagban, amely egy német tiszt megigazulásáról szól, aki idegesítő fityfasz, a felületet kapirgálja, és egy sorban, gonoszként említi Churchillt, Hitlert és Sztálint. Hitler (neki a képe is a falon van, de leszedik és megsemmisítik) ugyan gonosz, de csak báb, nem ő és nem is a németek akarták ezt a háborút (se), hanem az igazi haszonélvezők, a háttérből. Történelemszemléletének ez lényege: mi a háborút (mindkettőt!) és Trianont ártatlanul, rejtett, sötét erők tudatos mesterkedése eredményeként kaptuk a nyakunkba, és Hitler is e terv része (avagy hibája, tévútja) volt, a háttérben pedig a szabadkőművesek és a bankárok, finánctőkések (érted…) álltak. Nem ám a német nagyhatalmi terjeszkedés, a mohóság, a világ újrafelosztásának vágya. Ők, azok a homályos alakok tehetnek mindenről, nem tetszett nekik a hagyományos Európa, így verték szét. Milliók üzemszerű, aljas kiirtása is miattuk történt, igen. Bár a zsidókat nem említi persze a szöveg, meg a kiirtást se, csak frontot és foglyokat, civil falu bombázását. Itt csak néhány halálról esik szó, akiket a szereplők kézifegyverrel lőttek le. A lényeg, hogy a legártatlanabbak fizetnek, a háború istentelen, igazi kezdeményezői pedig nyernek.

Szegény, szegény Újszínház. Jártam beléd, mikor még Márta István igazgatta. Emlékszem (és Máté Gábor naplójában is olvasom), hogyan nem lett itt Székely Gábor igazgató. Ismerem színészeidet, innen, az egykori Kamaraszínházból és a Madáchból.

Szóval a tapsnál, a második kijövésnél elővettük a szalagot, és hallhatóan kinyílvánítottuk, hogy.

És akkor az arcuk.

Egy meghasonlott katona, aki átáll a morál oldalára (na, nem az oroszokéra), és végül le is lövik. És a meghasonlott színészek, akik végighajtják magukat ezen a keserves, invenció nélküli, elemien hamis és kisszerű szörnyűségen, mennének már haza. De nekik nincsen megigazulás: ők soha, soha nem élik át azt a csendet, azt a teltházat, azt a megértést, művészi feszültséget és tapsot, amikben mi lubickolunk máshol. Nézőik, a politikai drukkerek a rendes oldalon azt nem ismerik. Így aztán vesztes háborúban kötelességteljesítenek és traumatizálódnak, égnek ki. És nekik innen nincs út igazi színházba. Kopnak, fogynak el, nincsen pezsgés, inspiráció.

Egy sziget a város közepén, egy elfeledett terület, ahova egyetlen gondolkodó ember nem jár. Pedig ők képzett, tisztességes színészek, vannak köztük jók is.

Ez az igazi tragédia.

Néztük még szeptemberben a társulatot, és ismerjük a nyilatkozataikat, díjaikat. Van, aki hisz ebben a szarban. Ricse, Ricse, Beatricse című mjuzikel. Trianonozás, makacs sértődöttség és hagyományos ízlés.

Szóval kérte a pillanat, hogy legyen jelen a csíkos szalag. És persze nem lett semmi, mert az emberek nem szeretik a konfliktust, ez meg nem különösebb gyújtogatós punkság, csak négy pici szótag, mintha mi se, és nem is értették talán, de…

De van ez az először említett színész, aki jó színész, ezért emeltem ki, és az ő arcán megjelent az, aki valaha ő volt és aki lehetett volna, és tekintete lett, és a meglepetés másodperce után… visszatapsolt nekünk, onnan, a tapsrendből. És volt még néhány csatlakozó szereplő, és kicsit bizonytalanabb arcok, de végre történt velük valami, igazi érzés és élmény, ami nem a halálos, lapos unalom és aljasság és módszeres hazugság. És volt két másik színész, akik A vörös bestiában is játszottak, nekik leesett, hogy ez nem először van, és talán enyhén bosszankodtak, de nem tudom megítélni.

De egyetlen tekintet is elég, és bizonnyal forgott több gondolat ott és később akörül, hogy mi is ez az egész, amibe ők beletörődtek.

Megjegyzés. Másnap, 29-én a Vígben láttuk a kitűnő Az öreg hölgy látogatását, Rudolf Péter debütáló rendezését, és a többedik kijövéskor ott is tapsoltak a nézőknek, akik e helyzetben is eljöttek. Itt az Újban is ez jött volna, mi véletlenül eltaláltuk a pillanatot, és ezért tapsolt ott is mindenki. Az említett színész pedig világos szemkontaktussal ls idafordulással a járványügyi tapsot fordította át egyetértéssé.

10 thoughts on “arról, hogy mi a groteszk

  1. Visszajelzés: darálunk-e könyvet? | csak az olvassa. én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.