Mint Nagy Olvasottságú Blogger, járok néha sajtóeseményekre, főleg kultúra, de életmód is, eléggé király így menni utána témáknak (én nem értem, miért van, hogy kollégák, esetenként nálam lustább és szarabbul képzettebb sajtómunkások rendszeresen nyávognak ezek miatt).

Most egy filmbemutató után vagyok, és a film fontos és jó. Nem érzek benne érdeket és nem kell semmit magamra erőltetnem, amikor írok róla.

De olyan is van, hogy odarobogok a bringámon szép ruhában, bringán, süt a nap, a hegy felé szellő lengedez a Duna felől, mosolygok mindenkire, isteni hely, jó kaja és még érdekes is a téma. A meghívás fejében pedig támogatólag írok az ügyről, a saját normáim és a jó ízlés szerint, persze.

Ahogy mások is, hiszen sokan vagyunk. Egy klasszik sajtótermék, amely hirdetésekből él (mint ahogy én nem), talán össze is szűri a levet az ilyen események finanszírozóival, vagyis kap tőlük támogatást. Hát persze, hogy a cikkük aztán rá akar beszélni, hogy ami ott elhangzott, az építő és helyes, a legjobb út, sőt, ráadásul társadalmi felelősségvállalás is, jó ügy, mert szenvedő embereknek segítenek az innováció és a tudomány erejével, melyek szelét az ügy vitorlájába fogván felvilágosító kampányokat és vidám programokat tartanak fáradhatatlanul.

Pedig az egész csak egy kicsit más, mint egy termékbemutató. Rafináltabb.

Ahol cég van, ott én gyanakszom, hogy az ügy csak trójai faló. És akkor a kérdések is rosszul vannak feltéve. A keret a tekintélytisztelet, eleve ez dönti el, ki szól és ki fogalmazhat meg kérédést. problémát.  Az van, hogy XY doktor úr milyen jól tudja, és WZ cég milyen jóságos, hogy segít a beteg embereken, de most már dübörög bennem közben egy mondat.

Mindenki megvehető, mindenki megvehető.

Ez a mondat. Az elmúlt évben sok mindent megértettem, hogy miért gáz a média, ahogy kapálóznak a fenmaradásért, és hirdetők bábjai lesznek, Élesen kezdtem látni, hogyan működik a rendszer, ehhez képest mit jelent valóban szuverén módon, szinte művészként vagy civilként tartalmat előállítani.

Persze mindenről ki lehet ötölni szép mondatokat, fontoskodó rábeszéléseket (sajnos, társadalmunkban, a 6-12 év közti geyerekek, 70 százalékkal nőtt). De ugye az én kérdésem egyrészt, hogy mit gondolok, tudok (szedtem össze korrumpálatlanul) a témáról, másrészt hogy ezt az agendát, ami terméket helyez a középpontba, akarom-e én tolni.

És nem akarom.

Ezek a cégek nagyon sokat keresnek azon, hogy vannak beteg emberek. Nem érdekük se a prevenció, se a termékmentes gyógyulás útjait hirdetni. A prevenciót megemlítik azért, de lehet arra számítani, hogy annak nem sok foganatja lesz, hanem gyógyszerért rohannak a népek. A prevenció nem termék. A cégnév viszont mindenre rá van logózva, és az információt úgy közlik a tudósok, doktorok és tekintélyes médiaszemélyiségek, hogy egyértelmű legyen, hogy a problémára a megmutogatott termék és szolgáltatás a válasz.

Ugyanazen az alapon bíráltam én Szentesi Éva, most idézek:

rákedukációs munkájának tisztaságát,

csak ott ő nem egy király grillzöldséges ebédet kap, meg reklámtollat, meg szabad kezet, hogy mit ír, na, azt pont nem kap, hanem arca lesz az Ügynek, neki kontentet kell előállítani, eladást hozni annak az egészségügyi terméknek, ami után fixet vagy jutalékot is kap (és a legtragikusabb, hogy észre sem vette, hogy ez történik vele, ebbe szállt be, ebből él, és ez miért probléma).

Szóval ma már az van, hogy amikor annyira lobogtatnak egy ügyet, és van rá alapítvány és pénz és támogató, én már gyanakszom.

Az egyik: a whitewashing, a kicsit vagy nagyon is ördögi cég, például aki megnyúzott kutyákon tesztel kozmetikumot, vagy gyerekmunkát is bevet, híresen kizsákmányoló, súlyosan környezetszennyez stb., hogyan mossa magát tisztára a társadalmi üggyel és a marketinggel (és van még pink- és greenwashing is). A másik, hogy mi az érdek. A cég mitől jár jól: ha a probléma előfordulása csökken (például a kórság prenvencióval), vagy ha sok az előfordulás, és így sok potenciális vásárló van, sőt, egyre több lesz?… Költői kérdés.

Az összes “napjainkban sajnos a második leggyakoribb megbetegedés a…” és ” ezért ennek fontosságára már kisgyermek kortól fel kell hívni a figyelmet” stb., stb. marketingszöveg, és ha gyerekek körébe is viszik ezt színes, vonzó ajándékokkal, felvilágosításnak nevezve, az meg egészen penetráns visszaélés. (Egyébként a lobbik is, az érzékenyítések, oktatások is hasonlóan problémásak, áttételekkel.)

Úgy általában is, beszélgettünk mostanában betegségekről, van valami fura Juli lábujján, meg nekem a szemem begyulladt az éjszakai melótól, és kérdi G., volt-e Juli bőr-, én pedig szemorvosnál, nem kéne-e elmenni, és kicsúszott a számon, hogy úgy általában orvoshoz menni bagatell problémával csicskaság. Mert ez egy reflex, hogy “beteg vagy?, hát akkor menj orvoshoz és szedd be a gyógyszert”. Nyilván mint orvosgyerek is mondtam ezt, mert mindent láttam, semmitől sem félek, elég sok mindent (védettséget, ter,mészetes praktikát, tudást) magamra szedtem, továbbá extrém immunrendszert szereztem a rendelőben kisovis koromtól, és nagyon szoktam röhögni a Minden Kiütésfajtára Külön Gél (by Lobster) típusú, egygyerekes, jóléti szemükfénye szülők buzgólkodásán.

Miért jó és kit szolgál, ha mindig felülről beszélnek emberekhez, a tudományra hivatkozva, és ezzel nem illik vitázni? Miért jó az, ha náluk van a tudás, egy jól elválasztható, felkent csoportnál, és mindig ők az információ forrásai? Miben különbözik ez a másfajta hatalomgyakorlástól? Ez társadalmi rítus: az orvosok a főpapok a szentélyben, akiknek átengedjük a döntést, az információszerzés munkáját és felelősségét, viszont nemigen kérjük számon őket. Az orvosba, egy konkrét orvosba (akihez azért jársz, mert ismerős ajánlotta, vagy mert már húsz éve hozzá jársz, mert ő a főorvos ott, ahol szülész, mert híres….) vetett vak bizalom már sokakat nyomorított meg. Az én anyám nem betegségben, hanem egy műhibasorozat következtében romlott le és borult el kedélyileg, egészen a halálig.

A főpapi rend tagjai esetenként teljesen mást mondanak, mint amitől én el tudtam kerülni, illetve meggyógyítani az emlegetett kórságokat. (Röviden: nem ismerik az anyagcseretréninget, a böjtöt, a ketót.)

Miért jó az, ha a forgatókönyv szerint a rémült beteg elrohan az orvoshoz, akár kicsi vagy közepes panasszal, ahol sorban áll, érintkezik más betegekkel, kap gyógyszert, műtétet vagy más, nem épp kíméletes terápiát, és akkor jól megmentik őt, és ez volna az EGÉSZSÉGügy, komolyan, beszarok már az elnevezésen is. És közben mellékhatástömegekkel küszködnek emberek, és elköltik a háromnegyed jövedelmüket gyógyszerre…

Egy kicsit mindegy, vagyis pusztán technikai kérdés, hogy személyesen ők vagy a társadalom befizetéseiből az állam fizeti-e a megmentést, tehát ez csak a rubrika.

Akárki is fizeti, pénzbe kerül, a téma közös ügyünk, és van a dolognak tetemes profitja.

Na, ez ilyen közhelyes poszt, de amit mondani szeretnék, hogy a kezedben van az egészséged, nem kell kiszervezned.

Én, amíg le nem esek a lábamról (és nem tervezek), az alkalmi diagnosztikához (vérkép, DEXA, fogászat) magánba járok és ritkán. És azért nem szorulok orvosra, mert nagyon komolyan veszem, hogy ki se alakulhassanak a népbetegségek: csontritkulás, szív- és érrendszeri-, tűdőbetegségek, anyagcserezavar, vese-epe-májbetegségek, autoimmun kórságok, elhízás és következményei, porckorongsérv, demencia…

Ugye, tudjátok, miről beszélek: mértékletesség, természetközeliség, jó alvás, stresszcsökkentés, szellemi frissesség, agymunka, jó élmények, szép szex; böjt, ketó, illetve szénhidrátcsökkentés, rengeteg sport, aminél még azt is igénylem, iylen telhetetlenül, hogy élvezzem, lelki és spirituális élmény is legyen.

Most persze vágod a pofát, hogy milyen önhitt vagyok én, hogy “nem tervezem”, hát azt hiszem, ki tudom küszöbölni? Na, úgyse, haha!, kárörvendő kacaj.

De ez rólad szól sajnos, aki szarul vagy, és a társadalom azt tanította neked, hogy a betegség villámcsapás, lesújt bárkire, és elkerülhetetlen. Szerintem ez egy nagy tévedés, és pusztító a hatása, mert kinyírja a proaktivitást, a felelősségvállalást, a cselekvést, az örömet.

Én nem vagyok önhitt. Jó okom van hinni, hogy nagy eséllyel az életmódi kórságokat elkerülöm, és szép, erős öreg éveim lesznek – és neked is jó okod van ezt hinni, ha teszel érte. Csakhogy nem teszel, helyette tiszteletet követelsz magadnak, és engem fikázol. Kifogás kifogás hátán, a te életed, oké. De hogy engem basztatsz???

A “mindent vagy semmit” érv (vagy inkább sugalmazás, tehát hogy ha nem tudok mindent elkerülni, akkkor teljesen tehetetlen vagyok) nem más, mint intellektuális igénytelenség, hagyjuk is. Ha felismered a pillanatot, akkor tudsz tenni valamit, sőt, sokat. De abban igazad van, hogy ahogy az évek múlnak, egyre kevésbé, és léteznek helyrehozhatatlan károsodások is.

De van még valami… hogy én ezt hogy ismerem!: húzod a szád, és kicsapod a szociokártyát is a “mindent vagy semmit” mellé, hogy a lakosság többségének mindez nem elérhető, mert nem olyan az életmódja (lásd Krisztinánál: megnézné, hogy mozgok mellette), nincs információja, meg az edzés drága… és nincs igazad, mert lehet informálódni, mondjuk orvosoknál való torlódás helyett, és nem, nem drága, hanem fontos, ezért megéri az árát. Én csakis a kifogásokat hallom azzal kapcsolatban, hogy kinek miért muszáj autóznia, meg ülnie nyolc órán át a melóban meg szarokat enni és tévézni és túlfélteni meg agyonabajgatni a gyereket és semmit nem sportolni, mert sajnos, nincs idő erre. Nekem sem szerencsém volt, hanem így döntöttem.

Hogy ez nehéz út? Elég nehéz, mint minden árral szemben úszás.

És ha nekem valami extra, fura, meg nem előzhető kórságom lesz, vagy baleset ér, akkor meg igénybe veszem mint társadalombiztosított az állami egészségügyet. De nagyon remélem, hogy csak eszméletlen állapotban. És amit akkor mondanak, hogy mi a terápia, azt is mérlegelem. Elég valószínű, hogy a kemót nem kérném, legalábbis egy sor tumorfajtánál.

Amúgy én készen állok a halálra, ha a gyerekeim életkorát nem nézem. Ha úgy kell halni, hát úgy. Olvassátok el Shrivertől az Ennyit errőlt, én is onnan veszem, és persze Jánost és Tamást látva is (egyikük kemót kapott, és a mellékhatásokba halt bele, viszonylag irgalmas és gyors halállal, másikuk soha, semmit nem kért, még diagnózist sem, és úgy halt meg, mint egy igen nyomasztó, ám nagyszabású regény főhőse: egyedül, bezárkózva, a világra és az orvostudiományra nemet mondva.)

*

Szóval erősen gondolkodom, hogy jól van-e ez így, hogy intézmények, cégek, rendszerek a tanácsaikkal, szolgáltatásaikkal ennyire belenyúlnak emberek személyes életébe, és mi ezt ilyen kritikátlanul fogadjuk. Ha például a kanadai tisztifőakárki azt javasolja, hogy hátulról legyen koitálás és maszkban, és ne csókolózzunk? Miafasz?

Nem leszek csicska, nem leszek csicska… mondom ezt a másik mondatot úgy, hogy semmi közöm az összesküvés-elméletekhez, nem csípem őket.

Miért medikalizálják át a legszemélyesebb ügyeinket is szabad országokban is?

Hol vannak a valódi civilek, akik nem függenek sem politikai vállalkozóktól, lobbistáktól, sem gazdasági szereplőktől, és igazi, civil célokért, a társadalmi jólétért dolgoznak?

Nem merül fel a döntéshozókban, hogy ez az egész siralmas beteg helyzet, amelynek a gyógyításából olyan jól élnek a szabadjára engedett cégek, nem szükségszerű? Hogy például ha nem csak a vakcinát tematizálnák és támogatnák, hanem a jó gyakorlatokat (testedzés, preventív étrend), akkor nem lenne ilyen súlyos emberi és anyagi költsége a koronavírusnak sem? Miért csak Szendi ír erről?

Az állam, ha jót akar, miért nem nyúl bele jobban, hogy negatív ösztönzőkkel visszafogja azon termékek fogyasztását, amelyekről rég tudjuk, hogy okai a kórságoknak, például a szív- és érrendszeri betegségeknek vagy az anyagcserezavaroknak? Miér tnem segíti minden eszközzel elősegítse a felelősségvállalást és a jó gyakorlatokat?

Külön a rákról már írtam:

mi a kritikám a nőirák-szűrésekkel?

– a lényeg az, hogy a nagy szűrések meg kampányok következtében lett egy csomó költség meg álpozitív eset és fölös terápia, miközben nem csökkent a halálozás és nem javult az életminőség sem érdemben. Sőt, harminc évnyi nyugati naptejkenéstől sem lett kevesebb a melanóma, de még tele is vannak a flakonokkal a tengerek.