A kérdés megkerülhetetlen, mert sokan egészen extrém mértékig nem tudják, kik is ők. Jók-e, elég jók-e abban, amit csinálnak – akár szakmáról, akár anyaságról, akár nemi identitásról van szó. Egész életükben nem tudják, és ettől olyan kuszák és szomorúak, toporgóak.

Már az elején kérdezek – a kérdésről:

1. Kell-e ezt tudni? A te dolgod-e tudni, vagy majd a közönség (ha alkotó ember vagy), a jóságod recipiensei, például a gyerekeid megmondják és visszajelzik? Mi van, ha nem jelzik vissza?

2. Mi az, hogy jó, mit is kérdezel ezzel? Valami teljesítmény, vagy a karaktered értéke morálisan: “helyes célok érdekében fáradozom”, vagy hogy értékes vagy…? értelmes az életed? esetleg ez valami rangsor, vetélkedő, és azt jelenti a jó, hogy másokhoz képest hol vagy?

3. Ez egy erős, inherens érzés, tehát belül van, eredendően, vagy edig másoktól függ, a külvilágtól tudjuk meg és aszerint alakul az érzetünk?

4. Aki nagyon tudja, hogy ő jó, az nem csak makacs, egoista, nárcisztikus, vagy, mit is írogatnak rólam mindig: elmebeteg?

Egyes kérdés. Feltűnően sok nőt látok, de tényleg, naponta találkozom velük, akik a nem épp ragyogó életkörülményeik, terheik, a stressz, a szorongató megélhetési helyzetük miatt megkérdőjelezik a lényük, életük értékét. Ebben a bizonytalan őrlődésben telik el az életük: elég jól csinálom-e a dolgaimat, ki is vagyok én tulajdonképpen, elértem-e a célomat, volna-e erőm változtatni, lehetnék-e valaki más, ha nem volnának ezek a kötelezettségeim, láncaim? Ezért a válasz erre a kérdésre: igen, kell tudni, és belül. Különösen nőknek az érvényes norma az, hogy ne legyél olyan magabiztos, legyél szerény, ne tudd, hogy jó vagy, majd mások esetleg megdicsérnek (ha előbb nem, hát a sírhantod fölött). Ezért:

tudni, ki vagy, és nem hagyni magad elbizonytalanítani, az feminista gesztus is.

Ennek belül kell lennie. A külvilág a szél. Az éned biztonsága a tőkesúly. Igen, előfordulhat, hogy nagyon akartad és csináltad, és nem vagy mégse az, külsődleges érvényesülési vágy volt a tevékenységed, és másvalaki vagy. Én rengeteg ilyen épphogy-életmódváltót, félírót, leállt színészt látok, aki nagyon akarta, hirdette, de csak egy ideig tudta csinálni a szenvedélyét, végül másfelé ment, mert nem volt elég jó, vagy épp jó volt, de nagy árat fizetett érte. Nem tudom azt mondani, hogy csak toljad az ügyedet: ha nem az vagy, nem igazán vagy ott és jól, akkor igenis van helye a kételynek.

De az igazi öntudásban nincs kétely.

Tegyük fel, tudod és éled, akár hirdeted is az ügyedet, autonóm lényegedet. Ez saját tapasztalat: én azt kapom – és ami a hökkenet: nőktől kapom –, hogy az értékemnek a biztos tudása agresszió, egózás, fontoskodás. Túl sokat foglalkozom magammal, továbbá nagyképű vagyok. És ez pont a partriarchális kettős mérce megnyilvánulása, hogy ha egy nő tudja és leszarja a bekiabálókat, vagy visszaszól, nem hagyja magát, akkor ő önző és erőszakos. Néha a vérünkkel is írunk és kiszakad a tüdőnk, amikor a békéért kiabálunk.

Természetes, hogy azok, akiknek inherens erő nem jutott, az enyémet taksálgatják, kétségbe vonják, támadják.

A másik válasz erre jóval egyszerűbb. Minden boldogságtól, megélt, valódi örömtől jobb a világ. És ez egyszerűen király érzés. Csúcsélmény pontosan tudni, ki vagyok, tudni, hogy jó vagyok, és hogy ez saját. Nem mások tekintetéből, megerősítő szavaiból, elismeréséből vezetem le. Tudom, hogy jó, nekem jó érzés is, nem ártok vele. Ezért nincs kételyem.

Ennek a tetejébe a külső megerősítés (elismerés, bók, siker, példányszám) is király érzés, de ez másodlagos. És van még a kritikusokkal szembeni érzet, az harmadlagos, az is király: ha támadsz, én akkor is az vagyok, aki, nem számít, mit szövegelsz, és főleg ha olyan idegesek lesznek, vagy jönnek a semmiből engem nekem megmagyarázni: vergődjetek csak, én megyek tovább.

Minden nap írnak nekem ilyeneket. Hogy ő úgy látja, hogy én (magánügyem), meg figyel és csak azt nem érti, hogy…, és persze van, amiben egyetért (hát, de szuper!).

Annyira király érzés tudni, hogy ki vagyok, hogy én sok mindenért szívesen lemondok cserébe.

Én arról beszélek, amikor egymagad, “a hegyfokon, a szélben” is tudod, ki vagy… hogy is volt ez, előkeresem. Itt éppen a nőségről volt szó:

…sivatagi magányban is, a szélnek is nő vagyok, magam is nő vagyok, egyszerűen a testem és tudatom, az érzeteim és kipárolgásaim tesznek nővé, nem a férfiak tekintete és visszajelzése.

https://csakazolvassa.hu/2013/04/02/a-het-fobun-3-bujasag/

Kettő. Mi az, hogy jó vagy? Miről beszélünk? Tehetséges vagy? Morálisan jó döntéseket hozol? Jó úton jársz? És eleve: honnan tudod, hogy az, ami vagy, tényleg te vagy? Mert hát kinek nincsenek kételyei?* És alapvetőek is vannak. Kora ötvenesek jönnek rá, hogy ők mégsem elkötelezett síugrók vagy bérszámfejtők, vagy férfiak. És akkor dől minden, ami addig biztosnak tűnt.

Én úgy értem, hogy biztos vagy magadban, az értékeidben, identitásodban és célodban. Önazonos vagy, alapvető kiléteddel kapcsolatban nyugodt: se szégyen, se harsogás nincs benne. És ez az önazonosság a forrása annak, hogy kiegyensúlyozottan létezz, produktív életed legyen és sok fellegtelen örömöd.

Az öröm nem a nyűglődés, toporgás, zaklatottság hiánya, hanem aktív, kézzel fogható, jelen való minőség.

Három. Miért nem elég kívülről, a környezettől megtudni, hogy jó vagy, miért fontos, hogy ez benned legyen, tudd és védd? Azért, mert a fogadó fél mindig a teljesítményt nézi, azt, hogy ő mit kap, mit lát, és hogyan tud téged értelmezni, azaz valami dobozba, számára könnyen kezelhető kategóriába berakni, ami a szereped szabályos, elvárt teljesítélsét jelenti, vagyis, megint csak nem lehetsz önmagad. Ha már arról van szó, hogy neked mire van szükséged ahhoz, hogy jó legyél és jól legyél, akkor ő nem lesz ott. Amikor az éned megélésében nyűgöd vagy igényed van, akkor ő nem lesz ott. “Én x vagyok, és ahhoz, hogy gördülékenyen lehessek/maradjak x, szükségem van y-ra.” X: zeneszerző, y: csönd, kottapapír, mit tudom én.

Négy: makacsság, hóbort, túlzás, őrület…? Készült egy podcast péntek este a Runners’ World berkeibe, Gergej (Kiss, vagyis Ed) is benne van, meg más sportolók. Akkor merült ez fel, mi a túlzás, a függőség, az őrület. Ez nézőpont kérdése: persze, hogy a sport dehonesztálása, függőségnek titulálása jól jön a lustáknak, nekik az is űrbéli, hogy valaki heti háromszor fut egy tízest.

Esterházy írja, hogy a tehetség szükségképp túlhabzik; ami nem habzik túl, az képesség. Vagy valami ilyesmi, nem találom. (De persze ahogy kerestem az idézetet, elkezdtem megint olvasni a mindig ágy mellett levő HC-t és a dia.hu-n a Javított kiadást.)

Az van, hogy aki szenvedéllyel van az ügyében, és tudja, hogy mit akar, az megkapja, hogy túl sok, esetleg rögeszmés, mentális beteg, “szembemegy az autópályán”, “mindenki mondja neki, hogy őrült, segítségre van szüksége”.

Mondjátok csak, én biztosan nem akarok olyan kurvára frusztrált életet, hisztiket, mint amilyen azoknak van, akik ilyeneket mondanak.

Ez nem más, mint kispolgári orrfintor. A lebetegezés mindig stigma. A netes hajtépésekben pedig közhelyes szitokszó az elmebetegezés, egészen ostoba önleleplezés. Ha én tényleg beteg volnék, és nem csak szálka a szemükben, ha ők tényleg aggódnának, hogy segítségre van szükségem, akkor nemhogy nem hirdetnék ki a “betegségemet” ilyen boldogan, hanem senkinek nem mondanák el. Csak nekem, négyszemközt. És főleg nem koslatnának utánam, lihegve, kíváncsian, hogy mit írtam.

Egyetlen önérzetes ember sem megy bele abba, hogy akik bántják, azoktól fogad el értékelést, tanácsot. Hülyének néztek? Annyira átlátszó.

Az erőm azzal együtt erő, hogy tudom, miket mond róla az, aki nem ismeri. A lebetegezés az ő normatív idegenkedésük, mert ők kevesek, és nem ismerik, milyen ez a láz, az élet legjava, az önazonosság, a be nem szorított áradás. És tényleg bármi lehet ez: ultrafutás, regényírás, testformálás. Aki tudja a saját életéből, milyen az igazi láz, nem titulál emiatt betegnek mást sem.

Ráadásul az igazi identitás sokszor ellenzékben születik, így hát valóban dac és makacsság, de hát nem azért születtünk, hogy udvariasak legyünk. Felelet, reakció, önvédelem. Ha apád sebész, anyád háziorvos, és azt akarják, segítik, hogy te is orvos legyél, és te az leszel, akkor nem fogod tudni, technikailag lehetetlen tudnod, hogy te is ezt akartad-e. Hogy ki vagy, kinek az akarata testesült meg. Klón vagy-e?

Ütközésből leszel az, aki, sőt: lehetetlenségből, mint Asher Lev.

Ami nem jelenti azt, hogy aki folyton ütközik, az feltétlenül és ettől önazonos is, valamint remek alkotó ember. Mint ahogy attól, hogy létezik imposztorszindróma, te még lehetsz blöff (Réz Annát idézem).

A szenvedély nem hangoskodás: épp az hangoskodik, akiben ez az erő nincs meg, mert nem tudja mivel kitölteni az üregeket.

Pár sor itt van, amikor ez a poszt még vázlat volt, nézzük csak:

Fejlődöm, ez is énerő: vagyis ma már cikinek érzem azt, ami korábban tetszett, vonzott, rendben volt, amikor még nem volt ennyire világos az értékrendem. emberek, írások, érvek, stíluseszközök, műfajok, ügyek. Azok, akik csak ügyesek, és technikaként vetették be az íráskészséget, megélhetésért, esetleg jópofáskodni akarnak. Az erő lényege nem annyira a kétely nélküliség, mint ez a rendületlen változás. Hogy haladok, azt innen tudom: elképesztő arra gondolni, hogy én őket valaha csodáltam.

Nem várom el a rajongást viszont, semmiről nem érzem, hogy jár. Nem feltételezem, hogy mindenkinek tetszik, mindenkit érdekel, mindenkinek meg kell becsülnie, hogy én mit csinálok. Nem tőlük várom a megerősítést. De számolok vele, ha jelzik. Nem csak véletlenül bámul. tudom, ezért van. Rámköszönnek, elismerik, megírják.

Még jegyzet. Miért van arra szükségem, hogy differenciáldiagnosztikát végezzek, vagyis elválasszam magam azoktól, akiket bénának, hamisnak tartok? Miért nem elég csak tudnom, ki vagyok? Például olyan nők, akik hasonlóan lelkesülten írnak arról, hogy edzenek, de nem mentek vele sokra, jobban szeretnek harsogni. Azért, hogy megnézzem, ki nem vagyok. Hogy nehogy elragadjon a lájkéhség, a felszínesség. Látom, miért olcsó a politikai bulvár, vagyis a facebookon a sajtó felszínén úszó napihírekre, ellenzéki ziccerekre kötelességszerűen és fontoskodva, kihirdetősen reagálni. Helyette én alkotok témát, szöveget. Nem ügy, de saját világ.

A hamisságot ki akarom irtani: a saját felszínességemmel nézek így szembe. Nemrég a béna lobbidolgokba, énzmosodásk jótékonykodásába engem is be lehetett szervezni: micsoda nemes cél a kövérség elfogadásáért kampányolni, transzokat pátyolgatni, mellrák ellen futni…! Hát nem.

---

Mi van most? Kishírek a blogger életéből, mert pár napig nem tettem ki posztot.

Kilencezer-négyszáz körül jár a könyvbemutatós videó megtekintése.

Odüsszeusz hazatért, már a karanténból is ki, hozott fügét.

Szerveződik két szombati budapesti, vezetett séta (szeptember 19., 26.), itt olvashatsz róla és csatlakozhatsz, csak írj (csakazolvassablog@gmail.com):

mi a jó élet?

– utána kávézás! Blogszületésnap helyett is.

Nagyon szép, aktív kora őszi napok ezek. Fellélegezvén, hogy lement a könyv, az e-könyv szerkesztése, három nagy lektorálás is, most már igazán a Következőn** Dolgozom. Sport. Színházak. Olvasok is.

* hogy őszinte legyek, nekem csak apró dolgokban vannak. A lényeget tekintve valóban nincsenek.

** Következő, ez lesz a neve eztán