Sok reszkettetően jó és még több részleteiben érdekes, elég jó színházat láttam az elmúlt huszonkét évben, de a blogon általában csak listázom az élményeket, esetleg pár szót írok a kultúrnaplóban, ha nagyon erős este volt, és általában írok a nézőség mint életforma élményéről, például itt, tehát nem szánok nekik külön bejegyzést. Tegnap este viszontazonbanámbátorpedig az Othello második előadását néztem kedves családommal a Katonában, és erről most önálló posztot írok, mert ez olyan volt.

http://www.katonajozsefszinhaz.hu/eloadasok/bemutatok/43342-othello

Nem kritikát, mert én nem vagyok színikritikus – én néző vagyok, de azt nagyon komolyan veszem. Elméletileg én nem is értek a színházhoz, sem a történetéhez, viszont nagyon figyelek, és az utóbbi három évben az értelmezői képességem meglódult. Ma már becsaphatatlan a minőségérzékem, minden talmit, akartat, lustaságot észreveszek a legkisebb mennyiségben is. Ezt úgy éri el az ember, hogy elegendő jót néz, sokfélét, többféle formanyelvet. Csak az a jó, aki nagyon jó, ez pedig húsz színészt jelent (így, bevallom, túlvagyok a művészúr-korszakon is).

Úgy jöttem haza tegnap, hogy ez ki fog ömleni: csak leülök, elmesélem, mindent egyben, nem kell ezt nekem szerkesztgetnem. Az élményem, hogy “na, EZ az, amit ti nem néztek, nem tudtok, SZFE-gyalázók”, kedves rokonaim” meg “a másik oldalon is vannak azért tehetségesek” ismerőseim.

Nem oldal van, hanem minőség van, meg minőséghiány. És van még: előre és hátra. Előre: vagyis gondolat, progresszió, kritikus szemlélet, műveltség.

 Ezt se tudjátok, de azt nagyon, hogy milyennek kéne lenni a színháznak és miért van (volt) tele az egyetem tanári kara katonásokkal. Ide szerződni ma (és már harminc éve) Magyarországon a legnagyobb rang, ha a kőszínházakat nézzük. Ezt mindenki tudja, és erről hallgat és ezt ferdíti, ha irigy.

Itt például nem szempont, hogy azért tartsanak szünetet, hogy elfogyjon a perec, senki nem is gondol olyanokat, amiket mások máshol, hogy a néző a köszvényével és dagadós bokájával maximum 80 percet bír ki egyben. Mert ide nem szórakozni járunk, ahogy a lovira sem és meccsre sem azért járnak. Az is létezés maga töményen, nem pedig kikapcsolódás. Megáll az idő, egyetlen nagy, sodró pillanat az egész.

Az ötfelvonásos Othello tehát egyben megy, semmi hiányérzetünk nincsen, éspedig 1 óra 47 perc alatt, pedig zenei betétek is vannak, és nagy csöndek, mozgások. Nincs egy másodperc üresjárat benne, egy lendületet kér a cselekménynek a sodrása és eszkalálódása.

Dermedten ülök, nem érzékelem magam, pedig egy kicsit érzem a forgóm a futás miatt, nem okvetlen volna ez kényelmes, ha bármi elvonná a figyelmem, de nem vonja, nincsen testem. Nagyon egyben vannak a játszók és a nézők, közös a lélegzet, egy pillanatot sem szabad kihagyni.

Én ilyen sűrű színházat… amit mégis, az Székely Kriszta volt (A Platonov, A kaukázusi krétakör) meg Hegymegi Máté (A bádogdob, Jeanne d’Arc), egy-egy részletében Ascher (József és testvérei, Háztűznéző), Horváth Csaba (Baal, Az öngyilkos), Mohácsi (Egy piaci nap, A velencei kalmár).

Ezt a szöveget is okosan, jó érzékkel, sűrűre korszerűsítette Szabó-Székely Ármin.

Othellót Bányai-Kelemen Barna játssza, neki van ilyen súlya és karaktere. Nem mór, hanem “néger”, “vastagszájú”. Katona, igaz ember és tiszta szerelmű érzéki lény egyben.

Szokatlanul mély hanggal ábrázolja kívülállását, nincs szükség blackface-re, semmi ilyesmire, mégis látod őt. Fekete a ruhája, amúgy csak mondják róla, ki ő és milyen, és viszonyulnak hozzá, ettől “néger”. Egyetemes emberi tartást és kívülállást jelenít meg kevés eszközzel, nagy súllyal, és ez elég.

Vaj- és elefántcsontszínben ragyog Desdemonája (Rujder Vivien), a szépsége napalm. Tszta, világos, önazonos, okos, emellett idealizált szerelmes nő, az idealizált szerelmű férje partnereként, mert a klasszikus szerelem ebben az értelmezésben nem sérül.

Hófehér szín nincs is az egész előadásban. És díszlet sincs, csak látványelem, mozgás, fény- és térhasználat.

Ez is egyike azokbak a drámáknak, amelyben a címszereplő nem a főszereplő, mert a főszereplő Jago, a legkomplexebb karakter, akinek aljassága motivált (konkrét, személyes sérelem miatt dupla bosszú és még egy kis nőgyűlölet), ugyanakkor motiválatlanul atavisztikus, és ekként nem válasz, hanem eredet, kiindulópont, vagy még inkább őserő, amelyben világ fogan.

És erre alkalmas Kovács Lehel, hihetetlen erővel, sűrűn, koncentráltan, megáll a levegő, amikor megszólal, de akkor is, ha csak áll és ránk néz középre rendezve, sőt, ha a takarásból szól az üzekedése vagy sátáni kacaja, akkor is. Milliméterre ott van, ahol, úgy kacag, tudja, alakítja, Mephisto, Lucifer, Tartuffe, Richárd és mindenki egyszerre, aki drámai gonoszt az életemben láttam. Olyan, mint az isten, mert ő teremt, ő irányítja a történéseket, csak gonoszban. Őrjöngő tapsot kap. Nyolc kijövés, nem lehet betelni.

Emilia Borbély Alexandra, Desdemona földi mása, a “mihez képest”, jellemben, szépségben is. Korrekt és nagy tudású alakítás.

Székely Kriszta a Katonában négy szerződéses férfi rendező mellett az egyetlen nő, az elmúlt év POSZTjain nyert díjat, illetve a Színikritikusok Céhéét (Nóra, A kaukázusi krétakör, A Platonov), 2015-től a Katona tagja, tanít (???) az SZFE-n (???), radioaktív tehetség. Csak sorolom, ami eszembe jut: fizikai színház, sűrűség, szövegátdolgozás és korszerűsítés, sok zene, minimalista tér és díszlet, leleményes és stilizált térhaználat; erős irónia, radikálisan kritikus női szemszög, amely közben nem didaktikus, hanem elemien művészi, szomatikusan megélhető (a színésznek sé a nézőnek is). Nem kíméli az emberi testet és gyarlóságot, a férfiakkal ebben keményebb: a Poppeában (opera) Tasnádi Bencét és Rajkai Zoltánt, az Ithakában Nagy Ervint vetkőzteti, az Othellóban Kovács Lehel meztelenségét használja a csúcspillanatokban. A lényegig csupaszít, a tabutlansága pofán vág, nem ereszt, nincsen benne semmi akart, mesterkélt, megúszós.

Eleget voltam én illedelmes, szórakoztató vagy ún. polgári színházban, szövegfelmondós-rendezői-hagyományosban, a Radnótiban, a Vígben is, és Dörnernél is. Itt olyan feszült csendek voltak, dermedt reszketés, teljesen együtt voltunk a színész tudatával, -ban, mert ezt tudja az igazi színház, ahova, ugye, nem szórakozni, hanem emberi lényegünket megérteni járunk, fáj tőle a gyomrunk, lázálmaink vannak két napig, és gyöngyözik a homlokunk.